Költözés, nyári tábor és Dominus est (frissítve!)

KÖLTÖZÉS | A belvárosi Nagyboldogasszony-főplébániatemplomban zajló átalakítási munkálatok miatt előre láthatólag ez év karácsonyáig a belvárosi főplébánia teljes liturgikus élete átköltözik a Váci utcai Angolkisasszonyok (Szent Mihály, a képen) templomába (47/B.). A római rítus hagyományos formájában a vasárnapi énekelt misék rendje változatlan, 12 órakor kezdődnek az új helyszínen is.  

NYÁRI TANULMÁNYI TÁBOR | Frissítve! Az elmúlt évekhez hasonlóan idén is megrendezzük nyári liturgikus tanulmányi táborunkat, hagyományos nevén a „latintábort”, amelybe szeretettel hívjuk és várjuk az érdeklődőket. A tábor programjának gerincét a zsolozsmahórák és szentmisék mellett maguk a stúdiumok adják, ezek keretében Földváry Miklós liturgiatörténész idén „Liturgiatörténet és liturgikus megújulás” címmel tart napi előadásokat. A stúdiumok témájából egy kis tematikus ízelítő: történelmi örökség aktualitása; hagyományőrzés és reform; szent nyelv; részvétel; klerikusok és laikusok; a liturgia mint életforma; misén kívüli rítusok.
     Miután a gyömrői kastélyban működő kollégium szállásfoglalásunkat műszaki okokra hivatkozva váratlanul lemondta, kénytelenek voltunk liturgikus tanulmányi táborunk megrendezésére igen rövid időn belül más helyszín után nézni.Végül sikerült Vácott a piaristáknál új helyszínt találni. Eredetileg is Vácott kerestünk helyet, tehát a változás tulajdonképpen örömteli, az új helyszín mind a megközelíthetőség, mind a kínálkozó programok változatossága miatt előnyösebb.Elnézést kérünk azoktól, akiknek ez a változás esetleg kellemetlenséget okoz. A helyszín mindenképpen jobb, a szállás valamivel drágább. Ismételten bátorítjuk azokat, akiknek anyagi nehézséget jelentene a táborban való részvétel, hogy jelentkezéskor a lentebb megadott email-címen jelezzék támogatási igényüket.A tábor időpontja, tematikája, a jelentkezés és fizetés módja változatlan.
     Kérjük, hogy a jelentkezéskor egyben tájékoztassanak minket arról is, rendelkeznek-e már a Diurnále-Nokturnále páros zsolozsmáskönyvvel (ezeket a tavalyi táborban használtuk először). 
     Időpont | 2014. július 21–26. (hétfő–szombat) — úgy tervezzük, hogy már vasárnap (20-án) kora este lemegyünk Vácra, hogy a hétfői napot is teljes egészében ott tudjuk tölteni.
     Helyszín, szállás | Vác, Piarista Gimnázium és Kollégium — két kollégium van: egyik a fiúk kollégiuma (30 fős) (4, 6, 8 ágyas hálók) (cím: Vác, Konstantin tér 6.), másik a lánykollégium (15-16 fő) (4 és 6 ágyas hálók). A két kollégium egy épületegyüttesben található. Mindkettőben a szállás költsége éjszakánként és fejenként 2000 Ft. Természetesen lehetőség van arra is, hogy aki csak rövid időre tud eljönni, csupán egyik vagy másik éjszakára kérjen szállást.

     A szentmisék és egyes zsolozsmahórák a piarista templomban lesznek.

     Utazás | Vonattal vagy autóval — Vonat a Nyugati pályaudvarról hétköznap fél óránként indul Vácra; elsősorban a zónázó vonatot ajánljuk, melynek menetideje csupán fél óra (nappali időszakban óránként indul).
     Étkezés | A szállástól néhány lépésre lévő Apor Vilmos Főiskola étkezőjében; minden napra rendelhető meleg ebéd, melynek ára adagonként 800 Ft (két fogás), továbbá hideg reggeli 300 Ft-ért és meleg vacsora 600 Ft-ért (egy fogás). Az első közös étkezés a hétfői reggeli, az utolsó pedig a szombati ebéd lesz (vasárnap érkezők vacsorájukat hozottból oldhatják meg).
     Programok | A kötött programokon túl (szentmise, zsolozsma, stúdiumok) az alábbiak várhatók, lehetségesek: Kovács Ervin Gellért atya előadása; énekóra; séták Vácott és környékén; kirándulások stb.
     Jelentkezés és fizetés | Mivel a szállás- és étkezésigényeket le kell adnunk egy héttel a beköltözés előtt, kérjük, hogy legkésőbb július 15-ig adják le a jelentkezésüket (a kudari.eniko[kukac]gmail.com címen). A költségeket az alábbi számlaszámra történő befizetéssel téríthetik meg: Csontos Gergely [CLSMA], AXA Kereskedelmi Bank Zrt. 17000019-12263493 (a „Közlemény” rovatban a „latintábor” szó feltüntetésével) vagy a vasárnapi szentmisék után személyesen is van lehetőség a költségek megfizetésére.
     Végül szeretnénk bátorítani azokat, akiknek anyagi nehézségét jelentene a táborban való részvétel, hogy a jelentkezéskor a lentebb megadott email-címen jelezzék támogatási igényüket, egyszersmind kérjük, hogy akik megtehetik, támogassák mások táborozását! Ilyen célú felajánlást köszönettel fogadunk akár a fenti számlaszámon, akár személyesen.
     A táborral kapcsolatos kérdéseket és a jelentkezéseket várjuk az alábbi e-mail címen: kudari.eniko[kukac]gmail.com —  jelentkezéskor szíveskedjenek pontosan feltüntetni az alábbiakat: név, email-cím, mobilszám (vagy vezetékes); mely éjszakákra kérnek szállást és hány főre; mely napokra, hány főre, milyen étkezést (reggeli-ebéd-vacsora) kérnek; szükség esetén egyéb megjegyzés.

DOMINUS EST | Örömmel tudatjuk, sokak támogató aláírásának és többszöri kérésünknek köszönhetően a Szent István Társulat ismét kiadta, így most újra kapható Athanasius Schneider püspök úr Dominus est című könyve a szentáldozásról (fordította: Kovács Ervin Gellért OPraem).

KALKUTTAI TERÉZ ANYA SZOMORÚSÁGA ÉS ÖRÖME

Megdöbbentő történetről tett tanúságot az amerikai George Rutler atya a New York-i Szent Ágnes-templom 1989-es évi nagypéntekének prédikációjában. Egy alkalommal — osztotta meg élményét George atya a Szeretet Misszionáriusainak és ezernyi hívőnek a jelenlétében — szentmisét mutatott be és prédikált Kalkuttai Teréz anyánál, akivel a liturgiát követő reggeli után hosszasan el is beszélgethetett egy kis szobácskában. George atya egyszer csak váratlanul, maga sem tudja, miért, megkérdezte Teréz anyától: „Mit gondol, mi a legnagyobb baj a világon napjainkban?” Legtöbben bizonyára azt feltételeznénk, hogy Teréz anya az éhséget, a leprát, a járványokat, a családok széthullását, az Isten elleni lázadást, a média romlottságát, a világadósságot, a nukleáris fenyegetést, vagy valami más effélét tekint a legnagyobb gondnak. Teréz anya azonban mindezek helyett egészen mást mondott, gondolkodási szünet nélkül a következő szavakkal felelt George atya kérdésére: „Bármerre járok a világban, az szomorít el leginkább, hogy látom az embereket, amint az Oltáriszentséget kezükbe fogadják.” E kijelentésnek tanúja volt a Szent Péter Papi Testvérületből (FSSP) való Emerson testvér is. Teréz anya és nővérei, akik az Egyház hitével együtt vallják az Úr Krisztus valóságos jelenlétét az Oltáriszentség legapróbb részecskéjében is, és tántoríthatatlanok az Eucharisztikus Krisztust katolikus hitünk szerint megillető imádásban: valamennyi nővér csak az ajkára fogadja az Oltáriszentséget az egész világon.

Kalkuttai Teréz anya, aki a Hétfájdalmú Szűzanyába kapaszkodva, a megfeszített és értünk haldokló Úr Jézus Krisztus mi lelkünkért és szeretetünkért vágyakozó szomjúságának csillapítására szentelte egész földi életét, meg van győződve arról, hogy kisgyermekkori első szentáldozása lobbantotta föl benne a lelkek megmentésének vágyát. Az elsőáldozásban Istentől kapott szent malaszt tette képessé arra, hogy útnak induljon Krisztus szeretetének a missziójába. Így idézte ezt fel 1947-ben, Kalkutta érsekéhez írott levelében: „Öt és fél éves korom óta, — amikor először vehettem Őt [ti. Jézust] magamhoz — bennem élt a lelkek iránti szeretet. Ez aztán növekedett az évek során — amíg Indiába nem jöttem — avval a reménnyel, hogy sok lelket megmenthetek.” Teréz anya számára a szentáldozás Krisztus szeretetének a kútfője, a lelkek üdvösségéért való szomjúság forrása, életáldozatának kapuja, missziójának kezdete.

Teréz anya az Oltáriszentségbe vetett hitet a lelki fejlődés feltételének tekinti. Mindig azt tanította nővéreinek, hogy a kenyér és a bor színében ugyanazt a Krisztust találják meg, akit szolgálnak a szegények legszegényebbjeiben (vö. Mt 25, 40). Teréz anya 1947 Úrnapján a kongregáció szabályzatának tervezetét fogalmazva leírta, hogy a nővéreknek a lelki életükhöz minden lehetséges segítséget meg kell kapniuk szent papoktól, hogy életük olyan lehessen, mint Mária élete Názáretben. Minden nővérnek meg kell értenie, hogy „ha a Szeretet Misszionáriusa akar lenni, akkor szeretetközösségben kell lennie a Megfeszítettel, és az Ő áldozatának kell lennie a szegények lelkéért.” Teréz anya mélyen meg volt győződve arról, hogy a Legméltóságosabb Oltáriszentségből meríti minden erejét. Legendássá vált, hogy amikor Teréz anya és nővérei számára fokozódott a sok munka, amit a szegények legszegényebbjeiért vállalhattak, Kalkutta Szentje sohasem kurtította meg az imádság idejét, sőt inkább növelte a szentségimádásra szánt időt — s ekkor csodálatos módon a nővérek ereje mindig megsokszorozódott, a látszólagos időveszteség ellenére pedig mindent megfelelően el tudtak végezni időben, szeretettel és mosolyogva. Teréz anya a Legméltóságosabb Oltáriszentség által adja át magát Krisztusnak, hogy Ő éljen és cselekedjen általa.

