„Az istentisztelet a kereszténység számára (a mai gyakorlattal
ellentétben) nem taggyűlés, lelki feltöltődés vagy baráti összejövetel,
hanem kultusz. Kultusz pedig nincs forma nélkül. A kultusz formája a
kultúra. Ezért a kultúra hanyatlása a kultusz hanyatlását hozza magával,
vagyis hanyatlik a művészet és az istentisztelet egyaránt.”
A hagyományos római naptárban január 18-án van Szent Péter apostol római székfoglalásának ünnepe. Ezt a dátumot az 1962-es kalendárium már köznapként jelzi, Magyarország népe pedig ma egyébként is Árpádházi Szent Margitot ünnepli, úgyhogy feltehetjük a kérdést az — egyébként protestáns — költővel: „Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?”
A Cathedra S. Petri [később hozzátéve: Apostoli] Romae ünnepét IV. Pál pápa vezette be 1558-ban, és V. Szent Pius is megtartotta duplex ranggal, amely később duplex maiusra emelkedett. Péter apostol eredeti püspöki széke nem maradt fönn, sokáig azonban ennek hitték a Kopasz Károly császár által 875-ben VIII. János pápának ajándékozott pápai trónust, amelynek számára 1647 és 1653 között Gian Lorenzo Bernini készített csodálatos barokk ereklyetartót az új Szent Péter-bazilika apszisában, az ún. katedra-oltár fölé.
Szent Péter római püspök katedrájának ünnepét Boldog János római püspök, magát a barokk katedra-oltárt pedig Boldog János Pál római püspök alatt törölték el. A katedra-ereklyetartó szerencsés módon megmaradt, ma is látható.
És hogy mi köze ennek a régi kor árnyai által elhomályosított római liturgiához? Pius Parsch, a liturgikus mozgalom egyik apostola így fejti ki, nem sokkal az ötvenes években meginduló liturgikus reform előtt (Az üdvösség éve. Az egyházi év liturgiájának magyarázata. I: A karácsonyi ünnepkör, Budapest 1936, 393):
„Liturgikus életünk számára jelentős a mai ünnep. Eszünkbe jutott-e már, hogy egész liturgiánk tulajdonképen a római városi liturgia? Többnyire római helyi szenteket, római templomok fölszentelését ünnepeljük; sőt a stációs napokon évente százszor is végigvezet bennünket a liturgia Róma városán, hogy (lélekben) ott vegyünk részt a misén, Róma püspökével együtt. Mindez sürgeti, hogy mi is odakapcsolódjunk, hogy a római egyház saját püspökségünk legyen. Ezt kívánja a nyugati liturgia jelen fejlődési foka. Másként is fejlődhetett volna. Ha a liturgia az első három század irányában fejlődik tovább, akkor talán nekünk is volna saját patriarkátusunk és saját liturgiánk. Talán könnyebb volna akkor beleélni magunkat. Azonban számolnunk kell a meglevővel. Szükséges, hogy egyek legyünk a római egyházzal, hiszen a római község tagjai vagyunk. Honi templomunk gyakran egy római templommá tágul, s mi a római püspökkel ünnepeljük a szent titkokat. Így lesz számunkra a római liturgia meghitt jóbarát. Mi különbség van a mai ünnep, meg Péter-Pál ünnepe között? Ott az apostolt, Krisztus első földi helytartóját, a világegyház pápáját ünnepeljük. Ma pedig a római egyház püspökét, amely egyházba mi is be vagyunk kebelezve (ezért van a breviáriumban a püspökök zsolozsmája). Valamiképpen tehát római liturgiánk házi ünnepét üljük.”
Reméljük, hogy e bensőséges házi ünnepet — és a hozzá tartozó házi oltárt — Róma püspöke nemsokára visszaadja a római liturgia rendkívüli formájának.
R.Z.
2011. szeptember 18.
LITURGIKUS TÁRGYAK A NEMZETI MÚZEUMBAN
Szeptember 16-án kezdődött és 25-éig tart a Szakrális Művészetek Hete című országos rendezvénysorozat, amelyet idén ötödik alkalommal látogathat a nagyközönség. A számos program közül egy olyanra szeretnénk felhívni a figyelmet, amely a művészetek és a hagyományos római rítus kapcsolatát mutatja be. A „Kiállítási séták, előadások, beszélgetések a Magyar Nemzeti Múzeumban” kategória részeként szeptember 22-én, csütörtökön 17 és 18 óra között tárlatvezetés lesz A szakrális kincsek helye a katolikus liturgiában címmel, amely a múzeum középkori és reneszánsz termeit járja végig, hogy megvilágítsa az ott elhelyezett tárgyak (nemcsak szakrális kincsek, hanem pl. templomi berendezési tárgyak, valamint természetesen ruhák és hasonlók) liturgikus funkcióját. A vezetést Lachegyi Máté tartja.
2011. augusztus 9.
A VÉRTANÚK KÚTJAI
A hagyományos római liturgia július 21-én emlékezik meg Szent Praxedes szűzről, akinek stációs temploma[1] az Esquilinus dombon áll Rómában.[2] Az 1969-es naptárreform során a róla való megemlékezést törölték a liturgikus könyvekből, húgának, Szent Pudentianának emléknapját (május 19.) pedig kihúzták a római naptárból, és a neve sem szerepel többé a Martyrologiumban egy rosszul értelmezett és elsietetett „legendátlanítás” következtében. Az 1962-es liturgikus könyvek azonban továbbra is őrzik a két nővér emlékezetét.
