A VIRÁGVASÁRNAPI ÁGSZENTELÉS ÉS KÖRMENET
AZ ESZTERGOMI RÍTUS SZERINT (harmadik rész)
VII.
Az esztergomi érseki tartomány forrásai közt a nagy idő- és térbeli távolság dacára figyelemreméltó az egyezés. A kisebb különbségek mérlegeléséhez azonban nem haszontalan elkülöníteni a processziókra általában jellemző elemeket a két nagy tárgyszentelési processziós liturgia elemeitől, majd pedig azok közül kiemelni az egyedül virágvasárnapra jellemző mozzanatokat. A különbségeket ugyanis félrevezető lenne tisztán statisztikai szempontból értékelni: értelmük és fontosságuk csak a rítussorban elfoglalt helyük, funkciójuk és keletkezési idejük figyelembevételével ítélhető meg helyesen.
A szertartás csúcspontja a szárazmise. Ennek szerkezete minden forrásban sértetlen, és tételválogatása is szinte teljesen egységes. A megegyezés nagyobb mértékű az exorcizmussal induló szentelési részben, míg az „igeliturgiában” a periferiális források élnek néhány alternatív megoldással. A szentelési imák válogatása és elrendezése mindenesetre az esztergomi rítusú virágvasárnap föltűnően egységes vonása. A processziónak a főtemplomból a stációra és onnét visszafelé tartó szakasza is tartalmaz szilárd elemeket, amelyek a XI-től a XVI. századig és Egertől Esztergomon és Pécsen át Zágrábig egységesek, de ugyanitt találhatók meg azok a „lágy”részek is, amelyek módosulásokat, a tételkészlet csökkentését vagy készletelvű, lazább válogatását engedik meg. Végül a városkapu előtti kereszthódolat drámai jelenetsora mint a szertartás legkésőbbi „fejlesztése” tanúsítja a legnagyobb mértékű divergenciát: ez a H-ban leírt első változathoz képest tovább alakult, módosult, és eltérő, a rítus egyes alváltozataira jellemző módon szilárdult meg. Ezt előrebocsátva tekintsük most át a szertartást időrendben!
Szenteltvízhintés
A szenteltvízhintés a vasárnap szokásos módon történik: a kar az
Asperges antifónát énekli a
Miserere zsoltárral, mivel a Szenvedés idejében vagyunk,
Gloria nélkül. Ezt követi a szokásos verzikulus, majd a napra jellemző processzióindító könyörgés, a
Visita quaesumus Domine plebem tuam. Esztergomban —a kuriális gyakorlattal szemben— a jeles időszakoknak saját könyörgése volt az
Asperges utánra: ezt a funkciót veszi itt át a processzió indító könyörgése.
Zágrábban a celebráns vörös palástban kezdte a szertartást. Egerben ugyancsak vörös palástban szolgált az a négy kanonok, aki a processzió énekét vezette, így —mivel Zágráb és Eger közvetlen kapcsolata nem valószínű— elképzelhető, hogy a processzió liturgikus színe Magyarországon általában is a vörös volt. A misére vonatkozólag ez a következtetés nem terjeszthető ki szükségképpen: az A hangsúlyozza, hogy a processzió után már csak két előénekes kanonok szolgál egyszerű karingben — a böjti vasárnapok általános szokása szerint és összhangban a processzió és a mise közti, többször említett karakterkülönbséggel.
Kivonulás a stációra
A processziós tételek válogatása viszonylag színes. A H processziót indító antifónája, a
Surgite sancti (Keljetek föl, szentek) a menetben hordozott ereklyéket szólítja meg, és bár valószínű, hogy az ereklyék hordozása tényleg része volt a processziónak (gyertyaszentelőkor a H és az S kifejezetten is említi ezt a mozzanatot), az ének kapcsolata az ünnepel nem volt elég erős elterjedéséhez és fönnmaradásához. Csak a P és a Q őrizte meg ebben a szerepben. Az egybeesés, mint látni fogjuk, nem lehet véletlen: e két forrás között fogunk még találni néhány, egyelőre jobban nem megmagyarázható egyezést.
A H
Conclusit, Insurrexerunt, Dixerunt impii, Contumelias, Viri impii sorozatát nem találjuk meg máshol, de a Q és a Z e sorozat kezdő tételét, a
Conclusit-ot tünteti föl egyedüli processziós responzóriumként. Mivel a hosszabb tételsorok rövidülése jellemző tendencia, őket e tekintetben a H hagyománya örökösének tekinthetjük. Külön úton jár és eddigi ismereteink szerint párhuzamok nélküli a P
Dominus Iesus, Cogitaverunt választása. Az érett esztergomi változat azonban, amelyet az A is követ, az
Ingressus Pilatus responzóriumot használja, és érdekes, hogy az esztergomi rítusúnak még tág értelemben is alig nevezhető I is ezzel a tétellel kezdi a virágvasárnapi szertartást. A
Conclusit mellett tehát az
Ingressus Pilatus tekinthető jellemző tételválasztásnak. Helyrajzi adalék, hogy az A ennek éneklése alatt a főtemplom körüljárását írja elő, de ott is a Szent Istvánról elnevezett stációs templomban zajlott a szárazmise.
