Irodalom és liturgia az államalapítás-kori Magyarországon

MEGJELENT az ELTE BTK Vallástudományi Központja keretében működő Liturgiatörténeti Kutatócsoport új sorozata, a „Műhelytanulmányok” első, programadó kötete Földváry Miklós Istvántól. A mű címe: „Az esztergomi benedikcionále: Irodalom és liturgia az államalapítás-kori Magyarországon”. A könyv a kutatócsoport honlapján teljes terjedelmében elérhető, de nyomtatott formában is meg lehet rendelni (darabonkénti ára 2000 Ft).
     Kedvcsináló részlet a fülszövegből: 

„Látva az irodalomnak és a liturgiaalakításnak azt a magas színvonalú alkotását, amelyet az Esztergomi benedikcionále (és a tőle elválaszthatatlan Hartvik-agenda) őrzött meg az utókornak, nem tudjuk és nem is akarjuk kivonni magunkat a személyesség benyomása alól. Az ambíció, az elgondolás, a stílus, az ízlés sokkal egyénibb annál, hogysem hátterében több nemzedék lassú és reflektálatlan tevékenységét föltételezzük. Óhatatlanul fölmerül tehát a kérdés: ki volt, kik voltak a megnevezetlen szerző vagy szerzői-szerkesztői kör, aki vagy amely a születő magyar liturgikus úzus kialakításán dolgozott?”

Időszerű | A bérmálás rendjének változatai

A X. századból való poitiers-i pontifikále (Arsenal Ms. 227)
bérmálási ordójának második oldala (213v)

Az egyházi év eseményeinek szokásos rendjéhez igazodó, egy-egy kapcsolódó témát mélyebben körüljáró anyagokat ajánló cikksorozatunk aktuális darabja a bérmálás rendjének a nyugati liturgikus hagyományban elterjedt változataival foglalkozik.

—————————

A bérmálás rendjének változatai

Néhány évvel ezelőtt közöltük a bérmálás rendjének fordítását némi kommentárral az 1595-ös, első „tridenti” Pontificale Romanum szerint. A római rítus helyi változatai iránti érdeklődésünk jegyében most hasznosnak látszik betekintést adni azokba a kutatásokba is, amelyek a „tridenti” ordó előtti állapotokat tárják föl és rendszerezik. A bérmálás mint a legrövidebb főpapi ordó alkalmas bevezetést jelent a téma iránt érdeklődőknek.
     Mint az a történészek körében közismert, a "tridenti" pontifikále (PR) közvetlen leszármazottja a XIII. század végén Guillelmus Durandus által összeállított pontifikálénak (PGD), amelyet az avignoni pápai udvar is magáévá tett, majd a következő évszázadokban hatékonyan terjesztett egész Európában. A PGD a Róma-városi (PR12, PRC) és az Európa központi kontinentális területein legbefolyásosabb német-római (PRG) típusú szertartásrendek szintézisét nyújtja, de Durandus származásának (Béziers) és püspöki székhelyének (Mende) megfelelően erős dél-francia színezettel, amely az ibériai liturgikus hagyományokkal áll szoros rokonságban.
     Az ordó jellegzetesen állandó elemei érzékeltetik, hogy mit tekinthetünk a római liturgia lényegi egységének, a különbségek pedig fölhívják a figyelmet azokra a részletekre, amelyek egy-egy változatnak helyi vagy táji jelleget kölcsönöznek. E két tényező kölcsönhatását tanulmányozva végül megragadhatóvá válik az a folyamat, amely az általunk is használt gyakorlathoz vezetett. Az anyaggyűjtés itt, az adatok rendszerezése itt érhető el, végül itt egy ismeretterjesztő esszében (Régiók, történelem és önazonosság a középkori Európában: A liturgiatörténet tanúsága) mutatjuk be a kérdésfeltevést és a munkamódszert, éppen Durandus pontifikáléjának apropóján.

FM

A pászkavacsora emlékezete a kereszténységben

Jézus föltámadása után halat eszik az apostolokkal
(az ábrázolást — tévesen — az utolsó vacsorának szokás megfeleltetni).
VI. századi mozaik, Ravenna, Sant’Apollinare Nuovo

Cikksorozatunkban az egyházi év időszakaihoz, eseményeihez, fordulópontjaihoz kötődő hosszabb olvasmányokat ajánlunk ízelítővel, majd a teljes változatra mutató linkkel. A sorozat második darabja FÖLDVÁRY Miklós 2012-es konferencia-előadása (A pászkavacsora emlékezete a kereszténységben és a húsvéti ételszentelés), megjelent a Convivium vallástudományi konferencia előadásait közlő kötetben. (Convivium: Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán 2012. november 6—7-én tartott vallástudományi konferencia előadásai. ELTE BTK Vallástudományi Központ, Budapest 2013. 135—146.)

—————————

A pászkavacsora emlékezete a kereszténységben és a húsvéti ételszentelés

I.