A szent testvérpár főként úgy ismert, mint a vértanúk eltemetője. Tiszteletreméltó hagyomány szerint atyjuk, Pudens szenátor háza adott otthont Szent Péter apostolnak római tartózkodása idején. Két leánya, Praxedes és Pudentiana (eredeti formájában Potentiana) az üldözések idején több ezer vértanú holttestét helyezte el titokban a családi birtokon található ciszternákban, vérüket pedig szivaccsal gyűjtötték össze.
Rómában a 12 táblás törvény tiltotta a temetkezést a város belsejében, ezért a családi sírboltokat és katakombákat mindig a falakon kívül találjuk. A keresztényüldözések idején azonban gyakran nem lehetett biztonságosan elszállítani az elhunytat a temetkezési helyig, ezért kényszerűségből a kivégzettek holttesteit ciszternákba rejtették, később epdig tisztességgel eltemették őket, illetve az üldözések elmúltával a kutak emlékhelyként a föléjük épülő templom részeivé váltak. Ez utóbbinak szép példája a 12 apostol tiszteletére szentelt templom (Ss. Dodici Apostoli) főoltára alatt található confessio. Az apszis alatti kripta Szent Fülöp és Jakab apostol sírja mellett egy vértanú-kutat (in situ) is rejt, amelyben négy vértanú (Diodorus, Marianus, Chrysathus, Daria) ereklyéi pihennek.[3]
A Santa Pudenziana templom ezzel a büszke címmel dicsekedhet: omnium ecclesiarum Urbis vetusissima („a Város minden templomának legrégebbike”). Bal oldali mellékhajójában rácsozat takarja annak a ciszternának a nyílását, amelyben 3000 vértanú testét őrizték.[4]
Ettől nem messze találjuk Giovanni Paolo Rossetti festményét (1621) szentjeinkről, akik a kútba rejtik megkínzott hittestvéreik maradványait.
A Santa Prassede templom vértanú-kútjának már nehezebben akadunk nyomára. A főoltár képén látunk ugyan egy sokszögletű kutat Szent Praxedes mellett, amelybe kancsókkal öntözik a mártírok vérét, de hiába keresnénk hasonló építményt, mint amit a Santa Pudenziana belsejében láttunk.
Egy századelőn készült archív felvétel jobb alsó sarkában még jól kivehető a kávás kút a főhajó elején. Aztán 1918 és 1927 között Antonio Munoz új márványpadlózatot készített középkori kozmateszk stílusban és ennek a kút is áldozatul esett. Nyílására porfír korongot helyeztek, amely belesimul a mozaikpadló többi motívuma közé, és csupán egy rövid felirat emlékeztet a mártírokat rejtő sírra — a legtöbben észre sem veszik.
„Testüket békében eltemették, de nevük él nemzedékről nemzedékre.” (Sir 44, 14)
[2]A Római Martyrologium, ford. Diós István (Szent István könyvek), Budapest 2010, 244.
[3] Tóth K. János: Római virágszedés, Bécs 1988, 166—167.
[4] Bangha Béla — Artner Edgár: Római útikalauz, Budapest 1934, 217.
2010. december 28.
KRISZTUS SZÜLETÉSE — RÓMA TEMPLOMAI
A Makula nélkül való tükör cseh eredetiből fordított első magyar kiadása 1712-ben jelent meg Újfalusy Judit klarissza apáca tollából. Kezdetben nemes asszonyok, majd a 19. század közepétől főleg a jász és palóc vidékeken a parasztasszonyok gyakran olvasott könyvévé vált. Ez a népies hangvételű, de a maga korában nagyon népszerű mű Krisztus születésének napjáról szólva több csodát is megemlít, amelyek a Megváltó születését előre jelezték — az egyik az olajforrás legendája:
„A többi között méltó csodára az ami Rómában történt, ahol sok zsidók laktak, mert azon éjjel, midőn a Krisztus született, kifakadott egy kút, melyhez e világon hasonló nem láttatott, mert a víz helyett tiszta és jó illatú olaj volt, amely nemcsak azon éjjel, hanem egész nap folyt és oly messze, hogy a Tiberisbe befolyt. Elgondolhatni e csoda, micsoda gondolkodást indított az emberekben. Azon kúton, azután örök emlékezetre szép templomot építettek, ami e mai napig is fent van.”
Az utolsó mondatban fellelhető utalás a római S. Maria in Trastevere templomára vonatkozik, amely Karácsony nyolcadának (In Circumcisione Domini) stációs temploma is egyben. Aelius Lampridius római történetíró elmondja, hogy a 3. század elején a ravennai flotta kiszolgált tengerészei, akiknek a közelben nyugdíjas otthonuk volt, ún. taberna meritorum, pereskedtek az itteni keresztény közösséggel. A tengerészek kocsmát akartak építeni azon a helyen, ahol a keresztényeknek már egy kápolnaszerű helyiségük volt, melyet I. Callixtus pápa építetett Szűz Mária tiszteletére. Alexander Severus császár (222—235), akinek édesanyja titkon rokonszenvezett a keresztényekkel, a veteránok kérelmét ezzel a megokolással utasította el: „Jobb, ha itt inkább egy istenséget tisztelnek, mintha ezen a helyen egy csapszék részegei lármáznának!” A történetíró Cassius Dio (2—3. század), Eusebius és Szent Jeromos is megemlíti, hogy Kr. e. 38-ban a veteránok szállásának padlójából hirtelen olaj tört elő és egész nap áramlott egészen a Tiberisig. A zsidók a Messiás eljövetelének jelét látták benne, a keresztények Krisztusra vonatkoztatták, akinek a neve görögül fölkentet jelent. Eltekintve a lehetséges tudományos magyarázatoktól, a csodás esemény megszentelte a helyet és évszázadokkal később nem véletlenül döntöttek úgy, hogy pontosan itt épüljön fel Róma legrégebbi Mária-temploma.
