2010. január 31.


A FALAKON KÍVÜLI SZENT LŐRINC-BAZILIKA AMBÓI

A mai nap, hetvenedvasárnap stációs temploma a Falakon Kívüli Szent Lőrinc-bazilika. A Rómából északkeletre vezető Via Tiburtina mentén áll, Róma hét főtemplomának egyike. Az egykori cimiterium subteglatum, azaz a városon kívül fekvő, állandó klérussal nem rendelkező sírtemplom, amely kizárólag a vértanú kultuszát és a sírja közelében temetkezőkhöz kapcsolódó rítusokat szolgálta (itt van Szent Cirják és Novatianus katakombája is), ma már Róma belterületén található, de kevéssé festői környezete miatt és azért, mert a városon belüli, közkedvelt turistaútvonalaktól távol esik, nem kapja meg a jelentőségéhez méltó figyelmet.


Jelentősége nem pusztán abból fakad, hogy az apostolfejedelmek után Róma lenagyobb liturgikus tiszteletben részesülő mártírjának nyugvóhelye, hanem abból is, hogy egyike annak a kevés római bazilikának, amely megőrizte a liturgikus tér ún. órómai elrendezését és az ahhoz jellemzően kapcsolódó tárgyakat. E térszerkezet ismerete pedig az egyik első föltétele annak, hogy megértsük a hagyományos római rítusban ma is szokásos mozgásokat, irányokat. Ezért hívjuk föl a figyelmet a mai nap stációjaként kitüntetett bazilikára, és mellette néhány további római templomra, így a ma közülük talán leglátogatottabb Szent Kelemenre, az aventinusi Szent Szabinára (amely a dominikánusok főtemploma is), valamint a legépebbre, a S. Maria in Cosmedin-bazilikára. Bizonyos szempontból többet mondanak Rómáról és a római liturgiáról, mint a Szent Péter vagy a Laterán, amelyeken éppen különleges méltóságuk miatt hagyott nyomot szinte az egész egyház- és művészettörténet. (Ez, más szempontból, persze éppoly sokatmondó lehet.)

A hagyományos római bazilikák jellegzetessége a háromhajós, keresztház nélküli alaprajz, a főhajótól kb. mellmagasságig érő korláttal (cancelli) elkerített kórus, amely hosszában, keleti és nyugati ajtajának köszönhetően átjárható, a kóruskorlát északi, illetve déli oldalán emelkedő ambók, az eredetileg oszlopos-függönyös szentélyrekesztő korlát, helyenként a vértanú sírjának helyet adó mélyedés (confessio), a cibóriumos oltár, az apszistrón. Fordítsuk most figyelmünket az ambók felé!

Az eredeti értelemben vett ambók vizsgálata egyrészt azért indokolt, mert az ambónak nevezett felolvasó állványok bevezetése a liturgikus antikvarianizmus egyik legnagyobb megtévesztése volt az újabb reformok után, de előtt is (ezt a bútordarabot ugyanis az új liturgián kívül is szinte minden, a francia tradicionalizmus hatása alatt lévő templomban megtaláljuk). Mint a megmaradt ambókból lemérhető, ezeknek az állványoknak sem mérete, sem jellege, sem művészi kidolgozása nem emlékeztet a hivatkozott előzményekre, viszont annál inkább közreműködnek abban, hogy a templomot előadó- vagy gyűlésteremhez tegyék hasonlóvá. Másrészt azért hasznos megismerkednünk az eredeti értelemben vett ambókkal, mert megvilágítják a szentlecke, az olvasmányközi énekek (graduále, Alleluja, traktus) és az evangélium liturgikus helyzetét, megmagyarázzák az olvasmányoknak a római szokás szerinti irányát.

Leckeambó

Az alacsonyabb, ún. leckeambó két emeletből áll. Közülük az első nyugat felé néz (ezt a S. Clemente kő könyvtartója mutatja), a magasabb keletnek. Az előbbi a pszalmista helye: innen énekelte eredetileg egy szólóénekes a misében a szentlecke és az evangélium közti tételeket, talán ezért kapta a „lépcsős válaszos ének”, azaz a responsum gradale a ma használatos graduále nevet (gradus: lépcső). Ezeket e tételeket a proprium és az ordinárium összes többi tételével szemben ambóról szólaltatják meg, ami kiemeli sajátos szerepüket: ezek olvasmányok, szemben a mise többi, akklamatív jellegű (ordinárium), illetve cselekményt kísérő (proprium) tételével. Többek között ez a magyarázata annak, hogy a Summorum Pontificum motu proprio értelmében a graduálét a nem ünnepi miséken mi is magyarul énekeljük. Kiváltképp fontos ezt hangsúlyozni mostanság, amikor sokakat megkísért az a tévedés, hogy az egyházi éneket aláfestő, átvezető mozzanatnak tekintsék. Nem, a miseliturgia alapvető, helyettesíthetetlen szövegelemeiről és rítusairól van szó. Legyünk ennek tudatában különösen ezen a napon, a hosszú olvasmányközi zsoltárok, a traktusok „szezonjának” kezdetén!

Apszistrón

A leckeambó következő emelete kelet, vagyis inkább az oltár felé néz. (Sokszor romantikus elképzeléseinkkel szemben Rómában rendkívül kevés a szabályosan keletelt templom: ennek oka a már az ókorban is sűrű városkép és a sok készen kapott, tehát eredetileg nem keresztény használatra szánt bazilika — a stilizált keletelés, vagyis az oltár által meghatározott tengelyesség mégis következetesen megvalósul.) A szentlecke az apostol szavainak megelevenítése, aki nem Isten nevében, hanem Istenről beszél. In medio ecclesiae: a gyülekezet közepében nyitja szólásra ajkát, és illő, hogy arra tekintsen, aki felé maga is fordul és fordítani kívánja hallgatóit. A középkori magyarázók, akik a római rítust már csak írott forrásokból, az építészeti kontextust nélkülöző rubrikákból ismerték, ebben a testhelyzetben Keresztelő Szent Jánost, a szubdiákonus tipológiai megfelelőjét vélték fölfedezni, aki az Úr útját egyengeti, aki rámutat a Magasságból Támadóra (oriens ex alto), a Napkeletre. Így a középkorban és főleg az újkorban a szentlecke keleti tájolása ugyan megmaradt, de mivel a felolvasó a szentélyben állt, ez azt jelentette, hogy a híveknek, sőt a karnak háttal, számukra sokszor nem érthetően recitál. A liturgia szövegeinek értékét újra fölfedező liturgikus megújulás ezért érthetően szorgalmazta már a zsinat előtt, hogy a szentleckét a nép felé (is) olvassák.

A rubrika tárgyi eredete azonban más megoldásra hívja föl a figyelmet. Jelzi, hogy a liturgikus tér nem korlátozódik a szentélyre: liturgikus tér az egész templom, sőt annak környezete is, így lehetséges a kórus és a hajó határán, fizikailag a templom közepén, a körülállóknak (circumstantes) látható és hallható módon hirdetni az apostoli szavakat. A rubrikák a kelet felé fordulást előírják, az oltártól való távolságot viszont nem részletezik. Ezért döntöttünk úgy a magunk szerény keretei között, leckeambó híján, hogy a szentleckét a hajóból, de hagyományosan kelet felé fordulva olvassuk.

Evangéliumambó

Az evangéliumambó maga az Úr hegye (mons Domini), ahová az örömhír-hirdetőnek (evangelizans) lába fölhág (vö. Is 52, 7 és Nah 1, 15). Háromszögletű alakjával ezt idézi, és tudnunk kell, hogy a patrisztikus exegézis szerint a hegy mindenkor az apostolok vagy evangelisták jelképe. Az evangéliumambó kiváltságos módon kötődik használójához, a diákonushoz (hiszen a teljes formájú, sollemnis miséken ő az evangélium olvasója), így elmaradhatatlan kiegészítője tőle jobbra, azaz nyugatra a húsvéti gyertya oszlopa. Nagyszombaton az evangéliumambóról diákonus énekelte a gyertyaszentelő imát, az Exsultet-et, Itáliában egykor az ún. Exsultet-tekercsről, amely a szöveg előrehaladásával egyre hosszabban lelógott az ambó tetejéről, és innen lobbantotta föl a megszentelt tűzzel, nádszálra (harundo) tűzött, hármas gyertyával a húsvéti lángot. A misében, az Alleluja éneklése alatt gyertyavivők és tömjénfüst kíséretében ide vonult az evangéliumoskönyvvel, és ennek tetejéről szólaltatta meg a napi szakaszt.

A jelenlegi rendtartás és a középkori magyarázók úgy tudják, hogy az evangéliumot észak felé kell olvasni. Ez az énekelt miséken csak a pap félfordulataként érvényesül, de sollemnis miséken ma is látható. Az északi irányt legtöbbször azzal magyarázzák, hogy észak (a mi féltekénken) a naptalan sötétség helye, a parasztházak és egyes templomok ablaktalan oldala, egyszersmind az egykor délről északra terjedő kereszténység szemében a pogányok lakóhelye. Feléjük, a sötétség hatalmai felé kell hirdetni tehát az evangéliumot. Más magyarázók azt emelik ki, hogy a templom déli oldala a férfiak, északi oldala a nők helye. Egyesek szerint a nők eleve kevésbé képesek az ige befogadására, ezért a déli irány a kívánatos, mások szerint a tulajdonképpeni evangéliumot, a föltámadás örömhírét először az apostolok apostola, Mária Magdolna, tehát éppen egy nő hallotta, így az északi irány felel meg neki jobban.

A római bazilikák azonban mást mondanak. A négy, föntebb idézett templom tanúsága szerint a lecke-, illetve az evangéliumambó elhelyezkedése nem megállapodott: kettőben az evangéliumambó délen, kettőben északon áll, a leckeambó természetszerűleg mindegyikben a túloldalt épült. Ami a felolvasás helyének kialakításából biztos, az az, hogy az evangéliumot minden esetben befelé (akár délre, akár északra van), tehát a templom közepe felé éneklik. Így ismét előttünk áll a tárgyi és a rubrikális hagyomány szintézise: a templom egésze liturgikus tér, a hagyományos, rubrikáknak megfelelő tájolás és a nép felé fordulás nem zárják ki egymást.

POST SCRIPTUM


A fönti bejegyzésre alig egy nappal tette közzé a NLM honlap liturgiatörténeti szempontból legkiválóbb munkatársa, Gregory DiPippo ezt az archív fölvételt a Szent Lőrinc-bazilika cibóriumos oltáráról és confessiójáról egy, a böjtelő stációs templomait tárgyaló cikkében. Hiába, a legidőszerűbb témák túllépik a nyelvi és földrajzi határokat.

2010. január 29.


BARSI BALÁZS A MAGYARSZÉKI KÁRMELBEN

A mai napon P. Barsi Balázs OFM a hagyományos római rítus szerint mutatott be énekelt szentmisét a magyarszéki kármelita nővérek Mindenszentek-kolostorában. (A fönti kép nem ott, hanem a sümegi ferences templom főoltáránál készült a közelmúltban.) Balázs atya Kovács Ervin, majd Lipovszky Gergely után harmadikként végezte itt a régi liturgiát konventuális szinten, a nővérek kifejezett kérésére.

