2010. február 26.


DOMINUS EST! EST!! EST!!!

A Szent István Társulat gondozásában nemrég magyarul is napvilágot látott Athanasius Schneider patrisztika-tudós, karagandai segédpüspök rövid könyvecskéje a szentáldozásról, amelyet a matéria rokonsága miatt talán nem tiszteletlenség a középkori anekdotából ismert hármas felkiáltással üdvözölnünk. A szerző a manapság igen elterjedt kézbeáldozás helyett történeti, teológiai és lelkipásztori megfontolásokból a korábbi formához való visszatérést szorgalmazza, amellyel a hívek az Úr szent Testét évszázadokon át térdelve és a nyelvükre vették magukhoz.

A kötetet először a Vatikáni Könyvkiadó jelentette meg olaszul, rövid időn belül pedig német, angol, francia, portugál és lengyel nyelvre is lefordították. A magyar fordítás Kovács Ervin Gellért OPraem atya munkája, amelyet — miután már 2008 februárjában közöltük az előszó Dobszay László-féle fordítását — első változatában itt, a Szent Mihály Laikus Káptalan blogján tettünk közzé részletekben tavaly április és június között. A nyomtatott kiadás ízléses kivitelben és kedvező áron kapható, a Szent István Társulat az egész országban terjeszti (személyesen Gellért atyától is beszerezhető jelentős kedvezménnyel). Kitűnő ajándék elsőáldozóknak vagy bérmálkozóknak, de magvas lelki olvasmány mindenki másnak is az Eucharisztiában jelen levő Krisztus tiszteletéről.


Ez a könyv sokkal jeletősebb annál, mint amilyennek szerény terjedelme mutatja. Alcuin Reid, a pápa által nagyra becsült liturgiatörténész az angol kiadásról szóló ismertetőjének ezt a címet adta: A kis könyv, amely nagy vihart fog kavarni. Ez a „vihar” most hozzánk is megérkezett.

Vannak ugyanis, akik azon az alapon, hogy a kézbeáldozás lehetőségét számos részegyház jogilag szabályosan vezette be, természetes — sőt szükségszerű — fejlődésnek tekintik a szentáldozás hagyományos módjának visszaszorulását. Mások azonos legitimitásúnak tartják a régi és az új formát, s nem látnak köztük lényegi különbséget. Csakhogy egyáltalán nem biztos, hogy ami jogszerű és legitim, az egyben üdvös és gyümölcsöző is az Egyház számára (majdnem ugyanezt mondta néhány évtizede az egyetemes zsinatokról egy bizonyos Ratzinger nevű kardinális). A kánonjog megfelelő részterülete, a szentségi fegyelem (disciplina sacramentorum) csak a legszükségesebb külső feltételeket rögzíti, a kegyelmi hatást azonban sem az egyénben, sem a hívek egész közösségében nem képes garantálni.

Aki áldozáskor mindig mély hittel és őszinte imádással veszi kezébe az Úr Testét, és nem érti, miért lenne ettől kevésbé katolikus, mint az, aki térdelve és nyelvre áldozik, gondoljon arra, hogy rajta kívül milyen sokan vannak, akik éppen ellenkezőleg a legkisebb tiszteletet sem hajlandók tanúsítani az Oltáriszentség iránt, s közönséges ennivaló módjára bánnak vele. Magával az Istennel szemben akár egyetlen szentségtörés is sokkal több, mint ami elviselhető, ezért az a „jogszerű helyzet”, amely ennek tömeges előfordulását teszi lehetővé, valójában a joggal való visszaélés (summum ius summa iniuria, mondták már a rómaiak is). Íme, a legújabb példa arra, miért aktuális annyira Schneider püspök könyve.

Az alábbi videó a közép-amerikai Costa Ricából való. Az elején részletet látunk egy 2010 február 7-i szentmiséből, amelyet a főváros, San José érseke celebrált a küszöbön álló elnökválasztás jelöltjeinek részvételével. Az egyik jelölt, Otto Guevara barátnője kimegy áldozni, ám amikor Hugo Barrantes Ureña érsek a szájába akarja tenni az Úr Testét, ő megakadályozza, majd beszélni kezd a főpaphoz. Miután befejezte, kiveszi a kezéből az Oltáriszentséget, bekapja és a helyére indul. Most tessék jól megfigyelni, mi történik ezután:



Igen, az ifjú hölgy leharapja a Szentostya egy darabját, rágni kezdi, miközben a másik partikulát egy ideig a kezében tartja. Azt gondolnánk, hogy mindjárt ezt is lenyeli, de nem: előrehajol, és barátja ingének zsebébe csúsztatja, aki elvált férjként nem járulhatott szentáldozáshoz (ráadásul még a választást sem nyerte meg, szegény). Az esemény nagy port kavart, nyilatkoztatták is róla magát az érintettet, az érseki kúria szóvivőjét és a járókelőket is. Mi volt a hivatalos egyházi álláspont? Hogy Deborah Formal — így hívják e meglehetősen informális gesztus elkövetőjét — kétségkívül tiszteletlen magatartást tanúsított, cselekedete azonban nem tekinthető szentségtörésnek (a méltatlan helyre került partikulát végül egy koncelebráns vette magához). Ebből következik, hogy nem alkalmazható vele szemben az Egyházi Törvénykönyv 1367. kánonja sem, amely szerint „aki az átváltoztatott színeket meggyalázza vagy szentségtörő célra elviszi vagy magánál tartja, az Apostoli Szentszéknek fenntartott önmagától beálló kiközösítésbe esik”. És mit mondott ugyanerről az utca embere? „Es un sacrilegio! — Ez szentségtörés!”

Schneider püspök bizonyára inkább az egyszerű híveknek adna igazat, mint a püspöki konferencia nagyhatalmú elnökének. Ebben a 2008-as interjúban megindulva idézi fel saját elsőáldozásának élményét, majd az első keresztény évezred eucharisztikus tiszteletéről beszél:



Reméljük, hogy könyve itthon is hozzájárul majd a tisztánlátáshoz, és segít abban, hogy a rosszul értelmezett jogi formalizmust — amely, mint láttuk, könnyen Formal-izmusba, vagyis saját maga ellenkezőjébe fordulhat — a szentségi fegyelem terén is egy hitelesebb teológiai szemlélet váltsa fel.

2010. február 22.


NAGYBÖJTI SZOLIDARITÁSI AKCIÓ A HAGYOMÁNYOS RÓMAI LITURGIÁÉRT

A mai nap a római rítusban Szent Péternek van szentelve, amit az idén egy különös egybeesés is hangsúlyoz. A nagyböjt I. vasárnapja utáni hétfőn a római stáció Vasas Szent Péter (S. Petrus ad vincula) templomában van, ahol az V. század óta az apostol bilincseit (vincula) őrzik. Ugyanakkor február 22-e Szent Péter székfoglalásának (Cathedra S. Petri) ünnepe. Ez 1960-ig konkrétan az antiochiai székfoglalásra vonatkozott, mivel a római püspöki széknek január 18-án külön ünnepe volt, XXIII. János pápa azonban e kettőt a korábbi megkülönböztetést eltörölve a mai ünnepben egyesítette.