Emlékét a templom belsejében a kripta márványkorlátján olvasható fölírás őrzi: fons olei(olajforrás). A fölírás eredetileg a főoltárt díszítette és csak a 19. században került mai helyére. A csoda föltűnik az apszis egyik Pietro Cavallini-mozaikján, amely Jézus születését ábrázolja. A fekvő Istenszülő alatti képmezőben egy épületet látunk (taberna meritoria felirattal), amelynek belsejéből olajforrás folyik ki, majd beletorkollik a Tiberisbe.
A Megváltó eljövetelét hirdető másik jelről így ír a Makula nélkül való tükör:
„Más csoda is történt Rómában, mit minden ember láthatott: Mert midőn a rómaiak Augusztus császárt Isten gyanát akarnák tisztelni, parancsolá a császár egy sibillát Krisztus születése napján magához hozni, kérdezvén tőle felvegye-e az Isten nevét? Midőn pedig a sibilla szorgalmatosan az égbe nézett; íme véletlenül látott a nap körül egy aranyos kereket, miben egy szűz ült és ölében egy igen szép gyermeket tartott, mit a sibilla a császárnak megmutatván, mondá: E gyermek nagyobb náladnál, azért ennek hajts térdet. A császár azért térdre esvén, a gyermeket imádta és tisztességére egy szép oltárt csináltatott Rómában, azután pedig egy szép nagy költségű templomot építetett, mit e mai napig mennyei oltárnak neveznek.”
A S. Maria in Aracoeli kezdetben (5. sz.) a görög szerzetesek kolostortemploma volt és egy közel egyidejű, keleti eredetű hagyomány szerint azon oltár fölé épült, amit Augustus császár emelt az Isten egyszülött fiának tiszteletére. Később a 12. században, amikor már bencés szerzeteseké volt a kapitóliumi monostor és templom, a görög legenda római köntöst kapott. E szerint Augustus császár megkérdezte a Tiburi Sybillát vajon elfogadja-e a római szenátustól fölajánlott isteni címet és hódolatot. A jósnő három napos böjtölés után így válaszolt: „Világos jelek mutatják, hogy megtörténik az igazságosság. Nemsokára izzadni fog a föld, és leszáll az égből a századok királya”. Miközben a császár e jóslat megfejtésén törte fejét, látomása támadt. Megnyílt az ég és fényözönben leszállott a földre, egy oltárra Szűz Mária a Gyermekkel, miközben e szavak hallatszottak: „Ez az Isten egyszülött Fiának oltára.” (Haec est ara primogeniti Filii Dei.) E látomás után a császár visszautasította a szenátus ajánlatát és oltárt emelt e helyen. Így beszéli el 1130 körül a Mirabilia Urbis Romae című zarándokkönyv.
Ennek a legendás pogány oltárnak emlékét őrzi az Aracoeli bal kereszthajójában található Szent Ilona-kápolna. Itt emelkedik az a nyolc, márványoszlopos kupolás oltár, amely Szent Ilona császárné ereklyéit rejti antik porfír urnában.
A sír mögötti — üveggel védett — mélyedésben látható az Augustus-féle építményt jelképező márványoltár, amit a 12. század elején faragtak ki római művészek. Azon a helyen áll, ahol a legenda szerint Szűz Mária megjelent a császárnak. Felső részén (ez egy szintben van a kápolna padlójával) latin distichon magyarázza azt a tiszteletreméltó hagyományt, hogy az ég oltárát Augustus építette az isteni Gyermek tiszteletére. (Luminis hanc almam Matris qui scandis ad aulam / Cunctarum prima que fuit in orbe sita / Noscas quod Cesar tunc struxit Octavianus / Hanc Aram celi sacra proles cum pateret ei.)
A dombormű bal oldalán az uralkodó, jobb oldalán a fénykoszorúban tündöklő Mária tűnik fel a kis Jézussal. A látomás helyére a főhajó bal oszlopsorában a harmadik oszlop latin fölírása utal: cubiculo Augustorum (a császárok hálószobájából) — tudniillik e nevezetes helyről származik.
Makula nélkül való Szent Tükör, Balázs Ferencz könyvnyomdája, Jászberény, 1909. Tóth K. János: Római virágszedés, Bécs, 1988.
N.E.
2010. július 30.
A SZÁZÉVES WESTMINSTER KATEDRÁLIS A VIKTORIÁNUS TEMPLOMÉPÍTÉSZET FÉNYÉBEN I.
Talán megbocsátják az olvasók, ha a nyári hónapokban egy kis kitekintést teszünk. Most, ebben a „holt időszakban” van idő kicsit körülnézni a világban és egy rövid virtuális nyaralást tenni.
A londoni Westminster katedrális
Anglia felé fordulunk, egy olyan ország felé, amely híres az elegáns, szép, jól megszervezett szertartásokról, az évszázados hagyományok tiszteletéről világi és egyházi vonatkozásban egyaránt (igaz, ez a hagyományőrzés sajnos manapság sokszor formálissá válik, sőt helyenként eltűnőben van). Ha az angol college-ok egyenruhás diákjaira, a katedrálisok és egyetemi college-beli kápolnák fiúkórusaira, a királyság pompás ceremóniáira gondolunk, ma ez amolyan tipikus angol sajátosságnak tetszik számunkra, pedig néhány évszázada még Európa számos országában léteztek hasonló dolgok, természetesen az adott országra jellemző formában. Angliában azonban az a különleges, hogy nemcsak a régi épületek maradtak fenn, mint máshol, hanem az ezekhez kapcsolódó intézmények is többé-kevésbé folyamatosan működtek és többségük ma is fennáll.