A kolostor szertartási életét és annak alakulását egyébként több szempontból is példaértékűnek mondhatjuk, és alább kiemelt vonásai rokonnak mondhatók azzal a hozzáállással, amelyet Barsi Balázs tanúsít a kérdésben. Ma a liturgikus igényességre való törekvés során leginkább két esettel találkozhatni. Az egyik az, amikor csak észrevétlenül, folyamatos ellenállás mellett, kompromisszumról kompromisszumra haladva sikerül túllépni a rossz beidegződéseken és meghonosítani az Egyház ősi hagyományának legalább egyes elemeit. Ez azzal a veszéllyel jár, hogy a jótékony változások kezdeményezője elveszti „első szeretetét”, nem látja együtt, teljességében azt az állapotot, amelyet a részeredmények elővételeznek, és mintegy szem elől téveszti a vezérlő csillagot, amely erőfeszítéseinek értelmet ad. Sokan szembesülnek ezzel olyan papok, kántorok, sekrestyések vagy ministránsok, akik magányos harcosként igyekeznek javítani az új liturgia hazai állapotán. A másik eset többnyire ránk, a hagyományos rítus híveire jellemző. Megbabonázva a tapasztalattól, amelyet a római liturgia újrafölfedezése jelent, mindent nagy hirtelenséggel és türelmetlenséggel akarunk helyreállítani, sokszor alig törődve azzal, hogy rombolni könnyű, sőt a dolgok természete, hogy rombolás nélkül, a puszta közönyösség mellett is gyorsan hanyatlásnak indulnak, építeni viszont nehéz, idő- és energiaigényes feladat. Céljainkat világosan meg tudjuk fogalmazni, de kimondva vagy kimondatlanul elvárjuk, hogy azokat a körülöttünk lévők velünk azonos ütemben és világossággal ismerjék föl és kövessék – ezzel szinte attól az érési és gondolkodási időtől fosztjuk meg őket, amely nekünk évekkel vagy évtizedekkel ezelőtt magától értődően megadatott.

A kármelita nővérek közössége nyilvánvalóan nem liturgikus preferenciák alapján szerveződött, mégis úgy tűnik, őszintén és elfogulatlanul sajátítja el a legjobbat abból, amit megismer és ami számára elérhető. Zsolozsmáját 2008 ősze óta fokozatosan közelíti az ősi kármelita hagyományhoz, minden erőltetettség nélkül, a lelki, intellektuális, életmódbeli, nyelvi és zenei lehetőségeket fokozatosan, finoman alakítva hozzá. A liturgia nem válik elszigetelt kihívássá, hanem a monasztikus életmód és a belső imádság éltető közegében formálódik, re-formálódik a szó valódi értelmében. Semmi sietség, semmi nyoma annak az idegességnek, amelyet mi, az ünnepélyes liturgikus formákat kedvezőtlen körülmények között és szinte egyik napról a másikra elsajátító világiak oly gyakran érzékelünk magunkban (bár biztosan megvan az értelme ennek az áldozatnak is, és meghozatala a mai helyzetben nem kerülhető el). Mégis, mintegy félévente világosan tapasztalja a vendég, hogy a nővérek zsolozsmázása újabb és újabb fejlődési fokokon van túl: mögötte koncepció, igényesség, teljességre törekvés húzódik meg. A szentmisét a környékbeli, a vendégként ott tartózkodó vagy a meghívott papok a maguk sokszor gyökeresen eltérő celebrációs stílusában mutatják be (hetente egy alkalommal egyébként görögkatolikus szertartás szerint). A nővérek mindegyiküket szeretettel és türelemmel fogadják, érezhetően nem viszonyulnak hozzájuk kritikusan, jóllehet ők maguk egyértelmű liturgikus érzületről tesznek tanúságot gesztusaikkal, a szentmisék előkészítésével és azzal, amit és ahogyan énekelnek. Ebből az állapotból azután valóban ünnepként bontakozik ki a kevés hagyományos rítusú alkalom – ahelyett, hogy feszültséget teremtene.

Adja Isten, hogy akik igaz lelkülettel szolgálnak Neki, megtalálják a lelkületüknek legmegfelelőbb jeleket, és hogy azok, akik e jeleket megtalálták, szert tegyenek a hozzájuk illő lelkületre!

POST SCRIPTUM

Utólag értesültünk, hogy Barsi Balázs a szentmisét nem tudta megtartani, mert tervei ellenére kénytelen volt már az előző este elutazni a kolostorból. A bejegyzést ennek ellenére nem töröljük, mert a benne foglaltak hitelesen írják le mind az ő, mind a nővérek magatartását, elkötelezettségét.

2010. január 26.


HETVENEDVASÁRNAPI MATUTÍNUM

2010. január 30-án, szombaton este 7 órai kezdettel hetvenedvasárnapi matutínumot imádkozunk az esztergomi rítus szerint Budapesten, a Belvárosi Szent Mihály-templomban. A szertartás anyagát tartalmazó füzetet a helyszínen 300 Ft-os áron lehet megvásárolni.

Hetvenedvasárnappal (Septuagesima, régiesen: Kilenchagyó) megkezdődik a böjtelő, a nagyböjtre való előkészület időszaka. A liturgiamagyarázók a húsvét előtti hét hetet hagyományosan a hetven évig tartó babiloni számkivetéssel hozták összefüggésbe, ahol a 136. zsoltár szavai szerint a fűzfákra akasztjuk lantjainkat, mert nem énekelhetjük az Úr énekét idegen földön: ezért lép életbe már ezen a vasárnapon az Alleluja böjti tilalma, amelyet számos rítusváltozatban ünnepélyes ún. allelujabúcsúztató előzött meg: így az első vesperás antifónáinak Alleluja-szöveggel való kiváltása vagy az általunk is rendszeresen énekelt Cantemus cuncti („Most énekeljünk mindnyájan így”) szekvencia éneklése a misében, esetleg a himnusz helyén a zsolozsmában.

Hetvenedvasárnap jelentőségének másik lehetséges oka, amelyre utalásszerűen már a korábbi években is kitértünk, hogy a matutínumban, vagyis az éjszakai, virrasztó zsolozsmában ekkor kezdődik meg a Szentírás folyamatos olvasása. E kezdet jelentősége olyan nagy, hogy például Amalarius, a IX. századi metzi püspök és a liturgikus kommentárirodalom klasszikusa e nappal kezdi az egyházi év tárgyalását híres Liber officialis-ában. Ha a hagyományos rítusban erőltetés nélkül, a modern programliturgiák ártalmát elkerülve keressük a Szentírás tulajdonképpeni vasárnapját (és az újkori, zsinat előtti és utáni katolikus élet jogosan nehezményezett hátránya, hogy a Szentírás teljességének ismerete és használata aligha jellemző ránk: egy ma befolyásos szerző egyenesen Isten igéjének száműzetéséről beszél), akkor hetvenedvasárnapban találjuk meg az alkalmas időpontot e szempont hangsúlyozására. Annál is inkább, mert a liturgikus keretbe ágyazott lectio divina, a bibliai könyvek imádságos olvasása mindenekelőtt a matutínumban valósul meg. Ezt a funkciót vitte át a liturgikus reform minden történelmi előzmény nélkül az új mise hétköznapi és részben vasárnapi perikóparendjére, holott ott éppen a szakaszok állandósága, kivágat-jellege érzékeltette egykor, hogy nem olvasásról, hanem ható, a misztériumot fölvezető és megjelenítő szövegekről van szó. (Amint Pius Parsch fogalmaz: „... elsősorban nem tanítást, nem gondolatokat akarnak adni, hanem képek és hasonlatok a szentmise hatásáról. Ez az értelme a sok gyógyítási csodának, halottfeltámasztásnak ... A liturgia egyáltalán nem tanítást akar adni a perikópákban, hanem misztériumképeket akar rajzolni: így működik Krisztus az Eucharisztiában!”) De hogy a teljesebb, imádkozva tanító olvasási mód is része a keresztény liturgikus örökségnek, az egyértelműen kiderül a zsolozsma olvasmányrendjének vizsgálatából. Ennek érzékeltetésére alább egy nemrégiben megjelent tanulmányom részletét közlöm.

* * *

Az első adatok, amelyek a zsolozsma olvasmányrendjének megszilárdulására vonatkoznak, a bibliai olvasmányok éves ciklusát érintik. Közvetlen forrásnak tekinthető a 13–14. Ordo Romanus,[1] amelyek a Laterán és a Szent Péter-bazilika gyakorlatát közvetítik, valószínűleg legalább a VIII. századra visszamenőleg. Közvetett forrás Ama­larius metzi püspök beszámolója 831-es, Rómában tett látogatásáról, amelynek során Teodor római fődiákonustól tájékozódott a nyári-őszi matutínumok olvasmányaihoz rendelt responzóriumokról, és így magukról az olvasmányokról is.[2] Ezzel van szoros összefüggésben egy másik forrásanyag, mégpedig azoknak az antifónáknak és res­ponzóriumoknak a gyűjteménye, amelyek szövegüket a párhuzamosan olvasott bibliai könyvekből veszik.[3] E tételek elrendezése a bibliai olvasmányanyag elrendezésének egy meghatározott állapotát rögzítette, sőt merevítette meg igen hosszú időre.

A Laterán és a Szent Péter-bazilika majdnem egykorú olvasmányrendje közül[4] a La­­teráné gyakorolt maradandó hatást a római zsolozsma későbbi történetére, de a Szent Péter-bazilikáé őriz archaikusabb vonásokat. Ennek legnyilvánvalóbb jele, hogy az utóbbi nem tesz említést az ádvent és a böjtelő újabb keletű előkészületi időszakáról. Kezdjük tehát a valamivel későbbi, de kezdetlegesebb 14. Ordo Romanus (Szent Péter-bazilika) áttekintésével, amely a római egyház zsolozsma-lekcionáriumának legkorábbi, még megközelíthető állapotába nyújt betekintést![5]

Eszerint a bibliai olvasmányok ciklusa a nagyböjttel kezdődik. A nagyböjt folyamán, tehát feketevasárnapig kell végigolvasni a teljes Pentateuchust, Józsue és a Bírák könyvét. A Szenvedés idejében Izaiás próféta és a Siralmak kerülnek sorra. A húsvéti idő olvasmányanyagát az Újszövetség nem evangéliumi szövegei adják a következő sorrendben: páli és egyéb levelek, Apostolok Cselekedetei, Apokalipszis. A pünkösd utáni időszak nyári szakaszára a Királyok négy könyvét (azonosak a ma Sámuel, illetve a Királyok két-két könyveként számon tartottakkal) és az úgynevezett Liber Sa­pi­en­tiae-t (az öt salamoni könyv: Példabeszédek, Prédikátor, Énekek éneke, Bölcsesség, Sirák fia) rendeli az ordó. Ősszel Judit és Eszter, a Makkabeusok és Tóbiás könyvei olvastatnak, végül télen a próféták könyvei a következő sorrendben: Izaiás, Jeremiás, Dániel, Ezékiel, a kispróféták, majd a szintén prófétának tekintett Jób. A 14. Ordo nem tér ki a téli olvasmányoknak a karácsonyhoz fűződő viszonyára.