Egyúttal éppen ezen a napon, 1962 február 22-én írta alá ugyanez a pápa példátlanul nagy ünnepélyességgel (a vatikáni Szent Péter-bazilika főoltárán, a bíborosi kollégium tagjai és a Római Kúria munkatársai előtt, a Róma városi papság és a szemináriumi növendékek jelenlétében) Veterum sapientia kezdetű apostoli rendelkezését, amelyben minden elődjénél hosszabban és alaposabban méltatta a latin nyelv szerepét az Egyház életében, s részletesen szabályozta használatát (egy magyar fordítás újabban online is elérhető). Ez az ünnepélyesség utólag visszatekintve kissé groteszknek tűnik, hiszen a pápai törvény magasztos szövege és szelleme a korabeli valóság tükrében szinte azonnal semmivé porladt. A Katolikus Egyház tagjai egyszerűen megtagadták az elfogadását és alkalmazását — baljós jelként vetítve előre mindazt, ami a II. Vatikáni Zsinat alatt és után következett. Történeti távlatból talán nem egészen alaptalan kijelenteni, hogy ez a világméretű obstrukció volt a később rutinszerűvé váló (non-)recepciós magatartás főpróbája.

XXIII. János után ugyanezt kellett elszenvednie VI. Pálnak (gondoljunk csak a Humanae vitae enciklikára), majd II. János Pálnak is (az ő pusztába kiáltó dokumentumait hosszú volna felsorolni). A korszellemmel ellentétes pápai megnyilatkozásokat — legyenek azok elméleti vagy gyakorlati, teológiai vagy filozófiai, jogi vagy lelkipásztori jellegűek — a szekularizmustól átitatott lelkek és elmék nem hajlandók befogadni. Hasonló helyzetben van jelenlegi Szentatyánk, XVI. Benedek pápa is, akinek ugyan nem a Summorum Pontificum motu proprio az egyetlen elszabotált rendelkezése, minket mégis ez érint a leginkább, különösen az idei évben, amelynek végén a püspököknek számot kell adniuk a hatályba lépése óta szerzett tapasztalataikról.

Magyarországon az elmúlt három évben Isten kegyelméből először Budapesten, majd Vácott, Szegeden, Kecskeméten, Sümegen és Hódmezővásárhelyt is megindulhatott a hagyományos római rítusú szentmisék heti vagy havi rendszerességű sorozata. Ezeken a helyeken tehát van a híveknek olyan (többé-kevésbé) állandó csoportja, amely az Egyház liturgiáját a római rítus rendkívüli formájában szeretné megélni. Szerencsére nem állítja senki, hogy bármelyik csoport az erőszakos expanzió igényével lépne fel és ezzel veszélyeztetné az Egyház egységét (külföldön sajnos gyakran hivatkoznak erre). Inkább a másik véglettel találjuk szembe magunkat: azt mondják, hogy nem is vagyunk, s így a velünk kapcsolatos probléma sem létezik. Minden maradhat a régiben, mintha még mindig 1988-at vagy 2007-et írnánk. Néhány megyéspüspök ezzel az okoskodással megakadályozta, hogy híveinek egy csoportja hagyományos rítusú szentmisét vehessen részt. Több szemináriumban az tanítják a növendékeknek, hogy ez egy elavult, teológiailag meghaladott rítus, amelyet a Szentatya csak politikai okokból engedélyezett, de valójában nem támogat, és hogy Magyarországon a szélsőséges erőkön kívül nincsenek olyan hívek, akik igényelnék.

Ez a magatartás ellentétes az egyházjog előírásaival, és súlyosan sérti azokat a híveket, akik az Egyházzal és a pápával teljes közösségben pusztán az őket megillető jogokat kívánják gyakorolni. Helyzetük legalább annyira elviselhetetlen, mintha nyílt elnyomásnak volnának kitéve. Ilyen körülmények között ugyanis állandó harcot kell folytatniuk — akár még belső, pszichológiai szinten is — azért, hogy bizonyítsák maguknak és másoknak: léteznek. Jó volna, ha a régi rítusú szentmisék résztvevői legalább ettől a tehertől meg tudnának szabadulni, s egyúttal újabb lépést tehetnének az országos ismertség és elismertség felé.

Ebből a célból a Szent Mihály Laikus Káptalan mint a budapesti vasár- és ünnepnapi szentmisék szervezője nagyböjti szolidaritási akciót hirdet a hagyományos római rítus iránt elkötelezett hívek számára. Azt szeretnénk, hogy országosan láthatóvá váljék ez az egyelőre láthatatlan közösség, tagjai pedig vállalásukkal egymást és az ügyet is erősítsék. A teljesen nyilvános, ország-világ előtti hitvallás természetesen senkitől nem várható el, ezért nem kezdeményezünk aláírásgyűjtést, amely ráadásul azt a látszatot is keltheti, mintha valaki vagy valami ellen szervezkednénk. Ezért inkább arra gondoltunk, hogy aki szeretné kifejezni a szolidaritását Szentatyánk, XVI. Benedek pápa liturgikus törekvéseivel és azok hazai megvalósulásával, postai levélben — neve, lakcíme és egyházmegyéje megadásával — jelezze elkötelezettségét a hagyományos római liturgia iránt. A leveleket természetesen senkinek nem fogjuk kiszolgáltatni, az adatokat pedig egyedül arra használjuk fel, hogy ha eljön az idő, az illetékes egyházi hatóság előtt is igazolni tudjuk a régi rítus iránti igény valóságos létezését.
A leveleket 2010 nagyböjt első vasárnapja és húsvét között várjuk az alábbi címre:

CLSMA / Földváry Miklós István,
2100 Gödöllő, Podmaniczky Frigyes utca 14.

Az akció nem irányul senki és semmi ellen, célja csupán a támogatás és a szolidaritás kifejezése. Aki úgy gondolja, hogy a puszta szolidaritáson kívül mást is szeretne üzenni nekünk, esetleg kérdései vagy kérései lennének a régi római liturgiával kapcsolatban, nyugodtan írja bele ezt is a levélbe, mi pedig igyekszünk a megfelelő formában (írásos vagy elektronikus levélben, illetve itt, a káptalan internetes honlap­ján) válaszolni.