Lelkiatyjának írja még szintén ’47-ben, művének kezdetén: „Többször hatalmasra nőtt bennem a vonzódás az Oltáriszentséghez. Vágyódtam a Szentáldozásra. Éjszakánként nem tudtam aludni — és órák hosszat csak az Ő eljövetelére vágyódtam. Ez Asansolban kezdődött februárban — és most éjjel egy-két órára, úgy vettem észre, hogy 11 és 1 között, ugyanez a vágyódás megszakítja alvásomat.” Teréz anya mindig az Eucharisztiából élt, testében és lelkében egyaránt a szent színekben rejtező Istenség iránti vágyakozás hatotta át. Számára a nővérek megtelepedésének mindenkori alapfeltétele, hogy a rendházban, a kápolnában velük lehessen az Eucharisztikus Krisztus, mert mint gyakran írta és mondta: „nem lehetünk meg Oltáriszentség nélkül”. Amikor a jemeni hatóságok nővéreket kértek Teréz anyától, kategorikus választ kaptak: „Fontos, hogy legyen velük egy pap. Nem tudunk dolgozni anélkül, hogy ne kapnánk meg minden reggel a szentáldozást. Az annyit jelentene, mint Krisztus nélkül élni.” Miután biztosították számára mindazt, amit kért, kitörő örömmel írta egy levelében: „A kereszténység hatszáz éves távolléte után – ahol eddig egyetlen pap, mise, szentségkiszolgáltatás sem volt – újra misét fognak mondani a nővéreknek!” Teréz anya számára az Eucharisztia a földi élet legnagyobb boldogsága, az Úr valóságos jelenléte pedig az élő evangélium, amelyet el kell vinni az egész világra.

1984. október 9-én, 6000 pap jelenlétében a következőt jelenti ki Rómában: „A szinódus alatt megkértem a Szentatyát, adjon nekünk szent papokat! És mi, a nővérek és családjaink szentek leszünk. Mert papok nélkül nem birtokoljuk Jézust, sem a feloldozást, sem a szentáldozást; ezért csodálatos a pap nagysága.” Teréz anya megkérdőjelezhetetlenül ragaszkodott a katolikus papsághoz, mert számára az Eucharisztiát nyújtó papok nélkül elképzelhetetlen az életszentség útján járni.

1986. május 28-án, első magyarországi látogatásakor Teréz anya a következő szavakat intézte a budapesti Központi Szeminárium papnövendékeihez: „Milyen szentté kell válnotok, hogy az ő helyét foglalhassátok el, és őt képviselhessétek a világban. […] Mert a pap életszentsége Jézus élő jelenlétét hordozza. Amikor a keresztre nézünk, láthatjuk, mennyire szeretett ő bennünket. Ha pedig a tabernákulumra nézünk, láthatjuk, hogy most is mennyire szeret bennünket.” Teréz anya mindig, mindenhol a Legméltóságosabb Oltáriszentségben rejtező Úr Jézusra fordította a lelkek figyelmét.

Az Eucharisztikus Krisztusról Teréz anya egyszerűen csak úgy beszélt a rendházakban, hogy Ő a „ház Ura”. A betérő vendégeket a nővérek előbb mindig az Úrhoz vezetik köszöntésre. A Szeretet Misszionáriusainak a napirendjében pedig elengedhetetlenül szükséges a szentségimádási óra. Teréz anya és nővérei számára a Legméltóságosabb Oltáriszentség valóban az élet kútforrása. A kongregáció a szentmise és szentáldozás, valamint a szentségimádás fényében bontja ki Krisztus szeretete illatozó karizmájának szirmait Isten dicsőségére minden áldott napon. Az adorációban végzett szemlélődő ima a hét csendes napján, csütörtökön különösen fontos helyet kap minden ház életében. Az egyéni és közösségi rekollekciós napokon pedig a Szeretet Misszionáriusai teljesen a Szent Eucharisztia előtti hódolatnak és imádságnak szentelik idejüket és teljes figyelmüket. Teréz anya a Kenyér színében rejtező Úr szolgálóleánya, és erre az örömre hívja meg nővéreinek nőttön-növekvő seregét, s kínálja mindnyájunknak az egészen élő, ráhagyatkozó kapcsolatot a láthatatlan Istenséggel.

Teréz anya szentként fejezte be földi életét, és lépett az örök Atya házába. Teréz anya mennyei születésnapjának közeledtekor gyönyörűséges ajándékként fogadta, hogy meghallgatták kérését, és kórházi ágya közelében Tabernákulumot helyeztek el, hogy Jézus mindig vele lehessen. A megfeszített Krisztus szomjúságával (Jn 19, 28) telt el egészen az Oltáriszentségben, egyes-egyedül általa merített erőt szenvedésében. Kínjainak utolsó pillanatáig csak Jézus iránt epekedett. A Szent Vér egy-egy cseppje, amit az utolsó időkben, küszködő légzésével még magához vehetett, valósággal elöntötte szívét örömmel és békével, és nem egyszer látványos állapotbeli javulást is eredményezett. A szentáldozás tartotta életben a földön, minden sötétségben, tette Krisztus világosságává a szeretet misszionáriusaként, és vezette el az örök üdvösség ragyogó mennyei boldogságára. „Nem tudom, kinek nagyobb a szomjúsága, az Övé, vagy az enyém Iránta” — szólt vallomása, amely a halálos ágyon egészen beteljesedett. Az éppen száz esztendővel ezelőtt — 1910. augusztus 26-án Szkopjéban — született Kalkuttai Teréz anyát a Legméltóságosabb Oltáriszentségnek való teljes önátadás emelte az oltár magasára.

Fülep Dániel
papnövendék

Készült a „Tengernek Csillaga” szentáldozásról szóló kiadványához 2009. december 8-án; megjelent a folyóirat 2010. évi július—augusztusi számában. A kép Athanasius Schneider püspök „Dominus est” című kötetének illusztrációja (a magyar kiadásban a 76. oldalon).

DOMINUS EST! EST!! EST!!!

A Szent István Társulat gondozásában nemrég magyarul is napvilágot látott Athanasius Schneider patrisztika-tudós, karagandai segédpüspök rövid könyvecskéje a szentáldozásról, amelyet a matéria rokonsága miatt talán nem tiszteletlenség a középkori anekdotából ismert hármas felkiáltással üdvözölnünk. A szerző a manapság igen elterjedt kézbeáldozás helyett történeti, teológiai és lelkipásztori megfontolásokból a korábbi formához való visszatérést szorgalmazza, amellyel a hívek az Úr szent Testét évszázadokon át térdelve és a nyelvükre vették magukhoz.

A kötetet először a Vatikáni Könyvkiadó jelentette meg olaszul, rövid időn belül pedig német, angol, francia, portugál és lengyel nyelvre is lefordították. A magyar fordítás Kovács Ervin Gellért OPraem atya munkája, amelyet — miután már 2008 februárjában közöltük az előszó Dobszay László-féle fordítását — első változatában itt, a Szent Mihály Laikus Káptalan blogján tettünk közzé részletekben tavaly április és június között. A nyomtatott kiadás ízléses kivitelben és kedvező áron kapható, a Szent István Társulat az egész országban terjeszti (személyesen Gellért atyától is beszerezhető jelentős kedvezménnyel). Kitűnő ajándék elsőáldozóknak vagy bérmálkozóknak, de magvas lelki olvasmány mindenki másnak is az Eucharisztiában jelen levő Krisztus tiszteletéről.


Ez a könyv sokkal jeletősebb annál, mint amilyennek szerény terjedelme mutatja. Alcuin Reid, a pápa által nagyra becsült liturgiatörténész az angol kiadásról szóló ismertetőjének ezt a címet adta: A kis könyv, amely nagy vihart fog kavarni. Ez a „vihar” most hozzánk is megérkezett.

Vannak ugyanis, akik azon az alapon, hogy a kézbeáldozás lehetőségét számos részegyház jogilag szabályosan vezette be, természetes — sőt szükségszerű — fejlődésnek tekintik a szentáldozás hagyományos módjának visszaszorulását. Mások azonos legitimitásúnak tartják a régi és az új formát, s nem látnak köztük lényegi különbséget. Csakhogy egyáltalán nem biztos, hogy ami jogszerű és legitim, az egyben üdvös és gyümölcsöző is az Egyház számára (majdnem ugyanezt mondta néhány évtizede az egyetemes zsinatokról egy bizonyos Ratzinger nevű kardinális). A kánonjog megfelelő részterülete, a szentségi fegyelem (disciplina sacramentorum) csak a legszükségesebb külső feltételeket rögzíti, a kegyelmi hatást azonban sem az egyénben, sem a hívek egész közösségében nem képes garantálni.

Aki áldozáskor mindig mély hittel és őszinte imádással veszi kezébe az Úr Testét, és nem érti, miért lenne ettől kevésbé katolikus, mint az, aki térdelve és nyelvre áldozik, gondoljon arra, hogy rajta kívül milyen sokan vannak, akik éppen ellenkezőleg a legkisebb tiszteletet sem hajlandók tanúsítani az Oltáriszentség iránt, s közönséges ennivaló módjára bánnak vele. Magával az Istennel szemben akár egyetlen szentségtörés is sokkal több, mint ami elviselhető, ezért az a „jogszerű helyzet”, amely ennek tömeges előfordulását teszi lehetővé, valójában a joggal való visszaélés (summum ius summa iniuria, mondták már a rómaiak is). Íme, a legújabb példa arra, miért aktuális annyira Schneider püspök könyve.

Az alábbi videó a közép-amerikai Costa Ricából való. Az elején részletet látunk egy 2010 február 7-i szentmiséből, amelyet a főváros, San José érseke celebrált a küszöbön álló elnökválasztás jelöltjeinek részvételével. Az egyik jelölt, Otto Guevara barátnője kimegy áldozni, ám amikor Hugo Barrantes Ureña érsek a szájába akarja tenni az Úr Testét, ő megakadályozza, majd beszélni kezd a főpaphoz. Miután befejezte, kiveszi a kezéből az Oltáriszentséget, bekapja és a helyére indul. Most tessék jól megfigyelni, mi történik ezután:



Igen, az ifjú hölgy leharapja a Szentostya egy darabját, rágni kezdi, miközben a másik partikulát egy ideig a kezében tartja. Azt gondolnánk, hogy mindjárt ezt is lenyeli, de nem: előrehajol, és barátja ingének zsebébe csúsztatja, aki elvált férjként nem járulhatott szentáldozáshoz (ráadásul még a választást sem nyerte meg, szegény). Az esemény nagy port kavart, nyilatkoztatták is róla magát az érintettet, az érseki kúria szóvivőjét és a járókelőket is. Mi volt a hivatalos egyházi álláspont? Hogy Deborah Formal — így hívják e meglehetősen informális gesztus elkövetőjét — kétségkívül tiszteletlen magatartást tanúsított, cselekedete azonban nem tekinthető szentségtörésnek (a méltatlan helyre került partikulát végül egy koncelebráns vette magához). Ebből következik, hogy nem alkalmazható vele szemben az Egyházi Törvénykönyv 1367. kánonja sem, amely szerint „aki az átváltoztatott színeket meggyalázza vagy szentségtörő célra elviszi vagy magánál tartja, az Apostoli Szentszéknek fenntartott önmagától beálló kiközösítésbe esik”. És mit mondott ugyanerről az utca embere? „Es un sacrilegio! — Ez szentségtörés!”