Megérkezés a stációra
Szilárd elem viszont a stációra való bevonulást kísérő
Circumdederunt responzórium: ez az A kivételével mindenütt megtalálható, még az esztergomi sajátosságokat igen hézagosan fölmutató G is közli (noha csak ezt egyedül). A megérkezés leírásaiban figyelemreméltó, hogy a P és a Q szinte azonos szövegű rubrikát ad ezen a ponton: P:
Et ibi, circumstante clero, ubi palmarum [rami] consecrandi sunt […] Q:
Circumstante omni clero, ubi palmarum rami consecrandi sunt […] Ez a látszólag jelentéktelen egybeesés azért fontos, mert az esztergomi hagyomány fő ágába tartozó forrásokat a liturgikus tartalom rokonságán túl egy, a rubrikák megfogalmazásában mutatkozó rokonság is összekapcsolja. Az idézett mondattöredék az eddig földolgozott rubrikaanyagban a P párhuzam nélküli szövegének bizonyult, így —különösen a P és a Q más rokon vonásaitól megerősítve— jele lehet az esztergomi rubrikás hagyomány egyik mellékágának.
Az itt következő könyörgést az S, Z és Q szerint a
Ne perdas cum impiis verzikulus készíti elő. Beiktatásában a szuffrágiumforma szervezőelve érvényesül: a
Circumdederunt minősül énektételnek, ezt követi a Szenvedés idejéhez kapcsolódó verzikulus, majd a könyörgés. A verzikulus hiánya a többi forrásban nem föltétlenül jelenti annak elmaradását, inkább csak a leírók hanyagabb eljárásának következménye: az egymástól viszonylag távoli adatok egységes hagyományt sejtetnek, így kiegészítő adattal szolgálnak a többihez. Az is lehet viszont, hogy a szuffrágiumforma csak a kései forrásokban érezteti hatását, és a verzikulus hiánya a korai forrásokban (H és P) az eredetibb forma, amely véletlenszerűen maradt meg az A-ban. Ugyanez a kérdés merül föl a
Ne perdas verzikulussal kapcsolatban alább, amikor majd az egész processzió zárókönyörgése előtt alkalmazzák.
A megérkezéskor mondott könyörgés mintegy a stáció köszöntését szolgálja. A máriás tematika virágvasárnap tartalmából nem következnék. Inkább arról lehet szó, hogy a kórusrekesztőn való belépés, sőt általában a belépés képzete a Szent Szűz alakját idézi föl, akin keresztül az Ige a világba belépett: erre az ádvent-karácsonyi időszak és a Mária-ünnepek számos szövege utal, de gondolhatunk arra is, hogy a bizánci ikonosztázok főkapuján, a királyi ajtón mindig az angyali üdvözlet jelenete látható.
A H maga is az angyali üdvözlethez legszorosabban kapcsolódó, közismert könyörgést írja itt elő első helyen
(Gratiam tuam), és csak ezután, választható jelleggel közli az ünnephez szorosabban kapcsolódó,
Adiuva Domine fragilitatem plebis tuae kezdetű könyörgést. A későbbi források viszont már egyöntetűen ez utóbbit részesítik előnyben, elhagyva a „közhelyesebb”
Gratiam tuam-ot. Egyáltalán nem ad könyörgést a megérkezésre a G, az I virágvasárnapi szakasza pedig csak a szárazmisével kezdődik, de e két forrást —mint már hangsúlyoztuk— esztergomi szempontból csak meglehetősen korlátozottan vehetjük figyelembe.
Szárazmise 1. („igeliturgia”)
Mint írtuk, a szárazmise —a szentelést magát is beleértve— a rendtartás legegységesebb szakasza. Két szakaszra bontását liturgiatörténeti megfontolásokon túl az is indokolja, hogy a források többnyire címet iktatnak be az
Ante sex dies kvázi-offertórium után (pl.