Ezt a felhívást rövid bevezetéssel kiegészítve egy A/5-ös lapon külön is megszerkesztettük, hogy könnyen terjeszthető legyen elektronikus és nyomtatott formában: a dokumentum pdf fájlként a Gloria.tv-ről letölthető. Reméljük, hogy húsvétig elegendő számú támogató levél gyűlik össze ahhoz, hogy ne csak a fent kitűzött egyszerűbb célt, vagyis létünk puszta igazolását valósítsuk meg, hanem a széleskörű támogatás birtokában egyúttal a káptalant — és vele együtt a liturgiákat szervező más közösségeket — is hozzásegítsük a régóta várt hivatalos egyházi elismeréshez.

Legyen ez az egyéni felelősségvállalás az idei esztendő nagyböjti áldozatainak egyike, amellyel ki-ki hozzájárulhat az Istent dicsőítő és az embereket megszentelő liturgia hazai ügyéhez. Adja Isten, hogy olvasóink, híveink és minden jó szándékú érdeklődő minél nagyobb számban álljon ki az őt megillető isteni és emberi jogokért!

2010. február 21.


A MÁSODIK NAGYBÖJTI VASÁRNAP ÉNEKEI

A következő vasárnap ismét a klasszikus vokálpolifónia jegyében áll majd: a szentmisén a Choralis Constantinus 500 sorozat keretében — noha az időszak megkívánta mértékletességgel — ismét a Corvina Consort énekli majd Heinrich Isaac többszólamú propriumtételeit a korabeli Habsburg udvarban is használatos passaui graduále szerinti gregorián énekekkel. Az ünnepélyességet a következő kompozíciók hivatottak növelni:

Bevonulásra— Adiuva nos, Deus
Aspérges me, Dómine
Introitus — Heinrich Isaac: Reminíscere miseratiónum tuárum (CC I.)
Kyrie — Missa Ferialis
Graduale — Tribulatiónes cordis mei (Graduale Pataviense, fol. 33v)
Tractus — Heinrich Isaac: Dixit Dóminus mulíeri Chananéæ (CC I.)
Credo (ambrozián)
Offertorium — Meditábor in mandátis tuis (Offertoriale Triplex)
Sanctus — Missa Ferialis
Úrfelmutatásra — Orlando di Lasso: Adorámus te, Christe
Agnus Dei — Missa Ferialis
Communio — Heinrich Isaac: Intéllige clamórem meum (CC I.)
Áldozás után — Josquin des Prez: O salutáris Hostia
Kimenetre — Pierre de la Rue: Ave apertor cælórum

Közreműködik:
Pintér Ágnes, Pászti Károly, Kalmanovits Zoltán, Demjén András.

2010. február 19.


NAGYBÖJTI MATUTÍNUM

Holnap, 2010. február 20-án, este 8 órai kezdettel (tehát szándékainkhoz és a múlt heti hirdetéshez képest egy órával később) tartjuk az első nagyböjti vasárnap matutínumát Budapesten, a Belvárosi Szent Mihály-templomban. A nagyböjt a virrasztó imádság kiváltságos ideje, így a matutínum részleges vagy teljes elvégzését most azoknak is ajánljuk, akik egyébként nem vagy csak ritkábban vesznek részt az ünnepélyes zsolozsmákon. Közösségi szempontból sem jelentéktelen, hogy ezzel a szertartással kezdjük meg a káptalan liturgikus működésének hetedik évét. A nyomdailag sokszorosított matutínumos füzet immár szokás szerint megvásárolható a helyszínen 300 Ft-os áron.

2010. február 17.


AZ AVENTINUSI SZENT SZABINA-BAZILIKA AMBÓI

Hetvenedvasárnapi bejegyzésünkhöz csatlakozva alább a mai nap stációs temploma, az Aventinuson épült Szent Szabina-bazilika ambóiról közlünk néhány fényképet. A templom a dominikánus rend római központja, ahol a pápa a stációs gyakorlat maradványaként mind a mai napig celebrálja a hamvazószerdai szentmisét. A végletesen egyszerű, geometrikus kidolgozású ambók akár most is épülhettek volna: beszédes példái annak, hogy a liturgikus funkció szempontjából hiteles templomtér bármely építészeti stílusban kialakítható. Egyszer talán a mai templomépítők és -építtetők is ráébrednek, hogy a hagyományos, teljes formájában végzett liturgia nem megköti, hanem fölszabadítja a fantáziát, hiszen öncélú ornamentális megoldások és művészi pótcselekvések helyett valódi, jelentékeny tárgyak és terek megalkotását igényli. (A fönti, archív fölvételen a passió éneklése közben látunk három dominikánus diákonust a Szent Szabina-bazilika evangéliumambóján, észak és egyben a kórus felé fordulva; a képet Gregory DiPippo kiváló nagyheti cikksorozatából vettük át.)

A leckeambó az „északi” oldalon


Az evangéliumambó és a húsvéti gyertya oszlopa a „déli” oldalon


A korláttal körülvett kórus a templomhajóban, oldalában az ambókkal

2010. február 15.


AZ „ECCLESIA DEI” PÁPAI BIZOTTSÁG VÁLASZAI A SUMMORUM PONTIFICUM MOTU PROPRIO VÉGREHAJTÁSÁVAL KAPCSOLATBAN

Mons. Guido Pozzo, az „Ecclesia Dei” Pápai Bizottság titkára 2010 január 20-án levélben válaszolt a hagyományos római liturgia iránt elkötelezett lengyel hívek öt kérdésére. A válaszok a Summorum Pontificum motu proprio néhány kulcsfontosságú helyének hivatalos értelmezését adják, és nemcsak a lengyel, hanem a magyar viszonyok szempontjából is nagy jelentőséggel bírnak. Különös figyemet érdemel a bizottság rendkívül gyors reakciója: a január 5-én kelt beadványra két héten belül válaszoltak (a magyar közigazgatási jogban a rendes ügyintézési határidő egy hónap, a vatikáni gyakorlatban pedig nem ritkán egy-két év).

Korábban már írtunk róla, hogy a motu proprio értelmezéséről és alkalmazásának részleteiről a felgyülemlett tapasztalatok alapján a bizottság külön dokumentumot (műfajilag instrukciót, vö. CIC 34. k.) készített, amelyet az államtitkárság útján felterjesztett a Szentatyának. A tervezetről Darío Castrillón Hoyos bíboros 2008 folyamán többször nyilatkozott (l. pl. itt és itt), főbb témáiként a naptár, a szubdiakonátus, a liturgikus ruhák és az eucharisztikus böjt kérdését jelölte meg. Fr John T. Zuhlsdorf, a bizottság egykori munkatársa még februárban úgy értesült, hogy a szöveg a pápa íróasztalán van, és várhatóan in forma specifica lesz jóváhagyva. Október végén elterjedt a hír, hogy az instrukció zöld utat kapott és 2009 elején fogják kihirdetni.