Schneider püspök bizonyára inkább az egyszerű híveknek adna igazat, mint a püspöki konferencia nagyhatalmú elnökének. Ebben a 2008-as interjúban megindulva idézi fel saját elsőáldozásának élményét, majd az első keresztény évezred eucharisztikus tiszteletéről beszél:



Reméljük, hogy könyve itthon is hozzájárul majd a tisztánlátáshoz, és segít abban, hogy a rosszul értelmezett jogi formalizmust — amely, mint láttuk, könnyen Formal-izmusba, vagyis saját maga ellenkezőjébe fordulhat — a szentségi fegyelem terén is egy hitelesebb teológiai szemlélet váltsa fel.

DOMINUS EST IX.

Végszó

A hitélet kétezer éves történetének és a keleti és nyugati egyetemes Egyház hagyományának hátterében, de mindenekelőtt a patrisztikus örökség szerves fejlődésére való tekintettel a következő végkövetkeztetéseket vonhatjuk le:

1. Az eucharisztikus jámborság szerves fejlődése, mint az egyházatyák jámborságának gyümölcse minden egyházat keleten és nyugaton egyaránt arra vezette már az első évezredben, hogy az Oltáriszentséget közvetlenül a hívek szájába szolgáltassák ki. A második évezred elején nyugaton ehhez hozzátették a térdelés mélyen biblikus gesztusát. A különböző keleti liturgikus hagyományokban az Úr teste vételének pillanatát emelkedett szertartásokkal veszik körül, és gyakran megkövetelik a hívektől, hogy előzetesen hajoljanak meg a földig.
2. Az Egyház előírja az áldoztató tálca használatát annak megakadályozására, hogy a Szentostya bármely darabkája a földre essen (vö. Missale Romanum, Institutio generalis, Nr. 118; Redemptionis sacramentum, Nr. 93.), és kötelezi a püspököt, hogy áldoztatás után mosson kezet (vö. Caeremoniale episcoporum, Nr. 166.). Ha viszont kézbe áldoztatnak, nem ritkán megtörténik, hogy a Szentostyáról leválnak darabkák, amelyek a földre esnek vagy megmaradnak odatapadva az áldozók tenyeréhez, illetve ujjaihoz.
3. Amennyiben a szentáldozás pillanata a hívek számára a Megváltó isteni személyével való találkozást jelenti, ez természetszerűen megköveteli a külsőleg is látható, jellegzetesen szakrális jeleket, mint amilyen a térdelés. Húsvétvasárnap reggelén az asszonyok imádták a feltámadt Urat, oly módon, hogy földre borultak előtte (vö. Mt 28,9), és ezt tették az apostolok is (vö. Lk 24,52), sőt talán Tamás apostol is, amikor felkiáltott: „Én Uram és én Istenem!” (Jn 20,28)
4. Ha engedjük magunkat táplálni mint egy kisgyermek, amikor az Oltáriszentséget közvetlenül a szánkba fogadjuk, ez magánál a rítusnál fogva a legjobb módon kifejezi a befogadási készséget és a Krisztus előtti gyermeki állapotunkat, aki minket táplál és lelkileg „szoptat”. A felnőtt ember ellenben saját kezével helyezi szájába az ételt.
5. Az Egyház előírja, hogy az összes hívők a szentmise bemutatásakor az átváltoztatás pillanatában térdeljenek le. Nem lenne-e liturgikusan még illőbb, ha a hívő a szentáldozás pillanatában, amikor az Úrhoz, a királyok Királyához testileg is a lehető legközelebb kerül, térdelve köszöntené, és ugyanígy fogadná?
6. Az Úr Testének szájba és térdelve történő fogadása láthatóan tanúskodnék az Egyház eucharisztikus misztériumba vetett hitéről, de ugyanakkor gyógyító és nevelő tényező lenne a modern kultúra számára, amelyben a térdelés és a lelki gyermekség teljesen idegen jelenségnek számítanak.
7. Az a vágy, hogy Krisztus magasztos személye előtt a szentáldozás pillanatában is kifejezzük látható módon hódolatunkat és imádásunkat, kerüljön összhangba az Egyház kétezer éves hagyományának szellemével és példájával, amelyet oly szépen kifejez az első évezred egyházatyáinak mottója: „cum amore ac timore!” (szeretettel és félelemmel), valamint Aquinói Szt. Tamás Lauda Sion Salvatorem szekvenciájának sora „quantum potes, tantum aude!” (amint bírod, akként merjed!), mint a második évezred mottója.

Végül szeretnénk idézni Maria Stang megható imáját, aki egy Volga vidékéről származó német anya és nagyanya, és akit a sztálinista rezsim Kazahsztánba deportált. Ez a papi lélekkel megáldott asszony őrizte az Oltáriszentséget, és a kommunista üldözés alatt elvitte a Kazahsztán végtelen sztyeppéin szétszórt híveknek. Eközben a következő szavakkal imádkozott:
„Ott, ahol szeretett Jézusom lakik, ahol a szentségházban trónol, ott akarok én is mindig térdelni. Ott akarok szüntelenül imádkozni. Jézusom, szeretlek Téged szívem mélyéből. Rejtőző szeretet, imádlak Téged. Elhagyatott szeretet, imádlak Téged. Megvetett szeretet, imádlak Téged. Lábbal tiport szeretet, imádlak Téged. Végtelen szeretet, Aki a kereszten meghaltál értünk, imádlak Téged. Szeretett Uram és Üdvözítőm, add, hogy teljesen szeretetté váljak, teljesen engesztelő áldozattá váljak a legméltóságosabb Oltáriszentséget ért sérelmekért, Szűz Máriának, legkegyesebb Édesanyádnak Szívében. Ámen.”
Adja a Jóisten, hogy az Egyház pásztorai meg tudják újítani Isten házát, az Egyházat úgy, hogy középpontba helyezik az eucharisztikus Jézust, biztosítják neki az első helyet, és úgy cselekednek, hogy a szentáldozás pillanatában is kimutatják Előtte a tisztelet és imádás jeleit. „Az Egyházat az Eucharisztiából kiindulva kell megújítani”. (Ecclesia ab Eucharistia emendanda est!) A Szentostya nem valami, hanem Valaki. „Ő van itt!” – így foglalta össze Vianney Szt. János, Ars szentéletű plébánosa, az Eucharisztia titkát. Mert itt nincs szó semmi másról és senki nagyobbról, mint magáról az Úrról: „Dominus est!” – Az Úr az!

Ezzel a bejegyzéssel, Úrnapja nyolcadnapján befejeztük a könyv internetes közlését. Az előző részeket végig a Dominus est cím — és címke — alatt, római számok szerint rendezve találja meg az olvasó. Örömmel közöljük végül, hogy a Szent István Társulat illetékesei ígéretet tettek arra, hogy a fordítást nemsokára nyomtatásban is megjelentetik.


[A hátsó borító szövege:]

Athanasius Schneider, született 1961-ben Kirgisztánban (Közép-Ázsia), kitelepített német szülőktől; 1973-ban kivándoroltak Németországba; 1990-ben pappá szentelték; 1997-ben az Augustinianumon (Róma) patrisztikából doktorált; 1999 óta a karagandai (Kazahsztán, Közép-Ázsia) papi szeminárium professzora; 2006-ban celerinai címzetes püspök és Karaganda segédpüspöke.

A szentáldozás vétele nemcsak a lelki asztalközösség pillanata, hanem mindenekelőtt a lehető legközelebbi személyes találkozás a hívő és az ő Ura, Istene között ebben az életben. Ehhez a találkozáshoz legjobban illik a befogadás, az alázat, a lelki gyermekség magatartása. Egy ilyen magatartás önmagától megkívánja az imádás és tisztelet kifejezett gesztusait. Erről tanúskodnak az Egyház kétezer éves hagyományának jól dokumentált tényei, amelyeket az első évezredből a „szeretettel és félelemmel”, a második évezredből az „amint bírod, akként merjed” mottóval jellemezhetünk. A szerző leírja három „eucharisztikus asszony” példáját is, akiket személyesen ismert a szovjet üldöztetés idejéből. Az ilyen tanúságtételek a harmadik évezred katolikusait is bátoríthatják és taníthatják, miként kell bánni az Úrral a szentáldozás magasztos pillanatában.

[Ez a mondat csak a német kiadásban szerepel:] Francis Arinze bíboros, az Istentiszteleti Kongregáció prefektusa ezt írta: „Az egész könyvet nagy örömmel olvastam. Kiváló.”


[Képaláírások:]

B. Alexij Szaritszki, áldozópap és vértanú, az Eucharisztia szentje a szovjet üldöztetés idejéből
II. János Pál pápa térden állva imádja a Szentostyát, mielőtt magához venné (2004. február 2., vatikáni bazilika)
Áldoztatás a II. Vatikáni Zsinat záró szentmiséjén (1965. december 8., a vatikáni bazilika előtti tér)
Boldog Kalkuttai Teréz anya magához veszi az Oltáriszentséget (1993. március 25., tiranai székesegyház, Albánia)
XVI. Benedek pápa áldoztat a XXIII. Ifjúsági Világtalálkozó záró szentmiséjén, 2008. július 20-án, Sydneyben, Ausztráliában, a térdelő áldozók nyelvére helyezve a Szentostyát

Ford. P. Kovács Ervin Gellért OPraem

DOMINUS EST VIII.