A beosztásból két általános következtetést lehet levonni. Egyrészt azt, hogy az ordó a zsoltárok és az evangéliumok kivételével a teljes bibliai szöveganyagra kitér, mindössze Rút, Esdrás-Nehemiás és Báruk könyveit nem említi kifejezetten, amelyeket viszont nyugodtan a megelőzőkhöz kapcsolhatunk: Rút könyvét a Bírákéhoz, Esd­rás-Nehemiást talán a Krónikákhoz, Bárukot pedig Jeremiáshoz. Másrészt azt, hogy az elosztás nem kifejezetten a liturgikus évet veszi tekintetbe, hanem évszakonként oszlik egységekre; ezek — ősi római szokás szerint — tavasszal kezdődnek.[6] A liturgiához egyedül Izaiás könyvének kétszeri előfordulása köthető. Valószínűnek tartom, hogy a könyvet tulajdonképpen a téli időszakban olvasták a többi prófétákkal együtt, míg a Szenvedés idejében a Szenvedő Szolgáról szóló helyeket használták pe­ri­­kó­pa­szerűen. Ha a tartalmi alapon kiválasztott könyvektől eltekintünk, egy olyan sorozathoz jutunk, amely — a bibliai kánon sorrendjének többi változatával összevetve — akár a régi latin bibliafordítások valamelyikének kánoni sorozata is lehet.[7]

Ehhez a rendszerhez képest másodlagos a 13. Ordo Romanus (Laterán) olvasmányrendje, amelyet mindenben megerősít Amalarius tanúsága és a responzóriumok klasszikussá vált elrendezése is. A lateráni olvasmányrend lényegében nem tűnik másnak, mint a Szent Péter-bazilikából adatolt rendszer szigorúbb alkalmazásának a liturgikus évhez. A két beosztás rokonsága nyilvánvaló, az alábbiakban a főbb változásokat emelem ki. A lateráni lekcionárium tavaszi szakasza szintén a Pentateuchusszal, de ezúttal már hetvenedvasárnap kezdődik. A Deuteronomium utáni könyvek olvasásáról nem szól az ordó, ezért vagy némi rövidítést, a további könyvek elhagyását lehet föltételeznünk, vagy azt, hogy a mózesi könyvekhez eleve hozzáértették Józsue, a Bírák és Rút könyveit. Az elolvasásukra szánt idő mindenesetre legalább három héttel hosszabb lett. A Szenvedés idejében Izaiást fölváltotta Jeremiás, bizonyára összefüggésben Izaiás ádventi kiemelésével. A Siralmak megőrizték sajátos helyzetüket. Az Újszövetség nem evangéliumi könyvei megmaradtak a húsvéti időben, de egy részük — a páli levelek — átkerültek a vízkereszt utáni időszakba. Ez részben talán a mennyiség csökkentését szolgálta, de összefüggésben lehetett azzal is, hogy az Újszövetség olvasása a ma­­tutínumban a kiemelt, ünnepi időszak jellegzetessége volt. Miután a karácsonyi ünnepkört egy, a nagyböjthöz hasonló készülettel, az ádventtel tüntették ki, indokoltnak látszott egy, a húsvéti időhöz hasonló ünnepi időszak bevezetése vízkereszttől a böjt­előig. Ez azóta is csak rejtetten érvényesül,[8] mindenesetre az újszövetségi szövegek ilyetén elosztása is a vízkereszt utáni idő ünnepi jellegét erősítette. A többi újszövetségi könyv megmaradt a húsvéti időben, pusztán kisebb sorrendcsere történt: az Apostolok Cselekedetei a Lateránban megelőzték az apostoli levelek olvasását (később a sorrend a bibliaival éppen ellentétessé vált). A nyári időszak olvasmányrendje változatlan maradt. Jób könyve nem illeszkedett többé a próféták közé, hanem az őszi időszak elejére került. Judit, Eszter és a Makkabeusok könyvei változatlanul maradtak, de Tóbiás a sorozat vége helyett immár az elején szerepelt. A nagy próféták közül csak Ezékiel és Dániel maradt meg, mivel Jeremiás a Szenvedés idejének, Izaiás pedig az ádventnek lett olvasmánya. Ugyanakkor Izaiás eredeti helyéről árulkodik, hogy a prófétai könyvekhez rendelt responzórium-sorozat kezdő tétele, a Vidi Do­mi­num az egész középkoron és újkoron keresztül Izaiás-idézet maradt.[9] A kispróféták megtartották eredeti helyzetüket. Bár a két olvasmányrend között nem biztos, hogy közvetlen az összefüggés, és a kisebb eltérések történelmileg akár párhuzamosak is lehetnek, egyértelmű, hogy a Szent Péter-bazilikáé egy ősibb, kevésbé liturgizált változat. A lateráni ordó a legfontosabb módosításokat a téli olvasmányanyag átcsoportosításával végzi el, ami vélhető összefüggésben van az ádvent és a karácsonyi ünnepkör nagyobb fokú kidolgozásával. Ezért úgy gondolom, hogy az eredeti elképzelés a Biblia évenkénti végigolvasása volt a matutínumban, éppen úgy, ahogyan a Zsoltárok végigmondása volt a hetenkénti zsolozsma gerince.

__________________________

[1] Michel Andrieu: Les Ordines Romani du haut moyen âge. Peeters Publishers, Louvain 1931–1961. (Spi­­ci­le­gium Sacrum Lovaniense 11, 23, 24, 28, 29) II. 467skk., ill. III. 23skk.
[2] Ioannes Michael Hanssens: Amalarii Episcopi Opera Liturgica Omnia III. Li­ber de ordine anti­pho­na­rii. Biblioteca Apostolica Vaticana, Città del Vaticano 1950. (Studi e Testi 145) 13–14. (Prologus). An­drieu: i. m. II. 476. tévesen száz évvel korábbra teszi Amalarius utazását.
[3] A responzóriumok rendje változatlanul megmaradt a Breviarium Romanum utolsó, az 1960-as években megjelent kiadásaiig. A responzóriumanyag magyarországi forrásokra épülő összkiadása várhatóan az idén jelenik meg a MTA Zenetudományi Intézete kutatóinak köszönhetően.
[4] A 13. ordó első változata a 700–750, a 14. ordóé 750–787 közötti időszakból származik.
[5] Az összehasonlító táblázatot ld. a függelék 1. mellékletében!
[6] Cyrille Vogel: Medieval Liturgy. An In­tro­duction to the Sources. Revised and Translated by William Storey and Niels Rasmussen. Pastoral Press, Portland—Oregon 1986. 310. szerint a római nagyböjt eleinte három hetet számlált. Mivel a húsvét legkorábbi lehetséges időpontja március 22-én volt, a nagyböjt kezdete egybeesett a római időszámítás szerinti újévvel.
[7] Ld. a függelék 3. táblázatát. A kánoni könyvek sorrendjéhez ld. Peter Katz: „The Old Testa­ment Canon in Palestine and Alexandria”, Zeitschrift für die Neutestamentliche Wissenschaft XLVII (1956)/IL (1958) 191–217. A liturgikus sorrend afrikai kánonra emlékeztet (uo. 198.). A Septuagintára (alexandriai kánon) emlékeztető jellegzetessége, hogy a próféták zárják az ótestamentumi kánont. Jób besorolása bizonytalan (próféták, bölcsességi vagy történeti könyvek?), de helyzete a 13. és a 14. ordóban is eltér. A deuterokanonikus könyvekről ld. Albert C. Sundberg: „The Old Testament Christian Canon”, Catholic Biblical Quarterly XXX (1968) 143–155. Mindkét idézett tanulmány megtalálható Sid Z. Leiman (szerk.): The Canon and the Masorah of the Hebrew Bible. An Introductory Reader I. című gyűjteményében. A korai keresztény kánonokhoz általában ld. Julio Trebolle Barrera: The Jewish Bible and the Christian Bible. An Introduction of the History of the Bible. (Ford. Wilfred G. E. Watson). Brill, Leiden—New York—Köln/Eerdmans, Grand Rapids—Cambridge 1998. 147–257; Albert C. Sundberg: The Old Testament of the Early Church. Cambridge 1964. (Harvard Theological Studies 20). A szakirodalom megtalálásában nyújtott segítségéért köszönettel tartozom Kelenhegyi Andornak.
[8] A liturgia másodlagos vonásai révén a középkortól napjainkig érvényesül a karácsony hatása a Gyertyaszentelőig tartó időszakban, noha vízkereszt nyolcada után a liturgia elsődleges vonásai évközi jellegűvé válnak.
[9] Is 6,1.


A TANULMÁNY TELJES VÁLTOZATA:

Földváry Miklós István: „A magyarországi zsolozsma-lekcionárium temporáléjának jellegzetességei I. Bevezetés”, Magyar Egyházzene XVI (2008/2009) 143–154.

2010. január 23.

A KÉPEK CSODÁLATOS (ÖNÁLLÓ) ÉLETE

Örömmel jelentjük ebben a kivételes rövidségű posztban, hogy képeink jó úton vannak a klasszikussá válás felé: a 2007 december 8-i szentmise úrfelmutatása ohne weiteres illusztrációs anyag lett egy latin kultúrtörténeti blog nápolyiról szóló bejegyzésében. Bárcsak ezt a fejlődést látnánk az ábrázolt liturgikus valóság esetében is!

2010. január 21.

Szent Ágnes a vértanú szűzek sorában, lábánál bárány
az 504-ben felszentelt S. Apollinare nuovo bazilika mozaikján, Ravennában


SZENT ÁGNES KULTUSZÁNAK IRODALMI EMLÉKEI

Január 21-e a római naptárban Szent Ágnes szűz és vértanú ünnepe, akihez számos irodalmi, történelmi és művészeti emlék, valamint liturgikus obszervancia kapcsolódik. Az ismert amerikai blogger, Fr John T. Zuhlsdorf a mai napon menetrendszerűen közzéteszi gondosan összeállított gyűjteményét, amelyben ezek mindegyikéből ad egy kis ízelítőt (l. 2008-as, 2009-es és 2010-es bejegyzéseit). Szent Ágnes iránti tisztelete a minnesotai St Paul város hasonnevű templomának és néhai plébánosának, Msgr Richard J. Schulernek köszönhető. Msgr Schuler, a Joseph és Georg Ratzinger által jól ismert és becsült egyházzenész rengeteget tett azért, hogy a gregorián énekkultúra és vele együtt a hagyományos liturgia szellemisége az elmúlt négy szűkös évtized alatt is fenn tudjon maradni az Egyesült Államokban. Mivel Szent Ágnes iránt — bár más okból — én is régi devóciót ápolok, erre az alkalomra olyan képekkel és szövegekkel készültem, amelyek nem szerepelnek Fr Z összeállításában s így jól kiegészíthetik azt.

Úgy tűnik azonban, hogy a magam ásta gödörbe estem, mivel az NLM blog, amelyről baráti együttműködéssel rendszeresen veszünk át anyagokat, ma reggeli bejegyzésében pontosan azokat a képeket és ugyanazt a verset közölte, amelyeket erre e célra választottam. Pereant, qui ante nos nostra dixerunt!* Így hát nem maradt más hátra, mint alaposan átdolgozni az eredeti bejegyzést, amelyet az olvasók már csak holnaptól tudnak élvezni. Cserébe igyekszem az irodalmi forrásokat, amelyekre most a fő hangsúly esik, változatos képekkel illusztrálni, s ezúttal talán a terjedelem sem okoz gondot, hiszen Ágnest mint kiemelkedő szentjét a római egyház nem egyetlen napig, hanem egész oktávával ünnepli (igaz, hogy a legegyszerűbb típusúval, amelyben csak a nyolcadik napon van róla liturgikus megemlékezés S. Agnetis secundo néven).

_____________________________

* Ady Endre fordításában (1909): „Vesszenek, akik elmondták előlünk a mi mondanivalóinkat!” A kontextushoz l. Szent Jeromos egy megjegyzését (in Eccles. 1): Hinc quid simile sententiae et comicus ait: «Nihil est dictum, quod non sit dictum prius.» [Ter. Eun. prol. 41; a mai kritikai kiadások szövegében: Nullum est iam dictum, quod non dictum sit prius.] Unde praeceptor meus Donatus cum ipsum versiculum exponeret: «Pereant,» inquit, «qui ante nos nostra dixerunt.» — „Ezért valami e véleményhez hasonlót mond a komédiaszerző [ti. Terentius] is: «Semmit sem mondtak, amit ne mondtak volna már korábban.» Tanárom, Donatus, amikor ezt a verset magyarázta, így fakadt ki: «Vesszenek, akik előttünk mondták el azt, amit mi mondtunk volna!»”