Ekkor azonban közbejött valami: a lefebvrista püspökök kiközösítésének visszavonása, és a nyomában kibontakozó nemzetközi hecckampány. A kihirdetést ebben a légkörben a Szentszék érthető óvatossággal elnapolta, később pedig a pápa magát a bizottságot is átszervezte. A testület új titkára 2009 őszén már úgy nyilatkozott, hogy „tanulmányozzák a tervezetet” — ami a korábbi szövegnek a bizottsághoz való visszaküldésére, esetleg más dikasztériumokhoz való továbbítására utalhat. Mivel nincs már olyan messze 2010 július 7-e, a motu proprio megjelenésének harmadik évfordulója, amikorra a püspöki konferenciáknak jelentést kell készíteniük az elmúlt három év tapasztalatairól, valószínűnek tűnik, hogy a Szentszék az instrukciót mintegy ezekre válaszul, valamikor a nyári szünet után tervezi kibocsátani.

Amíg ez az általános értelmező és végrehajtási dokumentum meg nem jelenik, azokra az eseti válaszokra vagyunk utalva, amelyeket az „Ecclesia Dei” Pápai Bizottság a motu proprióval kapcsolatban hozzá forduló egyházi és világi érdeklődőknek adott. E válaszok ugyan formailag csak az adott ügyben bírnak jogilag kötelező erővel, ha viszont általános kérdésekre vonatkoznak, tartalmuk miatt mégis általános döntésnek számítanak, s így mások is hivatkozhatnak rájuk (a hagyományos kánonjogi terminológiában ezek az ún. decreta aequivalenter generalia). 2007 óta a bizottság számos kérdésre válaszolt, ezek közül azonban nem mindegyik hivatalos jogértelmezés (pl. egy 2008 szeptember 22-i levél Mons. Camille Perl magánvéleményét, egy 2008 július 16-i pedig a tanácsait tartalmazza). Mivel releváns válaszból elég kevés ismeretes, úgy gondoltuk, érdemes ezeket összegyűjteni és a hazai közönség számára magyarul is hozzáférhetővé tenni. Először mindig az eredeti dokumentumokat közöljük úgy, ahogy publikálva lettek, utána pedig az érdemi rész fordítását adjuk; kommentárral szükség esetén a forrásként belinkelt külföldi honlapok szolgálhatnak.


1. Diakónus a régi rítusú szentmisén (2008 február)


„A Summorum Pontificum motu proprio, amint az Ecclesia Dei motu proprio is, föltételezi, hogy bármely diakónus — akár átmeneti, akár állandó — szolgálhat az 1962-es Római Misekönyv szerinti szentmisében, feltéve természetesen, hogy jól ismeri a rítusokat és a kellő biztonsággal tud bennük részt venni. A helyi ordinárius nem akadályozhat meg egy feddhetetlen diakónust abban, hogy a római rítus rendkívüli formájában szolgáljon, feltéve, hogy a diakónus alkalmas erre.”


2. A régi rítus oktatása a szemináriumokban (2008 február 9.)


„1. A papnövendékeknek a Katolikus Egyház római rítusában joguk van hozzá, hogy a római rítus mindkét formájában oktatást kapjanak.

2. Azoknak, akik a Katolikus Egyház római rítusú papnövendékeinek képzéséért felelősek, gondoskodniuk kell róla, hogy növendékeik a római rítus mindkét formájában oktatást kapjanak.

Várakozásaink szerint ezeket a kérdéseket nemsokára egy, a Summorum Pontificum motu proprio végrehajtásáról szóló instrukció fogja tárgyalni.”


3. A régi rítus és a latin nyelv oktatása a szemináriumokban
(2008 február 9.)



„1. A papnövendékeknek a Katolikus Egyház római rítusában joguk van hozzá, hogy a római rítus mindkét formájában oktatást kapjanak.

2. Azoknak, akik a Katolikus Egyház római rítusú papnövendékeinek képzéséért felelősek, gondoskodniuk kell róla, hogy növendékeik a római rítus mindkét formájában oktatást kapjanak.

3. Senki nem tervezi egységes latin szintfelmérés bevezetését azon szeminaristák és papok számára, akik a római rítus rendkívüli formájában kívánnak szentmisét celebrálni, az viszont elvárható, hogy akik celebrálnak, kellő birtokában legyenek a latin nyelvnek ahhoz, hogy képesek legyenek elolvasni, helyesen kiejteni és megérteni a szent szövegeket, amelyeket recitálniuk vagy énekelniük kell.

Várakozásaink szerint ezeket a kérdéseket nemsokára egy, a Summorum Pontificum motu proprio végrehajtásáról szóló instrukció fogja tárgyalni.”


4. A szentmise olvasmányai népnyelven (2008 április 11.)


„1. A Summorum Pontificum motu proprio 6. cikkelye előirányozza a lehetőséget az olvasmányok népnyelvű felolvasására anélkül, hogy azokat előtte latinul is felolvasnák.

2. Az olvasmányokat fel lehet olvasni angolul [minden olyan] fordításból, amelyet a Szentszék és az Egyesült Államok püspökei liturgikus használatra jóváhagytak.”


5. A régi rítus oktatása a szemináriumokban (2008 május 6.)


„[...] Nyilvánvalóan beletelik egy kis időbe, amíg a Summorum Pontificum motu proprio hatásai elérik az Egyház megfelelő szintjeit. Önnek joga van hozzá, hogy megtanítsák a római rítusú szentmise rendkívüli formájára, hiszen ez igen fontos része a római liturgia történetének, és aki nem ismeri a múltat, attól nem várható el, hogy képes legyen mélyebben megérteni a jelent.

[...] A szemináriumi liturgika órákon joggal várhatja el, hogy tanulhasson a római rítus rendkívüli formájáról. Ha Ön a papságra készül, joggal várhatja el azt is, hogy megtanulhassa a [szentmise] celebrálásának módját a rendkívüli formában. Ez pedig sokat segíthet annak megtanulásában, hogyan végezheti [a szentmisét] a rendes formában tisztelettel és áhítattal.”


6. A rendes formában vasárnapra áthelyezett ünnepek
(2008 október 20.)


PONTIFICIA COMMISSIO «ECCLESIA DEI»

N. 107/97

Rome, 20 October 2008

Dear Mr. Chadwick,

I wish to acknowledge receipt of your letter of 3 July 2008 in which you raise certain questions pertaining to Holydays of obligation.

In the first instance I wish to point out that the question of the liturgical calendar to be followed for the use of the liturgical books of the extraordinary form of the Roman Rite is one that will continue to be studied by this Pontifical Commission. Hence present responses should be understood without prejudice to any subsequent clarifications which may be eventually made by this Pontifical Commission.