A latin liturgikus évben legalább három megfelelője lehet a pászkavacsorának.[1] A köz­­felfogás ennek felelteti meg az utolsó vacsorát nagycsütörtökön, a történeti emlé­ke­zet nagypénteket tartja az évfordulójának, tipológiai értelemben viszont a nagyszom­­bat­ra következő éjjel felel meg az átvonulás idejének. A képletet tovább bonyo­lítja, hogy tény­leges vacsorára egyiken sincs lehetőség, mert mindhárom nap böj­ti fegyelem­nek van alávetve. Az sem elhanyagolható té­nyező, hogy a pászkavacso­ra végső be­teljesedése keresztény szempontból az isten­tiszteleti élet csúcspontja, az eucharisztikus cselekmény: ehhez a „verseny­társ­hoz” képest más megemlékező szer­­tartás csak nehezen határozhatná meg önmagát.

    Az egyik oldalon tehát az a késztetés áll, hogy a mitikus és történelmi emlékezet leg­fontosabb időszaka, az illud tempus[2] eseményei megelevenedje­nek a kultuszban. Va­lóban, a nagyhét az egyetlen olyan hosszabb szakasza az egyházi évnek, amelyet a li­­­turgia időarányosan jelenít meg, mondhatni „egyenes adásban” közvetít. Míg példá­ul a karácsonyi ünnepkörben Jézus életének egész évtizedei telnek el néhány hét alatt,[3] a nagyhéten az ősesemény egy-egy napjának, órájának a kultusz egy-egy napja, órája fe­lel meg, és minden, a szent elbeszélésben rögzített szónak vagy cse­le­ke­det­nek van megfelelője a liturgiában. Így kellene, hogy legyen a pászkavacsorával is.

    A másik oldalon azonban történeti, gyakorlati és elvi nehézségek állnak. A szinop­tikus evangéliumok valóban beszámolnak arról,[4] hogy Jézus virágvasárnap előre­­küldte tanítványait, készítenék el neki a húsvétot, azaz a bárányt, és tudni lehet ar­ról az emeleti teremről is, amely a vacsora helyszínéül szolgált. Jóllehet az utolsó vacsorának egyik leírása sem mondja ki egyértelműen, hogy ez a zsidók rituális pe­szahi vacsorája lett volna, szinoptikus szövegkörnyezete, jelentősége és keresztény szem­­pontból szertartásos jellege (az Eucharisztia alapítása) ezt sugallja. Vannak for­mai je­gyek is, amelyek alátámasztják: háziliturgiáról van szó, tálból mártogatnak, megtörik a kenyeret, bort isznak, majd himnusz (a Hallél?) éneklésével fejezik be az ét­kezést, mi­előtt kimennének az Olajfák hegyére.[5]

    Ugyanakkor nagypénteket az evangéliumok és a liturgia is a paraskeué, a készület nap­jának mondják. A János szerinti passióban, amelyet a liturgia nagypénteken hasz­­nál (ezért befolyása a keresztény nyilvánosságra a legnagyobb), a zsidók azért nem mennek be Pilátushoz, hogy tisztátalanná ne váljanak, és megehessék a hús­vé­tot. Jánosnál a megfeszítettek lába szárát is azért törik meg, hogy ne maradjanak a ke­­reszten az ünnep (és egyben a szombat) bejövetele után, és Jézust is azért helyezik egy közeli sírba, hogy még az ünnep beállta előtt végezzenek.[6] Bár a mai zsidó gyakor­lat valóban két széderestét tart, ez csak a diaszpórában van így, ezért nem oldja föl a nagycsütörtöki és a nagypénteki pászkavacsora közti feszültséget. A történeti kri­tikai elemzés János időzítését tartja valószínűbbnek,[7] és az nem idegen a szimboli­­kus nézőponttól sem. Keresztény értelemben Jézus a húsvéti bárány előképének be­­tel­­jesedése, antitípusa, halála engesztelő áldozat, vére az a vér, amely megjelöli a vá­­lasztott nép hajlékainak felső küszöbét, és megmenti őket a pusztító angyaltól. Ezért alkalmazza Jézusra János evangelista a rituális előírást: „csontot ne törjetek ben­­­ne”. Hiányzik azonban a kom­mú­nió, a Bárányból való részesedés. A nagycsütör­­töki és a nagy­­pénteki események csak egymásra vetítve értelmezhetők, nemcsak te­­ológiai ér­telemben, hanem a pászkavacsora keresztény olvasataként is. 