A ma elég sokszínű képet mutató anglikán vallás számos irányzata például a mai napig őrzi a középkori angol liturgikus hagyományokat, míg Európa katolikus országaiban ezek legkésőbb a Trienti Zsinat után fokozatosan eltűntek. És miközben a hagyományos, II. Vatikáni Zsinat előtti római liturgia továbbélése kapcsán szinte kizárólag a Lefebvre érsek által alapított X. Szent Piusz Papi Testvérület neve jut eszünkbe, kevesen tudják, hogy Angliában (és Walesben) VI. Pál pápa külön, e területre szóló engedéllyel tette lehetővé a hagyományos római rítus végzését szinte rögtön a liturgikus reform után (1971-ben), miután számos európai, főleg brit értelmiségi petíciót nyújtott be hozzá, amelyben a régi rítus megőrzését kérték tőle. Az aláírók között volt Agatha Christie is, róla nevezik ezt az engedélyt „Agatha Christie Indult”-nak. A Gyűrűk Ura szerzője, J. R. R. Tolkien, aki az oxfordi egyetem nyelvészprofesszora volt, szintén ellenezte az új miserítus bevezetését és a „latin mise” eltűnését — természetére jellemző történet, hogy több alkalommal nyilvánosan is „szabotálta” az új misét: feljegyezték, hogy az új rítusú angol nyelvű misén ő egymaga hangosan, latinul mondta a válaszokat. A Szentatya engedélye révén így Angliában és Walesben gyakorlatilag folyamatos, szakadásmentes volt a régi rítusú mise ünneplése, méghozzá nemcsak egyes elszigetelt papok vagy közösségek szintjén, hanem a plébániák életében is, ami az egész világon egyedülálló, szerencsés és kiváltságos helyzetet teremtett Angliában.
A Szeplőtelen Szűz Mária katolikus plébániatemplom Warwickban (felszentelték 1860-ban), amelyet Edward Welby Pugin, A. W. N. Pugin fia tervezett. Ebben a templomban esküdött J. R. R. Tolkien
Ebből is látható tehát, hogy a hagyományőrzés Angliában olyan magától értetődő és természetes dolog, és az ország kulturális autonómiáját olyannyira őrzi (sajnos az utóbbi évtizedekben e területen egyértelmű és erős bomlás indult meg), ami ebben az időben, a 70-es évek legelején, a liturgikus reform forradalmi időszakában is ki tudta harcolni a maga számára a pápa engedélyét.
Voltaképpen az angol kultúra, művészet és szellemi élet egészére, sőt tulajdonképpen a hétköznapi életre is e nagyon erős hagyományhűség, valamint elegancia, a szépség iránti érzék és nagy precizitás jellemző, amely azonban egészen más jellegű, mint például a híres, szinte már közhelyszerűen emlegetett német precizitás. Ugyanakkor mindez valahogy sokkal inkább a felületen történik, az angol szellem a ragyogó felszín szelleme, kevésbé mély, mint a német vagy az orosz szellem, de kevésbé érzéki, sokkal nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb, mint például a francia. Mindezen felül az angolok, minden bizonnyal sajátos földrajzi fekvésükből adódóan is, végig valami nagyfokú függetlenséget, különállást képviseltek. Az ilyen kategorikus megállapítások alól nyilvánvalóan mindig akadnak kivételek, ennek ellenére mégis jellemzőnek mondhatók. Sőt talán bizonyos tekintetben már csak múlt időben beszélhetünk ezekről a jellegzetességekről, ahogyan sajnos ma egyre inkább felhígul és összekeveredik minden ország sajátos szellemi és kulturális arculata, bár a mi esetünkben ez most nem is annyira fontos, hiszen az angol szellem olyan jellegzetességeit vesszük szemügyre, amelyek régebbi korokhoz kötődnek. Ha megnézzük az angol szakrális építészetet, különösen az angol gótikát, Tallis, Purcell és a nagy angol zeneszerzők műveit hallgatjuk, esetleg éppen angol zenészek, angol fiúkórusok előadásában, vagy Constable, Turner festményeit szemléljük, vagy akár csak végigmegyünk egy régi angol városka utcáin, nehezen találhatnánk ezeknél szívet és szemet gyönyörködtetőbb élményeket, olyanokat, amelyek voltaképpen nem kínálnak sokkal többet az önmagáért való gyönyörködtetésnél, amely azonban mégsem válik rossz értelemben felszínessé, öncélúvá. (Természetesen — miközben mindezekben gyönyörködünk — nem tudunk, és nem is szabad eltekinteni az angol „kultúra” fonákságaitól, a legfeljebb csak a spanyol-portugállal összehasonlítható gyarmatosítás mérhetetlenül erkölcstelen és kegyetlen pusztításaitól, a Dickens-regényekből ismert, emberek tömegeit állati sorban tartó ipari forradalomtól, és voltaképpen az angol hagyományőrzésből eredő, de annak egy elfajzásaként fölfogható nyárspolgári konzervativizmustól, amelyet szintén jól ismerhetünk az angol irodalomból.)
Régi rítusú ünnepélyes Requiem a Westminster székesegyházban
Ilyen környezetben szemlélhetjük tehát a számunkra most elsődlegesen fontos angol liturgikus életet is, amelyhez szorosan kapcsolódik az ars sacra, beleértve ebbe a világhírű angol egyházzenei kultúrát: a csodálatos angol orgonákat, a fiúkórusokat is.