Tunc benedicendi sunt rami palmarum, Benedictio olivarum et frondium, Sequitur exorcismus florum et frondium). A szárazmise első szakaszának jellemző esztergomi rendje ez:
„Kollekta”: Deus qui hodierna die
„Szentlecke”: Venerunt filii
Israel
„Graduále”: Collegerunt pontifices (responzórium)
„Evangélium”: Cum appropinquasset
„Offertórium” Ante sex
dies (antifóna)
Külön utakon leginkább a P jár: az egész szertartás előtt közöl egy rendkívül hosszú,
Omnipotens sempiterne Deus qui de caelis ad terram kezdetű könyörgést, majd a „kollekta” helyén „Benedictio olivarum” címmel egy még hosszabb és költőibb könyörgést ad,
Omnipotens sempiterne Deus mundi Redemptor kezdettel. Mindkettő egyedülálló a földolgozott emlékanyagban. A
Venerunt filii Israel és a
Collegerunt pontifices a P-ben is megvan, a jeruzsálemi bevonulásról szóló evangéliumi szakaszt viszont a magyarországi hagyományokkal szemben nem Máté evangélistától, hanem Márktól veszi, ráadásul tévesen Lukácsnak tulajdonítva, „Secundum Lucam” fölirattal. Ezek az eltérések olyan súlyosak, hogy akár ki is zárhatnánk a P-t az esztergomi hagyomány fő vonulatának képviselői közül, ha eddig és a továbbiakban nem csatlakoznék szorosan a H és a XV–XVI. századi szerkönyvek rendjéhez. Mivel azonban a P egyedi vonásai erre a szakaszra korlátozódnak, inkább véljük őket a közös örökség helyi „fejlesztésének”.
A H, a P és a Q szerint (figyeljük meg ismét a két utóbbi összhangját!) az evangéliumot a néphez intézett homília követi, illetve a Q az
Ante sex dies „offertórium” után hivatkozik rá vagy tévedésből, vagy mert az énektétel idővel szorosabban kapcsolódott össze az evangélium elhangzásával. A többi forrás a beszédről nem tesz említést.
A hagyomány fősodrától távolabb álló G és I az
Ante sex dies helyett egy másik processziós antifónát, a
Cum appropinquaret-et teszi meg „offertóriumnak”. A G egyebekben közelebb áll az eddig tárgyaltakhoz, az I viszont itt és a továbbiakban is egy markáns különhagyomány tanújának bizonyul: a szárazmise „introitusaként” tünteti föl az
Ingressus Pilatus responzóriumot, eltérő, másutt ismeretlen „kollektát” ad
(Deus quem diligere), és egy további, a szentelést előkészítő könyörgést helyez el az evangélium után
(Adesto nobis). Mivel a szentelési szakaszban is elszakad az egyébként egységes magyarországi gyakorlattól, megoldásait mintegy egzotikusnak kell tekintenünk.
Mégis érdekes, hogy sem a G, sem az I magyarországi eredetéhez nem fér kétség, sőt az I biztosan egy megállapodott részhagyomány képviselője, amint egy, vele azonos rendet közlő, másik isztambuli misszále tanúsítja. Ebből két dologra is következtethetünk: egyrészt arra, hogy az esztergomi egyháztartomány úzusa mellett attól lényegesen eltérő, de még a magyar rítuscsaládhoz tartozó változatok is léteztek, másrészt arra, hogy a korai kéziratok (H és P) egybeesése a XV–XVI. századi, pontos eredethez köthető nyomtatványokkal (S, A, Q és Z) nem lehet véletlenszerű, hanem a központi magyar gyakorlat egységességéről, elterjedtségéről és az egyházszervezet létrejöttéhez képest igen korai, XI. századi kialakításáról —ezáltal közvetve a H kiemelkedő forrásértékéről— tanúskodik.
Szárazmise 2. (szentelés)
A szárazmise szentelési szakasza az előzőnél is egységesebb. A hagyomány központi vonulatához sorolt adatok teljesen egybeesnek, még a G-ben is csak kisebb módosulásokat találunk. A kompozíció exorcizmussal indul, ezt követi az előkészítő könyörgés, az antifóna, amely alatt talán a következő imádságok megszólaltak, a négy felajánlási szerepű könyörgés-áldás, majd a szentelés csúcspontjaként a prex. A jellemző tételrend (bővebb incipitekkel) a következő:
Exorcizmus: Exorcizo te creatura florum et frondium
Könyörgés: Benedic Domine hos palmarum et arborum ramos
Antifóna: Cum
audisset populus
Könyörgés: Deus cuius Filius pro salute humani
generis
Könyörgés: Deus qui per olivae ramum
Könyörgés: Omnipotens sempiterne Deus qui Dominum nostrum Iesum Christum hodierna die
Könyörgés: Deus qui Filium tuum Unigenitum pro redemptione nostra
Prex: Vere dignum … Mundi conditor
Az A mindjárt az exorcizmus után írja elő az antifóna éneklését, de minthogy —ordináriuskönyv lévén— általában nem tünteti föl az imádságok kezdőszavait, ezt inkább tarthatjuk szerkesztői pontatlanságnak, mint valódi eltérésnek. A P már tapasztalt „fejlesztési hajlandóságának” megfelelően a prex után
Benedicamus Domino-t és egy általános, rövid áldásformulát told be
Benedictio Dei omnipotentis kezdettel, de egyébként nem változtat a H-ban rögzített renden.