With regard to your queries we may state that:

1. The legitimate use of the liturgical books in use in 1962 includes the right to the use of the calendar intrinsic to those liturgical books.

2. While in accordance with Canon 1246 §2 of the Code of Canon Law the Episcopal Conference can legitimately transfer Holydays of obligation with the approbation of the Holy See, it is also legitimate to celebrate the Mass and Office of those feasts on the days prescribed in the calendar of the liturgical books in use in 1962 with the clear understanding that, in accordance with the legitimate decision of the Episcopal Conference, there is no obligation to attend Mass on those days.

3. Thus, in accordance with nn. 356—361 of the Rubricae Generales Missalis Romani of 1962, it is appropriate to celebrate the external solemnity of Holy Days on the Sunday to which they have been transferred by the Episcopal Conference, as has been customary in many other countries hitherto.

With prayerful best wishes I remain,

Sincerely yours in Christ,

Rev. Msgr Camille Perl
Vice President

„Először is szeretném hangsúlyozni, hogy ez a Pápai Bizottság folyamatosan foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy a római rítus rendkívüli formájának liturgikus könyveit használókra milyen liturgikus naptár vonatkozzék. Ezért a jelen válaszokat úgy kell tekinteni, mint amelyek nem állnak útjában bármilyen későbbi magyarázatnak, amelyet ez a Pápai Bizottság esetlegesen adni kíván.

Kérdéseire nézve a következőket tudjuk kijelenteni:

1. Az 1962-ben érvényes liturgikus könyvek törvényes használata magában foglalja a jogot az e liturgikus könyvekhez lényegileg hozzátartozó naptárhoz.

2. Jóllehet az Egyházi Törvénykönyv 1246. kánonjának 2. §-a alapján a püspöki konferencia a Szentszék jóváhagyásával törvényesen helyezheti át a parancsolt ünnepeket, ezen ünnepek szentmiséjét és zsolozsmáját törvényesen lehet ünnepelni azokon a napokon is, amelyeket az 1962-ben érvényes liturgikus könyvek naptára előír, azzal a nyilvánvaló értelmezéssel, hogy e napokon — a püspöki konferencia törvényes döntése alapján — nem áll fenn a szentmisén való részvétel kötelezettsége.

3. Ily módon — az 1962-es Rubricae Generales Missalis Romani 356—361. p.-jai alapján — helyénvaló az ünnepnapok külsődleges megtartása azon a vasárnapon, amelyre azt a püspöki konferencia áthelyezte, amint az eddig is sok helyen szokásban volt.”


7. Válaszok egy brazil hívő általános kérdéseire (2009 július 18.)

A kérdéseket a bizottság levele nem tartalmazza, viszont a válaszok szempontjából nem mellékesek, ezért közöljük őket.

„1. A Summorum Pontificum motu proprio hatályba lépése óta rászorul-e bármely pap a megyéspüspök engedélyére ahhoz, hogy a Missa Gregorianát [így nevezte el Castrillón Hoyos bíboros a Nagy Szent Gergelyre visszavezethető hagyományos római rítust] celebrálhassa?

2. Bírniuk kell-e híveknek a latin nyelvet ahhoz, hogy részt vehessenek a Missa Gregorianán? Vagy elegendő-e a hívek részvételéhez, ha kétnyelvű (latin-portugál) misefüzetekből [követik a szertartást]?

3. Elégtelen-e a szentmisének a rendkívüli forma szerinti bemutatásához a hívek egy kis (pl. 8 fős) — noha állandó — csoportja?

4. A megyéspüspöknek közre kell-e működnie abban, hogy a hívek állandó csoportja által a Missa Gregoriana iránt előadott kérelem megvalósuljon?

5. Részt vehetnek-e a Missa Gregorianán azok a hívek, akik nem tartoznak az állandó csoportba?

6. Lehet házasságkötést celebrálni a római rítus rendkívüli formájában?

7. A Summorum Pontificum motu proprio kiadásával XVI. Benedek pápának szándéka-e az, hogy a Missa Gregoriana széles körben elérhető legyen az egyházmegyékben?

8. Kívánja-e a Szentatya, hogy a latin nyelv oktatása ismét része legyen a szemináriumok tantervének, hogy a leendő papok képesek legyenek a szentmisét latinul celebrálni?

9. A Summorum Pontificum motu proprio végrehajtása során a megyéspüspökök kötelesek-e tartani magukat az «Ecclesia Dei» Pápai Bizottság utasításaihoz, még ha Brazília apostoli nunciusa — hipotetikusan — ezzel ellentétes véleményt tenne is közzé?”

A bizottság válaszai:


„1. A pápai dokumentum nem irányoz elő semmilyen különleges engedélyt a megyéspüspök részéről ahhoz, hogy valamely pap a rendkívüli forma szerint celebrálhassa a szentmisét (2. cikkely).

2. A híveknek nem kell széles körű latin nyelvtudással rendelkezniük, elegendők a kétnyelvű misekönyvek vagy lapok.

3. Az állandó csoportot alkotó hívek száma nagyban függ a helyi körülményektől, amelyek alapján egy pap el tudja dönteni, hogy egyéb lelkipásztori kötelezettségei mellett tud és akar-e foglalkozni egy viszonylag kis csoporttal.

4. A megyéspüspöknek összhangban kell lennie a pápai dokumentumban kifejtett utasításokkal (5. cikkely, 1. §; és CIC 392. k.); más kérdés a gyakorlati megvalósíthatóság ellenőrzése a motu proprio rendelkezéseinek megfelelően.

5. Azok a hívek, akik nem tartoznak az állandó csoportba, természetesen részt vehetnek a rendkívüli formájú szentmisén.

6. A rendkívüli forma szerinti házasságkötés lehetséges, a plébánossal egyetértésben (9. cikkely, 1. §).

7. A pápai dokumentum egyházmegyén belüli széles körű alkalmazásához elegendő követni azokat az útmutatásokat, amelyeket maga a dokumentum tartalmaz.

8. A szemináriumokban való latintanításról lásd a jelenlegi Egyházi Törvénykönyv most is érvényes előírásait: Can. 249. — Institutionis sacerdotalis Ratione provideatur ut alumni non tantum accurate linguam patriam edoceantur, sed etiam linguam latinam bene calleant necnon congruam habeant cognitionem alienarum linguarum, quarum scientia ad eorum formationem aut ad ministerium pastorale exercendum necessaria vel utilis videatur. [249. kán. — A papnevelés szabályzata gondoskodjék arról, hogy a növendékek ne csak a hazai nyelvet sajátítsák el pontosan, hanem a latint is jól ismerjék, és azokban az idegen nyelvekben is kellőképpen jártasak legyenek, melyek tudása képzésükhöz vagy lelkipásztori szolgálatuk gyakorlásához szükségesnek vagy hasznosnak tűnik.]