* * *

S. Agnese fuori le mura, 1815 (kép forrása)

A három irodalmi emlék, amelyet be szeretnék mutatni, a Szent Ágnes sírja körüli templomokhoz kapcsolódik. A korábbi ókeresztény katakomba mellett az első bazilikát — amely nem kultuszhelyként, hanem fedett temetőként szolgált — Constantina, Nagy Konstantin császár leánya emeltette 337 és 351 között, később pedig I. Symmachus pápa (498—514) újította fel (ma ennek csak a romjai láthatók). Maga Constantina is ide temetkezett, a bazilika mellé épült mauzóleumába. Szent Ágnes sírja közben egyre jelentősebb zarándokhellyé vált, ezért I. Liberius (352—366), majd utóda, I. Damasus (366—384) gazdagon felékesítette, végül pedig I. Honorius (625—638) bazilikát emelt fölé, amely többszöri átépítés és felújítás után most is áll mint Róma bíborosi címtemplomainak egyike (jelenlegi titulárisa Camillo Ruini).


1. Constantina fogadalmi verse

A legkorábbi irodalmi emlék az az akrosztikus hexameterekből álló vers, amelyet Constantina helyezett el bazilikájának apszisában. Az eredeti felirat már a VII. századra elpusztulhatott, a kortársak azonban lemásolták és így a kézirati hagyomány megőrizte. Modern kiadását l. pl. F. Buecheler: Anthologia Latina sive poesis Latinae supplementum. Pars posterior: Carmina Latina epigraphica, I, Lipsiae 1895, 146 (n. 301), hasznos kommentárt ad I. B. De Rossi: Inscriptiones Christianae Urbis Romae septimo saeculo antiquiores, II 1, Romae 1888, 44—45 (n. 12). A kutatás mai állásához l. H. Jones: Agnes and Constantia: domesticity and cult patronage in the “Passion of Agnes”, Religion, dynasty, and patronage in early Christian Rome, 300—900, ed. by K. Cooper — J. Hillner, Cambridge 2007, 115—139. Magyar nyelven jó összefoglalás olvasható Sághy Marianne könyvében: Versek és vértanúk. A római mártírkultusz Damasus pápa korában 366—384 (Catena monográfiák 3), Budapest 2003, 201—209. Innen idézzük a vers műfordítását is (208), a latin eredeti a S. Gallen-i Stiftsbibliothek 136. számú kódexének 103. oldaláról származik:


Constantina, az Istent félő, krisztusi asszony
Oly sok pénzt elköltvén, és felajánlva a lelkét
Nagy segedelmével s erejével Krisztus Urunknak
Szent Ágnes szűznek szentelt fel templomot, oltárt.
Templom e földön nem volt még soha ily gyönyörű szép,
Annyi arany szolgál díszéül fenn a tetőkön,
Nem szolgál mást mégsem, mint Krisztus neve hírét,
Tartarosz és a halál erejét egyedül ki letörte,
Isteni szent diadalt egyedül szerzett, s ki a mennybe
Névben s testben is Ádámot s valamennyi utódját,
Azt, ki lakott a halál vak mélyében, fölemelte.
Dús javaim méltó adományát hosszu időkig
Élvezd, Krisztusnak felajánlott vértanu úrnő,
Oh, boldog szűz, szent emlékezetű s nevü Ágnes!

Fordította: Révészné Bartók Gertrud


2. Damasus pápa epigrammája

Nem sokkal az előző után született és sokáig ugyancsak kézirati úton maradt fenn az a rövid hexameteres vers, amelyet Damasus pápa helyezett el Szent Ágnes általa felújított sírja fölött. 1728-ban aztán megtalálták az eredeti feliratot, amely ma kívül, a bazilika oldalfalán a többi ókeresztény emlék között látható. A pápa ebben a versben a szűz leány vértanúságának történetét adja elő, így a szöveg az Ágnes-legenda egyik legkorábbi írott forrása. A magyar műfordítás Sághy Marianne említett könyvéből való (202—203).


Így mondták régen szülei s így tartja a híre:
Ágnes, hallva a kürt baljós hangú recsegését,
dajkájának ölét — kislány volt még — odahagyta,
önként megvetvén a dühödt zsarnok fenyitését.
Majd amikor testét lánggal perzselni akarták,
óriás félelmet győzött le e csöppnyi erővel,
s hosszu hajával vette körül ruha nélküli testét:
Isten szentélyét a halandó arca ne lássa.
Ó, követendő szűzi erény áldott aranyéke,
hallgasd meg Damasust, kérlek, te erőskezü mártír.

Fordította: Révészné Bartók Gertrud — R.Z.


3. Prudentius himnusza Szent Ágnes vértanúságáról

A harmadik vers már az V. század elejéről származik, és szerzője, a hispániai Prudentius személyes tapasztalatait is tükrözi, amelyekre 400 és 405 között római zarándokútján tehetett szert. A Persitephanon („Mártírkoszorúk”) című gyűjtemény 14. darabja Szent Ágnes passióját dolgozza fel, többek között Szent Damasus pápa idézett epigrammája és Szent Ambrus híres himnusza nyomán (amely Babits Mihály műfordításában itt olvasható). Prudentius művészetéről az utóbbi időben igen sokat írtak, a vértanú-versekről gyorsan hozzáférhető M. J. Roberts monográfiája: Poetry and the cult of the martyrs. The “Liber Peristephanon” of Prudentius (Recentiores: Later Latin texts and contexts), Ann Arbor 1993.

Prudentius verse, bár nem liturgikus használatra készült, Hispániában igen népszerű volt, s így némi szövegromlással a mozarab rítusba is bekerült mint Szent Ágnes ünnepének vesperás- és laudes-himnusza. A szöveget a középkorban széles körben ismerték és másolták, egyes kéziratokban pedig a végére fölvették Constantina és Damasus eredetileg feliratos epigrammáit is. Ennek azonban a fordítottja is megtörtént, amikor Honorius pápa az általa építtetett új bazilikában az apszis ívére a Prudentius-vers záró fohászának első két sorát íratta fel. Ugyanígy két sort idéz — az egész himnusz kezdő mondatát — XXIII. János pápa annak a brévéjének az elején, amellyel a bazilikát stációs titulussá emelte.

Prud. perist. 14, 124—125 (Cod. Colon. Lat. 81 [s. X/XI], fol. 29r)


Róma, S. Agnese fuori le mura, apszis


Prudentius latin szövege, amely nyelvileg sem könnyű olvasmány, helyenként némi tartalmi magyarázatra szorul. Az alábbiakban csak a magyar műfordítást közöljük, amelyhez kommentárként Pierre-Yves Fux francia disszertációjának utolsó fejezetét vagy Sr M. Clement Eagan CCVI angol műfordításának jegyzeteit tudjuk ajánlani. A kéziratos illusztráció a S. Gallen-i Stiftsbibliothek 135. számú kódexének 200. oldaláról származik.


Prudentius: Vértanúkoszorúk 14
ÁGNES SZENVEDÉSE

Ágnest a sírban római föld fedi,
bátor leány volt, nagynevü vértanú.
Tornyos falakról látszik a nyughelye,
melyből a nagy szűz védi a római
polgárok üdvét, s óvja, ki arra jár
és tiszta szívvel s hittel imádkozik.
Kettős az érdem, mely koronája lett:
bűntől megóvott isteni szűziség,
majd mit magának kért, a dicső halál.
Gyermek leányzó volt, fiatalka még
nászágyra, mondják, ámde a Krisztusért
lángolva bátran szembeszegült a gaz
s átkos paranccsal, hogy ne gyalázza meg
bálványimádó tettel a szent hitet.
Számos kisértés ostroma érte már:
hol csalfa bíró nyájas igérete,
hol vad pribékek fegyveres öklei,
ám ő kitartón, sziklaszilárdan állt,
s önként kinálván gyermeki tagjait
kínzásra, kész volt még a halálra is.
Így szólt a zsarnok: „Hogyha a büntetést
könnyű viselned s tűröd a kínokat,
megvetve hitvány életedet, vajon
szűz tisztaságod drága-e még neked?
Bordélyba vetjük márpedig ezt a lányt,
oltárainknál hogyha nem áldozik
kérvén Minervát s esdve bocsánatát,
kit mint szüzet szűz lelke ma megvetett:
rárontanak mind akkor a férfiak
s új tárgyra lelnek benne a vágyaik.”
„Nem fordul el”, szólt Ágnes, „övéitől
Krisztus, ki bennünk őrzi a tisztaság
mennybéli kincsét, és soha nem hagy el;
tisztákat óvó karja nem engedi
szent szűzi ékünk sárba lerántani.
Fertőzd meg inkább vérrel a kardodat,
nem ronthatók meg vággyal a tagjaim.”
Így szólt a szűz, kit zsarnoka bosszuból
nyílt utca sarkán veszni kiállitott.
Áll, s visszahőköl tőle a csődület,
másmerre fordul mind, nehogy élveteg
vágyból szemérmét érje tekintetük.
Egy köztük éppen mégis a lány felé
fordítja arcát és meri vakmerőn
szemlélni sóvár szemmel a külsejét.
És íme, villan lángszerü tűzsugár,
mint nyári mennykő, és a szemére sújt:
káprázva roskad földre a vak legény
és út porában rángnak a tagjai.
Félhulla testét társai felveszik
és úgy siratják, mint aki már halott.
Indult a szűz lány, ment diadalmasan,
szent énekével zengve Atyát s Fiút,
mert bár gyalázat rút mocsarába szállt,
ép tisztaságát prostituáltan is
megtartva, győzött végül a szűz erény.
Mondják, a kérő szóra imádkozott
Krisztushoz, adná vissza az elbukott
bűnös világát: ekkor az ifjuban
új élet ébred s vak szeme látni kezd.
Ágnesnek első lépte a menny felé
volt ez csupán, s már itt van a második
lépcsőfok is; hisz vad dühe hergeli
mérgét, s „Legyőznek!”, nyög fel az üldöző,
„Menj, fogd a kardod, római harcos, és
tedd, mit parancsolt fényes uralkodónk!”
Látván a lány, mily marcona férfiú
vár rá a karddal, boldogan így kiált:
„Örvendezem, mert jobb, ha a végzetem
fegyverrel, őrült módra, vadul jön el,
mint hogyha gyengéd, elragadó, szelíd
s illatban úszó ifju jelenne meg,
hogy tisztaságon győzve veszítsen el.
Megvallom, ily kell, ily szerető nekem;
bősz támadómnak gyorsan elé futok
s nem tarthatom már vissza a vágyamat:
keblembe zárom végig a pallosát,
pengéje mélyen szántsa a mellemet.
Így mint aráját Krisztus az ég sötét
ködfellegén át felvisz az éterig.
Ó, nagy Királyunk, tárd ki a földlakók
népétöl elzárt menny aranyajtaját,
és hívd be, Krisztus, lelkem, amely veled
volt szűz, s Atyádnak lett nemes áldozat!”
Így szólt; fejet hajt s térdre ereszkedik
Krisztust imádván, és hogy a rácsapó
kardot nyakával szófogadón vegye.
Ily szép reményt nem hagy neki férfikéz,
mert egy csapással kész lefejezni őt,
s megvonja kínját tőle a gyors halál.
Testből kibomló lelke viszont ragyog,
s mint mely szabad már, szökken a légbe föl,
kísérik útján hószinü angyalok.
Ámul, milyen csöpp lába alatt a föld,
szemléli fentről lent a sötét eget,
és jót nevet, hogy kört tesz a napkorong,
hogy mit takargat s forgat a nagyvilág,
hogy vak viharban zajlik az életünk,
hogy mit sodornak földi hiú szelek:
rangot, hatalmat, zsarnokot és királyt,
s balgán üreslő állami címeket,
gaztettek által nyert arany és ezüst
árját, mit áhít állati szomjuság,
pompával épült lakhelyek ezreit,
festett ruhákban csalfa hivalkodást,
félelmet és düht, vágyakat és veszélyt,
hosszabb borút most, majd rövidebb derűt,
rágó irigység kormos öröktüzét,
melytől sötét lesz emberi mű s remény,
és azt, mi szörnyebb átok a többinél:
ocsmány pogányság bűnteli fellegét.
Ágnes ma mindezt lába alá veti
s állván a sárkány durva fejére lép:
mely fékhetetlen hint be a mérgivel
mindent a földön, sőt a pokolra küld,
most szűzi lábtól megszelidülve és
meghajtva szépen lángtüzes üstökét
felnézni sem mer, mint ki legyőzetett.
Isten kezéből két koronát nyer el
ott fenn a szűz és vértanu homloka:
egyikre hatszor fonva a tízszeres
bérből örök fény szórja sugárait,
másik gyümölcsből százszorosat terem.
Ó, szűz, te boldog, ó, nemes és dicső,
mennybéli várban székedet elnyerő,
fordítsd felénk, így kér ez a söpredék,
kettős fejéktől drága tekinteted,
hisz csak tenéked adta meg Alkotónk,
hogy még a bordélyt is ragyogásba vond.
Megtisztulásom lesz, ha megengeded,
hogy drága fényed töltse be szívemet.
Tisztán ragyog föl minden, amit lemos
áldó kezed s szent lábad amin tapos.