A teljes cikk

---

    [1] A pascha a héber pesaḥ latin megfelelője, amely egyaránt jelenti a húsvétot, a húsvétkor levágandó áldozati bárányt és jelentésbővüléssel olykor a kovásztalan kenyeret. Eredeti jelentése ’ugrás’ vagy ’át­lépés, átvonulás’. Zsidó összefüggésben azzal a mozzanattal azonosítják, amikor a pusztító an­gyal „át­ugrotta”, azaz kihagyta az izráeliták házait, keresztény összefüggésben kiterjed az Egyiptom­ból az ígé­­ret földjére, azaz a halálból a föltámadásba való átvonulásra, de szokás összefüggésbe hoz­ni a ta­va­szi legelőváltással is. A pászkavacsora a kivonulás éjjelének rituális vacsorája, más néven a széderest, ami­­kor eredetileg (a jeruzsálemi Templom lerombolásáig) a peszahi áldozati bárányt fogyasztották.
    [2] A terminust a Mircea Eliade által bevezetett értelemben használom, ld. Uő (ford. Pásztor Péter): Az örök visszatérés mí­tosza. Európa, Budapest 1998. 40 és passim. A tanulmány témájához csak köz­­vetve kapcsolódó művekre az egyszerűség kedvéért itt és a továbbiakban is a legkönnyebben hoz­zá­­fér­hető magyar kiadásukkal hivatkozom.
    [3] Néhány mozzanat ott is időarányos, így pl. kiskarácsony (Jézus Körülmetélése) valóban nyolc, Gyer­tyaszentelő (Jézus Bemutatása és Mária Tisztulása) pedig valóban negyven nappal van karácsony után. Mégis, a napkeleti bölcsek látogatása (vízkereszt), a menekülés Egyiptomba és a betlehe­mi gyermekgyilkosság (Aprószentek), a hazaköltözés Názáretbe (vasárnap karácsony nyolcadában vagy víz­kereszt vigíliája), Jézus megtalálása a templomban (vasárnap vízkereszt nyol­cadában), Jézus meg­­ke­resz­tel­ke­dése (vízkereszt nyolcadnapja) és a kánai menyegző (vasárnap vízkereszt nyolcada után) egy hagyo­mányosan harmincévesnek tartott időszak eseményeit vonultatja föl legföljebb egy szűk hónap alatt.
    [4] Mt 26,17–30; Mc 14,12–26; L 22,7–38 (az utolsó vacsorához ld. még 1K 11,23 skk.). A szinop­tikus passiók a római rítusban virágvasárnap, nagykedden, illetve nagyszerdán szólaltak meg, a ko­rin­thu­si levél vonatkozó részlete nagycsütörtök szentleckéje volt.
    [5] A széderest rituális szabályozásáról ld. többek között Naftali Kraus útmutatóját és kommentár­jait: Az őrködés éjszakája. Peszáchi hágádá. Új magyar fordítás útmutatóval és kom­men­tárokkal (ford. Gréda József). Ma­gyar Könyvklub — Chábád Lubavics Zsidó Nevelési és Oktatási Egyesület, Bu­dapest 1999. Kevésbé részletes, de talán áttekinthetőbb összefoglalás: Simon Philip De Vries (ford. Jólesz László): Zsidó­ rítusok és jelképek. Talentum, Budapest 2000. 130.
    [6] J 13,1; 18,28; 19,14; 19,31–37; 19,42
    [7] Arra hivatkozva, hogy a passiótörténet nehezen lenne elképzelhető peszah napján (a főpapok ezt Mt 26,5 és Mc 14,2 szerint kifejezetten el is akarták kerülni). A beláthatatlan kommentárirodal­mat érzékeltetendő ld. Daniel J. Harrington SI jegyzetét: Jeromos Bibliakommentár II. Az Újszövet­­ség könyveinek magyarázata. Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat, Budapest 2003. 88–89. (92. pont, Mc 14,12–16-hoz).

Időszerű olvasnivaló | „Íme, kivettetel e napon…”

Isten megfeddi Ádámot és Évát az ősbűn után (a háttérben kérub űzi ki őket a paradicsomból),
érdemes megfigyelni az Atya püspöki ornátusát. Forrás: Oxford, Bodleian Library MS. Douce 276, fol. 2v;
16. századi hóráskönyv, valószínűleg a beauvais-i egyházmegyéből (Franciaország)

Cikksorozatunkban az egyházi év időszakaihoz, eseményeihez, fordulópontjaihoz kötődő hosszabb olvasmányokat ajánlunk ízelítővel, majd a teljes változatra mutató linkkel. A sorozat első darabja FÖLDVÁRY Miklós 2013-as folyóiratcikke (Íme, kivettetel e napon…: A nyilvános vezeklők kiűzésének és visszafogadásának rítusa), megjelent az Ókor XII. évfolyamának 1. számában (83—90. o.):