Minden további kérdésben hivatkozzanak csak a pápai dokumentumra, hiszen a Szentatya a legfőbb egyházi hatóság, akihez minket isteni rendelésből a szeretet, a tisztelet és az engedelmesség [köteléke] kapcsol.”


8. Válaszok a lengyel hívek általános kérdéseire (2010 január 20.)

A kérdések:


„1. Abban az esetben, ha nincs más lehetőség, vagyis ha nem áll rendelkezésre saját templom a rendkívüli forma [végzéséhez], megengedhető-e, hogy egy olyan templomban (plébániatemplomban vagy templomigazgatóságon), amelyben a Triduum Sacrumot szokás szerint a rendes formában végzik, a nagyheti liturgiát a rendkívüli formában (járulékosan) is ünnepeljék? A probléma konkrétan arra vonatkozik, hogy sok helyütt éppen a nagyhéten gyakorlatilag minden templomban az új formájú liturgia ünneplése folyik. Ez az ünneplés akadályát képezi-e annak, hogy a liturgia a rendkívüli formában is elvégezhető legyen?

2. Lehet-e egy rendkívüli formájú szentmisét olyan időpontra helyezni, amelyben addig egy rendes formájú szentmisét ünnepeltek? A kérdés arra vonatkozik, hogy vasárnaponként folyamatosan, egészen estig szoktak új formájú szentmiséket bemutatni. Hogy teljesüljön azon hívek igénye, akik egy rendkívüli formájú szentmisét kérnek, a liturgiák között fennmaradó délutáni órákat (13 és 15 óra között) kell igénybe venni, ami jelentős logisztikai ráfordítást okoz a munkatársaknak (ministránsok és hasonlók), továbbá nehezen egyeztethető össze a keresztény vasárnap rendes ritmusával, különösen a családok részéről.

3. Celebrálhatja-e egy plébános vagy más pap — az új forma megszokott és rendszeres alkalmazása mellett — saját magától, nyilvánosan a rendkívüli formát, „hogy az összes hívő — idős és fiatal — megismerkedhessék a régi rítusokkal, és gazdagodhassék érzékelhető szépségüktől és transzcendenciájuktól”? [Idézet Castrillón Hoyos bíborosnak 2008 június 14-én a Latin Mass Society előtt elmondott beszédéből.]

4. Szabad-e egy rendkívüli formájú szentmisén az 1970-es Missale Romanum szerinti naptárt, olvasmányokat vagy prefációkat használni az 1962-es Missale Romanum megfelelő szövegei helyett?

5. Szabad-e a rendkívüli formájú szentmisén egyszerű világinak, ill. ministránsnak az olvasmányokat népnyelven felolvasni, miután a pap (aki szintén birtokában van a népnyelvnek) latinul már elovasta a szöveget?”

A bizottság válaszai:


„Ad 1: Lehetségesek a szertartások a rendkívüli formában is, a helyi ordinárius belátása szerint.

Ad 2 és 3: A kérdés a plébános bölcs belátására van bízva, fenntartva azonban, hogy a hívek állandó csoportjának joga van a rendkívüli formájú szentmisén való részvételhez.

Ad 4: A válasz nemleges.

Ad 5: A szentleckét és a mise evangéliumát magának a celebráns papnak, vagy — a liturgia által előírt esetekben — a diakónusnak [meg persze a szubdiakónusnak] kell olvasnia; az olvasás után azonban a fordítást világi hívő is elvégezheti [= felolvashatja].”

Összeállította és fordította: R.Z.
(a 249. kánon Erdő Péter fordítása)


POST SCRIPTUM 1:

A fent közölt legutolsó válaszról 2010 február 16-a óta részletes kommentár olvasható Gero P. Weishaupt kánonjogász tollából a Kathnews hírügynökség honlapján. Egyébiránt kitűnő elemzésének egy részletével sajnos nem tudunk egyetérteni: tévesen állítja ugyanis, hogy ez a levél csak Mons. Pozzo magánjellegű válaszait tartalmazza, mivel a hivatalos jelleghez a bizottság elnöke, Levada bíboros aláírására is szükség volna.

A Római Kúria hatályos szervezeti és működési szabályzata, a Regolamento generale della Curia Romana (1999) a 131. cikkely 7. §-ában valóban a dikasztérium vezetőjének és titkárának közös aláírásáról beszél (vö. RGCR 26. cikkely, e) p.), ez azonban az egyetemes Egyházat érintő dokumentumokra vonatkozik, amelyeket a 6. § szerint a római pápa elé kell terjeszteni jóváhagyásra. A fent közölt nyolc levél viszont, mint írtuk, formailag nem egyetemes tárgyú dokumentum, ezért arra a 132. cikkely előírása vonatkozik: „Az előző cikkelyben leírt eljárás alkalmazandó, amennyiben szükséges, a többi dokumentum előkészítése során is.” Márpedig elég nyilvánvaló, hogy az efféle speciális részletkérdésekkel nem szükséges minden esetben a Szentatyához rohanni, aki éppen azért hozott létre egy külön pápai bizottságot, hogy az ő nevében és tekintélyével maga intézze ezeket az ügyeket. Ugyanezért nem szükséges a bizottság elnökének aláírása sem: amint a fenti példák is mutatják, 2007 óta egyetlen ilyen technikai jellegű válasz nem viselte Castrillón Hoyos bíboros aláírását, szemben számos más — itt nem idézett — levéllel, amelyeket valóban maga a bizottság elnöke jegyzett. Az elnök és a titkár közös aláírása tehát csak pápai jóváhagyásra szoruló, egyetemes dokumentumoknál szükséges, amint az a készülő instrukció esetében várható; a részleges tárgyú hivatalos dokumentukokat viszont a titkár is kibocsáthatja, sőt a dikasztérium saját rendtartása egyes esetekben még az altitkárt is felhatalmazhatja az aláírásra (vö. RGCR 27. cikkely, c) p.). Mindhárom típusra a közelmúltból számos példa ismeretes.


POST SCRIPTUM 2:

2010 február 19-én Carlos Antonio Palad újabb érdekes kommentárt közölt a legutolsó dokumentumhoz a Rorate Caeli blogon, többek között azt is felsorolva, hogy az új értelmezés a bizottság mely korábbi állásfoglalásaihoz képest jelent változást.

R.Z.

2010. február 14.