A G a
Cum audisset helyett az
Ante sex dies antifónát használja: e kettő szolgáltatja a
Cum appropinquaret mellett a processziós énekanyag legterjedelmesebb tételeit, így a készletelvű válogatás nem meglepő. Fontosabb, hogy mind a G, mind az I áthelyezi a
Deus qui Filium kezdetű könyörgést a prex utánra. Ez az elképzelés talán arra vezethető vissza, hogy a prexet —a kuriális liturgiával egyezően— nem konszekrációs főimának, hanem etimológiai értelemben vett prefációnak tekintik, amely a befejezetlenség érzetét keltené, ha nem következnék utána valami kifejezett áldó-megszentelő formula. Ez állhatott a P bővítményének hátterében is. A G ugyanakkor elhagyja a prefációdialógust a
Mundi conditor prex előtt, amivel egyszerű könyörgés-áldássá „minősíti vissza”. Kiemelt szerepére utal viszont a „Benedictio olivarum” címmel.
Az I eltérései itt is számottevőbbek. Az öt könyörgés közül egyiket sem alkalmazza, hanem mindjárt az exorcizmus után a
Mundi conditor-t közli, a G-hez hasonlóan „Benedictio olivarum” címmel, prefációdialógus nélkül. Ezt követi a prefációdialógussal bevezetett, a többi elemzett forrásban ismeretlen
Vere dignum … Te Domine inter cetera mirabilium tuorum praecepta kezdetű szöveg, majd utána a G-vel egyezően a
Deus qui Filium könyörgés. A G kisebb és az I nagyobb fokú különállása tehát ismét bebizonyosodott. A náluk korábbi H és P egyezése a kései anyaggal viszont figyelmeztet, hogy a központi hagyomány már hamar megszilárdult, így a G és I hátterében nem föltétlenül érdemes valamiféle színesebb, kötetlenebb korszakot föltételezni a XIV. század előtt.
Ágak meghintése és kiosztása
A szentelés után a celebráns szenteltvízzel meghinti, az A leírása szerint pedig meg is tömjénezi az ágakat. Ezt követi kiosztásuk. A cselekménysort a H és a központi hagyományt képviselő források szerint a
Fulgentibus palmis és az
Occurrunt turbae antifóna éneklése kíséri, majd az
Omnipotens sempiterne Deus qui Christi Filii tui beata passione kezdetű könyörgés zárja le. Az ágakat nem vagy nem csak a celebráns oszthatta szét, mert a P, a Q és a Z szerint a könyörgés alatt is (amelyet nyilván a celebráns recitált) zajlik a kiosztás.
A főforrások közt csupán a két antifóna körül találunk különbséget. Az
Occurrunt turbae viszonya a
Fulgentibus palmis-hoz eleve bizonytalan: a H és a P szerint két önálló tétel, de a Q az előbbit az utóbbi verzusaként tünteti föl, és ezt sugallja az I kottaképe is, jóllehet ott az antifóna már a visszafelé tartó processziót kíséri. Az S csak kezdőszavakkal hivatkozik a
Fulgentibus palmis-ra, így nem egyértelmű, hogy a másik antifónát elhagyja, vagy az előbbi részének, verzusának fogja föl. Elgondolkodtató, hogy a XV–XVI. század fordulójának mérvadó esztergomi dallamforrásában, a Bakócz-graduáléban a két tétel összeolvad egy, becslésünk szerint két-három kottasornyi szakasz
(huic omnes … Redemptori Domino) kifelejtése következtében. A lapszust a kihagyott szakaszt megelőző, majd záró „Domino” szó sor végi vagy sor eleji helyzete okozhatta.
A G megfordítja az antifónák sorrendjét, és eléjük veszi még a hosszabb, a szenteléskor nem alkalmazott
Cum audisset antifónát (a főforrások szentelés közbeni énektételét), az I pedig az
Ante sex dies-t használja ebben a szerepben. Megoldásukat az esztergomi rítus szempontjából most sem tekinthetjük mérvadónak, de jellemző, hogy a rendelkezésre álló antifónakészlet minden darabjával „elszámolnak”, ha nem is a főforrásokéval azonos funkcióban.
A könyörgés majdnem mindenütt ugyanaz, ismét csak az I viselkedik rendhagyóan, amikor elhagyja, és helyette két, a többi forrásban itt nem szereplő könyörgéssel váltja ki: ezek a
Deus qui dimersa (diversa/dispersa?) congregas, illetve a többi szerkönyvben harmadik szentelési könyörgésként álló
Omnipotens sempiterne Deus qui Dominum. Visszatérés a stációról
Ahogyan az
Asperges zárókönyörgése egyben az induló processzió nyitókönyörgése is volt, úgy az ágak kiosztását lezáró könyörgés egyben a processzió visszainduló szakaszának indító könyörgése. A főforrások egyöntetűen a
Cum appropinquaret antifónát hozzák a visszatérő szakasz kezdőtételeként, és a Q rubrikája ismét közel áll a H és a P megfogalmazásához. A G és az I ezt a tételt már „elhasználta” mint a szárazmise „offertóriumát”, ezért a G egyszerűen elhagyja, az I pedig a
Fulgentibus-Occurrunt tételpárral pótolja.
