Alábbiakban közöljük fordításban, teljes terjedelmében őszentsége, XVI. Benedek emeritus pápa üzenetét, melyet a Pápai Urbaniana Egyetemhez intézett 2014. október 21-én, abból az alkalomból, hogy a frissen újjáépített aula magnát róla nevezték el. Ez a szöveg a lemondása után nyilvánosságra hozott írásai közül az első nagyobb lélegzetű munka, eredeti szövege olasz. Fordításunk több angol változat egybevetésével készült, referenciául a Fr. Richard G. Cipolla által készített, a Rorate Caeli blogon közzé tett változatot ajánljuk.
————————
SZERETNÉK először is szívből köszönetet mondani rektor úrnak, a Pápai Urbaniana Egyetem vezetőségének, tanárainak és a diákság képviselőinek, hogy az újjáépített aula magna névadójául engem ajánlottak. Külön köszönet az egyetem kancellárjának, Fernando Filoni bíboros úrnak, aki magáévá tette ezt a kezdeményezést. Nagy öröm számomra, hogy ezen a módon mindig jelen lehetek majd az egyetemen folyó munkában.
Valahányszor a Hittani Kongregáció prefektusaként ellátogathattam az egyetemre, mindig magával ragadott az egyetemességnek az a légköre, amit az intézmény valósággal sugároz magából, hiszen a földkerekségnek valóban minden részéből érkeznek ide fiatalok, arra készülvén, hogy az Evangéliumot szolgálják a mai világban, mindenütt. Lelki szemeimmel magam előtt látom az aula magnában a mai alkalomból összegyülekezett ifjú seregletet is, olyan közösséget, amelynek tagjai a katolikus anyaszentegyház döbbenetes valóságát az életükkel teszik láthatóvá.
„Katolikus”: az egyháznak ez a meghatározása, amely a legrégebbi idők óta a hit megvallásának része, hordoz valamit a Pünkösdből. Emlékeztessen bennünket, hogy Jézus Krisztus egyháza soha nem volt egyetlen nép vagy kultúra sajátja, kezdetektől az egész emberiségnek rendeltetett. Jézusnak a tanítványokhoz intézett utolsó szavai ezek: „Tegyetek tanítványokká minden népeket” (Máté 28:19). Pünkösdkor az apostolok sokféle nyelven szóltak, ezzel mutatva meg — a Szentlélek ereje által — hitük teljességét, egyetemes voltát.
Azóta az Egyház minden kontinensen felnövekedett. Kedves diákok, a ti jelenlétetek az egyház egyetemes arcának tükrözője. Zakariás próféta olyan messiási királyságot jövendölt meg, amely tengertől tengerig uralkodik, és a béke birodalma lesz (Zakariás 9:9). És valóban, mindenütt, ahol az Eucharisztiát ünneplik, úgy, ahogyan az Úról vettük, és az emberek „egy testté” lesznek, jelen van valami abból a békéből, amelyet Jézus Krisztus ígért meg a tanítványainak. Hogy ti, drága barátaim, ezen a békén munkálkodjatok, ebben a zaklatott és erőszakos világban egyre sürgetőbb. Ebben a világban kell felépíteni a Krisztus békéjét, és megoltalmazni. Ezért is olyan fontos ennek az egyetemnek a munkája, ahol ti azt szeretnétek megtanulni, hogyan kerülhettek közelebb Jézus Krisztushoz, s hogyan lehettek az Ő tanúi.
A feltámadott Úr az apostolaira bízta, és rajtuk keresztül minden idők tanítványaira, hogy vigyék el szavát a világ minden részébe, és tegyenek tanítványokká minden embert. A második vatikáni zsinat, midőn az
Ad gentes dekrétumban a folytonos hagyományt összefoglalta és áttekintette, megvilágította ennek a missziós feladatnak mélységesen szükséges voltát, és arra szólította fel korunk egyházát, hogy újult erővel lásson neki.
De vajon érvényes-e ez ma még? — kérdezik sokan az egyházon belül és kívül is. Tényleg lehetséges ez a küldetés ebben a világban, ahogyan ma kinéz? Nem lenne-e helyesebb és illőbb, ha a vallások egymásra találnának a párbeszédben, és közösen munkálkodnának a világ békéjén? Ezzel azonban szembeállítható egy másik kérdés: vajon a dialógus helyettesítheti-e a missziót? Ma sokak közös eszménye, hogy a vallásoknak a gyakorlatban tisztelniük kell egymást, és az egymással folytatott párbeszédben a békét célzó közös erővé kell válniuk. E gondolkodásmód mögött többnyire az a feltételezés áll, miszerint a különböző vallások csak változatai ugyanazon egyetlen valóságnak; hogy a „vallás” amolyan közös műfaj, amely, bár más-más kultúrákban más-más formákat ölt magára, végső soron ugyanazt az egy valóságot fejezi ki. Az igazság kérdése, amely kezdetben mindennél inkább foglalkoztatta és mozgatta meg a keresztényeket, ebben a gondolkodásban zárójelbe kerül. Ez az eszme föltételezi, hogy végső soron az Istenről hiteles tudás nem nyerhető, és hogy legjobb esetben is csak szimbólumok készletével lehet jelenvalóvá tenni azt, ami szavakkal kimondhatatlan. Az igazságról való lemondás realisztikus és hasznos álláspontnak tűnik a világ vallásai közti béke érdekében.