—————————

Íme, kivettetel e napon…

A nyilvános vezeklők kiűzésének és visszafogadásának rítusa 

TÖRTÉNELMI HÁTTÉR
A gyónás nem az egyetlen és nem is a legeredetibb módja a keresztény (katolikus) bűnbánattartásnak. Habár régóta nem gyakorolták már, a liturgikus könyvek egészen a Pontificale Romanum 1961-es reformkiadásáig megőrizték egy másik lehetőségnek, a kánoni bűnbánatnak legalább rituális emlékezetét. Míg a gyónás, más néven az elégtételes („tarifás”) bűnbánat magánjellegű, gyakorlatilag liturgiátlan, áldozópapi hatáskörben marad és tetszőleges alkalommal megismételhető, addig a kánoni bűnbánat nyilvános, kidolgozott liturgikus keretben zajlik, püspök szolgáltatja ki, és az életben csak egyszer van rá lehetőség.
     Eredete a keresztény ókorba nyúlik vissza. Az apostoli és a patrisztikus kor a keresztséget olyan gyökeres, az egész személyiséget átformáló megtisztulásnak és megszentelődésnek érzékelte, hogy elképzelhetetlennek tartotta a keresztségi kegyelem elvesztését, vagy ha ez mégis megtörtént, komoly kétségei voltak afelől, hogy a kegyelmi állapot helyreállítható. A főbűnök, amelyek ezt a veszélyt hordozták magukban, mindenekelőtt a gyilkosság, a házasságtörés és a hittagadás voltak. Közülük leginkább az utolsónak volt nagy gyakorlati jelentősége a keresztényüldözések korában. (Ebből az a pozitív következtetés is adódik, hogy az előbbiek nem fordultak elő gyakran.) Míg a vértanúkat (martyres) nagy tisztelet övezte, az eredeti értelemben vett hitvallóknak pedig (confessores), akik vértanúhalált ugyan nem szenvedtek, de hitük megvallásáért kínzást vagy más gyötrelmet álltak ki, különleges karizmákat tulajdonítottak, az elbukottak (lapsi), akik félelemből vagy fájdalom hatására megtagadták hitüket, a keresztény közösség megvetésével találkoztak. Az üldözés elmúltával ők általában vissza akartak volna térni az Egyházba, hiszen valódi meggyőződésük ellenére, kényszerből cselekedetek, de a befolyásos teológusok közül számosan úgy foglaltak állást, hogy a föloldozás egyáltalán nem, vagy legföljebb életveszélyes helyzetben adható meg. E nézet fő képviselői Afrikában Tertullianus és Cyprianus, Rómában Novatianus voltak. Az üldözések elmúltával azonban a megengedőbb álláspont diadalmaskodott, amelyet a leghatásosabban Szent Ambrus fejtett ki a bűnbánatról tartott beszédsorozatában.
     Közmegegyezéssé vált véleménye lehetővé tette a kánoni bűnbánat intézményének és rítusainak kialakítását. A kereszténység népegyházi jellegének erősödésével azonban már korán, legkésőbb a VI. századra széles körben elterjedt az a visszaélés, hogy a súlyos bűnösök nem vállalták a kánoni vezeklés szigorú követelményeit, hanem halogatták a megtérést, és csak haláluk közeledtével vagy életveszélyes helyzetben (in articulo mortis) igényelték az ilyen esetekre fönntartott — és természetesen kevésbé megterhelő — „gyorsított eljárást”. Hiába ostorozták a zsinatok ezt a kárhozatos szokást, hatékony megoldást csak a gyónásnak az inzuláris szerzetesség révén elterjedő gyakorlata hozott, míg a kánoni bűnbánat a legsúlyosabb és kiemelten közérdekű esetekre szorult vissza. Ebből azonban az is következik, hogy a rítusok, amelyeket a liturgikus könyvek megindító állhatatossággal hagyományoztak, a IV–V. században alakultak ki és élték virágkorukat, azaz hamisítatlanul késő ókori gyakorlatot őriznek, mind ami társadalmi beágyazottságukat, mind ami legalapvetőbb szertartási gesztusaikat illeti.

A teljes cikk

Programajánló: Responsories-bemutató

RESPONSORIES VOL. I–II | Edited by László Dobszay and Janka Szendrei 

with the collaboration of Beáta Meszéna Balassi Kiadó, 2013 

Az MTA BTK Zenetudományi Intézet középkori tárgyú kiadványának bemutatója:

• IDŐPONT: 2014. február 6., 16 óra; 
• HELYSZÍN: MTA BTK Zenetudományi Intézet, Bartók‐terem,
  Budapest I., Táncsics u. 7. 

A kiadványt bemutatja:

• Kiss Gábor, a Régi Zenetörténet Osztály vezetője;
• Prof. David Hiley, a Regensburgi Egyetem nyugalmazott professzora; 
• Meszéna Beáta, a kiadvány társszerkesztője; 
• Soóky Andrea, a Balassi Kiadó igazgatója. 

A kötetből részletek hangzanak el a Schola Academica előadásában, vezényel Merczel György.

Liturgiatörténeti Kutatócsoport és egyedülálló forrásgyűjtemény az ELTE-n

 Pázmány-féle Rituale Strigoniense (1625) címlapja

Tekintettel a személyi összefonódásokra és az esztergomi rítus (usus Strigoniensis) tudományos igényű kutatása, feltárása terén közös célokra, ezennel a Szent Mihály Laikus Káptalan rendelkezésére álló nyilvános felületeken is szeretnénk bemutatni az ELTE-n hivatalosan 2013. október 1-jével megindult Liturgiatörténeti Kutatócsoport főbb célkitűzéseit, kutatási terveit, eddigi eredményeit és működését, dióhéjban.
     Az OTKA K. 109058 számú kutatási projekt keretében alapított, az ELTE BTK Vallástudományi Központ (mb. vezetője: dr. Déri Balázs prof.) kötelékébe tartozó kutatócsoport célja, hogy tartós és biztonságos intézményi hátteret biztosítson azoknak a kutatóknak, akik egy nemzetközileg kiemelkedő jelentőségű magyar iskola szemléletével, módszerével dolgoznak a középkori és kora újkori liturgikus források kiadásán, elemzésén és értelmezésén. Az infrastruktúra két pillére az érintett kutatók hosszú távú, főállású vagy részleges foglalkoztatása, másik pillére a munkájukhoz szükséges digitális és könyvformátumú forrásbázis, azaz egy magas színvonalú szakkönyvtár fölépítése. A munka középpontjában a magyar liturgikus örökség áll, de ez állandó dialógusban van a teljes európai anyaggal.
     A kutatócsoport tevékenységétől hármas eredményt várunk:

• (1) liturgikus források kritikai kiadásai (lásd az eddig eredményeket a Publikációk oldalon); 
• (2) liturgikus források gyakorlati kiadásai, ezáltal a nem dologi kulturális örökség ápolása; 
• (3) liturgikus úzusok és szertartástípusok történeti-összehasonlító elemzése. 