Teljes az egyezés viszont a
Gloria laus processziós himnuszt illetően, amely egész Európában talán a nap leginkább emblematikus énektétele volt és maradt. Mint írtuk, általában is jellemző, hogy a processziók kiinduló szakaszát responzóriumok, visszatérő szakaszát pedig himnuszok kísérik. Virágvasárnapnak egyetlen ilyen, de annál fontosabb tétele a
Gloria laus, amelyet tehát az indító antifóna után, a stáció és a város vagy a temető kapuja között énekeltek az összes vizsgált forrás szerint. Esetleg eltérő szereposztással vagy térbeli elrendezésben, de ez volt a processziós énekanyag zárótétele valószínűleg minden európai egyházban.
Kereszthódolat a kapu előtt
Az eddigi tapasztalatokat összegezve megállapíthatjuk, hogy a G és az I kivételével csak apró, lényegtelen különbségekkel, illetve a P részéről néhány sajátos továbbfejlesztéssel találkoztunk. Annál szerteágazóbb a rítussor legújabb, drámai mozzanatának kérdése. Az eddig egységesnek mutatkozó források eltérései arra utalnak, hogy a processziónak ezt a föltehetőleg már a középkorban is legemlékezetesebb szakaszát részben egymással kölcsönhatásban, de egyéni módon alakították ki az egyes részhagyományok, és a jelenetsor a maga énekanyagával együtt tovább artikulálódott a XI. század után. Ugyanolyan „fejlesztésekről” van szó, amilyeneket a P szárazmiséjében is tapasztaltunk, de ez esetben nem maradtak elszigeteltek, hanem bejárták a magyarországi egyházakat, amelyek egyenként alakították ki belőlük a maguk szokását.
A cselekménysor váza, hogy a menet a város vagy a temető falai elé, illetve az A szerint már a templom előcsarnokába érve megáll, majd előbb a jeruzsálemi nép cselekedeteit megjelenítő gesztusokkal, az ágak és ruhák útra terítésével hódol a kereszt előtt, végül pedig egy, már a nagypénteket idéző, leborulást és a Megfeszített megcsókolását jelentő kereszthódolatot végez. Az előbbi két gesztus kísérő antifónájaként adja magát a két
Pueri Hebraeorum kezdetű tétel
(tollentes ramos olivarum, illetve vestimenta prosternebant).
A kereszthódolat nem kötődik ilyen szorosan egyetlen szöveghez sem, viszont terjedelme miatt hosszabb, „időkitöltő” tételt igényel. Nem általánosan elterjedt, de több helyütt adatolt szokás a Megfeszített megütése az erről szóló antifóna
(Scriptum est enim percutiam pastorem) alatt. Az ágak és a ruhák leterítésének evangéliumi alapja nyilvánvaló; a sorozatot teljessé tevő harmadik mozzanatot és az ahhoz kapcsolódó énektételt természetes dramaturgiai érzékkel adták hozzá a cselekménysorhoz annak kialakításakor, de diverzitása is nagyobb amazokénál.
Legkorábbi adatunk, a H három antifónát ad. Különös módon csak az ágak leterítéséről beszél, a ruhákéról nem, de az antifónák hármas száma miatt nem valószínű, hogy kifelejtett volna valamit. A drámai mozzanatok még meglehetősen visszafogottak: a
Pueri Hebraeorum alatt városból kijövő gyermekek a földre terítik az ágakat, a
Scriptum est enim alatt a püspök leborul a kereszt előtt, majd a
Hosanna filio David alatt fölkel. Ez utóbbi tétel a P kivételével többé nem jelenik meg forrásainkban. A tételek hármas száma tehát a H-ban már adott, de a drámai gesztusok az ágak leterítésére szorítkoznak, és a kereszthódolatot a püspök egyedül végzi.
A P mindezeket a tételeket megtartja, de a jelenetsort továbbfejleszti. Az ágak leterítéséről szóló
Pueri Hebraeorum után beiktatja annak ikerantifónáját a ruhák leterítéséről, ennek éneklése alatt a gyermekek a kereszt elé terítik palástjaikat. Ekkor a processzióban résztvevők a kezükben hordozott ágak leterítésével és leborulással vagy mély meghajlással
(adorent proni) hódolnak a kereszt előtt. Az így „demokratizálódott” kereszthódolat némi időt vesz igénybe, amelyet a
Vexilla regis szenvedés-himnusz strófáival: az
O crux ave-val és a
Te summa Deus-szal töltenek ki. Csak ezután éneklik a harmadik, így drámai szempontból funkciótlanná vált
Scriptum est enim antifónát, és negyedikként, amikor a celebráns fölkel, a
Hosanna filio David-ot.