Fordította: R.Z.

2010. január 19.


ÚJABB TANULSÁGOK EGY SZOCIOLÓGIAI ELEMZÉSBŐL

Többen elismerően reagáltak a tegnapi bejegyzésre, egy kecskeméti barátunk — az ottani misék egyik szervezője — egyenesen még több ilyet kér. Pedig jóból is megárt a sok, ráadásul az említett cikk már eleve igen hosszúra sikeredett. Ezért a következő témával egy kicsit várnék, helyette inkább a már leírtakat szeretném kiegészíteni néhány gondolattal.

Szintén tegnap történt, hogy a Kossuth Rádió (a reform óta MR1 néven) reggeli műsorában (jelenlegi nevén a 180 percben) néhány roppant érdekes mondatra figyeltem fel. Ezek a mondatok a Tölgyessy Péterrel készült beszélgetés legvégén hangzottak el (a meghallgatható anyagban 15:52 és 16:32 között), akinek alapos és rendkívül éleslátó elemzéseit mindig nagy érdeklődéssel szoktam hallgatni. A tegnapi ezek között is kiemelkedett, mivel nem az állam és a pártok tevékenységével, hanem általában a mai magyar társadalommal, sőt mentalitással foglalkozott. Az elemzés utolsó mondatai azonban — pontosan úgy, ahogy Enniusnak Fabius Cunctatorról írt sorai a jelenlegi római pápára is vonatkoztathatók — annyira egybevágnak azzal, ahogy mi látjuk a liturgikus megújulás hazai állapotát, hogy érdemes őket szó szerint ide iktatnom, majd röviden kommentálnom:

„...nekünk újra a saját értékvilágunkra, saját hagyományainkra alapozva újra meg kell találni az előre vivő modellt. Az is világos, hogy ezt nem lehet felülről elrendelni. Az értékvilág változását nem lehet hittérítéssel, erőszakkal elérni. Az erőszakos hittérítés inkább csak árt. Itt példamutatásra volna szükség: a politikai elitek, a társadalmi elitek részéről, a közhatalom gyakorlásának a kiszámíthatóságára (a közhatalom nem cselezhet, a közhatalom nem csalhat, nem hazudhat), a bizalmat folyamatos, apró kis lépésekkel kéne újra építeni. Teljesen világos, hogy nagyon nehéz évek vannak előttünk, de egyre több magyar tudja, hogy így egyszerűen nem mehet tovább, különben elveszítünk mindent. És az is világos, hogy minden választás a reményt is adja.”

Nem kevesebb, mint nyolc elemre érdemes felfigyelnünk:

1. „Saját hagyományainkra alapozva”: Ez a mi szempontunkból a régi római rítust, azon belül is az esztergomi változatot jelenti. Úgy véljük, hogy az Egyház liturgiájának és általában egész életének megújulása leginkább ezen a talajon képzelhető el, mivel ez testesíti meg legjobban a hiteles szenthagyományt. A Novus Ordóval való kapcsolat természetesen nem jósolható meg előre, az viszont már most látszik, hogy a régi rítus képes magába integrálni a zsinat utáni reformok értelmes és hasznos eredményeit (pl. az emelkedett formájú népnyelvűséget), s így ahelyett, hogy puszta kincsestár maradna, amelyből az új rítus szép lassan magára aggathatja a hiányzó ékítőelemeket, könnyen válhatik annak életképes vetélytársává.

2. „Előre vivő modell”: Ez nagyon fontos szempont, hiszen a leggyakoribb vád a hagyományos liturgia követőivel szemben éppen az, hogy nosztalgikusok, hogy egy elavult, letűnt világot akarnak visszahozni. Akik ezt állítják, súlyosan tévednek, mivel saját (tulajdonképpen szintén elavult) ideológiájukból indulnak ki, és rendszerint nem veszik a fáradságot, hogy személyesen győződjenek meg róla, hogy néz ki manapság egy hagyományos római liturgia. Nálunk ugyanis nem az 1962-es vagy 1950-es világ áll vissza egy az egyben, a maga összes értékével és hibájával (ezt az idősebbek közül többen maguktól észrevették és jelezték is), hanem arra törekszünk, hogy a történeti múlt legjavát, egyfajta kvintesszenciáját nyújtsuk. Nemcsak nálunk, hanem az egész világon az tapasztalható, hogy a hiteles hagyomány egy sajátosan letisztult formában újul meg a mai körülmények között és a mai emberek (gyakran fiatalok) által. Érdekes egybeesés, hogy ugyanerről a kérdésről tegnap részletes írás jelent meg az amerikai Fr Z blogján is.

3. „Nem lehet felülről elrendelni”: Erre a szempontra Cañizares Llovera bíboros nyomán már Andrea Tornielli utalt, s bizonyos mértékig a tegnapi cikk is ezt járta körül, de mivel a liturgia központi szabályozása, felülről való vezéreltsége a XVI. és a XX. század között annyira beleivódott a katolikus köztudatba, mégsem lehet elégszer hangsúlyozni. Ebben az időszakban a centralizáció természetesen még betöltötte a maga szerepét, sőt másként nem is nagyon lehetett volna küzdeni az Egyházat marcangoló külső erők (protestantizmus, felvilágosodás) és belső erők (gallikanizmus, febronianizmus) ellen, a mi korunkra azonban a világ és benne az Egyház annyira megváltozott (Ady szavával, amelyet Tölgyessy is idéz: „minden egész eltörött”), hogy a merev egyformaság és annak központilag való előírása többet ártana, mint használna. És persze azt se felejtsük el, hogy a „tridenti korszak” eme uniformizmusának jegyében vezették be az egész világon vasszigorral és néhány év alatt a „zsinati liturgiát”, ami példátlan a teljes keresztény liturgiatörténetben. Sajnos mind ez a módszer, mind pedig a vele szolgált tartalom súlyos megosztásokhoz és kudarcokhoz vezetett, ezért a Szentatya érthetően nem akarja még egyszer ugyanazt a hibát elkövetni. Központi utasítások helyett (amelyekből egyébként a Novus Ordón belül is van elég, csak éppen hiába) inkább a hagyományhű szellemiség újjáélesztésére kell törekedni. Ezt szolgálja egy — immár világméretű — új liturgikus mozgalom.

4. „Példamutatásra van szükség”: Úgy tűnik, hogy ez lesz az új és egyetlen módszer, amely a jog kétélű fegyvere helyett adatik. Látszólag kevésbé egyházias, hiszen roppant demokratikus: senkit sem kímél, mindenkire hatalmas terheket ró. Mert bizony nemcsak a pápa, a püspökök vagy a papok, hanem mindnyájan példát mutatunk, akár akarjuk, akár nem. Rajtunk áll, hogy ez a példa inkább jó vagy inkább rossz, ezért vallási és liturgikus életünket ezt felismerve, a korábbi századokénál sokkal tudatosabban kell alakítanunk. Szerencsére bátorítanak minket a történeti előzmények, az első századok vértanú és hitvalló egyháza, amely még keresztény minta nélkül, hosszú inkulturációs folyamatban alakította ki azokat a liturgikus formákat, amelyek időtlenségéről és — éppen ezért — mai időszerűségéről meg vagyunk győződve. Bátorít minket ezenkívül a legfőbb kortárs minta, amelyet XVI. Benedek pápa nyújt a római rítus rendes formájának méltó végzése során. S végül mi magunk is bátorítjuk liturgiáink résztvevőit a saját példánkkal, amelyben a hagyományos római rítus rendkívüliségét igyekszünk a szó legnemesebb értelmében megjeleníteni.

5. „Az elitek részéről”: A szocializmus egyik öröksége, hogy idegenkedünk ettől a szótól, de még inkább a tartalmától. Pedig elitje minden társadalomnak van, ez tudományos tény: nélküle az emberi csoportok olyanok lennének, mint a sejtmag nélküli prokarióta élőlények. A mi szempontunkból azonban az elitet nemcsak a hierarchia felső szintjein kell keresni (amelynek tagjai a kontraszelekció miatt ma gyakran éppen nem a szellemi elitet képviselik), még kevésbé az elmúlt évtizedek liturgikus establishmentjének meglehetősen exkluzív köreiben, hanem az egész Egyházban mindenütt: egyszerű papok, szerzetesek és világiak között. Az új liturgikus mozgalom, amely a felsorolt rétegek mindegyikéből komoly vezéralakokkal büszkélkedhetik, bevallottan elit-mozgalom, viszont nem elitista: a legmagasabb szintű felkészültség, képzettség birtokában, ugyanakkor válogatás nélkül mindenki számára igyekszik felmutatni és elérhetővé tenni az Egyház liturgiájának évezredes kincseit.

6. „A közhatalom gyakorlatának kiszámíthatósága” (a csalástól és a hazugságtól, amely sajnos az Egyházban sem ismeretlen, most tekintsünk el): Általános kívánalom, hogy végre legyen stabilitás a liturgiában, szűnjék meg mind a központilag katalizált állandó változás (ez egyébként Annibale Bugnini eredeti koncepciója volt, aki úgy tervezte meg az egész rendszert, hogy a liturgikus könyveket 10—15 évenként át kelljen dolgozni), mind pedig a hivatalos szövegeket eltorzító egyéni kreativitás, a plébániák, papok, sőt alkalamak szerinti változatok sokasága. Ezt a megnyugvást, lecsillapodást Ratzinger bíboros évtizedeken át szorgalmazta, az utóbbi időben pedig pápaként is ügyel rá, hogy a jobbító irányú változások lassan és fokozatosan vezettessenek be a római rítus rendes formájába. Ugyanezen ok miatt általános óhaj a hagyományhű katolikusok körében, hogy egy ideig a rendkívüli forma is maradjon változatlan, s csak lassan és fokozatosan induljon meg a szerves fejlődés útján, amely minden élő rítusnak sajátja.