És mégis halálos a hit számára. A hit elveszíti kötelező erejét és komolyságát, ha mindent — végső soron egymással felcserélhető — szimbólumokra redukálunk, melyek csak távolról képesek utalni az isteni természet egyébként megközelíthetetlen misztériumára.
Kedves barátaim, láthatjátok, a misszió kérdése nem csak a hitről vet fel alapvető kérdéseket, de arról is, hogy mi az ember. Egy rövid üzenet keretében, mellyel üdvözölni kívántalak mindannyiótokat, természetesen meg sem kísérelhetem mélyrehatóan elemezni ezeket a kérdéseket, melyekkel manapság valamennyien szembesülünk. Mindenesetre szeretném legalább felvázolni a róluk való gondolkodás irányát, amit követendőnek tartok, ha komolyan akarjuk venni a feladatot.
Két különböző kiindulópontból fogom ezt tenni.
I
1. A közvélekedés szerint a vallások egymás mellett léteznek, valahogy úgy, mint a földrészek és az egyes országok a világtérképen. Ez azonban így nem egészen pontos kép. A vallások a történelemben mozgásban vannak, éppen úgy, ahogyan a népek és kultúrák is. Vannak „várakozó” vallások, ilyenek például a törzsi vallások: megvan a történelmi jelentőségük, de egy nagyobb találkozásra várnak, amely kiteljesedésre juttatja majd őket.
Mi, keresztények meg vagyunk győződve róla, hogy ez a találkozás, amire várnak, a Jézus Krisztussal, a belőle áradó világossággal való találkozás, amely egyedül képes arra, hogy elvezesse őket a teljes igazságukhoz. És a Krisztus is vár rájuk. A vele való találkozás nem valami külső erő beavatkozása, ami elpusztítja a kultúrájukat és történelmüket, hanem valami nagyobbnak a kapuja, az a cél, amely felé az útjuk tart. Ez a találkozás ezért mindig egyben megtisztulás és felnőtté válás is. És a találkozás kölcsönös: a Krisztus is vár a történelmükre, bölcsességükre, a világról való látásmódjukra.
Manapság egy másik aspektust is egyre világosabban látunk: míg a nagy keresztény múlttal bíró országokban a kereszténység több szempontból is kifáradt, s az evangéliumi mustármagból kinőtt hatalmas fa egyes ágai elszáradtak, sőt, a földre hullottak, a Krisztus találkozása a várakozó vallásokkal új életet teremt. Ahol azelőtt csak fásultság volt, a hit új dimenziói jelennek meg, és hoznak örömet magukkal.
2. A vallás önmagában sem egyrétű jelenség. Mindig több dimenziót különíthetünk el benne. Az egyik oldalon látjuk az örök Isten utáni, e világon túlra nyújtózást, s ez nagy dolog. A másikon azonban ott vannak azok az elemek, melyeket az emberi történelem és vallásgyakorlás hozott létre. Ezek között a nyilvánvaló szép és nemes dolgok mellett találunk hitvány és pusztító vonásokat is, ott, ahol az ember önzése vette birtokba a vallást, és ahelyett, hogy kitárta volna a kapukat, önmagába zárkózó, elkülönült világgá tette.
A vallás tehát soha sem tisztán pozitív vagy negatív jelenség: mindkét aspektus keveredik benne. Kezdeteikor a kereszténység nagyon erősen érzékelte azoknak a pogány vallásoknak a negatív elemeit, amelyekkel találkozott. Ezért a keresztény üzenet kezdetben nagyon kritikus volt a vallással mint olyannal szemben. A hit csak azután volt képes megújító erejével hatni, hogy előbb felülkerekedett az általa ördöginek tekintett hagyományokon. Ilyen kiindulásból állította szembe egymással a vallást és a hitet például az evangélikus teológus Karl Barth, végletesen negatív módon ítélve meg az előbbit, mint amely mindenestül az emberi arrogancia műve, amikor a maga módján akarja megérteni az Istent. Dietrich Bonhoeffer magáévá tette ezt a szemléletet, és egy „vallás nélküli” kereszténységet hirdetett meg. Ez a látásmód kétségtelenül egyoldalú és elfogadhatatlan. Azt azonban helyesnek tűnik megállapítani, hogy minden vallásnak, ha nem akar eltévelyedni, kritikusnak kell lennie a vallással mint olyannal szemben. Ez vonatkozik eredeténél és természeténél fogva a keresztény hitre is, amely hangsúlyozott tisztelettel viseltetik a vallások nagy várakozásai és mély belső gazdagsága iránt, de kritikus mindavval szemben, ami bennük negatív. Ebből a racionális alapállásból következik, hogy a keresztény hitnek mindig meg kell újítania kritikai képességét saját vallásos történetével szemben is.