Az érett esztergomi állapotot képviselő S megtartja a P három első antifónáját: a két
Pueri Hebraeorum-ot és a
Scriptum est-et, de elhagyja a
Hosanna filio David-ot. A két előbbihez társítja a megfelelő mozzanatokat, a
Scriptum est-et viszont egyszerűen csak zárótételként alkalmazza. Az általános kereszthódolatra nem ez előtt, hanem a három antifóna után kerít sort, kísérőtételként a
Coeperunt omnes turbae processziós antifónával.
A Q megelégszik a két
Pueri Hebraeorum antifónával és az ágak, illetve palástok leterítésével, mindenfajta további kereszthódolat nélkül. Így nemcsak a kereszthódolatot kísérő himnuszt hagyja el, hanem a cselekményhez lazábban kötődő antifónákat is. Hogy e visszafogott megközelítés nem elszigetelt jelenség vagy a forrás tévedése, azt megerősíti az I megegyező eljárása (a G leírása szerint a
Gloria laus után mindjárt a mise következik, így arra nem támaszkodhatunk).
A jelenetsor legkidolgozottabb változatát két tekintélyes, de Esztergomtól magát öntudatosan megkülönböztető egyházi központ XVI. századi forrásai, az A és a Z örökítették meg. Mindkettő az S kompozíciójából indul ki, azaz a két
Pueri Hebraeorum és a megfelelő cselekményes mozzanatok után közli a
Scriptum est enim-et, majd ezt követően az általános kereszthódolatot. Új elem viszont, hogy a celebráns a
Scriptum est enim-et háromszor énekli el, és a kereszt előtt térdet hajtva háromszor megüti a Megfeszítettet az ággal, mielőtt megcsókolná. Ezt követi a többiek kereszthódolata ereszkedő rangsorban. A kereszthódolatot mindkét esetben a
Pange lingua szenvedés-himnusz követi a
Crux fidelis refrénstrófával. E két forrás alapján arra következtethetünk, hogy a kereszthódolathoz egy külön erre a célra előkészített feszületet alkalmaztak: az A szerint ezt az őrkanonok rendezte el a templom előcsarnokában, a Z szerint két pap hordozta. A Megfeszített teste a Szenvedés idejében szokott módon le volt takarva (Z).
Összegezve tehát a drámai elemek fokozatos gyarapodását figyelhetjük meg. Az énektételek szilárd liturgikus helyzetét a hozzájuk kapcsolódó cselekményes mozzanat biztosítja: ez rögzíti tartósan a két
Pueri Hebraeorum helyét. A fennmaradt antifónák előtt két út áll: vagy —cselekményes mozzanat híján— elsikkadnak és idővel kikopnak a gyakorlatból (Q és I), vagy újabb cselekményes mozzanatot ihletnek, amely biztosítja helyzetüket a már megszilárdultak mellett (A és Z). A dramaturgiai érzék egyértelműen a hármas számnak kedvezett, így a négy fölmerülhető antifóna közül csak háromnak volt komoly esélye a megmaradásra: ennek köszönhető a
Hosanna filio David végleges eltűnése, továbbá a
Scriptum est enim hangsúlyossá válása Egerben és Zágrábban. Az, hogy Esztergomban hiányzik a Megfeszített megütésének gesztusa, lehet a folyamat egy közbülső szakaszának emléke, de az is elképzelhető, hogy az érseki tartomány központjában jobban idegenkedtek a szertelen, színpadias megnyilvánulásoktól.
A kereszthódolat idejét kitöltő énektételek kapcsolódása a funkcióhoz lazább, ezért kaphatnak itt helyet a liturgikus időszakhoz csak általában kötődő himnuszok
(Vexilla regis, Pange lingua) és a napi készletben meglévő, de eddig nem fölhasznált processziós antifónák
(Coeperunt omnes turbae). A városkapu előtti kereszthódolat énektételeit alább szemléltetjük:
A kereszthódolat zárótétele az újabb forrásokban az
Auge fidem kezdetű könyörgés, amely talán a nagypénteki kereszthódolati könyörgések mintájára, másrészt pedig tagolóelemként, a kereszthódolatot lezáró és a processziót újraindító mozzanatként került a rítussorba. Mindenképpen újításnak kell fölfognunk, mert sem a H, sem a P nem tartalmazza.
Bevonulás a főtemplomba
A kapuk előtti jelenetsor után majdnem mindenütt az
Ingrediente Domino in sanctam civitatem (Bevonulván az Úr a szent városba) kezdetű responzórium következik. A tétel a kuriális liturgiában is adja magát mint a falakon vagy a templomkapun történő bevonulás kísérőéneke. Nagyobb formátumú liturgiára tervezett forrásaink eredetibb rubrikái a városba, plébániai körülményekhez igazított forrásaink a temetőbe, azaz a templomkertbe való bevonulásra írják elő.