     ​A teljes kutatási terv itt olvasható.

Munkatársak
A kutatócsoport vezetője Földváry Miklós, titkára Varga Benjámin, munkatársai Kurczné Szaszovszky Ágnes, dr. Mezei Jánosné Csonka Szabina Babett, Paulik Péter (OSZK) és Szoliva Gábriel OFM. A felsoroltakon kívül sokan mások, külső munkatársak és a kutatócsoporthoz szorosabban-lazában kötődő alkalmi munkatársak segítik a projektet (ABC-rendben): Ft. Alácsi Ervin János, Farkas Domonkos, Fehér Judit Zsófia OCD, Ft. Józsa Attila, Jusztin Péter, Kovács Andrea, Mátray Lelle Mária OP, Nényei Sára, Orbán Csaba Frigyes OPraem, Rihmer Zoltán, Rudolf Krisztina.

Forrásgyűjtemény
A forrásgyűjtemény- és könyvtárépítés célja, hogy a középkori liturgia elsődleges forrásai minél nagyobb mennyiségben rendelkezésünkre álljanak. Ez a munka a következőket takarja: 

• a) az interneten elérhető, egyre növekvő forrásállomány követése, ismerete, ahol lehetséges, rendszerezett letöltése, ahol nem, ott linkgyűjtemények összeállítása, 
• b) a szövegkiadásban elérhető elsődleges források és másodlagos irodalom követése, megrendelése, beszerzése, antikvár anyagokat is beleértve, 
• c) a szükséges kéziratok és nyomtatványok lelőhelyeinek föltérképezése és belőlük lehetőleg digitális másolatok rendelése, rendszerezése és földolgozása, szükség esetén helyszíni forrásfeltáró munka. 

     E tevékenység költségvonzata igen szélsőséges: egyes források szabadon letölthetők, míg másokból egy-egy másolat 50–100 ezer forintba kerül. Kifejezett célunk, hogy a liturgikus könyvanyag világviszonylatban is legteljesebb gyűjteményét hozzuk létre. 

     A digitális és egyéb formátumú forrásgyűjtemény az ELTE Ókortudományi Intézetének Harmatta János Könyvtárához tartozik, és a Liturgiatörténeti Kutatócsoport munkatársai gondozzák. Célunk, hogy a gyűjteményben őrzött digitális másolatokhoz minél több érdeklődő minél könnyebben hozzáférjen.

     A kutatócsoport munkájának közérdekű eredményeiről a továbbiakban is igyekszünk beszámolni majd, a fontosabb mérföldköveknél.

A zsolozsmatábor után

Metszet az 1540-es kiadású pálos breviárium
pszaltériumának nyitóoldaláról

A múlt héten (21—27.) lezajlott szombathelyi tábor sokakban fölkeltette vagy megerősítette az érdeklődést a zsolozsma elmélete és gyakorlata iránt. Mivel a délelőtti, legföljebb másfél órás stúdiumokon nem volt lehetőség minden kérdésre kitérni, azt ígértem, hogy hazaérkezve adok egy első szakirodalmi tájékoztatást azoknak, akik utána szeretnének olvasni a témának általában, vagy egyes részletkérdéseknek.

     Én magam minden második vagy harmadik évben két féléves egyetemi kurzust tartok a zsolozsmáról a Régi Zeneakadémián (Bp. VI., Vörösmarty u. 34.), általában pénteken délutánonként, de mindenre kiterjedő jegyzetet még nem írtam. A legteljesebb, és a nem kifejezetten tudományos érdeklődésű közönségnek talán a leghasznosabbak a Vesperale Carmelitanum-hoz írt bevezető magyarázataim, melyek közlését folytatásokban egykor a blogon is elkezdtem, folyóiratcikként pedig a világhálón is elérhetők, itt.

     A vesperásból hiányzó, és ezért ott nem tárgyalt kérdések lényegében a matutínum olvasmányait és responzóriumait érintik. Ami ezeket illeti, a magyarországi zsolozsmalekcionáriumról szóló, eddig kétrészes tanulmányom részletes, de remélhetőleg közérthető bevezetést nyújt a témába, a patrisztikus szövegek liturgikus használatáról pedig egy irodalomelméleti szempontú írásomat tudom ajánlani. Mindezek megtalálhatók ezen az oldalon (alul). 