7. „Folyamatos, apró kis lépések”: Ez az előző 6. pont következménye, hiszen csak így lehet lassan és fokozatosan haladni, de egyben a fönti 3. és 4. ponttal is összefügg, amelyek az átfogó központi törvényhozás helyett a gyakorlati példaadás szerepét hangsúlyozzák.

8. „Minden választás a reményt is adja”: Számunkra ez a választás 2005 április 19-ét jelenti, amikor a bíborosi testület aktív választójogú tagjai dékánjukat, Joseph Ratzingert emelték a pápai trónra. Elég körültekinteni a mai világban, hogy észrevegyük: az elmúlt öt évben jelentkezett egy új — nem is annyira életkori, mint inkább szellemi — generáció: a Ratzinger-generáció, amely minőségi eltérést képvisel a Wojtyła-generációhoz képest. Bizonyos mértékig abból ered, onnan táplálkozik, de a mai időknek megfelelően más céljai vannak és mások a módszerei is. Jó volna, ha az idősebb generáció, amely katolikus identitását II. János Pál személyében látja megtestesülni, felismerné, hogy ez a változás nem a méltán tisztelt (és most már egyházilag is tiszteletreméltó) pápa örökségének megtagadása vagy elárulása, hanem inkább szerves folytatása és kiteljesítése. Tekintettel arra, hogy Ratzinger bíboros egy negyedszázadon át volt Wojtyła pápa legközelebbi munkatársa, német teológusok Doppelpontifikatról, kettős pápaságról beszélnek, amelyben a két kiemelkedő egyházi személyiség mintegy megosztotta egymás között a katolikus világ vezetését. Az új pontifikátus tehát gyakorlatilag az előző továbbélése, csak éppen megváltozott módon egy megváltozott világban. Csak aki változik, marad hű önmagához — hirdeti a svájci biblikus teológus, Herbert Haag könyvének címe, amelyet a Bencés Kiadó jelentetett meg, s valóban: erre ma éppen a Benedek-féle Katolikus Egyház lehet a legjobb példa.

R.Z.

2010. január 18.


BENEDICTUS CUNCTATOR

Az új év első heteiben sok fontos dolog történt, amelyek a mi olvasóink érdeklődésére is számot tarthatnak. Nem volna jó azonban, ha a blogoszféra e csöndes kis liturgikus sarkát elborítaná a napi hírek áradata. Ezért az elkövetkező hetekben számos rövidebb beszámolót tervezünk, egy-két alapvető, de hosszú szöveget pedig részletekben fordítunk le és teszünk közzé. Ám mielőtt még belekezdenénk a sorozatba, hadd emeljük ki a legfrissebb és talán a legfontosabb hírt, amelynek hátterében az egész eseménysor új — és lényegesen reménytelibb — megvilágítást nyerhet.

A Szentszék sajtóterme ma délben tette közzé, Andrea Tornielli azonban már néhány napja előre jelezte, hogy Szentséges Urunk, XVI. Benedek pápa, elfogadva Godfried Daneels bíboros lemondását, André-Mutien Léonard namuri püspököt nevezi ki mechelen-brüsszeli érsekké és Belgium prímásává. Mit jelent ez a változás? Azt, hogy egy olyan főpaptól, aki Suenens bíboros kiszemelt utódjaként igen fiatalon került a prímási székbe és ennek következtében kerek harminc évig állott a belga egyház élén, egy közel húszéves püspöki tapasztalattal rendelkező, sokszorosan kipróbált férfi veszi át a vezetést, mégpedig várhatóan csak öt-hat évre. Leo Joseph Suenens bíborosról tudni kell, hogy a XX. századi egyháztörténet egyik legjelentősebb személyisége volt: az ő nevéhez fűződik a II. Vatikáni Zsinat ún. progresszív szárnyának megszervezése, vezetése, majd a zsinat utáni időkben a hagyományos katolikus tanítás szisztematikus lebontása. Művei és munkássága alapján elmondható, hogy az ún. „zsinati szellem”, amelynek katasztrofális hatására XVI. Benedek pápa többször felhívta a figyelmet, gyakorlatilag Suenens szelleme, benne tisztelhetjük a „szakadás hermeneutikájának” egyik kortárs szülőatyját.

Természetesen ez volt az az út, amelyet a tanítvány Daneels is követett egész pályáján, noha kissé óvatosabban (emlékezetes egy 2007-es amerikai előadása, amelyben rendkívül disztingváltan közelített a liturgia mai helyzetéhez, l. erről az NLM kommentárját). Ennek ellenére a városmisszionáló bíboros úgy vonul be az egyháztörténelembe, mint aki alatt a belga katolikus egyház szinte teljesen felszámolta magát. Itt nem volt kommunista diktatúra, amely kívülről próbálkozott volna a kereszténység eltörlésével, a statisztikák mégis sokkal rosszabb képet mutatnak. Vini Ganimara francia Vatikán-szakértő, az Osservatore Vaticano című francia blog szerkesztője tavaly hosszú sorozatban számolt be a belga katolicizmus helyzetéről, részletesen számba véve Daneels bíboros lehetséges utódait; a nagy visszhangot kiváltó cikkeket a Messainlatino.it blog olaszul is közölte (a teljes sorozatot l. itt). Ugyanezt írta meg az Il Foglio vatikanistája, Paolo Rodari is rövid, de tömény összefoglalásban, amelynek már a címe is sokkoló: „Daneels prímás távozik, a nyomában «temető» és viszály.”

E helyzetben a pápának nem maradt sok választása, hiszen az egyetlen ratzingeriánus jelölt Mgr Léonard volt. A sajtó és saját liberális tiszttársai által ókonzervatívnak minősített főpap az elmúlt két évtizedben semmi mást nem tett, mint hogy az Egyház romlatlan tanítását hirdette. Ez azonban városmisszió nélkül is elég volt ahhoz, hogy felvirágozzék a hitélet és maguktól teremjenek a hivatások: a 10 milliós lélekszámú Belgiumban, amelynek 47%-a vallja magát katolikusnak, ma összesen 71 szeminarista van, akiknek éppen a fele: 35 fő a kis namuri egyhézmegyében készül a papságra. Ezek után nyilván nem meglepő, hogy Mgr Léonard nagy szeretettel karolta fel a Szentatya kezdeményezését a hagyományos római liturgia helyreállítására, meghívta területére az FSSP-t és maga is több alkalommal celebrált a régi rítus szerint:

FSSP-s papok szentelése Wigratzbadban 2007 június 30-án

Régi rítusú szentmise a torontói eucharisztikus kongresszuson 2008 június 21-én

Ilyen prímást adott hát a pápa Belgiumnak január 18-án, amely a hagyományos naptárban Szent Péter római katedrájának ünnepe. Az öröm mellett már csak irigykedni tudunk.

Van azonban ennek az ügynek egy mélyebb tanulsága is, amelynek levonása hosszabb távon jóval nagyobb haszonnal jár, mint maga a konkrét kinevezés: ez pedig az a mód, ahogy a Szenatya azt végrehajtotta. Mgr Léonard-t, e valóban oroszlánszívű belga főpapot ugyanis már 2008 júniusában, Daneels bíboros 75. életévének betöltésekor (vö. CIC 401. k., 1. §) ki lehetett volna nevezni a mechelen-brüsszeli székbe, a pápa mégis úgy döntött, hogy az aktuális érseket egy évre meghosszabbítja hivatalában, amihez tavaly még egy további fél év járult. Ez azonban nem egyedi döntés volt, hanem XVI. Benedek pápaságának egy fontos sajátosságát, sőt mondhatni jellegzetes gyakorlatát tükrözi.

A pápa elsősorban a bíborosokat, de néha más fontos tisztségek betöltőit is hivatali idejük lejárta után nem váltja le azonnal, hanem hosszú haladékot (időnként teljes éveket) ad még nekik. Így hagyta meg először államtitkári székében Angelo Sodanót, amikor pedig utódját, Tarcisio Bertonét kinevezte, újabb fél évet hagyott az előd méltó távozásához. Ugyanígy csak szép lassan cserélődött ki az államtitkárság felső vezetőinek köre, a második szinten a változások egészen 2009-ig várattak magukra. A Római Kúriában a Szentatya mindössze két dikasztérium titkárát távolította el viszonylag gyorsan és ötéves ciklusuk lejárta előtt (mindkettő a ratzingeri irányvonal esküdt ellensége volt), miközben 76 évesen még mindig aktív Walter Kasper és Raffaele Farina SDB, 75 évesen pedig Giovanni Battista Re, Cláudio Hummes OFM, Paul Josef Cordes és Franc Rodé bíboros. Az egyházmegyés főpásztorok közül két bíboros: Severino Poletto torinói és Dionigi Tettamanzi milánói érsek hivatali idejét a pápa 2010-ig, ill. 2011-ig kifejezetten meghosszabbította, és egyelőre nem fogadta még el további tizenhárom, 75—79 éves bíboros lemondását sem. Ugyanez fokozott mértékben a puszta püspöki kinevezéseknél is megfigyelhető egyrészt a határozott vagy határozatlan időre meghosszabbított főpásztorok, másrészt a püspök nélkül maradt egyházmegyék tekintetében.

Az első kézenfekvő magyarázat erre a jelenségre az, hogy nehéz megfelelő utódot találni. A püspökök esetében ez gyakran így is van, bíborosi pozícióra azonban csak viszonylag kevés jelölt jön szóba, és keresgélésük is elég korán megkezdődik. A valódi ok a halasztásra sokkal inkább politikai-diplomáciai természetű, amint arra a mai kinevezés apropóján a Messainlatino.blog rendkívül éleslátó elemzése is rávilágít. Ennek szerzője helyesen állapítja meg, hogy Mgr Léonard kinevezése akár egy-két évvel ezelőtt még elképzelhetetlen lett volna a helyi liberális egyház és sajtó tiltakozásai miatt. A hosszabbításnak tehát a távozó bíboros személyes megtisztelésén túl az volt a fő célja, hogy elfogadhatóvá, megvalósíthatóvá tegye a változást a közvélemény felkészítésével. XVI. Benedek megtanulta a varsói leckét, a média-előkészítésben pedig nagy segítségére voltak azok a fent idézett hagyomány- és pápahű újságírók, akik gondosan a világ elé tárták a progresszista belga egyház helyzetét.

Mint tudjuk ugyanis, a mai világban nem elég becsületesnek lenni: annak is kell látszani. Ezt a bölcsességet a sikerdíjáról elhíresült jogásznő esetével kapcsolatban egy időközben Brüsszelbe távozott MSZP-s politikusnő fogalmazta meg, s azóta a magyar közélet ismert közhelyévé vált. Kissé közelebbről megnézve ez egy elképesztően álságos kijelentés, hiszen ha valaki egyszer tisztességes, egy tisztességes világban ennél semmi többet nem kell tennie, mivel természetes módon látszik olyannak, amilyen valójában. Ámde ebben a világban, ahol a média a feketét is könnyedén fehérnek, a fehéret pedig feketének festheti le, maga a valóság immár teljesen érdektelen: ami számít, az egyedül annak földi mása. Ezt pedig azok mondják meg, akiknek hatalmuk van a gépezet fölött. Illyés Gyula még azt írta a zsarnokságról: „ő mondja meg, ki voltál”, ma viszont a médiahatalom már azt is megmondja, ki vagy, sőt ki leszel (vagy lehetsz). Hiába tehát az alsóbb szervek (nuncius, kongregáció) hosszas előkészítő-egyeztető eljárása, majd végül a legfelső pápai kinevezés: még a legalkalmasabb személy is elcsúszhat — akár utólag — egy apró banánhéjon, ha a média éppen úgy akarja (elég itt a linzi segédpüspök tavalyi ügyére utalnunk), a valóban alkalmatlanokról (mint az egynapos varsói érsek) nem is beszélve.