Eric Whitacre Lux Aurumque c. darabja a Westminster katedrális fiúkórusának előadásában a 2009-es karácsonyi éjféli misén
Most azonban mindezekről nem általánosságban, hanem egy konkrét alkalomból szeretnénk szólni: nevezetesen az angol katolicizmus legnagyszerűbb épületének, a londoni Westminster katedrális felszentelésének 100. évfordulója alkalmából. Ehhez a jeles évfordulóhoz kapcsolódva tehát ismerkedjünk meg az épülettel és az épületben folyó élettel: a liturgiával, és az ahhoz kapcsolódó ars sacrával.
A londoni Westminster katedrális a katolikus Westminsteri Egyházmegye székesegyháza (amely természetesen nem keverendő össze a középkori, [ma] anglikán Westminster apátsággal), egyben Anglia és Wales legnagyobb katolikus temploma. 1895 és 1903 között, a viktoriánus kor végén épült, stílusában ugyan már eltávolodik a viktoriánus építészetben leggyakoribb gótizálástól és bizáncias formákat mutat, építészeti alapelveiben azonban hű marad az A. W. N. Pugin és John Ruskin által meghatározott szemlélethez.
Mielőtt a katedrális épületéről szólnánk, röviden ki kell térnünk ezekre az elvekre. Minden műalkotásnál, így az épületeknél is elengedhetetlenül fontos ugyanis az a szellemi és kulturális közeg, amelyben a műalkotások születtek és amelynek ezek gyümölcsei voltak. A XIX. század két legnagyobb hatású angol építésze és elméletírója, Augustus Welby Northmore Pugin (1812—1852) és John Ruskin (1819—1900) ízig-vérig a viktoriánus kor szülöttjei, ám annak legjobb tulajdonságait képviselték. Ebben a korban az 1700-as évek (György-kor) klasszikus, antik kultúra iránti rajongása, a felvilágosult és romantikus jegyeket egyaránt magán viselő, szabadkőművességtől is igen erősen átitatott gondolkodása után egy sokkal inkább a kereszténységen alapuló, az erkölcsöt a középpontba helyező, és így a múlt egy későbbi szakaszához, a középkorhoz forduló gondolkodás jelent meg Angliában. Ez a szellemiség legtökéletesebb építészeti kifejezését érthető módon a gótikában találta meg. Az angol gótika egyébként is különleges: a XVI. század közepén még javában épülnek gótikus épületek, az első gótizáló („neogótikus”) épületek pedig — igaz, akkor még elég ügyetlenül — már a XVIII. század 40-es éveiben feltűnnek kerti építmények formájában.
Az angol gótizáló építészet első próbálkozása: a Temple of Liberty vagy Gothic Temple nevű kerti építmény Stowe-ban, Lord Cobham birtokán (James Gibbs, 1741)
Pugin és Ruskin a gótizáló építészet erkölcsi alapokon való megindoklását adta meg. Pugin 1836-ban megjelent Contrasts (Ellentétek) és 1841-es True Principles of Christian Architecture (A keresztény építészet igaz alapelvei) c. nagy hatású műveiben fejti ki gondolatait. A Contrasts-ben oldalpárokon állítja szembe a számára ideális építészetet, amelyet az angol későgótikában talált meg, a mai modern, klasszicista építészettel, amelyet rossznak és hazugnak tartott. Művében nemcsak az építészeti szerkezetek, anyaghasználat, különálló épületek, hanem a városépítészet szintjén is összeveti saját korát a középkorral. Ezt azért is fontos hangsúlyozni, mert az ipari forradalom idejében vagyunk, a dickens-i füstölgő, kormos-bűzös Coketown-ok idejében, a dologházak és a szűk, barátságtalan és sivár téglaházak idejében. Ezzel szemben a középkor szintén elég zsúfolt és egészségtelen, de legalább organikus módon kialakult, szabálytalanabb utcái, változatossága, de legfőképpen az egyházi rendeltetésű épületek: templomok, kolostorok, kórházak által meghatározott városképek érthető módon jelenthették Puginék számára az ideális építészetet. Mindez egy mélyen szociális, keresztény erkölcsiséggel, az ipari tömegtermeléstől való elfordulással párosult. Pugin szerint ugyanis az igazi gótika csak a keresztény, sőt a katolikus hitből fakadhat.
A Contrasts egy lapja, amelyen Pugin egy XIX. századi és egy középkori szegényházat állít szembe egymással
Pugin a gótikus építészet szerkezeti megoldásaiban az őszinteséget látta, míg a görög-római alapokon álló klasszicizmus szerkezeti megoldásai számára csalásnak tűntek. A gótika támíves-támpilléres szerkezete statikai szempontból nagyon jó, ugyanakkor esztétikai értékét is ezek a kívülről is jól látható szerkezeti elemek adják. Ezzel szemben a klasszicizmus — Pugin szerint sokkal primitívebb — szerkezeti alapját az oszlopokon nyugvó gerendák adják, faltagolásai (pl. pilaszterek) csak díszítő funkcióval bírnak, ugyanakkor szerkezeti elemeket utánoznak, amelyet csalásnak tartott. Pugin nagyon alaposan tanulmányozta a gótikus építészetet, és annak legjobb ismerője lett; olyannyira, hogy amikor például egy másik építész, Charles Barry elnyerte a londoni parlament új épületének tervezését, Pugint kérte meg a részletek kidolgozására, mivel ő sokkal jobban ért a gótikához.