Az egyházatyák eucharisztia-tiszteletének autentikus szellemi magatartása az ókor végére az egyetemes Egyházban (Keleten és Nyugaton) szervesen kifejlesztette a megfelelő gesztusokat, mint például az Oltáriszentség szájba történő vételét, miután a hívő meghajolt a földig (Keleten) vagy letérdelt (Nyugaton). Ebben az összefüggésben sok mindent megvilágít a protestáns közösségek áldozási rítusainak kifejlődésével való összehasonlítás. Az első lutheri gyülekezetekben az úrvacsorát szájba fogadták és térdelve, mivel Luther nem tagadta a valóságos jelenlétet. Ellenben Zwingli és Kálvin, valamint követőik tagadták a valóságos jelenlétet, ezért már a XVI. században bevezették a kézzel és állva történő úrvacsorához járulást: „Az volt a szokás, hogy az úrvacsora vételéhez egyenesen állva, járva közeledtek.”[1]
Ugyanezt a gyakorlatot figyelhetjük meg a genfi kálvinista gyülekezetekben:
„Általában járva és felegyenesedve vették az úrvacsorát. A nép az oltárasztal előtt állt, és saját kezével vette magához a színeket.”[2]
A holland kálvinista egyház néhány zsinata a XVI. és XVII. században kifejezetten megtiltotta, hogy az úrvacsorához térdelve járuljanak.
„Az első időkben a nép az imádság alatt letérdelt és az úrvacsorát is térdelve vette, de némely zsinat ezt megtiltotta, hogy minden gyanút eloszlassanak arra vonatkozóan, hogy a kenyeret szabad lenne imádni.”[3]
Tehát a második évezred keresztényeinek tudatában (legyenek azok akár katolikusok, akár protestánsok) az áldozás külső formája – állva vagy térdelve – semmiképpen sem volt jelentéktelen szempont. A poszttridenti Rituale Romanum néhány egyházmegyei kiadásában még mindig megőrizték azt a régi szokást, hogy a hívek Krisztus Testének vétele után azonnal nem konszekrált bort kaptak, hogy megtisztítsák vele szájukat. Ebben az esetben előírták a hívek számára, hogy ezt a bort nem térdelve, hanem inkább állva igyák.[4]
Ezen kívül számolni kell a szakrális és emelkedett gesztusok erőteljes nevelő értékével. Egy mindennapi gesztus nem rendelkezik olyan pedagógiai hatással, mely hozzájárulhatna a szentség iránti érzékenység növekedéséhez. Szemünk előtt kell tartani, hogy éppen a modern ember olyan kevéssé képes egy liturgikus és szakrális aktusra, ahogyan ezt Romano Guardini egy, már 1965-ben összeállított cikkében joggal jegyezte meg prófétai módon:
„A mai ember nem képes egy liturgikus aktus megtételére. Egy ilyen tetthez nem elég az utasítás, hanem szükség van nevelésre, sőt iniciációra, mely lényegében nem más, mint ennek az aktusnak begyakorlása.”[5]
Ha minden liturgikus ünneplés kiemelkedően szakrális cselekmény (vö. II. Vatikáni Zsinat, Sacrosanctum Concilium, Nr. 7.), akkor az Oltárszentség vételénél használt rítusoknak és gesztusoknak még inkább annak kell lenniük, lévén szó a legszentebbről. XVI. Benedek pápa a Sacramentum caritatis kezdetű posztszinodális apostoli buzdításában a szentáldozással kapcsolatosan kiemeli a szakrális szempontot:
„Magunkhoz venni a szent Eucharisztiát azt jelenti, hogy önmagunkat az imádás állapotába helyezzük Azzal szemben, Akit magunkhoz veszünk.” (Nr. 66.)
Annak az imádása, aki a konszekrált kenyérdarabkák szerény színei alatt valóságosan jelen van, nemcsak Testével és Vérével, hanem istenségének fenségével is, a legtermészetesebb és legnyilvánvalóbb módon a térdelés vagy leborulás biblikus gesztusában fejeződik ki. Amikor Assisi Szt. Ferenc messziről látott egy templomtornyot, letérdelt és imádta a szent Eucharisztiában jelenlévő Jézust.


Vajon nem felelne-e meg jobban a konszekrált Kenyér legbelső valóságának, ha a mai hívek is annak vételénél a földre borulnának és kinyitnák szájukat, mint a próféta, aki az Isten szavát befogadta (vö. Ez 2), és engednék, hogy gyermek módjára tápláltassanak (hiszen a szentáldozás lelki szoptatás)? Ezt a magatartást tanúsították katolikusok nemzedékei szinte az egész második évezred alatt. Ez a gesztus igen kifejező hitvallás lenne Isten valóságos jelenléte mellett a hívek körében. Ha egy hitetlen ember bejönne és az imádásnak és lelki alázatnak egy ilyen aktusát látná, talán ő is „földre borulna, imádná Istent és hirdetné, hogy az Úr valóban velünk van” (1Kor 14,24–25). Így kellene kinéznie a hívek találkozásának az eucharisztikus Krisztussal a szentáldozás magasztos és szent pillanatában.
Az ismert angol konvertita, Frederick William Faber (1814–1863) akkor kapott indítást a megtérésre, amikor 1843-ban a Lateráni bazilikában tanúja volt az imádás megható gesztusának, mely egyszersmind hitvallás volt Krisztusnak az Eucharisztiában való valóságos jelenlétéről. Az akkori idő bármely katolikus híve számára ez egy mindennapi és szokásos jelenet volt, Faber számára azonban egy életre szóló, felejthetetlen pillanat. A jelenetet így írja le Faber:
„Mindnyájan letérdeltünk a pápával együtt. Még soha nem láttam ennél megindítóbb jelenetet. A bíborosok és prelátusok térden állva, a katonák térden állva, a tarka tömeg térden állva; a fenséges templom pompájának közepén állt az idős, fehérbe öltözött pápa, alázatosan térdre borulva a mi Urunk magasztos és legszentebb Teste előtt: és mindez néma csendben zajlott. Micsoda szent látvány volt ez!”[6]

[1] Vö. Luth, J. R., Communion in the Churches of the Dutch Reformation to the Present Day in: Ch. Caspers (szerk.), Bread of Heaven. Customs and Practices Surrounding Holy Communion, Kampen 1995, 101. old.
[2] Uo.
[3] Uo., 108. old.
[4] Vö. Heinz, A., Liturgical Rules and Popular Religious Customs Surrounding Holy Communion between the Council of Trent and the Catholic Restoration int he 19th Century: in: Ch. Caspers (szerk.), Bread of Heaven, op. cit., 137–138. old.
[5] A cikk a Humanitas 20 (1965) folyóiratban jelent meg, idézve: Tagliaferri, R., La „magia” del rito. Saggi sulla questione rituale e liturgica, Padova 2006, 406. old.
[6] Vö. Holböck, F., Das Allerheiligste und die Heiligen, Stein a. R., 1986, 356. old.

DOMINUS EST VII.

A latin rítusú egyház ma sok szempontból tanulhatna a keleti egyházaktól, hogyan kell kezelni az eucharisztikus Krisztust az áldoztatás során. Legyen most elég felidézni csak egyet a számtalan csodaszép tanúságból:
„A Szent a paténán és a kehelyben fenségben és méltóságban, ünnepi körmenetben kivonul, papoktól és diakónusoktól kísérve. Angyaloknak és a Lélek tüzes szolgáinak ezrei vonulnak a mi Urunk Teste előtt, és magasztalják Őt.”[1]
Az egyházatyák fő szabálya arra vonatkozóan, hogy hogyan kell bánni Krisztussal az áldoztatás alatt, ez volt: „cum amore ac timore! (szeretettel és félelemmel!)” Ezt tanúsítják például Aranyszájú Szt. Jánosnak, az eucharisztikus doktornak megindító szavai:
„Köteles alázattal induljunk a menny Királyával való találkozásra. Miközben magunkhoz vesszük, csókoljuk meg ezt a szent és makulátlan ostyát teljes odaadással, és öleljük át tekintetünkkel, felmelegítve szellemünket és lelkünket, hogy egyesülésünk az Úrral ne váljék ítéletükre és kárhozatunkra, hanem hogy szentté váljunk és felebarátunknak épülésére lehessünk.”[2]


A keleti egyházak ezt a belső és ugyanakkor külső magatartást a modern korban is megőrizték egészen napjainkig. „Elmélkedések az Isteni Liturgiáról”című könyvében[3] Nyikolaj V. Gogol, a híres orosz író a következő módon írja le az Oltáriszentség vételének pillanatát:
„Isten iránti vágytól lángolva, az iránta való szent szeretet tüzében égve előlépnek az áldozók … Mindegyik halkan ismétli hitvallását a Megfeszített előtt. A hitvallás elimádkozása után mindenki közeledik, már nem a paphoz, hanem a lángoló szeráfhoz. Kinyitja száját, hogy a szent kanállal fogadja Krisztus Testének és Vérének égő parazsát.”[4]
Az orosz ortodox Egyház egyik modern szentje, Kronstadti János (†1908) áldozópap, ezt mondja a szentáldozás pillanatának lelki és testi szempontjairól:
„Mi történnék akkor, ha te Uram és Istenem, Jézus Krisztus, engednéd kisugározni istenségednek fényét a Legméltóságosabb Szentségből, amikor a pap azt kezeiben egy beteghez viszi. E fény előtt mindazok, akik vele találkoznak vagy látják azt, akaratlanul is a földre esnének, hiszen még az angyalok is eltakarják arcukat e Szentség előtt. Viszont hányan vannak olyanok, akik ez égi Szentséget közömbösen kezelik!”[5]
Az Isteni Liturgia egyik magyarázatában, amelyet nemrég adott ki az orosz ortodox egyház, a következő utasítást találjuk az áldozni kívánó hívekre vonatkozóan:
„Azok a laikusok, akik felkészültek a szent titkok vételére, a diakónus felszólítása után istenfélelemmel közeledjenek a kehelyhez, ahogyan a tűzhöz közelednének; közeledjenek a Szentségbe vetett hittel és Krisztus iránti szeretettel. Mindegyik vesse magát a földre és imádja Krisztust, aki a szent misztériumokban valóságosan jelen van.”[6]
A régi Egyház és az egyházatyák arról tanúskodnak, hogy hihetetlenül kifinomult érzékük volt a rituális gesztusok jelentősége iránt. Hiszen a szakrális és liturgikus rítusnak első és maradandó hatása abban mutatkozik meg, hogy az embereket elválasztja és megszabadítja a hétköznapiságtól.[7]

[1] Spiegazione dei Misteri della Chiesa, Nisibisi Narsainak tulajdonítva, az Il Padre inestimabile instrukcióban idézve, op. cit. Nisibisi Narsai (399–502) a nesztoriánus egyház egyik kiemelkedő teológusa volt.
[2] Hom. in Nativ. 7 (PG 49, 361).
[3] Vö. Nyikolaj V. Gogol (1809–1852), Meditazioni sulla Divina Liturgia, Roma 2007.
[4] Uo., 105. 110. old.
[5] Vö. Swjatoj prawednyi Joann Kronshtadskij, Moya zisnj wo Christje, Moszkva 2006, 248. old., Nr. 444.
[6] Az orosz ortodox egyház könyvkiadó hivatala nemrég kiadta a tanult püspök, Bessarion Neciayew (1828–1905) magyarázatát az Isteni Liturgiáról: Ob’yasneniye Bozestvennoy Liturgii, Moszkva 2006, 389. old.
[7] Romano Guardini szavai szerint: „A liturgiának első, mindig újra megtapasztalható hatása ez: elválaszt a mindennapitól és megszabadít”: Vorschule des Betens, Einsiedeln 1943, 260.old.

DOMINUS EST VI.