    Ugyanitt olvasható, illetve innen tölthető le az ádventi és a karácsonyi zsolozsma kiadásához készült bevezetőm, illetve öt forrásközlés, amely bevezetővel és kommentált fordítással mutatja be a zsolozsma végzésének ceremoniális (szolgálattevők, terek, tárgyak, mozgások) vonatkozásait. Az ugyanott megtalálható Liturgikus könyvek című írásom részletes eligazítást ad gyakorlatilag az egész liturgia, de azon belül a zsolozsma szerkezetéről és könyveiről.

    A zsolozsmáról szóló magyar nyelvű szakirodalom klasszikusa Szunyogh Xavér Ferenc OSB könyve, amely lelkiségi szempontból kiváló, és azoknak, akik nem idegenkednek a Prohászka-korabeli, némiképp patetikus egyházi stílustól, fölemelő olvasmány lehet. Mindazonáltal a benne foglalt történeti adatok és a korabeli római breviáriumhoz kötődő részletek (főleg tehát a második kötet) kevéssé időszerűek, ami pedig az azóta túlságosan is megvalósult, Pius Parsch szellemében fogant reformjavaslatokat illeti, egészen feledhető (pontosabban: bár az lenne…). A teljes szöveg elérhető a világhálón, itt.

    Rövidebb, de tárgyilagosabb és biztos szakmai alapokon áll Dobszay László tankönyve, amely remekül ötvözi a bensőséges liturgikus érzéket és a szerkezeti, történeti érdeklődést. A szerzőnek egyébként fő kutatási területe volt a zsolozsma, így számos folyóiratcikke és kötetbe rendezett tanulmánya tarthat még számot érdeklődésre. A legalapvetőbb jutányos áron megrendelhető a Magyar Egyházzenei Társaság webáruházában.

    Nemzetközileg méltán számít alapműnek Pierre Batiffol könyve, amely az eredeti francia változatban és angolul is hozzáférhető.

    Közel egykorú vele a német klasszikus, Suitbert Bäumer OSB műve. Hasonmás kiadásának köszönhetően nem tölthető le szabadon, viszont megrendelhető a Nova & Vetera kiadótól, amely manapság az egyházi tudomány számos más remekművét is megmenti a feledéstől.

    Újabb, a reformszellemtől már nem érintetlen, de történetileg néhol megbízhatóbb munka Robert Taft SI könyve, amelyet ma talán a legtöbbet idéznek. Taft mint bizánci archimandrita kevéssé fogékony a nyugati liturgiatörténetre, munkáját inkább a keleti zsolozsmahagyomány iránt érdeklődőknek ajánlom, bár főként az ókeleti (szír, kopt, örmény) zsolozsma esetén nélkülözhetetlennek tűnik a tereptapasztalat, amely sokszor és tanulságosan eltér a könyvekben rögzített zsolozsmától. A könyv angol kiadása részlegesen olvasható a világhálón, illetve megrendelhető a kiadótól.

     Jelenleg csak antikvár példányként szerezhető meg a XX. század második felének másik „zsolozsmológiai” szakmunkája, Pierre Salmon francia nyelvű könyve, amelynek két kiadása egyszersmind a II. vatikáni zsinatot is közrefogja, de még megelőzi a zsolozsma újabb radikális reformját.

     Végül Gregory DiPippónak egy nemrégiben közzétett, kiváló internetes cikksorozatára szeretném fölhívni a figyelmet. DiPippo a II. vatikáni zsinatot megelőző XX. századi liturgikus reformok jeles kritikusaként ismert, a X. Pius-féle zsolozsmareform után a nagyhét XII. Pius, majd a római pontifikále XXIII. János alatt bekövetkezett reformjától sem tartotta vissza szellemi bonckését. A római breviáriumról szóló sorozata az amerikai tudományosság jó szokása szerint az alapfogalmaktól indul, majd a tridenti zsinatot megelőző állapotoktól kalauzol végig a nyugati zsolozsma újkori történetén, egészen a XX. század elején bekövetkező, a hagyománnyal való végleges szakítást jelentő reformig. A sorozat tartalomjegyzéke és linkgyűjteménye itt található.

 

Földváry Miklós

Beszélgetés Földváry Miklóssal

Az alábbiakban alcímekkel tagolt részleteket közlünk ízelítőül a Szent Mihály Laikus Káptalan vezetőjével, Földváry Miklós Istvánnal április végén készült szakmai beszélgetésből, melynek rövidített és szerkesztett formája megjelent az ELTE BTK Trefort-kert magazinjának aktuális számában (2013/1, 72–75 o.). A teljes, szerkesztett és vágatlan változat itt olvasható. Az interjút Czeti István (ELTE BTK) készítette.

*

VALLÁSTUDOMÁNY, LITURGIA, CSALÁD

Jó dolog-e a tradicionalizmus? 

Mostanában sok vád éri a tradicionalistákat, hogy a tevékenységük nem több, mint az idősek nosztalgiázása, illetve hogy mindenféle modernitásnak útjában áll… Mi erről a véleménye?