Pugin nézeteit fejlesztette tovább Ruskin is, aki elsősorban nem építész volt, de a Stones of Venice (Velence kövei) c., a Contrasts-hez hasonló, a mai kort az idealizált középkorral összehasonlító munkája (1., 2. és 3. kötete 1851-ben jelent meg), és a The Seven Lamps of Architecture (Az építészet hét lámpása) c. építészetelméleti műve révén nagy hatást gyakorolt a viktoriánus építészetre (valójában Ruskin hatása jóval nagyobb volt: egész Európára és Észak-Amerikára kiterjedt az Arts & Crafts-mozgalom és a preraffaelita festészet révén, és a szecesszió számos nagy mesterét [pl. Gaudí] inspirálta). Utóbbi művében hét alapelvet („lámpást”) nevez meg, amelyek a Pugin-féle őszinte, igaz építészetet kell, hogy jellemezzék:
1. Sacrifice (Áldozat): az emberi munka Istennek szenteltsége, az Isten iránti szeretet és engedelmesség látható jeleként. 2. Truth (Igazság): őszinte és a kézi megmunkáláson alapuló anyaghasználat és szerkezet. 3. Power (Erő): az épületeknek a természet fenségességét kell tükrözniük, amelyet az emberi elme munkája és az építés során létrejövő fizikai erőfeszítés teremt meg. 4. Beauty (Szépség): az Isten felé való törekvés, amely a természetből, az Isten által teremtett világból vett díszítőmotívumokban nyer kifejezést. 5. Life (Élet): az épületeket kézműves munkával kell megépíteni; a kézműves munka örömében az alkotás szabadsága jelenik meg. 6. Memory (Emlékezet): az épületeknek tiszteletben kell tartaniuk azt a kultúrát (a középkort), amelyből származnak. Ez a gondolat is Puginra vezethető vissza
7. Obedience (Engedelmesség): az öncélú eredetiség kerülése, az angol kultúra meglévő értékeihez, különösen az angol gótikához való ragaszkodás.
Ezzel szemben a három fő építészeti „csalást” is megnevezte, amelyeket el kell kerülni:
1. Szerkezeti (structural) csalások: az építészeti szerkezeteket ne használjuk csak díszként, a támpilléreknek-támíveknek legyen funkciójuk. Mutassuk meg őszintén a szerkezeteket. 2. Felületi (surface) csalások: ne utánozzunk festéssel vagy más eljárással más anyagokat, ilyen csalások pl. a műmárvány, a faerezet utánzása vagy a kváderkövek vakolással való utánzása (rusztika). 3. Öntött vagy géppel készült díszítőelemek (machine-made ornaments) elkerülése: az ilyen díszítmények sablonosak, hiányzik belőlük a művészi munka érzékenysége.
Az angol gótizáló viktoriánus építészetre legnagyobb hatással talán ezek az elvek voltak, amelyeket Ruskin sikerrel terjesztett főként a építészek körében. Az előbb a katolikus, majd az anglikán egyházban érezhető megújulás (Oxford Movement, Cambridge Movement) nyomán nagyszabású templomépítési mozgalom indult, a The Ecclesiologist c. folyóiratukban mintatemplomokat is bemutattak.
Egyik legjellegzetesebb, mintaértékű templomuk az 1850 és 1859 között épült londoni All Saints Margaret Street, William Butterfield alkotása, amelyen ennek a High Victorian Architecture-nek nevezett építészeti megújulásnak két fő jellegzetességét is megfigyelhetjük. Az egyik ilyen a középkori itáliai építészetből átvett polychrom (sávos) téglahomlokzat, amely a nagyobb költségvetésű építkezések esetében kő- vagy márvány sávozás is lehetett (a kisebb költségvetésű épületeknél előszeretettel használták a téglát mint olcsó, de „őszinte” [az, aminek látszik] építőanyagot). A másik sajátosság az aszimmetria, amellyel természetes hatást kívántak elérni, de ugyanakkor akaratlanul a modern építészet kialakulását is elősegítették, amelyben a funkcionalitás fontosabb szempont a szimmetriánál.
Az All Saints Margaret Street templom, a viktoriánus templomépítészet egyik mintatemploma Londonban (W. Butterfield, 1850—1859)
Ebben a közegben született tehát a londoni Westminster katedrális a viktoriánus kor egyik utolsó nagy épületeként. Mint már mondtuk, stílusával és formavilágával már kilóg a viktoriánus gótizálásból, azonban az építészeti „őszinteséget”, Ruskin hét alapelvét messzemenően megvalósítja. Előképei között elsősorban a velencei Szent Márk székesegyház és a konstantinápolyi Szergiosz és Bakkhosz-templom áll, a belső oszlopokon például bizánci kosárfejezeteket használnak. Külső homlokzata polychrom, a vörös téglából épült homlokzatot vízfehér kősávok tagolják. Ez ugyan, mint mondottuk, a viktoriánus templomépítészet egyik fő jellegzetessége, a homlokzat sokszögű pillérekkel tagolt, keleties kupolákkal fedett tornyai, a több helyen konkáv ívekkel képzett sarkok, az épülettől elkülönülő, 87 m magas campanile (harangtorony), a lépcsőzetesen felépülő épülettömeg és a monumentális fehér mészkőből készült kapuzat azonban sokkal inkább bizánci, itáliai román és keleties asszociációkat keltenek.