Néhány évvel ezelőtt Joseph Ratzinger bíboros a következő aggódó megállapítást tette arra vonatkozóan, ahogyan egyes helyeken az áldoztatás zajlik:
„Már nem emelkedünk fel a szentáldozás eseményének magasztos szintjére, hanem az Úr ajándékát lerántjuk az önrendelkezés és a mindennapiság közönséges szintjére.”[1]
Az egykori Joseph Ratzinger bíboros ezen szavai mintegy visszhangjai az egyházatyák szentáldozásra vonatkozó figyelmeztetéseinek, mint ahogyan megfogalmazta őket pl. Aranyszájú Szt. János, az Eucharisztia doktora alább következő kijelentésében:
„Gondold meg, micsoda szentséggel kellene rendelkezned attól a pillanattól kezdve, hogy olyan jelet kaptál, amely még nagyobb annál, amelyet a zsidók a Szentek Szentjében kaptak. Valójában: nem a kerubokat kapod meg, hogy benned lakozzanak, hanem ezeknek a keruboknak Urát; nincs birtokodban sem a bárka, sem a manna, sem a kőtáblák és Áron vesszeje sem, de tiéd az Úr Teste és Vére, a Lélek a betűk helyett; kimondhatatlan ajándék birtokosa vagy. Most tehát: amennyire sokkal nagyobb jellel és amennyire tiszteletreméltóbb titkokkal lettél megtisztelve, annál nagyobb szentségről kell majd számot adnod.”[2]
A hiteles és szűk kötelék, amely ezen a területen összeköti a korai (patrisztikus) egyházat a jelenkorival, az a tiszteletteljes gondosság, amellyel az Úr Teste iránt viseltetünk, akár a legkisebb darabkáiban.[3]
Az áldoztatás módjából, különösen abból a szokásból kiindulva, hogy csak a papok érinthetik az eucharisztikus Kenyeret, a Szentszék egy nemrég megjelent és a keleti katolikus egyházakhoz intézett instrukciójában egy olyan kritériumot fogalmazott meg, mely önmagában is érvényes az egész Egyház liturgikus gyakorlatára nézve:
„Akkor is, ha ez kizárja más, akár legitim kritériumok figyelembevételét és lemondást jelent néhány kényelmes lehetőségről, a hagyományos szokás megváltoztatása mégis a szervetlen behatolás veszélyét rejti magában, pontosan arra a spirituális területre, amelyre hivatkoztunk.”[4]
Minél inkább rögzül egy olyan kultúra, amely eltávolodik a hittől és már nem ismeri Azt, Aki előtt térdre borulunk, annál inkább válik alkalmassá a térdelés liturgikus gesztusa, sőt annál inkább válik „bensőleg szükséges magatartássá”, ahogyan Joseph Ratzinger bíboros megjegyezte.[5]
A nagy II. János Pál pápa nyomatékosan utal arra a tényre, hogy a mai egyháznak a modern kor anti-szakrális kultúrájával szembesülve különleges kötelezettséget kell éreznie az Eucharisztia szent mivoltával kapcsolatosan:
„Soha sem szabad elfelejteni, különösen nem a mai korban, amikor minden dolog megszentségtelenítésének általánosan (vagy legalábbis bizonyos helyeken) elterjedt tendenciáját látjuk, hogy az ember hajlamos felfüggeszteni a szent és a profán közötti különbséget. Egy ilyen helyzetben az Egyháznak különösen is kötelessége, hogy az Eucharisztia szent mivoltát biztosítsa és erősítse. A mi pluralista és gyakran szándékosan szekularizált társadalmunkban a keresztény közösség élő hite biztosítja a ‘szent’ polgárjogát.”[6]

VII.

Az Egyház pontosan a rítuson keresztül tanúsítja a Krisztusba vetett hitét és imádja Őt, aki az Eucharisztia misztériumában jelen van, és aki eledelként adatik a híveknek.[7] Az eucharisztikus Kenyér kezelésének módja kiemelt pedagógiai értékkel bír. A rítusnak hűségesen kell tanúsítania azt, amit az Egyház hisz. A rítusnak a hit (a dogma) szolgálatában álló nevelőnek kell lennie. A liturgikus gesztusok, különösképpen azok a gesztusok, amelyekkel az eucharisztikus Urat, a „Szentek Szentjét” fogadjuk, a testtől és a szellemtől olyan magatartást követelnek, amely megfelel a lélek elvárásainak.
Ebben az értelemben tanít Isten Szolgája, John Henry Newman bíboros:
„Hinni a tiszteletadás bármilyen jele nélkül, bizalmaskodó istentiszteletet végezni saját ízlésünk szerint, ez egy elhibázott és még a hamis vallásokban is ismeretlen jelenség, nem is beszélve az igaz vallásról. Hogy Istenhez illő módon közeledhessünk, elengedhetetlen az istentisztelet és annak olyan formái, mint többek között a térdre borulás, a cipő levetése, a csend.”[8]
Aranyszájú Szt. János megrója azokat a papokat és diakónusokat, akik az Oltáriszentséget az emberek iránti félelemből és a köteles figyelem nélkül szolgáltatják ki:
„Akkor is, ha valaki tudatlanságból közeledik a szentáldozáshoz, ne félj őt ebben megakadályozni! Félj az Istentől, ne az emberektől! Ha ugyanis az embertől félsz, az kicsúfol majd téged; ha viszont Istentől félsz, az emberek is tisztelni fognak. Én inkább azonnal meghalnék, mint hogy az Úr Vérét egy méltatlan személynek kiszolgáltassam; inkább saját véremet ontanám ki, mint hogy az Úr imádandó Vérét méltatlan módon osztogassam.”[9]
Assisi Szt. Ferenc figyelmeztette a klerikusokat, és arra intette őket, hogy az Oltáriszentség kiosztásánál rendkívüli éberséget és tiszteletet tanúsítsanak:
„Vannak néhányan …, akik azt (az Oltáriszentséget) figyelmetlenül szolgáltatják ki … Mindeme szentségtörések láttára nem rendülünk-e meg, mikor arra gondolunk, hogy Ő, maga a mi Urunk, oly jóságosan kezünkbe adja magát, és nap nap után érintjük és szánkkal magunkhoz vesszük őt? Avagy talán elfelejtettük, hogy egy napon mi fogunk az ő kezébe kerülni?”[10]
Nem szabad elfelejtenünk a Római Katekizmus mindig időszerű intelmét sem, amely lényegében Szt. Pál apostol 1Kor 11,27–30-ban található tanítását így fordítja le: „Az összes szent misztérium között egyetlen egy sincs, amelyet össze lehetne hasonlítani az Eucharisztia legméltóságosabb szentségével: éppen ezért nincs is sérelem, amely Isten súlyosabb büntetésével fenyegetne, mint amit azok a hívek követnek el, akik az egészen szent, sőt magát a minden szentség Szerzőjét és Forrását tartalmazó misztériumot nem kezelik szentül és tiszteletteljesen.”[11]

[1] Das Fest des Glaubens. Versuche zur Theologie des Gottesdienstes, Einsiedeln 1981, 131. old.
[2] Hom. In Ps. 133, 2: PG 55, 386.
[3] Vö. J.R. Laise, Comunion en la mano. Documentos e historia, San Luis 1997, 68–69. old.
[4] Il Padre inestimabile instrukció a Keleti Egyházak Egyházi Törvénykönyve liturgikus rendelkezéseinek alkalmazásáról, 1996. január 6., 58. szám.
[5] Einführung, op. cit., 166–167.old.
[6] Dominicae cenae apostoli levél, Nr. 8.
[7] Vö. az Istentiszteleti Kongregáció Memoriale Domini instrukciójával: Enchiridion Vaticanum III., Nr. 1273.
[8] „Reverence in Worship”: Parochial and Plain Sermons, San Francisco 1997, 8. köt., 1571.old.
[9] Hom. 82,6 in Ev. Joh: PG 58, 746.
[10] Lettera al clero: Gli scritti di S. Francesco d’Assisi. Nuova edizione critica e versione italiana, ed. K. Esser, Padova 1995, 197. old.
[11] „Quemadmodum ex omnibus mysteriis, quae nobis tamquam divinae gratiae certissima instrumenta Dominus Salvator noster commendavit, nullum est quod cum sanctissimo Eucharistiae sacramento comparari queat, ita etiam nulla gravior alicuius sceleris animadversio a Deo metuenda est, quam si res omnis sanctitatis plena, vel potius quae ipsum sanctitatis auctorem et fontem continet, neque sancte religiose a fidelibus tractetur.”: Catechismus Romanus, Pars II., cap. 4., ed. P. Rodriguez, Città di Vaticano 1989, 235. old.

DOMINUS EST V.

A régi Egyházban a férfiaknak kezet kellett mosni a konszekrált Kenyér vétele előtt.[1] Ezenkívül a hívő mélyen meghajolt, és az Úr Testét közvetlenül a szájába vette a jobb tenyeréről és soha a balról.[2] A tenyér egyszerre szolgált paténaként és korporáleként (különösen a nők esetében). Így olvashatjuk Arles-i Szt. Cézár (470–542) egyik prédikációjában:
„Minden férfinak, aki áldozni akar, meg kell mosnia kezét. És minden nőnek be kell takarnia tenyerét egy vászonkendővel, hogy arra kerülhessen az Úr Teste.”[3]
Az eucharisztikus Kenyér vétele után általában megtisztították vagy megmosták tenyerüket, ahogyan ez a mai napig előírás a papság számára a bizánci rítusban.
A régi Egyház ügyelt arra, hogy az Úr Testének kézre való fogadását külsőleg is a mélységes imádás magatartása kísérje, ahogyan ezt bemutatja Mopszvesztai Teodor következő prédikációja:
„Mindegyikünk úgy közeledjék, hogy közben lerója köteles imádásának adóját, és így tegyen hitvallást arról, hogy a Király Testét fogadja. Te pedig, miután saját kezedbe fogadtad Krisztus Testét, imádd Őt nagy és őszinte szeretettel, szegezd Rá tekintetedet, és csókold Őt.”[4]
A káld egyház régi kánonjai tiltották mindenkinek, a celebráló papot is beleértve, hogy saját ujjaival tegye szájába az eucharisztikus Kenyeret. Ehelyett mindenki közvetlenül a tenyeréből vette szájába az Úr Testét; ennek magyarázata pedig az volt, hogy itt nem valami közönséges ételről van szó, hanem mennyei eledelről:
„A papnak megparancsoljuk, hogy a konszekrált Kenyér darabkáját közvetlenül a tenyeréről vegye magához. Nincs neki megengedve, hogy azt kezével helyezze a szájába, hanem szájával kell felvennie, mivel mennyei eledelről van szó.”[5]
A káld és a szír-malabár rítusban van egy különlegesség, amely kifejezi a konszekrált Kenyér kezelésében megmutatkozó mély tiszteletet: mielőtt a pap az eucharisztikus liturgia során ujjaival érinti az Úr Testét, kezeit a tömjénfüst fölé terjeszti. Joseph Ratzinger bíboros a következő észrevételt tette: az a tény, hogy a pap saját kezével veszi magához az Úr Testét, nemcsak hogy megkülönbözteti őt a laikusoktól, hanem tudatosítania kell benne, hogy a mysterium tremendum (a félelmet keltő titok) előtt áll, és hogy Krisztus személyében cselekszik.[6]
Az a tény, hogy egy halandó ember közvetlenül a kezébe veszi az Úr Testét, Aranyszájú Szt. János szemében nagy lelki érettség követelményét jelentette:
„A pap folyamatosan érinti Istent kezeivel. Micsoda tisztaságot, micsoda áhítatot követel ez tőle! Gondold meg tehát, milyen tisztának kell lenniük ezeknek a kezeknek, akik ennyire szent dolgokat érintenek!”[7]
Az ősi szír egyházban az áldozás szertartását azzal a jelenettel hasonlítják össze, amikor egy szeráf megtisztítja Izajás prófétát. Szent Efrém egyik beszédében a következő szavakat adja Krisztus szájába:
„Az oltárról hozott parázs megszentelte Izajás ajkát. Én vagyok az aki – most elhozva nektek Kenyér formájában – megszenteltelek titeket. A fogó, melyet a próféta látott, és amellyel a parázs elvétetett az oltárról, egy kép, amely Rám utalt a magasságos Szentségben. Izajás engem látott, ahogyan most ti láttok engem, amint kinyújtom jobb kezemet és szájatokba helyezem az élő Kenyeret. A fogó az én jobb kezem. Én állok a szeráf helyén. A parázs az én Testem. Ti mind Izajás vagytok.”[8]
Ez a leírás arra enged következtetni, hogy a szír egyházban Szent Efrém korában a szentáldozást közvetlenül szájba szolgáltatták ki. Ezt állapíthatjuk meg az ún. Szt. Jakab Liturgia alapján is, mely még régebbi annál, amelyet Aranyszájú Szt. Jánosról neveztek el.[9] Szt. Jakab Liturgiájában a pap, mielőtt a híveknek kiosztaná az Oltáriszentséget, a következő imádságot mondja:
„Az Úr áldjon meg minket és tegyen méltóvá arra, hogy makulátlan kézzel érintsük az izzó parazsat a hívek szájába helyezve azt.”[10]
A nyugati szír rítusban a pap áldoztatás előtt a következő imaformulát mondja:
„Krisztus, a mi Istenünk Testének és Vérének kiengesztelő és éltető parazsa, a híveknek adatik a sértések bocsánatára és a bűnök eltörlésére.”
Hasonló tanúságot találunk Damaszkuszi Szt. Jánosnál:
„Vegyük magunkhoz az isteni parazsat, hogy az isteni tűzben való részesedésünk által lángra lobbanjunk és átistenüljünk. Izajás ezt a parazsat látta. Mert a parázs nemcsak egyszerűen fa, hanem tűzzel egyesített fa. Hasonlóképpen a szentáldozás Kenyere nem egyszerű kenyér, hanem az istenséggel egyesített Kenyér.”[11]
Az első évszázadokban szerzett tapasztalatok, az eucharisztikus misztérium teológiai megértésének szerves fejlődése, valamint az ennek megfelelő rítusfejlődés alapján a kézbe áldoztatás szokását az egyházatyák korának végére egyetlen meghatározott csoportra korlátozták, nevezetesen a klérusra, ahogyan ez a keleti rítusokban a mai napig gyakorlatban van. Ekkor kezdték el laikusok esetében az eucharisztikus Kenyeret (mely a keleti rítusokban bele van keverve a konszekrált borba) közvetlenül a szájba helyezni. A keleti rítusokban kézbe csak a nem konszekrált kenyeret, az ún. antidort osztják ki.[12] Így egészen egyértelműen kifejeződik az eucharisztikus Kenyér és a csupán megáldott kenyér közötti különbség.