Minden jól hangzó vádban van egy kis igazság. A probléma ott kez­dődik, hogy egyáltalán létezik „tradicionalizmus”, mint olyan. Nem kéne léteznie. Ha valami kulturális értelemben az európai katolicizmusban imponáló, akkor az ép­pen az, hogy egy bámulatosan integratív erő volt. Nagyon sok minden belefért. A vallástudományos megközelítésében is sokszor látható, hogy nem fér bele azokba a tipológiákba, amelyeket kialakítunk, mert minden és mindennek az ellenkezője is megtalál­ható benne. Nagyon kevés olyan vallás van például, amelyik arányosan együtt tudja tartani a népegyházi és a szektás attitűdöket. Márpedig ez együtt tudja tartani, mindkettő van, és mindkettőnek a pozitív oldalával élni tud. Egészen eltérő lelkületet, irány­­zatot képviseltek egyes szerzetesrendek, és ezek ugyanahhoz az Egyházhoz tartoztak, tehát ebben az értelemben dőreség azt mondani, hogy vannak a progresszívek és van­nak a tradicionalisták.
     Az, hogy ma tényleg van tradicionalizmus a katolikus Egyházban, an­nak a következménye, hogy azzal a fajta jámborsággal, fegyelemmel, szokásrenddel, liturgiával, amely a katolicizmus nem doktrinális oldalát jelentette, nagyon radikális szakítás történt az utóbbi években. Nem előzmények nélkül történt, de nem gondolom, hogy valamiféle összeesküvés állna a hátterében, ahogy ezt többen szeretnék gondolni. Szerintem az európai modernitás természetes következménye bizonyos mértékig, hogy bekövetkezett. A probléma az, hogy a visszaút lehetőségei, vagy azok az intézmények, amelyek legalább az emlékét megőrizték volna egy alternatívának, meggyengültek, il­let­ve megszűntek. […]

Szegényes valláskép a közgondolkodásban

Úgy éreztem, hogy azokra az egyébként jogos érzékenységekre, fogékonyságokra, amelyek a XX–XXI. századi bölcsész értelmiséget befolyásolják, hiteles válasz a tel­jes nyugati és keleti keresztény hagyománynak az a gazdag világa, amelyet én addig egy be­szű­kült formában ismertem. […] Segített a többi felekezet megisme­rése is, a keleti kereszténységről szerzett tapasztalat például meghatározó volt, hiszen ott egy nekem jobban megfelelő, az érzékekre jobban ható, az életmódot job­ban befolyá­soló, tehát kevésbé kizárólagosan doktrinális-morális érdeklődésű vallásossággal ta­lál­koztam. […]
     Az a kép, amely a vallásról a mai emberben él, nagyon behatárolt, szegényes kép. Ez áll a vallásos és a nem val­lásos társadalomra is. Ha azt mondom, hogy vallás, erről alapvetően egy dok­tri­ná­lis, morális szempontrend­szer, tehát afféle életvezetési példatár vagy életfilozófia jut a leg­többek eszé­be: bizonyos tartalmakat hiszek, hogy úgy vannak, el vagyok kötelezve ne­kik, és ebből következik bizonyos életprogram, amely személyes és társadalmi szinten megvalósítandó elveket hoz magával. Alapvetően elvi, intellektuális jelenségről van szó tehát, egy gondolati tartalomról és az abból következő cselekvési programról. Ter­mészetesen ez is része a vallásosságnak (a legtöbb esetben), nem vitatom, de az em­ber közérzetét, mindennapjait közvetlenül nem ezek a dolgok határozzák meg. […]

Attól „antik”, hogy nem keresztény?

Ismert a képzet, miszerint léteznek úgynevezett archaikus kultúrák. Mindegy, ha az egyik kétezer évvel régebbi, mint a másik, ugyanúgy valamiféle hagyományosság benyo­mását keltik, felőlünk nézve. Ezekhez csatlakoznak a kortárs primitív kultúrák, a pa­raszti folklór és ef­fé­lék, egyszóval mindaz, ami felé úgy tekint a városias, civilizált, önmagát egy kései korszak gyermekének érzékelő ember, mint egy hitelesebb, eredetibb és természetesebb világ felé. Ez tudományos szempontból erősen megkérdőjelezhető […], szerintem alapvetően naiv, mondhatni mi­tologikus megközelítése több különböző kulturális jelenségnek, de egy képzet nemcsak azért lehet érdekes, mert történetileg érvényes, hanem azért is, ha mi annak látjuk, és a gondolkodásunkat, mentalitásunkat ténylegesen befolyásolja. Ez a fajta archaikum iránti érdeklődés mozgatott engem, amikor ókortudományi sza­kokra jelentkeztem. […] Ebben a keretben, igyekvő és magát megmutatni akaró diák­ként, jelentkeztem a középkori latin filológiai programra. Akkoriban létezett ilyen az egyetemen, irodalomtörténet, filozófia és sok egyéb mellett és ott találkoz­tam elő­ször liturgikus és biblikus anyagokkal. […]
     Akkor még merevebb volt az ókor­­tudomány. Mondhatom, hogy e humanista ókortudomány nézőpontjából, amelyet a klasszika-filológia is képvisel, igazából az az antikvitás kritériuma, hogy pogány an­tikvitás legyen. Ennek ékes példája, hogy a görög irodalomhoz Plutarchos hoz­zá­tar­tozik, de az Újszövetség nem, holott kronológiailag nyilvánvalóan az Újszövetség a ko­rábbi. Magyarán: attól „antik” valami, hogy nem keresztény. A kereszténység a kö­zép­kor, a pogányság az ókor, és a kettő közti széles átmenet e szerint tagolódik. Ez a merev elhatárolás kezdett ott, akkor föloldódni, azoknak köszönhetően, akik az említett [középkori filológiai] programot fönntartották. […]
    Az eu­ró­pai embernek […] van egy olyan téves elképzelése, hogy ismeri Európát, vallásilag pedig a ke­reszténységet. Ehhez képest el kell jutnunk annak fel- és elismeréséig, hogy Európa valójában egy egzotikus kontinens és a kereszténység egy egzotikus vallás, amelyről az átlagember (még a művelt átlagember is) valójában rendkívül keveset tud. Saj­nos lép­ten-nyo­mon tapasztalni, hogy a tu­do­mányos közeg gyakran akkor ébred rá, hogy valami iránt érdemes volna érdeklőd­ni, valamit érdemes lenne kutatni, amikor az már odaveszett. Addig nem. Él mel­lette, és nem veszi észre, hogy ott pusz­tul el a szeme előtt, a következő generáció pe­dig már csak adattöredékekből tud dolgozni. Véleményem szerint ma abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy egyes kultúrákat rész­ben még élőben lehet megfigyelni.