HAMVAZÓSZERDAI SZERTARTÁSOK POLIFON ÉNEKEKKEL

Február 17-én, hamvazószerdán este 7 órakor kezdjük a hamuszentelés és a hamvazás szertartását Budapesten, a Belvárosi Szent Mihály-templomban, ezeket követi az énekelt szentmise. A nagyböjti szent idő kezdetét a Choralis Constantinus 500 sorozat keretébe illeszkedő, XV—XVI. századi többszólamú énekek teszik majd ünnepélyesebbé. Ez alkalommal a gregorián és polifon tételeket egy hozzánk közel álló és velünk sok szempontból azonos háttérrel rendelkező, rendszeres liturgikus szolgálatot teljesítő együttes, a Fővárosi Kántorátus szólaltatja meg Mizsei Zoltán irányításával. A szertartás énekrendjét alább közöljük:

Hamvazás

Antiphona — Exáudi nos Dómine
Antiphona — Immutémur
Antiphona — Iuxta vestíbulum
Responsorium — Emendémus in mélius

Mise

Introitus — Heinrich Isaac: Miseréris ómnium, Dómine (CC I.)
Kyrie — Missa Ferialis
Graduale — Miserére mei Deus (Graduale Pataviense, fol. 27)
Tractus — Heinrich Isaac: Dómine, non secúndum (CC I.)
Offertorium — Exaltábo te Dómine (Offertoriale Triplex)
Sanctus — Missa Ferialis
Úrfelmutatásra — Loyset Compère: Adoramus te, Christe
Agnus Dei — Missa Ferialis
Áldozás előtt — Josquin des Prez: O salutaris Hostia
Communio — Heinrich Isaac: Qui meditábitur (CC I.)
Kimenetre — Guilleume Dufay: Ave Regína cælórum

Hamvazószerdához kötődik az e bejegyzés élére illesztett fölvétel is. 2006-ban készült a római FSSP egykori, kicsiny templomában (San Gregorio dei Muratori, Via Leccosa 75), a hamvazószerdai mise után — érdemes megfigyelni különösen a tabernákulum valódi sátrat formázó függönyét. A budapesti Zeneakadémia Egyházzene Tanszékének hallgatói, köztük a CLSMA alapító tagjai éppen tanulmányi kiránduláson voltak a Városban: többen közülünk ekkor vettek részt először hagyományos rítusú, sollemnis szentmisén. A szertartáson mi láttuk el az énekes szolgálatot, majd egy hangulatos kisvendéglőben közös kardhalvacsorán álmodoztunk a régi római rítus akkor még távolinak tűnő magyarországi jövőjéről Alácsi Ervin Jánossal és Kovács Ervinnel (ők akkor még mindketten Rómában folytatták tanulmányaikat).

2010. február 12.


AZ IDEI HÓ A VATIKÁNBAN

A tavalyi hó, amely nálunk sem olvadt el teljesen, világszerte újabb és újabb utánpótlást kap „onnan felülről” (desuper), ma pedig a Vatikánba is megérkezett:



A hírügynökségi jelentések szerint a Szent Péter tér 24 éve nem látott havat. Hosszú idő ez egy embernek, ám rövidke pillanat egy kétezer éves emberi közösségnek — fordíthatnánk a visszájára Neil Armstrong elhíresült kijelentését. 1969-ben, a Holdra szállás évében az emberiség még nagy ugrásokkal haladt előre, a Katolikus Egyház is új liturgiát vezetett be. 17 évvel később, 1986-ban egy nyolctagú bíborosi különbizottság részletes javaslatokat terjesztett a pápa elé a régi liturgia korlátozott visszaállítására — ebben az évben esett utoljára hó a Vatikánban. Azóta új pápánk van, aki a 2007-es Summorum Pontificum motu proprióval gyakorlatilag a 21 évvel ezelőtt félretett javaslatokat valósította meg, 2009-ben pedig kiadta az Anglicanorum coetibus apostoli rendelkezést.

Most ismét gyülekeznek fölötte a fellegek; az ellenség — rendezve zilált sorait — újult erővel lendül támadásba. A hó ellen persze van mivel védekeznie:


Vajon lesz hozzá ereje, hogy más téren is ilyen bátran nyúljon vissza a hagyományos eszközökhöz?

2010. február 11.


KECSKEMÉTI SZENTMISÉK 2010-BEN (1. FÉLÉV)

E héten hétfőn ismét volt hagyományos rítusú, énekelt szentmise a kecskeméti Piarista Templomban. A szervezők honlapján elérhető a 2010-es naptári év első felére tervezett további szentmisealkalmak időpontja is, amelyeket alább mi is közzéteszünk. Fölhívjuk továbbá a figyelmet arra, hogy az általunk is használt, egyszerű miseordinárium, az ún. Missa mundi tételei hangfájlként letölthetők a kecskeméti honlapról: e minden bizonnyal legősibb és az ordinárium liturgikus szerepét legalkalmasabban betöltő sorozat jelentőségét éppen a legutóbb méltatott Dobszay László fejtette ki egy kiváló cikkében: „Missa mundi”, Magyar Zene XXIII/1 (1982) 21–36., ld. még erről egy interneten is elérhető írása 2.2. pontját (a magyar változat az angol után következik). E megfontolások ismerete különösen fontos annak megvilágításához, hogy érthetővé váljék, mi és a hozzánk közel álló, hazai csoportok miért ezt az ordináriumot, és nem a „latin mise” összefüggésében elterjedtebb De Angelis-misét vagy a Liber Usualis ünneptípusonként változó dallamait részesítjük előnyben. A feltöltések leginkább a Gloria szövegének és dallamának elsajátításában segíthetik azokat, akiknek nincs módjuk rendszeresen részt venni régi rítusú énekelt szentmisén. A kecskeméti szertartások várható időpontjai tehát a következők:

2010. február 8. (hétfő) 18.30 óra
— hitvallók miséje (Matha Szt. János)
2010. március 22. (hétfő) 18.30 óra
— feketevasárnap utáni hétfő
2010. április 19. (hétfő) 18.30 óra
— XVI. Benedek pápa megválasztásának 5. évfordulója
2010. május 10. (hétfő) 18.30 óra
— püspök hitvallók miséje (Szt. Antal)
2010. június 7. (hétfő) 18.30 óra
— hálaadó mise

2010. február 5.


ATHLETA PATRIAE

Kedden este, miközben a belvárosi Szent Mihály-templomban a káptalan egyik fele Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepének nyilvános szertartásait tartotta, a káptalani tagok másik csoportja egy kis házi ünnepségen vett részt, amelyre a Régi Zeneakadémia épületében került sor. Bár e két megemlékezés nem volt azonos jellegű és jelentőségű, mégis úgy gondoljuk, hogy a liturgikus ünnepnek szentelt bejegyzés után erről a másikról is szót kell ejtenünk, hiszen szorosan összekapcsolja a kettőt a köztünk élő ünnepelt személye, akinek nemcsak a káptalan, hanem a magyar, sőt az egyetemes Egyház liturgiája is sokat köszönhet.