És ugyanez érvényes még szélesebb körben, gyakorlatilag minden pápai kijelentésre (pl. a regensburgi beszédre vagy az afrikai interjúra) és minden pápai aktusra (pl. az SSPX vagy az anglikánok felé való nyitásra). A felsorolt példák azt mutatják, hogy a pápa és munkatársai az elmúlt négy évben folyamatosan tanultak a kommunikációs csapásokból, s a későbbi ügyeket a korábbiakhoz képest sokkal jobban előkészítették. P. Federico Lombardi SI személyében a Szentszék még külön személyt is tart arra, hogy szükség esetén kategorikusan cáfolja vagy elködösítse az igazságot (ezen igazán nem kell megütköznünk, hiszen ősi hagyományról van szó: Bacci bíboros szerint a pápai diplomácia akkor született, amikor Szent Péter háromszor megtagadta az Urat). Ezekhez a hivatalos és félhivatalos csatornákhoz (pápa, államtitkárság, ill. szentszéki sajtóterem) járul még egy harmadik, külső kör, amelyben a kellően tájékoztatott újságírók az üzenet szétkürtölése közben véleményformáló erejüknél fogva maguktól gondoskodnak a tartalom be- és elfogadásáról.

Mindez azzal a szomorú tanulsággal szolgál a hagyományos liturgia iránt elkötelezett híveknek, hogy e téren egyelőre hiába remélnek komolyabb fellépést a Szentatya részéről. Sokan ugyanis régóta várják, mikor fog a pápa nyilvánosan a régi rítusban misézni vagy hogy mikor tesz végre olyan nyilatkozatot, amilyet közvetlen munkatársaitól egyre gyakrabban hallunk. A fentiek fényében azonban meg kell értenünk, hogy ezek az aktusok nemcsak a pápa közismert személyes meggyőződésének és hivatalos tanításának természetes folyományai lennének, hanem egyben a szentszéki kommunikációnak is részei, és nem lehet megakadályozni, hogy mások is ekként értelmezzék őket. Márpedig a fenti személyi problémákat látva és ismerve a Summorum Pontificum motu proprio szabotálását szerte a világon, nem nehéz megjósolni, milyen reakciókat váltana ki egy ilyen nem kellően előkészített esemény. A motu proprio 2007-ben jelent meg, és fogadtatása alapján az „Ecclesia Dei” Pápai Bizottság már 2008-ra kidolgozta azt az értelmező instrukciót, amely az összes ellenvetést és akadályt elhárította volna. A pápa azonban másként döntött: hosszú ideig pihentette (akárcsak magát a motu propriót, amellyel Castrillón bíboros két évig vajúdott), majd a múlt ősszel, amikor az államtitkárságon már a közeli publikációt rebesgették, Mons. Pozzo egy interjújában alaposan lehűtötte a várakozásokat.

Apró jelek természetesen mindig vannak, amelyekkel — mint egy magas torony vékony, rácsos ablakából — a Szentatya rendszeresen megpróbál üzenni a világnak: elsősorban a kifinomult ars celebrandi, amellyel a római rítus rendes formáját ünnepli, különös tekintettel a liturgikus kelet mint imairány hangsúlyozására és a térdelve, nyelvre való áldoztatásra; azután a liturgiáról, annak istenközpontúságáról előadott gyakori és szép gondolatai; végül közeli és távoli munkatársainak példája — az ő egyre hosszabb sorukba állt most be Mgr Léonard is mint leendő bíboros.

A liturgia iránt érzékeny átlagkatolikus, akinek szomorú tapasztalatai vannak saját részegyházában és aki csak igen keveset lát a világegyház egészéből (sajnos a rosszat könnyebben is, mint a jót), el sem tudja képzelni, mekkora ellenállással kell megbirkóznia XVI. Benedek pápának, mégpedig főleg az Egyházon belül. Az átlagos hívőt a hosszú várakozás is nagyon megviseli: elcsügged, reményét veszti, megharagszik, felelősöket keres. Pedig ez sehova sem vezet, hiszen neki nem áll hatalmában megoldani a problémákat, viszont annál könnyebben súlyosbíthatja őket. Itt az ideje, hogy megértsük a pápai késlekedések valódi okát, és hogy tanuljuk meg türelemmel és szeretettel elfogadni őket. A Szentatyát talán nem viselte meg, hogy két és fél éven keresztül kellett magára öltenie Mons. Piero Marini liturgikus giccseit, amelyek képei nemcsak azonnal bejárták az egész világot, hanem még ma, a pápai szertartások két évnyi radikális fejlődése után is folyton úgy bukkannak fel a sajtóban, mint a katolikus liturgia hiteles mintái?

Őszentségének súlyos oka lehetett rá, hogy az elődjétől örökölt szertartásmestert az ötéves ciklus lejárta után még másfél évig maga mellett tartotta (úgy hírlik, vagy egy fél tucat püspökséget elutasított, mivel mindenáron a Kúriában akart maradni, a tűz közelében). Miután azonban eltávozott, a pápa egy tollvonással a szertartásmesteri hivatal összes korábbi konzultorát lecserélte (természetesen a ciklusuk lejártával), ami elég példátlan a kúriai gyakorlatban. Egyes tradiconalistáknak — köztük a lefebvristák Williamson-féle szárnyának, amely még a Szentszékkel folyó tárgyalásokat is rosszallóan nézi — sajnos ez nem elég: mindent akarnak és mindent azonnal akarnak. Róma püspöke szerencsére jobban ismeri az egyetemes Egyház és a Kúria helyzetét, és jól tudja, hogy maga Róma sem egy nap alatt épült fel, sőt hogy ez a nagy késleltető stratégia is végső soron római eredetű.

Az előző mondatot elolvasva egykor minden, gimnáziumban érett felnőttnek Ennius híres sorai jutottak volna eszébe, amelyeket mi is megfontolhatnánk. Ma persze ki hallott Enniusról? Nem csoda, hogy elfeledtük, hiszen még csak nem is aranykori szerző: az archaikus római irodalom nemzeti költője volt. Muraközy Gyula mesélte egyszer, hogy a gimnáziumi magyaróráin fellelkesült diákokat ezzel a buzdítással kezdte latinra oktatni: „Olvassunk Vergiliust, ő a római Arany János!” Találó megjegyzés, amelynek nyomán Enniust a római Zrínyinek nevezhetnénk. Nagyapáink azonban nem emiatt ismerték, hanem mert Cicero, mint valami reformkori értelmiségi, akinek még nem adatott meg, hogy új klasszikusként Vergiliust olvashassa, lépten-nyomon a régi klasszikust, Enniust idézi. A minket érdeklő sorok a Cato maior című dialógusban — amelynek főszereplője, az idősebb M. Porcius Cato annak idején maga hozta Rómába a költőt — arról a Q. Fabius Maximus Cunctatorról szólnak, aki „a fiatalosan heves Hannibált megzabolázta türelmével” (Cic. Cat. mai. 4, 10; Enn. ann. 363—365 Skutsch):

Unus homo nobis cunctando restituit rem:
non enim rumores ponebat ante salutem,
ergo postque magisque viri nunc gloria claret.


„Egy ember halogatva emelte fel újra hazánkat,
mert jó hírénél a köz üdvét többre becsülte,
így neve egyre dicsőbb már most és lesz ezután is.”

Megpróbáltam a lehető legpontosabb fordítást adni, mivel minden szó számít, különösen a párhuzam szempontjából, amely miatt e verset idézem. Az első sorban a restituit szót Némethy Géza (1916/1987) a „menté meg”, Szabó György (1987) pedig a „védte meg” formában adja vissza. Az eredeti ennél többet mond: a római állam ugyanis gyakorlatilag már elbukott (gondoljunk a cannaei csatára, amely a rómaiak számára a mi Mohácsunkkal ért fel, gyásznapjáról még évszázadok múlva is megemlékeztek), Fabius tehát nem pusztán megóvta, hanem helyreállította, visszaadta eredeti nagyságát és méltóságát. Ráadásul mindezt egyedül, egyetlen emberként (unus homo) tette, a római katonai és polgári elit értetlensége és ellenkezése közepette. Nos, ez a leírás tökéletesen illik a Szentatyára, a hagyományos katolikus identitás helyreállítójára, akinek közismert magányossága szokatlan bátorsággal párosul.

A második sorban a nép üdvét (salus populi) a hamis népszerűség homályosítja el, amire azért fontos rámutatni, „mert nem mindenki képes a rosszindulatú híresztelésekkel szemben olyan szilárd és állhatatos magatartást tanúsítani, mint egykor Q. Fabius, aki inkább beleegyezett, hogy vezéri hatáskörét a nép állhatatlansága miatt korlátozzák, semhogy a népszerűség kedvéért rosszul szolgálja az állam érdekeit” (Liv. 44, 22, 10; Muraközy Gyula fordítása). Manapság sokan kritizálják a Szentatyát azért, mert nem lép fel nyíltan és közvetlenül az Egyházban eluralkodott szekularizmus erőszakos képviselőivel szemben, s ezzel tulajdonképpen lemond az őt megillető, isteni jogú pápai főhatalom gyakorlásáról. Látni kell azonban, hogy ezt egy nagyobb jó: a lelkek üdvössége (salus animarum, vö. CIC 1752. k.) érdekében teszi, hiszen a jelen helyzetben sokkal többet ártana az Egyháznak azzal, ha erélyesen fellépve de iure is felfedné egyes részegyházak de facto skizmáját. Ehelyett, akárcsak Fabius, inkább visszavonul, hogy a fennmaradás érdekében megőrizze a belső egységet, megtévessze és kifárassza az ellenséget, majd kellő előkészítés után biztos terepen arasson fölötte győzelmet.

Bizonyára tudatában van annak, hogy a végső győzelmet már nem fogja megérni. Lelkileg nekünk is fel kell rá készülnünk, hogy sokáig fog tartani, amíg egy új Scipio kiűzi Hannibál szellemét Itáliából. A mostani, hálátlan szerep egyelőre a Cunctatoré, aki az alapot teremti meg a dolgok helyreállításához. Hogy legyen majd, aki egykor elmondhatja Ennius harmadik sorát keresztény hangszerelésben: Benedictus Cunctator — áldott a Késlekedő!

R.Z.

2010. január 16.

A NÉP HANGJA

A megjegyzések megszüntetésekor azt írtuk, hogy levélben továbbra is örömmel vesszük olvasóink személyes reakcióit, sőt adott esetben akár közzé is tesszük őket. Ezen a blogon eddig csak a Szent Mihály Laikus Káptalan tagjai szólaltak meg, elsősorban saját szövegekkel, néha pedig idegen anyagokat közölve, részben magukból a liturgikus könyvekből, részben pedig különféle egyházi szerzőktől (papoktól, püspököktől, pápáktól). Ezt a szigorúan hivatalos hangnemet előbb néhány könnyedebb témával szerettük volna oldani, most pedig egy olyan rubrikát nyitunk, amelyben olvasóink maguk mondhatják el érzéseiket és gondolataikat Egyházról és liturgiáról. Egyetlen megkötésünk, hogy az írások tárgya és szellemisége igazodjék a mi munkásságunkhoz, hiszen az új megszólalók egy olyan kórusba kapcsolódnak bele, amely a blogon az eddigi háromszáz bejegyzésben, a blogon kívül pedig a káptalani liturgiákban immár elég markáns és egységes hangzást alakított ki. Bár nem tudjuk és nem is akarjuk lefedni a Katolikus Egyház teljes spektrumát a maga társadalmi és kulturális sokféleségében, mégis reméljük, hogy ezek a vendégbejegyzések egyéni stílusukkal és látásmódjukkal újabb irányból világítják meg azokat a kérdéseket, amelyekkel mi is foglalkozunk.