Az egyetlen kivétel a Z, amely nem a kereszthódolat jelenetsora után, hanem annak előtte, a
Gloria laus után közli, egyszerűen időkitöltő jelleggel:
… dum scilicet hoc tempus exigerit. A zágrábi rubrikákból nem egyértelmű, hogy a kereszthódolat pontosan hol ment végbe, annyi azonban bizonyos, hogy már a falakon belül. A rokon tartalmú A is a templom előcsarnokát jelöli meg helyszínéül. Mivel a templomba való bevonulásnak is van az egész, széles értelemben vett esztergomi hagyományban állandó kísérőtétele, mégpedig a
Turba multa, ésszerű a Z részéről az
Ingrediente áthelyezése. Ugyanezt a problémát az A úgy oldja meg, hogy beiktat egy további megállást a székesegyház kórusbejárójánál. Erre alább még visszatérünk.
A menet, miután bevonult a városba vagy a temetőbe, legközelebb a főtemplom kapuja előtt áll meg. Itt a celebráns könyörgést mond. A könyörgés a korai forrásokban (H és P) megegyezik a vasár- és ünnepnapi processziók általános kapu előtti könyörgésével, a
Via sanctorum-mal, az érett esztergomi rítust képviselő könyvek viszont a virágvasárnaphoz kifejezettebben kötődő,
Deus qui miro ordine dispositionis kezdetűvel cserélik le. Éppúgy, mint a stációra való megérkezés „köszöntő” könyörgésénél, itt is az általánosabb tétel sajátosabbra való leváltását, az úgynevezett properizáció jelenségét figyelhetjük meg.
Az imént említettük a bevonulási tételek halmozódása következtében előállt problémát, tudniillik azt, hogy az A és a Z rendtartása szerint a kereszthódolat már a templom közvetlen előterében zajlott: nem a városba vagy temetőbe való bevonulás előtt, hanem azt követően. Ebből származott, hogy az
Ingrediente Domino responzóriumot vagy át kellett helyezni a kereszthódolat előttre (Z), vagy fölhalmozódtak az azonos funkcióhoz tartozó tételek, hiszen a templomba való bevonuláshoz két, az énekkészletben egyaránt szilárd helyzetű, és ezért elmaradhatatlan darab, az
Ingrediente és a
Turba multa is rendelkezésre állt.
Egerben ezt a feszültséget azzal oldották föl, hogy —az ottani processziók egyébkénti szokásához alkalmazkodva— a menet megállt és kétfelé oszlott a kórusrekesztő előtt, a Szent Kereszt oltárának két oldalán, a püspök pedig a Boldogságos Szűz oltára elé állt az asszisztenciával együtt. Ez az oltár vagy a kórusrekesztőhöz kötődött, vagy szabadon állt a hajóban, de mindenképpen a kóruson kívül. Az A itt, tehát a templomba való bevonulás és az Ingrediente után iktatta be a kapu előtti könyörgést.
Egerben tehát a kórusba, minden más esztergomi főforrásunk szerint pedig a templomba való bemenetelt kísérte a
Turba multa antifóna, amelyhez (mint Gyertyaszentelő azonos szerepű tételéhez is) a
Benedictus kantikumot énekelték. Érdekes, hogy a doxológia elmaradása, ami a Szenvedés idejében természetes, Gyertyaszentelőkor is visszaköszön.
Korai forrásainkban a
Turba multa után mindjárt a mise következik — mivel ennek tételrendje teljesen megegyezik a római liturgiában általánossal, nem térünk ki rá. Jellemző ugyanakkor, hogy az érett esztergomi rítus könyveiben, sőt még az I-ben is újabb könyörgés jelenik meg, amelyet a főoltár elé érve mond a celebráns. Ez az
Adiuva nos Deus salutaris noster kezdetű, sajátosan virágvasárnapi szöveg képezi a processzió zárókönyörgését. A funkció megvan a Z-ben is, de egy másik, egyébként teljesen azonos szerepű és tartalmú könyörgés, a
Praesta quaesumus Domine familiae tuae per sacra mysteria kezdetű tölti be. Hogy a zárókönyörgés későbbi „fejlesztés”, azt abból sejthetjük, hogy a P a mise propriumának végén tartalmazza, „super populum” címmel. Mivel a böjti vasárnapokon soha nincs super populum-könyörgés, a P elrendezése nyilvánvalóan téves, de nyoma annak, hogy az
Adiuva nos a tágabb virágvasárnapi imakészlethez tartozott. A H a mise anyagát már nem közli, így összevetésre itt nem nyílik mód, de jellemző, hogy az archaizáló és a P-hez sokszor közeli Q sem ismeri sem a tételt, sem a funkciót, és a
Turba multa után mindjárt a misét kezdi el. A Q-ban super populum-könyörgésként sem találjuk meg.