[1] V.ö. S. Athanasius, Ep. heort. 5. További utalások v.ö. Jungmann op. Cit. 461. old, 43. pont.
[2] V.ö. S. Cyprianus, Ep., 58,9; S. Cyrillus Hieros., Cat. Myst. 5, 21; S. Joannes Chrys. In 1Cor. hom. 25,5; Theodorus Mops. Catech. hom. 16, 27. A kézbeáldozás alkalmával, úgy ahogyan ez kb. 1968 óta szokásos, az eucharisztikus Kenyeret a bal tenyerükbe fogadják a hívek, szemben a jobbal, amelyet az ősegyház előírt. Ezenkívül a jelenleg szokásos áldoztatási forma szerint a hívő a kezébe kapott Szent Testet saját ujjaival fogja meg, és úgy teszi a szájába.
[3] Sermo 227, 5 (PL 39, 2168).
[4] Hom Catech. 16, 27.
[5] Johannes Bar-Abgari anaforája: „Sacerdoti praecipit, ut palmis manuum particulam sumat, neve corporis particulam manu ori inferat, sed ore capiat, quia caelestis est cibus”: Denzinger, op. cit., I. kötet, 81. old.
[6] Vö. Kirche, Ökumene, Politik. Neue Versuche zur Ekklesiologie, Einsiedeln 1987, 19. old.
[7] De sacerdotio, VI, 4.
[8] Sermones in hebdomada sancta, 4,5.
[9] V.ö. Maldonado, L., La Plegaria Eucaristica, Madrid 1967, 422–440 old.
[10] Az ószláv kiadás szerint: Bozestwennaya Liturgia Swjatago Apostola Iakowa Brata Boziya i perwago ierarcha Ierusalima, Roma-Grottaferrata 1970, 91. old.
[11] De fide orthod. 4, 13.
[12] V.ö. K. Ch. Felmy, Customs and Practices Surrounding Holy Communion int he Eastern Orthodox Churches in Ch. Caspers (szerk.), Bread of Heaven. Customs and Practices Surrounding Holy Communion, Kampen 1995, 41-59. old. Vö. M. Hanssens, Le cérémonial de la communion eucharistique dans les rites orientaux: Gregorianum 41 (1961) 30–62.

Szentáldozás az örmény egyházban

Szentáldozás a bizánci egyházban

Szentáldozás a káld (keleti szír) egyházban

Szentáldozás a jakobita (nyugati szír) egyházban

DOMINUS EST IV.

Az egyházatyák élénken ügyeltek arra, hogy az eucharisztikus Kenyérnek a legkisebb darabkája se vesszen el, ahogyan Jeruzsálemi Szt. Cirill figyelmeztetése oly meggyőző módon bizonyítja:
„Légy éber, hogy az Úr Testéből semmit se veszíts el. Ha egy rész kiesne tenyeredből, az úgy kellene tekintened, mintha saját tested valamelyik tagját veszítetted volna el. Mond meg, kérlek, ha valaki aranyport adna neked, vajon nem kezelnéd-e azt a legnagyobb óvatossággal és gondossággal és nem ügyelnél-e arra, hogy semmit se veszíts el belőle? Nem kellene-e még nagyobb óvatossággal és éberséggel figyelned arra, hogy semmi se essen a földre az Úr Testéből, még egy kis morzsa se, hiszen az messze értékesebb az aranynál és az összes drágakőnél?”[1]
Már Tertullianus is tanúsítja (a II–III. században) az Egyház félelmét és kínos gondosságát, hogy egyetlen darabka se vesszen el:
„Nagyon félünk, nehogy a Kehelyből vagy a Kenyérből, bármi is a földre essék.”[2]
Az eucharisztikus kenyér darabkáira való legnagyobb odafigyelés és irántuk való tisztelet a 3. századi keresztény közösségekre jellemző jelenség, ahogyan Origenes is tanúsítja:
„Ti, akik szokásotok szerint részt vesztek az isteni misztériumok ünneplésén és ott fogadjátok az Úr Testét, tudjátok, hogy micsoda figyelemmel és tisztelettel kell ügyelnetek arra, hogy egyetlen darabka se essék a földre és semmi se vesszen el a konszekrált adományokból.”[3]
Szt. Jeromos aggodalommal tekintett arra a lehetőségre mint lelki veszélyre, hogy egy eucharisztikus darabka a földre eshet:
„Amikor Krisztus Testének vételére készülünk – aki hívő, meg tudja érteni – veszélybe hozhatjuk magunkat, ha egy darabka a földre esik.”[4]
A kopt egyház liturgikus hagyományában a következő figyelmeztetést találjuk:
„Nincs különbség az Eucharisztia nagyobb vagy kisebb darabjai között, legyenek azok akár a legkisebbek, amelyeket még éles szemmel sem lehet észrevenni; mind ugyanazt a tiszteletet érdemlik és ugyanazt a méltóságot birtokolják, akárcsak az egész Kenyér.”[5]
Egyes keleti liturgiák a konszekrált kenyeret „gyöngynek” nevezik (margarita). Így találjuk a Collectiones Canonum Copticae-ban: „Isten őrizzen meg attól, hogy a gyöngyökből vagy a konszekrált morzsákból valami az ujjakhoz tapadjon, vagy a földre essék!”[6]
A szír egyház hagyománya szerint az eucharisztikus Kenyeret a Szentlélek tüzével hasonlítják össze. Mindig is élénk hittudatuk volt Krisztus jelenlétéről, az eucharisztikus Kenyérnek még legapróbb morzsáiban is, ahogyan ezt Szt. Efrém tanúsítja:
„Jézus betöltötte a kenyeret önmagával és a Lélekkel, és saját élő testének nevezte. Azt, amit én most átadtam nektek, mondta Jézus, ne tekintsétek úgy, mint a kenyeret, és még morzsáit se tapossátok el lábatokkal. Ennek a kenyérnek legapróbb darabkája emberek millióit képes megszentelni és elegendő arra, hogy mindazoknak életet adjon, akik azt eszik.”[7]
Az első évszázadok Egyházának legnagyobb mértékű ébersége és gondja, hogy az eucharisztikus kenyérnek egyetlen darabkája se menjen veszendőbe, általánosan elterjedt jelenségnek tekinthető: Róma (vö. Hippolytus, Traditio apostolica, 32), Észak Afrika (vö. Tertullianus, De corona, 3,4), Gallia (vö. Arles-i Szt. Cézár, sermo 78,2), Egyiptom (vö. Origenes, In Exodum hom. 13,3), Antiochia és Konstantinápoly (vö. Aranyszájú Szt. János, Ecloga quod non indigne accedendum sit ad divina mysteria), Palesztina (vö. Szt. Jeromos, In Ps. 147,14), Szíria (vö. Szt. Efrém, In hebd. sanctam, sermo 4,4).
Abban a korban, amikor a szentáldozást csak szájba szolgáltatták ki, sőt még áldoztató tálcát is alkalmaztak, XI. Pius pápa megparancsolta, hogy hozzák nyilvánosságra a következő, kötelező érvényű utasítást: „Az Eucharisztia szentségének kezelésében különös éberséggel ügyelni kell arra, hogy a konszekrált ostyák morzsái ne vesszenek el, mivel minden egyes morzsában jelen van Krisztus teljes teste. Ezen oknál fogva a legnagyobb gondossággal biztosítsák azt, hogy az ostyáról ne törhessenek le könnyedén darabkák, és ne essenek a földre, ahol – micsoda borzalmas gondolat! – a piszokkal összevegyülnének, és lábbal tapostatnának.”[8]
Egy eseménynél, amely az Egyház életében oly nagy jelentőséggel bír, mint az Úr Testének szentségi vétele, ennek megfelelő gondosságnak, éberségnek és figyelemnek kell uralkodnia. Amikor a nagy II. János Pál pápa a szentáldozás vételéről beszélt, megállapította, hogy „fájdalmas hiányosságok tapasztalhatók az eucharisztikus színek iránti tisztelet terén”, „mely hiányosságokért … az Egyház pásztorait is súlyos felelősség terheli, akik talán kevésbé éberen ügyeltek a hívek Eucharisztia iránti magatartására.”[9] Ezért számba kell venni a szentáldozáshoz járulókat érintő különleges és történelmi körülményeket is, hogy semmi olyan ne történhessék, ami ártana a Szentség iránti tiszteletnek, ahogyan erre Aquinói Szt. Tamás is figyelmeztetett.[10] Minden szentséghez két szempont tartozik, melyeket nem szabad egymástól elválasztani: Isten imádása és az emberek üdvössége.[11] A rítus formájának ezért a lehető legnagyobb biztonsággal támogatnia kell a tiszteletet az Eucharisztia szent jellege iránt.
Pontosan ezt a szempontot: a belső diszpozíciót és annak külső gesztusokban történő kifejeződésének összhangját világította meg páratlanul kifejező és hívő lelkesedéssel telt szavaival Boldog Columba Marmion a következő imádságban, melyben az Eucharisztiában jelenlévő Jézushoz fordul:
„Úr Jézus, te irántunk való szeretetből, hogy minket magadhoz vonzz, hogy eledelünkké válj, elrejted Fenségedet. Minél inkább elrejted istenségedet, annál jobban kívánunk Téged imádni, annál jobban akarunk tisztelettel és szeretettel lábaidhoz borulni.”[12]
Boldog Columba Marmion az eucharisztikus színek külső tiszteletének okát az Egyház imájából kiindulva magyarázza: „Uram, add nekünk azt a kegyelmet, hogy tisztelhessük Testednek és Vérednek szent titkait.” Miért tiszteljük? Mert Krisztus Isten, mert a szent színek valósága egy szent és isteni valóság. Annak valósága, aki az Eucharisztiában elrejti magát, Aki az Atyával és a Szentlélekkel a végtelen Lét, a Mindenható:
„Ó, Krisztus Jézus, aki valóságosan jelen vagy, leborulok lábaidhoz. Téged illet minden imádás abban a szentségben, amelyet ránk akartál hagyni szenvedésed előestéjén mint mérhetetlen szereteted tanújelét!”[13]