A mai katedrális területe egykor a Westminster apátság birtokában volt, majd 1618-ban az apátság eladta a területet, amelyen ezután két évszázadig egy Tothill Fields nevű börtön állt. A börtönben férfiak, nők és fiúgyerekek is voltak, ez utóbbiak főként szegény utcagyerekek közül kerültek ki, akiket kisebb lopásokért csuktak be ide. A nyomorúságos börtön életéről részletes képet ad Henry Mayhew, aki 1961-ben írt könyvet a londoni börtönökről (erről bővebben l. a katedrális honlapján lévő angol nyelvű szöveget). Az 1850-ben, a IX. Piusz pápa által újjászervezett angol katolikus hierarchia részeként létrejött Westminsteri Főegyházmegye érseke, Henry Edward Manning bíboros 1884-ben vásárolta meg az addigra anyagi okok miatt bezárt börtön területét, majd tíz évvel később, 1894-ben a következő érsek, Herbert Vaughan megbízta John Francis Bentleyt az új székesegyház terveinek elkészítésével.
A katedrális helyén álló Tothill Fields börtön 1883-ban
A katedrális építtetője, Herbert Vaughan érsek, aki 1894-ben bízta meg John Francis Bentleyt a katedrális építtetésével
A katedrális alapkőletétele 1895-ben
Egy évvel később, 1895. június 29-én került sor az ünnepélyes alapkőletételre és 1902-ben, Bentley halálakor az épület szerkezete már teljesen készen állt. A belső díszítés a következő években készült el, a főoltár baldachinját 1906-ban áldották meg, legutolsóként, 1935-ben a Miasszonyunk-kápolna mozaikjait adták át. 1908-ban Londonban tartották az Eucharisztikus Világkongresszust, amelyen 7 bíboros, 130 püspök és 4000 pap előszeretettel használták vett részt. A katedrális ünnepélyes felszentelésére azonban csak 1910-ben került sor, mivel az akkor érvényes egyházjog szerint csak akkor lehetett felszentelni egy templomot, ha építéséhez már nem kötődik anyagi tartozás.
Az elkészült baldachin 1906-ban
A cikk következő részében részletesen foglalkozunk majd a katedrális építészetével. Addig is ezt az első részt egy kis zenei élménnyel zárjuk: néhány felvételt teszünk még közzé a YouTube videomegosztó oldalról, amelyen a katedrális fiúkórusa énekel.
A Bécsből Máriacellbe vezető zarándokút, az úgynevezett Via Sacra több mint 800 éves múltra tekint vissza. Máriacell jelentőségét a magyar búcsújárásban nem lehet eléggé hangsúlyozni. Fontossága nemcsak kisugárzásain, filiációin keresztül mutatkozik meg, hanem abban is, hogy Magyarország csaknem egész területét — jóllehet kelet felé, Erdély felé csökkenő mértékben — hatókörébe vonta. A XVIII—XIX. századi német és magyar nyelven kiadott máriacelli útikönyvek a magyarországi búcsúsokat is szolgálták. A barokk kori zarándokok — középkori társaikhoz hasonlóan — meglátogatták az útjukba eső kisebb jelentőségű búcsújáró helyeket is. Az útikönyvek részletesen leírták a gyalogos zarándoklat útvonalát, Máriacell történetét, az úti és celli látnivalókat, egyúttal pedig felhívták a figyelmüket a balesetveszélyre.[1] Az egyik fontos állomás a három szent hegy (Heiligen Berge) felkeresése volt. A jámbor hagyomány Mária kegyhelyétől nem messze szüleinek és Szent Jegyese emlékezetének is templomot szentelt.
1. Annaberg (976 m)
Az akkor még Tannbergnek nevezett magaslatot és környékét V. Lipót (1157—1194) a lilienfeldi ciszterci monostornak adományozta. A szerzetesek hamarosan egy kicsiny fakápolnát építenek rajta Szent Anna tiszteletére. Ez a legrégebbi ismert kápolna Ausztriában, amelyet Szűz Mária édesanyjának dedikáltak. 1327-ben a zarándokok megnövekedett száma miatt a kápolnát lebontják és kőből készült templomot emelnek a helyén, egyben a hegyet átkeresztelik ma ismert nevére. Mai formáját főleg az 1440 körül történt gótikus átalakítás határozza meg. 1753-ban építik hozzá a ma is látható jellegzetes harangtornyot.
1. A Via Sacra útvonala
2. Annaberg temploma (XV. század)
3. A barokk kori belső a templom egyik festményén
4. A templom belseje 1920 körül
5. Mai állapot
6. A gótikus hálóboltozatos mennyezet
7. A templombelső nyugatról
8. A karzat részlete
9. A kegyszobor ma és 1940 körül
10. Szent Anna a Gyermekkel, részlet
A főoltár kegyszobra Jakob Kaschauer alkotása 1440-ből és Szent Annát ábrázolja harmadmagával. Az oldalfülkékben (balról jobbra) Szent Benedek, Szent Ágoston, Szent Ambrus és Szent Bernát alakját faragta ki a mester.
11. Főoltár
2. Joachimsberg (829 m)
Annaberg és Josefsberg között, a róla elnevezett hegyen emelkedik Szent Joachim temploma. Ezen a helyen 1652-ben már III. Ferdinánd császár is templomot szeretett volna emelni Szűz Mária atyjának. Végül 1679-ben Johann Joachim Slavata cseh gróf építette föl védőszentjének tiszteletére, a pestisjárvány elmúlásáért. 1684-ben a templombelső pompás barokk márványoltárral gazdagodott. Főoltárképe Jakab protoevangéliumának azt a jelenetét ábrázolja, amikor az angyal megjelenti a szomorkodó Joachimnak Mária születését: „Joachim, Joachim — mondta neki —, az Úristen meghallgatta a kérésedet. Térj haza innen! Íme, feleséged, Anna a méhében fogant.”[2] Ezeket a szavakat olvashatjuk az angyal által tartott szalagon, fölötte pedig díszes kartusban az építtető neve és a felszentelés dátuma kapott helyet.