Elsőként egy régi olvasónk gondolatait tesszük közzé, akit klerikusként élénken foglalkoztatnak a magyar egyház közállapotai. Cikkében a diagnózis mellett adekvát terápiát is javasol, így talán nevezzük Galenusnak. Meglátásai fájdalmasan szókimondók, ettől azonban nem kevésbé igazak. Egy hiteles vélemény őszinte feltörése: qui habet aures audiendi, audiat!

* * *

Szombat esti láz

Vége az üres fecsegések korszakának. Az emberek ki vannak éhezve és szomjazva egy forrásra, a FORRÁSRA. De mit kapnak az Egyháztól, ahová keresztségük folytán tartoznak? Tulajdonképpen ugyanazt nagy dózisban, mint amit az óvodában kaptak kiskorukban. Ha kell, megőrizzük őket egy hétvégi foglalkozáson. Ha kell, elmegyünk velük kirándulni, és „jól érezzük egymást”. Ha kell, zenés alkalmakat produkálunk nekik. De tudunk ám etetni is, mert ismerjük az „agapét”. Ma reggel a roráte-mise után külön kihirdették — áldás előtt — hogy lesz agapé, amire mindenkit meleg szeretettel várnak. „Meg egy kis beszélgetésre.” Ez a máz, amivel leöntjük a hívek fejét, már teljesen megbutítja őket.

Sőt, megtartjuk az éves kötelező szentségimádási napot is. Van bérmálás, elsőáldozás, búcsú, triduum, lelkinap, képviselőtestületi ülés, heti újság, honlap, Szent Erzsébet-kenyere, augusztusi kenyérünnep, októberi és márciusi hazafias „egyházfront” — van itt minden, mint a „bucsuba”, ahogy Somogyban mondják.

Minden nagyon jó, minden nagyon szép, de szerintem senki sem elégedett. Persze lehet találkozni a pappal meg a káplánnal. A túlbuzgó (nagyon sok a valóban jó szándékú és hasznosan segítő), sürgő-forgó, fontoskodó nőkkel is találkozunk. Hallgatjuk a kornyikáló, olykor enyhe bűzt árasztó „kántorokat”, és elviseljük, hogy szétfagyunk a templomban, de azután négy hétig nem tudunk menni, mert hát megfáztunk. Sőt, eltűrjük az atyának, hogy most éppen a templom kitakarítására nincsen pénz. Akkor mire van?

Szóval mindennel találkozunk, csak éppen Istennel nem. Azaz hogy aki nagyon akar, az valóban találkozhat vele — magyarázza meg önmaga túlzott aktivitását egy-egy pap. Hiszen ő csupán az IGÉT hirdeti. Hogy te nem látod meg ebben Istent, az a te hibád. De mi is történik egy „átlag” vasárnapi misén, mondjuk, édes kis hazánkban?

Besétál a pap egy ének alatt a szentélybe. (Nemrégiben, egy templomban, Szent Imre napján, a templom búcsúnapján az ünnepi introitus szövege gospel stílusban a következő volt: „Eltelt 30 év, de jó, hogy itt vagyunk, újra itt vagyunk...”) Az éneket néhányan éneklik, ha éppen van kedvük. Ha diákmise van (a Római Misekönyvben ilyet nem találtam), akkor nem biztos, hogy a keresztvetéssel kezdődik a szentmise. Itt kitérek egy beszámolóra, amit a minap hallottam. Az egyik pap X megyében gitárt fogott a kezébe, kiült a padok elejébe, elkezdte a kezdőéneket, a ministránsok bevonultak a szentélybe. Az ének végén pap letette a gitárt (az ujjain növeszti a körmét!), odament a szentélybe a papi székhez, ami ugyanolyan volt, mint bármilyen tévénéző fotel, és elkezdte a misét.

De menjünk tovább. Van ugyebár a bűnbánati rész, amit nagyon szeretnek a papok rögtönzött „mélybenézővé” alakítani. Fel is teszik rögtön a kérdéseket: Milyen voltam a héten? Adtam-e valamit másoknak? Segítettem-e szüleimnek? Sok fölösleges szöveg... Hiszen itt nem ennek van a helye! Szörnyű, hogy a papok hat év teológia után milyen mértékben — és olykor milyen rohamosan — képesek leépíteni a hívők szellemi színvonalát.

A prédikáció olykor gügyögés, primitív szavak használata... Az egyetemes könyörgésekből akár tíz is van sokszor, és az is szintén az önkifejezés, a magamutogatás csúcsa, hiper-szuper művészete. A felajánlott adományokat lehet körmenetben vinni, de azért sokszor történnek túlzások. Például minden járni még nem is tudó gyerek oda csúszik-mászik, mert most akkor őt így jobban szereti Jézus, és odaviszi az ostyát, a bort, a vizet, a tálcát, szóval mindent, csak hogy vigyen. Közben peng a gitár, zúg a cimbalom...

Eddig hol volt szó Istenről? Nem tudom. De a Gloria sem lehet az igazi! Most jön karácsony, és végre a Gloria helyett is elénekelhetjük a „Dicsőség mennyben az Istennek...” kezdetű népénekünket.

Egy szó, mint száz, a mai misék többségében a hívő nem találkozik a Szenttel, hiszen nem irányítják rá a figyelmet, nem kap jelzéseket, hogy figyeljen erre vagy arra. A II. Vatikáni Zsinat Sacrosanctum Concilium konstitúciójának egyik szempontja az volt, vizsgálják felül a liturgikus szövegeket, énekeket, hogy azokon keresztül közelebb kerüljünk a Szenthez. Nem tudom, azóta mitől lett jobb a helyzet. Azt mondják, a latin nyelv múzeumba való, mert ugyan ki érti már? Most honi nyelveken végzik a liturgiát. De mi változott? Jobban értik a hívek? Nem lehet, hogy a zsinat után is beiktattunk divatos dolgokat? (Pl. a kézfogósdit a Miatyánk alatt.) Egyik templomban lelkes fiatalok előadásában új ordinárium hallható hegedű, gitár és egyéb hangszer kíséretében. Ez eddig kiválóan megfelel a Novus Ordo előírásainak — legalábbis az egyszerűség kedvéért most fogadjuk el így. A különös az, hogy a szövegek egytől egyig latinul vannak. Különös, hogy éppen latinul írta meg a „művész”. A helyzet ugyanaz: Ki ismeri ezeket? Mert a hívek ugyanúgy nem éneklik, mint a VIII. gregorián Kyriét. Ha valamit nem értünk, akkor nem a dolgot magát kell megváltoztatni, hanem el kell magyarázni, hátha mégsem teljesen érthetetlen. Mostanság valószínűleg még nagyobb értetlenség van a liturgia terén, és nagyobb zűrzavar is, mert a II. Vatikáni Zsinat előtt legalább egységes volt a liturgia, és szigorú kánonokkal védték azt. Se hozzátenni, se elvenni nem lehetett belőle.

A prédikációk többfélék is szoktak lenni: idős atya hosszas elmélkedése a semmiről, aktív pasztorációs életet élő pap „klassz” beszéde, vagy önmarcangoló moralizáló beszéd, vagy beszéd a semmiről, de röviden. Olykor az evangélium újra elmesélése, vagy megható történetek csokra, minden második szavam latin, görög, héber — és még sorolhatnám... Én nem vagyok prédikátor, ahhoz adottság kell. De tudok szempontokat, amiket szeretek betartatni. Így a rövidség (nem „sehr kurz”), a tömörség, a nem sok információ, a tárgyilagosság, a tanítás, az exegézis, a szentek példái... Mintha erről is lenne valami említve az Általános rendelkezésekben és a CIC-ben, nemdebár?

Sokat lehetne még beszélni a mai helyzetről, határainkon innen. Mivel mi is alakítjuk, ezért valóban nem árt nekünk is újrakezdeni sok mindent. De ha a papok nem akarják Istent adni az embereknek, hanem csak „érezd jól magadat” csinálnak, akkor megette a fene az egészet. Lehet szinten tartani egy-egy közösséget, amit kapunk, lehet kirándulgatni... Ezek is fontos részei a pasztorálásnak, nem azt mondom — hanem hogy a pasztoráció elszakadt a liturgiától. Programokat szervezünk, embert próbáló erőfeszítéseket vívunk azért, hogy minél többen jöjjenek misére. Programok garmadáit, miközben szétesünk, felaprózódunk. (A PPKE Hittudományi Kara nemrég indította el „katolikus közösségszervező” szakját...) A liturgia pedig egy mellékes praktikum szintjére süllyedt.

Fontos a liturgián kívüli élet is. De a liturgia az első. Ha nem vesznek részt a hívek, ha nincs is rá lehetőség, például a zsolozsmára, ami énekelt, ünnepélyes, és úgy végzik, ahogy kell, akkor szerintem fölösleges a tábor is. Az Egyház elsősorban nem arra lett kitalálva, hogy az iwiw-en még több ismerősünk legyen egy-egy tábor vagy roráte után.

Az a gyanúm, hogy a jövő papsága nem sejtette meg az Egyházban rejlő szépséget, mert nem volt olyan ember, aki felmutassa neki. Nem volt olyan ember, aki előhúzta volna a kincseket, amik az Egyházban jelen vannak és jelen voltak. Nem ismerjük a szenteket, nem olvassuk a pápa írásait, nem értesülünk újdonságokról, nem veszünk részt — csak minimálisan — a városok egyházi és kulturális életében: sorolhatnám reggelig. A lényeg, hogy ha saját magunk sztárolását, celebbé válását félretennénk; ha ezt a túlzott közösség-mániát kicsit félretennénk; ha befejeznénk a „nyüzsit”, a „gügyögést”, az ovis színvonalat, a meg nem értést, a megvetést, az ítélkezést, akkor valami jobb talán elindulhatna.

Sokan nem értik, hogy miért nem marad meg egy-egy közösség, csak akkor, ha állandóan noszogatják, meg állandóan összehívják. Azért, mert azt mindenki megérzi, hogy ez emberi mű. Mi, papok akarjuk összehívni, megcsinálni, megbeszélni stb. Nem hagyjuk, hogy a liturgia által formálódjunk egy közösséggé, ahol egység van, mert az egységet Krisztus adja. Hogyan legyen egység két ember között, amikor két templom között sincs egység? Sokat várunk a hívektől, ők pedig egyre érdektelenebbek. Nem kapnak ma semmit sem, vagy csak nagyon keveset. Szerintem fel kell végre kötni a gatyánkat, és be kell ülni a templomba. Át kell menni a templomba a közösségi helyiségből, a garázsból, a kisvasútról, az uszodából, a kütyüink mellől, a kamerák mellől, a kiváltságos „pap kedvenc családjai” mellől, és az emberekkel együtt be kell ülni, le kell borulni a templomban. Mert Krisztus jelenlétében elnémulnak a szavak, elhallgat az emberi okoskodás. A templomban a legszentebb Oltáriszentségben Krisztus valóságosan jelen van. Ott az ember elcsendesedik, leborul, és csak a hála szavai lehetnek szívében e nagy misztérium előtt. Mert „mi az ember, hogy törődöl vele, s gondod van rá?”

Galenus