Számunkra, keresztények számára Jézus Krisztus az élő Isten Igéje (Logosz), az a világosság, amely segít nekünk különbséget tenni aközött, ami a vallás természetéhez tartozik, és aközött, ami az eltorzulása, kiforgatása.
3. Napjainkban egyre hangosabb és hangosabb azok szava, akik arról igyekeznének meggyőzni minket, hogy a vallás mint olyan avult el és lett túlhaladottá. Azt mondják, hogy az ember tetteit egyedül csak a kritikus értelemnek volna szabad meghatároznia. Hasonló elképzelések mögött az a meggyőződés áll, hogy a pozitivista gondolkodás meghozta a tiszta értelem döntő győzelmét. Valójában azonban ennek a gondolkodásnak, világnézetnek ugyanúgy megvannak a maga történelmi esetlegességei, és ugyanúgy köti sajátos, történetileg kialakult kultúrája. Úgy vélni, hogy ez az egyetlen autentikus módja a gondolkodásnak, az emberi lét fogyatkozása lenne, olyan dimenziókat zárna el előle, melyek a létezéshez nélkülözhetetlenek. Az ember lesz kisebbé, nem pedig nagyobbá, ha nincs többé tere a pragmatizmuson túllépő autentikus eszméknek, ha nincs hely többé az Istenre irányuló tekintetnek. A pozitivista értelem helye a technológia, a gazdálkodás nagyszerű szférája, de nem merül ki vele mindaz, ami emberi. Rajtunk, hívőkön áll tehát, hogy újra és újra szélesre tárjuk az ajtókat, melyek a puszta technológiai gondolkodáson és a tiszta pragmatizmuson túlra, létezésünk csodálatos nagyságának az élő Istennel való találkozásban megnyilvánuló valóságához vezetnek.
II
1. Ezek a gondolatok, amelyek talán kissé nehezen követhetőek, arrafelé mutatnak, hogy ebben a gyökeresen megváltozott világban Jézus Krisztus evangéliumának a hirdetése megmaradt értelmes feladatnak. Van persze más, egyszerűbb igazolása is a ma számára szóló küldetésnek. A szeretet megkívánja, hogy megosszák. Az igazság is megkívánja, hogy megosszák. Akit nagy öröm ért, nem tarthatja meg magának, tovább kell adnia. Ugyanez áll a szeretet ajándékára, az önmagát kinyilvánító igazság felismerését lehetővé tévő adományra.
Amikor András találkozott a Krisztussal, meg kellett osztania a testvérével: „Megtaláltuk a Messiást” (János 1:41). És Fülöp, aki megkapta ugyanennek a találkozásnak az ajándékát, sem tehetett egyebet, mint hogy közölje Natanaellel: megtalálta azt, akiről Mózes és a próféták írtak (János 1:45). Nem azért hirdetjük Jézust, a Krisztust, hogy a lehető legnagyobb számban toborozzunk híveket a közösségünknek, és még kevésbé a hatalom kedvéért. Azért beszélünk róla, mert tudjuk, hogy tovább kell adnunk azt az örömet, amit megnyertünk.
Akkor leszünk Jézus Krisztus szavahihető hirdetői, amikor a létezésünk legmélyén találkoztunk össze vele, amikor a vele való találkozásban elnyertük az igazság, a szeretet és az öröm nagy megtapasztalását.
2. A vallás jelenségének természetes része a nagy feszültség az Istennek tett misztikus felajánlkozás (ezzel adjuk át magunkat teljesen neki) és az embertársaink és a teremtett világ iránt érzett felelősség között. Márta és Mária mindörökre elválaszthatatlanok, akkor is, ha időről időre a hangsúly egyikük vagy másikuk személyére esik. A találkozási pont a két pólus között az a szeretet, amellyel megérintjük Istent, és ugyanakkor megérintjük az ő teremtményeit is. „És mi megismertük, és elhittük az Istennek irántunk való szeretetét” (1János 4:16): ez a mondat fejezi ki a kereszténység igazi természetét. A szeretet, amely sokféle módon nyilvánul meg és tükröződik vissza minden idők összes szentjeiben, ez a kereszténység igazságának hiteles bizonyítéka.
XVI. Benedek
Fordította: Kátai Katalin