12. Joachimsberg
13. Joachimsberg, főoltár
3. Josefsberg (1012 m)
A terület — Annaberghez hasonlóan — szintén a lilenfeldi ciszterciekhez tartozott. Kornelius Strauch apát (1638—1650) egy apró templomot épít 1644-ben Szent József tiszteletére. A következő években Lilienfeld a József-kultusz egyik legfontosabb központja lesz, testvériség alakul a szent tiszteletének előmozdítására, az osztrák mellett számos francia, cseh és magyar taggal.[3] Az josefsbergi oltár 1648-ban készül el, még éppen azelőtt, hogy Szent József kultusza igazán felvirágzott volna a Habsburg Birodalomban. 1757-ban plébániatemplomi rangot kap Mária Teréziától. A legenda szerint a császárnő Máriacellbe tartott kísértével, de a nagy hó miatt Josefsbergen rekedtek. Mária Terézia egy fiatal nőre lett figyelmes, aki újszülött gyermekét szorongatva igyekezett Annabergre, hogy megkereszteltesse a legközelebbi templomban. Az uralkodó megsajnálta az asszonyt és parancsba adta, hogy a kápolnát bővítsék ki plébániatemplommá, így az itt élőket megkímélte a hosszú utazásoktól. Az új épület 1857-ben új oltárképet (J. Krepp) és tabernákulumot kapott.
14. Josefsberg
15. Josefsberg, főoltár
16. Josefsberg, karzat
Jegyzetek
[1] Bálint Sándor — Barna Gábor: Búcsújáró magyarok. A magyarországi búcsújárás története és néprajza. Budapest, Szent István Társulat, 1994. 126—128.
[2] „Jakab prótoevangéliuma”. (ford. Bolyki János) in: Csodás evangélumok. szerk. Dörömbözi János (Budapest, 1996) Budapest, Telosz Kiadó, 1998. 6.
[3] Mikuda-Hüttel, Barbara: Vom ’Hausmann’ zum Hausheiligen des Wiener Hofes. Zur Ikonographie des hl. Joseph im 17. und 18. Jahrhundert. (Bau- und Kunstdenkmäler im östlichen Mitteleuropa 4.) Marburg, Verlag Herder-Institut, 1997. 32—33.
A fekete-fehér képek a marburgi fotóarchívumból származnak (http://www.bildindex.de/), a színes képek a szerző saját felvételei.
N.E.
2010. március 10.
A SZAKADÁS HERMENEUTIKÁJA A LITURGIKUS TÉRBEN
Az alábbi két képet, amelyet a böjti önmegtagadás szellemében most közzéteszünk, egy kedves olvasónk küldte a mellékelt kommentárral együtt. A képek kitűnően példázzák a szakadás hermeneutikáját, amellyel szemben Szentatyánk, XVI. Benedek pápa határozottan fölemelte a szavát. Bár a most bemutatott jelenség a mai Németországban szinte természetesnek mondható (l. a szomszéd egyházmegye katedrálisának térátépítését), a pályázatra beérkezett tervek a jelen esetben sem adtak sok lehetőséget az érdemi választásra. Szomorú példa, de mégis: Repetita iuvant! Bizony, nem lehet elégszer idézni a pápai tanítást, mert a sátán mindent megtesz azért, hogy a földre hullott mag ne hozzon termést. A rossz ízlést persze nyilván nehezebb korrigálni, mint a hibás teológiai gondolkodást, de legalább az utóbbi visszaszorításával az előbbinek is kevesebb lehetősége nyílik a támadásra.
* * *
„Mi Magyarországon viszonylag szerencsések vagyunk a tekintetben, hogy a zsinatot követő belsőtér-átalakítások nálunk nem öltöttek számottevő méreteket. Ha azonban az ember például német vagy spanyol templomokat látogat, amit lát, az igen gyakran keseríti el. A mellékelt két fotó éppen erre példa. A németországi Baden-Württemberg tartomány egyik, Schwäbisch Gmünd városában található katolikus temploma (Heilig-Kreuz-Münster) azon kevés, ma is egyházunk irányítása alatt álló gótikus templomok egyike, amelynek belső berendezése is megmaradt. S itt nemcsak a vallásháborúk alatti, hanem a zsinat utáni pusztításokra is gondolok. Azt hihettük, hogy Benedek pápánk korában a hasonló akciók ideje elmúlt. Az első kép azt mutatja, ahogyan a templom szentélye 2009 őszéig kinézett. Jól látható, hogy a viszonylag szolid szembeoltár mellet az áldozórács is megvan még. De aztán 2009 őszén ide is betört a Szellem: szeptember 14-én, negyven évvel a novus ordo bevezetése után, XVI. Benedek motu propriója érvénybelépésének második évfordulóján (egyben azon a napon, amikor itthon az első kecskeméti tridenti misének örülhettünk) új szembeoltárt avattak Gmündben. Ezt mutatja a második kép. Azt hiszem, ehhez több kommentár nem is kell.”
1. A Via Sacra útvonala
2. Annaberg temploma (XV. század)
3. A barokk kori belső a templom egyik festményén
4. A templom belseje 1920 körül
5. Mai állapot
6. A gótikus hálóboltozatos mennyezet
7. A templombelső nyugatról
8. A karzat részlete
9. A kegyszobor ma és 1940 körül
10. Szent Anna a Gyermekkel, részlet
11. Főoltár
13. Joachimsberg, főoltár
14. Josefsberg
15. Josefsberg, főoltár
16. Josefsberg, karzat