[1] Catech. Myst., 5,21 (PG 33, 1125)
[2] De Corona, 3: „Calicis aut panis aliquid decuti in terram anxie patimur.”
[3] In Ex. hom. 13,3.
[4] In Ps. 147,14.
[5] „Nulla differentia est inter maiores aut minores Eucharistiae partes, etiam minutissimas, adeo ut oculorum acie animadverti non possint, quae eadem venerationem merentur eandemque prorsus dignitatem habent ac totum ipsum”: Denzinger, op. cit., I. köt., 96. old. (Ferge Allah Elchmini megjegyzései 1239-ből).
[6] „Deus prohibeat, ne quid ex margaritis seu ex particulis consecratis adhaereat, aut in terram decidat”: Denzinger, op. cit. I. köt, 95. old.
[7] Sermones in hebdomada sancta, 4,4.
[8] A Szentségi Fegyelmi Kongregáció Instrukciója 1929. március 26: AAS 21 (1929) 635.
[9] Dominicae cenae apostoli levél 1980. február 24., Nr. 11: Enchiridion Vaticanum 7, Nr. 213.
[10] Vö. Summa theol., III, q. 80, a. 12c.
[11] Vö. Summa theol., III, q. 60, a. 5c, ad 3.
[12] Le Christ dans ses mystères, Paris 1938, Kap. XVIII, Nr. 4.
[13] Vö. ibid.

DOMINUS EST III.

Cum amore ac timore: Szeretettel és félelemmel
Néhány történeti-liturgikus megjegyzés a szentáldozásról

I.

II. János Pál, a nagy pápa Ecclesia de Eucharistia, című utolsó enciklikájában egy nyomatékos figyelmeztetést hagyott az Egyházra, amely valóban úgy hangzik, mint egy végrendelet:
„Akkor mutatjuk meg, hogy valóban tudatában vagyunk ezen ajándék nagyságának, ha minden szinten megadva az Eucharisztiának mindazt, ami megilleti, gondosan ügyelünk arra, hogy ne halványítsuk el sem a természetét, sem a követelményeit … Nem fenyeget a túlbuzgóság veszélye az e misztériummal való törődésben.” (Nr. 61)
Az eucharisztikus titok nagyságának tudata különösen világosan jut kifejezésre abban a bánásmódban, amely kíséri az Úr testének kiosztását és fogadását. Ez egyértelművé válik a szentáldozás rítusában, amennyiben az jelenti az eucharisztikus áldozat beteljesedését. A hívő számára ez csúcspontja a Krisztussal való személyes találkozásnak és egyesülésnek, aki valóságosan és lényegileg jelen van az eucharisztikus színek szerény fátyla alatt. Az eucharisztikus liturgiának ez a pontja valóban kimagasló jelentőséggel bír és egy különleges lelkipásztori követelményt is magában foglal, többek között a gesztus rituális kifejezését illetően.

II.

Annak tudatában, hogy milyen nagy jelentőséggel bír a szentáldozás pillanata, az Egyház 2000 éves történelme során mindig megfelelő rituális formát próbált találni, amellyel a lehető legtökéletesebb módon kifejezhetné hitét, szeretetét és tiszteletét. Ez mutatkozott meg akkor, amikor az Egyház egy szerves fejlődés során, legkésőbb a VI. századtól elkezdte az eucharisztikus szent színeket egyenesen a hívek szájába helyezni. Ezt bizonyítják: Nagy Szt. Gergely pápa életrajza (590–604)[1] és ugyanezen pápának saját utalása.[2] A cordobai zsinat 839-ben elítélte az ún. „cassiánusok” szektáját, amelynek tagjai elutasították a szentáldozás nyelvre történő fogadását.[3] A következők során a roueni zsinat 878-ban érvényes szabályként megerősítette az Úr testének nyelvre történő kiszolgáltatását és felfüggesztéssel fenyegette meg azokat a papokat, akik a laikusoknak kézbe adják az Oltáriszentséget.[4]
Nyugaton már a VI. századtól kezdve monasztikus környezetben (pl. Szt. Kolumbán kolostorában) azzal a szokással találkozunk, hogy a hívek arcra és térdre borulnak, mielőtt az Úr testét magukhoz veszik.[5] Később (a X. és XI. században) ez a gesztus egyre szélesebb körben terjedt.[6]
Az egyházatyák korának végén messzemenően elterjedt és szinte általánosan érvényes volt az a gyakorlat, hogy az Oltáriszentséget közvetlenül szájba fogadják. Ezt a szerves fejlődést az egyházatyák korában élő lelkiség és Eucharisztia-tisztelet gyümölcsének tekinthetjük. Az egyházatyáktól ténylegesen fennmaradt néhány figyelmeztetés arra vonatkozóan, hogy az Úr eucharisztikus testét a lehető legnagyobb tisztelet és gondosság illeti, különösen a konszekrált kenyér morzsáit illetően. Amint észrevették, hogy már nem garantálhatóak azok a feltételek, amelyek alatt az eucharisztikus kenyér legszentebb voltát méltó tisztelet veszi körül, a nyugati és a keleti egyház csodálatraméltó összhangban és ugyanakkor ösztönösen felismerte annak szükségességét, hogy a laikusoknak csak szájba szolgáltassa ki a Szentséget.
A híres liturgikus, J. A. Jungmann feltárta a különböző aggályokat, amelyek a szájba történő áldoztatás által kizárhatókká váltak: a hívek keze nem volt mindig eléggé tiszta, vagy ami még sokkal súlyosabb probléma, hogy a konszekrált kenyér letörő darabkái könnyen elveszhettek, és ezért szükséges volt a tenyér megtisztítása a Szentség vétele után. Később az áldozási lepel majd az áldoztató tálca megjelenése világosan jelzi az egyre nagyobb figyelmességet az Eucharisztia szentsége iránt.[7]
Ezt a fejlődési folyamatot hasonlóképpen elősegítette a valóságos jelenlétbe vetett hit egyre nagyobb elmélyülése, amely Nyugaton pl. az ünnepélyesen kihelyezett Oltáriszentség imádásának gyakorlatában talált kifejezésre.

III.

Az eucharisztikus test és vér az a tulajdonképpeni ajándék, amelyet Krisztus hagyott jegyesére, az Egyházra. Ecclesia de Eucharistia („Az Egyház az Eucharisztiából él”) kezdetű enciklikájában II. János Pál pápa beszél az Egyház „imádó csodálatáról az Eucharisztia páratlan ajándéka iránt” (Nr. 48.), amely csodálatnak külső gesztusokban is ki kell fejeződnie:
„A misztérium magasztos tartalmát látva megértjük, hogy az Egyháznak az eucharisztikus misztériumba vetett hite nemcsak a benső áhítatban fejeződött ki évszázadokon át, hanem egész sor külső megnyilvánulásban is.” (ibid. Nr. 49.)
Következésképpen az a magatartás, amely a legjobban megfelel ennek az ajándéknak a befogadó magatartás, a római százados alázatos magatartása, a gyermek magatartása, aki engedi magát megetetni. Ez fejeződik ki az eucharisztikus himnusz ismert soraiban is: „Az angyal ételét az ember élvezi … csodálatos csoda! Legfőbb Urát eszi a szolga, koldus, föld pora!”[8]
Krisztus szava, mely arra hív, hogy Isten országát úgy fogadjuk, mint egy gyermek (vö. Lk 18,17) igen hatékony és szép gesztusban nyerhet kifejezést, ha az eucharisztikus Kenyeret közvetlenül szájba és térdelve fogadjuk. Ez a rítus egyszerre fejezi ki a megfelelő és szerencsés módon a római százados alázatos magatartását és az imádó csodálat gesztusát annak a gyermeknek belső hozzáállásával, aki engedi magát etetni.
II. János Pál pápa is hangsúlyozta az eucharisztikus Kenyér iránti tisztelet külső kifejezési formáinak szükségességét:
„Bár a ‘lakoma’ természete családiasságot sugall, az Egyház sohasem engedett a bizalmaskodó ‘közvetlenség’ kísértésének, mert nem feledkezett meg arról, hogy Jegyese az ő Ura … Az eucharisztikus lakoma valóban szent lakoma, melyben egyszerű jelek mögött Isten szentsége rejtőzik … A kenyér, mely megtöretik oltárainkon … az angyalok kenyere, melyhez csak az evangéliumi százados alázatával szabad közeledni.”[9]
A gyermeki magatartás a keresztény ember számára a legmegfelelőbb és legmélyebb magatartás akkor, amikor Megváltója előtt áll, aki őt saját Testével és saját Vérével táplálja, ahogyan ezt kifejezik Alexandriai Szt. Kelemen megindító szavai:
„A Logosz a gyermek számára minden: apa, anya, nevelő, tápláló. ‘Egyetek, mondja Ő, és igyátok véremet’ … Ó, felfoghatatlan misztérium!”[10]
Elképzelhető, hogy Krisztus az utolsó vacsorán a kenyeret minden apostolnak közvetlenül a szájába helyezte, és nem csak iskarióti Júdásnak (vö. Jn 13,26–27). A közel-keleti vidékeken ténylegesen létezett Jézus idejében egy olyan hagyományos gyakorlat, amely még ma is változatlan maradt: a ház ura saját kezűleg eteti vendégeit, oly módon, hogy szájukba helyez egy szimbolikus darabkát az ételből.
Egy másik biblikus megfontolás adódik Ezékiel próféta meghívásának történetéből. Ezékiel jelképesen közvetlenül a szájába kapja Isten igéit: „Nyisd fel szádat, és edd meg azt, amit én neked adok! Erre azt láttam, hogy íme, egy kéz nyúlt felém: benne könyvtekercs volt … Erre felnyitottam számat, s ő megetette velem azt a tekercset … Erre megettem azt, és olyan édes lett a számban, mint a méz.” (Ez 2,8–9; 3,2–3)
A szentáldozásban magunkhoz vesszük a testté lett Igét, amely értünk, gyermekekért étellé változott. Amikor az Oltáriszentséghez közeledünk, emlékezetünkbe idézhetjük Ezékiel prófétának ezt a gesztusát, vagy a 81. zsoltár 11. versét, amelyet a zsolozsmában imádkozunk Úrnapja főünnepén: „Csak nyisd ki szádat, és én betöltöm” (dilata os tuum, et implebo illud).
A szentáldozásban Krisztus valóban a saját Testével és Vérével táplál minket, és ezt az egyházatyák korában az anya szoptatásához hasonlították, ahogyan ezt kifejezik Aranyszájú Szt. János ékes szavai:
„Ezen eucharisztikus titok által Krisztus egyesül minden egyes hívővel, és azokat, akiket nemzett, saját maga táplálja, és nem bízza őket senki másra. Nem látjátok, micsoda hévvel közelítik az újszülöttek ajkukat édesanyjuk kebléhez? Nos, mi is ilyen égő vággyal közeledjünk e szent asztalhoz és e lelki italtól túlcsorduló kebelhez; sőt még égőbb vággyal, mint a csecsemők.”[11]
Egy felnőtt ember gesztusa, aki térdel és kinyitja száját, hogy egy kisgyermekhez hasonlóan engedje magát táplálni, igen szerencsés és kifejező módon megfelel az egyházatyák arra vonatkozó intelmeinek, hogyan kell viselkedni az Oltáriszentség vételénél, mégpedig: „szeretettel és félelemmel! (cum amore ac timore!).”[12]
Az imádás legjellemzőbb módja a leborulás biblikus gesztusa, amelyet az első keresztények is magukévá tettek és gyakoroltak. Tertullianus számára, aki a II. és a III. század között élt, az imádság legmagasabb formája az Isten imádásának aktusa, amelyet a térdhajtás gesztusában is ki kell fejezni:


„Imádkoznak mind az angyalok, imádkozik az összes teremtmény, imádkozik a barom és a vadállatok, és valamennyien meghajtják térdüket.”[13]
Szt. Ágoston rámutat arra, hogy vétkezünk, ha az Úr eucharisztikus testét nem imádjuk, mielőtt magunkhoz vesszük:
„Senki se egyen ebből a Húsból, ha előtte nem imádta. Vétkezünk, ha nem imádjuk.”[14]
Egy régi eucharisztikus szertartási rendben (Ordo communionis), mely a kopt egyház hagyományát tükrözi, a következőt olvassuk:
„Mindenki boruljon le a földre, a kicsinyek és nagyok, és így kezdődjék a szentáldozás kiosztása.”[15]
A Jeruzsálemi Szt. Cirillnek tulajdonított Misztagógikus Katekézisek szerint a hívőnek az imádás és tisztelet gesztusával kell szentáldozáshoz járulnia:
„Ne nyújtsd ki kezedet, hanem közeledj az imádás és a tisztelet gesztusával Krisztus Vérének kelyhéhez.”[16]
Aranyszájú Szt. János figyelmezteti mindazokat, akik az Úr eucharisztikus testéhez közelednek, hogy lelkületben és az imádás gesztusában utánozzák a napkeleti bölcseket:
„Közeledjünk tehát Hozzá égő buzgalommal és lángoló szeretettel. A bölcsek is ezt a testet imádták, noha egy jászolban feküdt. Ezek az emberek, akik nem ismerték a vallást és barbárok voltak, nagy félelemmel és remegve imádták az Urat. Mi is, akik a menny polgárai vagyunk, próbáljuk meg legalább utánozni ezeket a barbárokat! Te a bölcsekkel ellentétben nemcsak egyszerűen látod ezt a testet, hanem megtapasztaltad annak minden erejét és üdvösséghozó hatalmát. Serkentsük tehát saját magunkat, rettegjünk és tanúsítsunk olyan áhítatot, mely nagyobb a mágusokénál.”[17]
Már a VI. században a görög és a keleti szír egyházakban elő volt írva szentáldozás előtt a háromszoros leborulás.[18]
A szentáldozás és az imádás szoros kapcsolatáról Joseph Ratzinger bíboros igen nyomatékosan nyilatkozott a következő módon. A szent Eucharisztiával táplálkozni egy olyan spirituális esemény, amely az egész emberi valóságot magában foglalja. Belőle táplálkozni annyit jelent, mint Őt imádni. Ennél az oknál fogva az imádás nem olyasmi, amit utólag hozzácsatoltak a szentáldozáshoz: „A szentáldozás csak akkor éri el igazi mélységét, ha az imádás hordozza és körülveszi.”[19]
Krisztus alázata és szeretete előtt, aki az eucharisztikus színek alatt közli magát velünk, semmi mást nem tehetünk tehát, mint hogy leborulunk. Joseph Ratzinger bíboros még hozzátette: „Ezért az élő Isten jelenléte előtti térdhajtás elengedhetetlen.”[20] A mennyei liturgia könyvében, a Jelenésekben a huszonnégy vén gesztusa, akik arcra borulnak a Bárány előtt, mintája és mércéje lehet annak,[21] hogyan kell a földi Egyháznak közelítenie Isten Bárányához, amikor a hívek Hozzá járulnak és érintik Őt az eucharisztikus színek alatt.
Az Egyház liturgikus előírásai nem követelik meg az imádás gesztusait azoktól, akik térdelve áldoznak, mivel a térdelés ténye már önmagában is kifejezi az imádást. Azok viszont, akik állva áldoznak, kötelesek előzetesen elvégezni a tiszteletadás, vagyis az imádás gesztusát.[22]
Mária, az Úr Anyja annak a belső és külső magatartásnak példaképe, amellyel az Úr Testét fogadnunk kell. Az Isten Fia emberré válásának pillanatában a legnagyobb befogadó készséget és alázatot tanúsította: „Íme, az Úr szolgálója vagyok.” Az a külső gesztus, amely ennek a magatartásnak a legjobban megfelel, a térdelés (ahogyan ezt az angyali üdvözlet képi ábrázolásain nemritkán látjuk). Szűz Mária szeretetteljes imádásának példája „minden szentáldozásunkat el kellene, hogy töltse” mondta II. János Pál pápa.[23] Ebben a földi életben az Oltáriszentség vételének pillanata a legalkalmasabb pillanat a hívő számára annak külső kimutatására, hogy belső lelkülete elmerül az imádásban és a határtalan szeretetben.[24]
Ugyanebbe az irányba mutatott Boldog XXIII. János pápa is, amikor ezt mondta:
„Boldog Eymard hátrahagyott egy írást, melyben ez áll: ‘Amikor Jézus követésére adjuk magunkat, sohasem szabad megfeledkeznünk Máriáról, akinek szép címe: A legméltóságosabb Oltáriszentség Nagyasszonya’. Boruljunk mindnyájan térdre, mint a gyermekek, akik Jézus, az ő áldott gyermeke szeretetének nagy titka előtt követik jóságos Édesanyjuk példáját.”[25]
A szentáldozás kiosztásának módja – melynek jelentőségére olykor túl kevés figyelmet fordítanak – valójában kiemelkedő fontossággal bír. Következményei vannak a hívők hitére és jámborságára nézve, amennyiben látható módon tükrözi azt a hitet, szeretetet és gyengédséget, mellyel az Egyház isteni Urával és Jegyesével bánik a kenyér és bor gyarló színei alatt.
Az egyházatyák korában rendkívül élő volt annak tudata, hogy az egyszerű eucharisztikus színekben jelen van Krisztusnak, a mennyei Királynak teljes fensége, aki előtt az angyalok imádva leborulnak. A számtalan tanúságtétel közül elég idézni Aranyszájú Szt. János megindító intelmét:
„Ez a misztérium már itt is mennyé teszi számodra a földet. Nyisd ki tehát a menny kapuit, de nem csak a mennyét, hanem a mennyek mennyéét, és lásd: így fogod majd szemlélni annak igazságát, ami mondatott neked. Ahogyan egy királyi palotában is valójában nem a falak vagy az arany tető jelentik a legértékesebb részt, hanem a királynak teste, aki a trónon ül; ugyanez vonatkozik arra a Királyra is, aki a mennyben lakik. Ezt a Testet láthatod tehát most itt a földön. Igazából nem angyalokat, nem arkangyalokat, nem a mennyet vagy a mennyek mennyét mutatom meg neked, hanem magát az ő Urukat.”[26]

[1] V.ö. Vita s. Gregorii, PL 75, 103
[2] Dialógusok III. című művében (PL 77, 224) Nagy Szt. Gergely pápa elbeszéli, miképpen osztotta Agapitus pápa (535–536) az Eucharisztiát a hívek szájába.
[3] V.ö. Jungmann, J. A., Missarum solemnia. Eine genetische Erklärung der römischen Messe, Wien 1948, II. 463. old. 52. pont.
[4] V.ö. Mansi X., 1199–1200.
[5] V.ö. Regula coenobialis, 9.
[6] V.ö. Jungmann, ibid., pp. 456–457; p. 458., n. 25.
[7] V.ö. Jungmann, loc. cit., 463–464.
[8] „Panis angelicus fit panis hominum. O, res mirabilis, manducat Dominum servus, pauper et humilis”: a Sacris sollemniis kezdetű himnusz Úrnapja főünnepének zsolozsmájából.
[9] Ecclesia de Eucharistia, Nr. 48.
[10] Paedagogus I., 42., 3.
[11] In Joan. hom. 82,5.
[12] V.ö. S. Cyprianus, Ad Quirinum, III, 94; S. Basilius M., Regulae brevius tract., 172 (PG 31, 1196); S. Ioannes Chrys., Hom. Nativ., 7 (PG 49, 360).
[13] De oratione, 29.
[14] Ennarr. in Ps. 98,9 (PL 37, 1264): „Nemo illam carnem manducat, nisi prius adoraverit … peccemus non adorando.”
[15] Collectiones Canonum Copticae: H. Denzinger, Ritus Orientalium, Würzburg 1863, I. köt., 405. old: „Omnes prosternent se adorantes usque ad terram, parvi et magni incipientque distribuere Communionem.”
[16] Catech. Myst., 5,22.
[17] In 1 Cor. hom. 24,5.
[18] V.ö. Jungmann, op. cit. 458 old., 25. pont
[19] Der Geist der Liturgie. Eine Einführung, Freiburg 2002, 78. old.
[20] Op. cit., 164. old.
[21] Op. cit., 160. old.
[22] Vö. Eucharisticum mysterium instrukció, Nr. 34; Inaestimabile donum instrukció, Nr. 11.
[23] Ecclesia de Eucharistia enciklika, Nr. 55.
[24] V.ö. Ecclesia de Eucharistia enciklika, Nr. 62.
[25] La Madonna e Papa Giovanni, Catania 1969, 60. old.
[26] In 1 Cor. hom. 24,5.

Egy részletes összeállítás a téma legújabb történetéről