A teljes interjút lásd →itt.

Az ismeretterjesztő előadássorozat 4. része

A januárban megkezdett, „Szakralitás és ritualitás a szent liturgiában” c. ismeretterjesztő előadássorozatot az áprilisi, 3. rész után Ft. Kovács Ervin Gellért premontrei atya 2013. május 15-én, szerdán folytatja, a szokott kezdési időben, a sorozat 4. részével.
     A negyedik alkalom helyszíne ismét a pesti ferencesek közösségi terme (Szent Ferenc terem, Budapest V., Ferenciek tere, a templomtól jobbra lévő rendházban, kapu az utcáról — megközelíthető a templom főbejáratától jobbra eső folyosóról).
     A kezdés ideje: 18 óra. Az előadásra minden kedves érdeklődőt szeretettel várunk!
     (A korábbi előadások hangfelvétele meghallgatható és letölthető a Gloria.tv-n. Mától ugyancsak a Gloria.tv-n elérhető Gellért atya a Magyar Egyházzenei Társaság XI. konferenciáján megtartott, témájában kapcsolódó előadása is, címe: XVI. Benedek [Joseph Ratzinger], a homo liturgicus.)

Az esemény →Facebook-oldala.

Az ismeretterjesztő előadássorozat 3. része

A januárban megkezdett, „Szakralitás és ritualitás a szent liturgiában” c. ismeretterjesztő előadássorozatot a februári, 2. rész után Ft. Kovács Ervin Gellért premontrei atya 2013. április 17-én, szerdán folytatja.
     A harmadik alkalom helyszíne ismét a pesti ferencesek közösségi terme (Szent Ferenc terem, Budapest V., Ferenciek tere, a templomtól jobbra lévő rendházban, kapu az utcáról — megközelíthető a templom főbejáratától jobbra eső folyosóról).
     A kezdés ideje: 18 óra. Az előadásra minden kedves érdeklődőt szeretettel várunk!

     Az esemény →Facebook-oldala.

Folytatódik az ismeretterjesztő előadássorozat

A januárban megkezdett, „Szakralitás és ritualitás a szent liturgiában” c. ismeretterjesztő előadássorozatot a laikus káptalan klerikus protektora, Ft. Kovács Ervin Gellért premontrei atya 2013. február 27-én, szerdán folytatja.
     A második alkalom helyszíne ismét a pesti ferencesek közösségi terme (Szent Ferenc terem, Budapest V., Ferenciek tere, a templomtól jobbra lévő rendházban, kapu az utcáról — megközelíthető a templom főbejáratától jobbra eső folyosóról). A kezdés ideje: 18 óra.
     Az előadásra minden kedves érdeklődőt szeretettel várunk!

     Az esemény Facebook-oldala. 

Liturgikus témájú ismeretterjesztő előadássorozat

A 2012. évi Szent Mihály-napi mátraverebély-szentkúti zarándoklatot és ünnepélyes püspöki misét előkészítő, érdeklődéssel kísért előadás folytatásaként 2013. január 16-án, szerdán ismeretterjesztő előadássorozatot kezd a laikus káptalan klerikus protektora, Ft. Kovács Ervin Gellért premontrei atya Szakralitás és ritualitás a szent liturgiában címmel.
     A nyitó alkalom helyszíne a pesti ferencesek közösségi terme (Szent Ferenc terem, Budapest V., Ferenciek tere, a templomtól jobbra lévő rendházban, kapu az utcáról — megközelíthető a templom főbejáratától jobbra eső folyosóról vagy a Kárpátia udvarból), a kezdés ideje: 18 óra. Az előadásra minden kedves érdeklődőt szeretettel várunk!