Ahol viszont megvan a könyörgés, ott a szuffrágiumszerkezet logikájának megfelelően verzikulus előzi meg: ugyanaz az időszaki jellegű
Ne perdas cum impiis, mint a stációra való megérkezés „köszöntő könyörgését”. Így található az érett esztergomi forrásokban és az A-ban is, míg a Z csak az előbb mondott könyörgést hozza. A verzikulus használata, amint föntebb, első használatánál is jeleztük, ettől még nem zárható ki Zágrábban sem, de hiánya a H-ban és a P-ben arra utal, hogy a rítus kései változatához tartozik. Ahogyan előzőleg az A, úgy most a Z mutatkozik konzervatívnak, amikor nem teszi magáévá az újítást.
VIII.
Áttekintésünk végén az esztergomi rítusú szertartássor tipikus változatát szemléltetjük. Az első oszlopban az egyes tételek funkcióját, a másodikban nem a legkorábbi, hanem a központi esztergomi rítusváltozatra legjellemzőbb megoldásokat, a harmadikban pedig a fontosabb eltéréseket tüntetjük föl. A referenciaként hasznos, de a fő vonulatba nem illeszkedő G és I adatai az összegző táblázatból kimaradnak.
A „Funkció” cím alatt nemcsak a tételtípust jelöljük meg, hanem föltüntetjük a liturgikus kompozíción belüli, pontosabb szerepét és a forrásául szolgáló tételkészlet jellegét is. Ez utóbbi szempontból beszélhetünk kimondottan virágvasárnapi, azaz saját tételekről, a Szenvedés időszakához kötődő, időszaki tételekről és a vasárnapokhoz vagy a processziókhoz csak általában kapcsolódó, általános tételekről.
A „Szövegkezdet” cím alatt látható tételek elé csak akkor írjuk ki a forrás betűkódját, ha jól dokumentált és egyenrangú vagy közel egyenrangú változatokról van szó. A kevésbé vagy csak a források egyikére-másikára jellemző variánsokat az „Eltérések” cím alá utaljuk.
Az „Eltérések” cím alatt az eltérés puszta tényét a forrás betűkódja, az adott tétel hiányát pedig Ø jelzi. Igyekszünk egyszersmind megmagyarázni és osztályozni az eltérések lehetséges okait. „Kezdetleges”-nek a rítus korai, később továbbfejlesztett változatára vagy annak periferiális továbbéléseire utaló eltéréseket nevezünk. Az „adathiány” azt jelenti, ha a tétel hiányzik ugyan magából a forrásból, de fölmerülhet, hogy a forrás által közvetített liturgikus gyakorlatban használták, csupán a tényleges szövegemlék nem tesz róla említést. A „redukció” megjegyzés azt jelenti, hogy a rítus kezdetlegesebb állapota egyben bővebb is volt: a későbbi állapotot tükröző források nem bővítés vagy properizáció útján továbbfejlesztették az eredetit, hanem egyszerűsítették, szegényítették, elhagytak belőle. A „bővebb tételkészlet” kategória csak a H processziós responzóriumait érinti, amelyeknek sorozata a másutt is népszerű
Conclusit-tal kezdődik ugyan, de további négy tételt foglal magába. Az „egyedi tételválasztás(ok)” utalással a jellegzetes esztergomi változattól különböző, csak egy-egy forrásban jegyzett megoldásokat emeljük ki, az „egyedi kiegészítés” pedig azt takarja, ha nemcsak a tétel, hanem a funkció is újdonság. A „sorrendcsere” az adott tételnek a rítussorban való meglétét, de eltérő elhelyezését jelenti. Végül a harmadik oszlopban emlékeztetünk a funkció bővülésére vagy megváltozására, amikor például a processziót visszafelé indító könyörgést még az ágak szétosztása alatt mondják, amikor a
Scriptum est antifóna alatt az A és a Z szerint megütik a Megfeszítettet, vagy amikor a P a téves „super populum” felirattal a miseanyag végén közli a későbbi könyvek főoltár előtt mondandó könyörgését.
A virágvasárnapi ágszentelés és processzió strukturális és összehasonlító elemzése, majd történeti és regionális változatainak a magyar középkor meghatározó forrásaira épülő, részletes bemutatása nemcsak e konkrét szertartás megértéséhez segít hozzá. Képet ad az esztergomi rítus és általában a hagyományos keresztény liturgiák megszerkesztéséről, rétegzettségéről, állandóságáról és variabilitásuk mértékéről, módjáról is. A szertartás tér- és időbeli változatai indikátorai lehetnek a források közti közvetlenebb vagy távolabbi kapcsolatnak, a magyarországi liturgikus hagyomány történeti szakaszainak vagy alváltozatokra való elkülönülésének. Ami pedig magát a szertartást illeti, csak e szempontok figyelembevételével és a történeti adatok mérlegelésével állapítható meg, hogy az egyes rítuselemek mennyiben tekinthetők hagyományosnak és a hagyományosságon belül szilárdnak, egy-egy rítusváltozatra jellemzőnek — sőt egyedül így ítélhető meg tárgyilagosan a XX. századi reformok vagy reformjavaslatok autentikussága is.
FM
(A szerző más liturgikai írásai ITT olvashatók)