2010 február 2-án töltötte be 75. életévét Dobszay László, akit olvasóinknak bizonyára nem kell bemutatni. Tudósi és művészi pályafutásának zenei vonulatát a mostani évforduló alkalmából a Fidelio.hu vázolta, munkásságának további irányairól pedig a korábbi méltatásokban olvashatunk (világi oldalról 2005-ből, egyházi részről 2000-ből és 2005-ből). Dobszay tanár úr — amint arról bibliográfiája és diszkográfiája is tanúskodik — az egyházzenét mindig annak természtes kontextusa, a nyilvános istentisztelet körében tanulmányozta és művelte, s ezáltal a liturgiának is termékeny és világszerte elismert kutatójává vált (legalábbis azok szemében, akik a szakmai kompetenciát nem pecsétes papírtól vagy bizonyos klikkekhez való tartozástól teszik függővé). Mély liturgikus látásmódja szövegeinek különös erőt és hitelességet kölcsönöz, ami érezhető a Jegyzetek a liturgiáról című sorozat rövid publicisztikáiban is, vagy akár egy beszélgetésben, amikor éppen a gregorián és a szent zene lényegét fejtegeti. Mi most erről a szellemiségről és a belőle fakadó liturgikus tevékenységről szeretnénk megemlékezni.

Dobszay László gazdag életművének ez az oldala nem annyira közismert, hiszen egy szekularizált társadalomban csak keveseket érint, még kevesebbeket érdekel, s ezek közül sem mindenkinek tetszik — különösen a mai katolikus liturgia megosztásoktól szabdalt vidékein. Egyes kívülállókat maga az egzisztenciális elköteleződés is taszíthat, hiszen ez a steril tudományosságban már jó ideje gyanúsnak számít, s bizonyára ezzel is magyarázható, hogy a muzikológia akadémiai doktorát végül nem az MTA, hanem a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia választotta tagjai sorába. A liturgia valóban nem természettudomány (angolul nemes egyszerűséggel science), és még csak nem is társadalomtudomány (az európainál jóval szűkebb értelemben: social science), minthogy elsősorban Istenről szól, akinek hit és imádás jár az emberektől. Dobszay tanár úr liturgikus szellemisége ezért nem tudományos megfigyelések és elméletek desztillált hozadéka, vagyis egyfajta pozitivista produktum, hanem abból a bensőséges tapasztalatból táplálkozik, amellyel még gyermekkorában megérintette a misztérium — mint egyszerre tremendum és fascinans.

Elköteleződését tovább erősítette azon tudós papok és világiak hatása, akikkel pályája során szorosabb kapcsolatba kerülhetett. Az első közöttük maga Szunyogh Xavér Ferenc OSB volt, a liturgikus mozgalom hazai apostola, aki Romano Guardini hatására az 1920-as évektől kezdve sikeresen ültette át magyar talajba a külföldön mutatkozó eredményeket (kétnyelvű, kommentált liturgia-kiadások, tudományos és népszerűsítő munkák stb.). Az ő ministránsaként Dobszay László a gyakorlatban tanulhatta meg, hogyan képzelték el és élték meg a liturgikus megújulást a mozgalom e szakaszának képviselői. Később az MTA Zenetudományi Intézetében Rajeczky Benjamin OCist munkatársa lett, s így a népzene mellett az egyházzene és a liturgia tudományos kutatásában is elmélyülhetett. A katolikus lexikon szócikke szerint még 1965-ben, a II. Vatikáni Zsinat utolsó évében tagja lett az Esztergomi Főegyházmegye Liturgikus Bizottságának, majd az új népénektár szerkesztő bizottságába is kinevezték, ahol Rajeczky mellett Mezey Lászlóval, a paleográfia, a középkori latinság és a liturgia kitűnő ismerőjével dolgozhatott együtt.

E négy évtizednyi tanulás és munka gyümölcsei már a szocialista rendszer idején beértek, igazán azonban csak a rendszer bukása után kezdtek mutatkozni. Ekkor vált lehetővé, hogy az egyházzene — és vele karöltve a liturgia — tudománya kilépjen addigi gettójából és érdemi kapcsolatot keressen az akadémiai körökkel és a szélesebb társadalommal. Így született meg 1992-ben a Magyar Egyházzenei Társaság és annak tudományos fóruma, a Magyar Egyházzene folyóirat, amelynek intézményes bázisát a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán (később Egyetemen) 1990-től folyamatosan működő egyházzene tanszak jelentette. Ebben a szabadabb légkörben azután Dobszay tanár úr a liturgiát már nemcsak történeti és elméleti szempontból vizsgálhatta, hanem lehetősége nyílt rá, hogy hatalmas tudását és tapasztalatát az Egyház közvetlen javára fordítsa. Időközben ugyanis egy egész emberöltő telt el a II. Vatikáni Zsinat óta, s elérkezett az idő a liturgikus reformok visszatekintő értékelésére, amit egyébként 1988-ban maga II. János Pál pápa szorgalmazott.

Hogy ez az értékelés nem sikerült olyan rózsaszínre, mint amit hivatalos részről addig megszoktunk, nem Dobszay László hibája. Sőt az ő hangja annyiban még ki is rí a kritikusok kórusából, hogy nemcsak bírál és elutasít, hanem igyekszik feltárni a lehetséges okokat, a problémákra pedig hiteles, ugyanakkor a körülményekhez képest nem irreális megoldást is javasol. Ez irányú munkásságának csomópontjait három önálló kötete fémjelzi.

Az első 2003-ban jelent meg az Amerikai Egyházzenei Társaság kiadásában, a szándékosan provokatív The Bugnini-liturgy and the reform of the reform [„A Bugnini-liturgia és a reform reformja”] címmel (a könyv pdf formában innen letölthető). A szerző a művet Joseph Ratzinger bíborosnak ajánlotta, akire Szunyogh Xavér Ferenchez hasonlóan szintén nagy hatással volt Romano Guardini. Dobszay liturgia-szemlélete talán ezért is igen közel áll Ratzingeréhez, amint erre az ajánlás mellett maga a cím is szemléletesen utal (a „reform reformja” jelszó ugyanis Ratzinger bíborostól származik, akit e fölvetése miatt rögtön heves támadások értek a liturgikus establishment tagjai részéről, többek között neki is azt vágták a fejéhez, hogy nincs liturgikus végzettsége, ezért nem ért a dologhoz). Ebben a művében Dobszay elsősorban diagnózist ad: azt vizsgálja, mennyire sikeresen valósította meg az új liturgia a zsinat által szorgalmazott megújulást a szerves fejlődés jegyében, ehhez pedig a hagyományos római rítust veszi alapul abban a formában, ahogy azt ma a tudomány legújabb állása szerint ismerjük.

Egy ilyen elemzés persze csak akkor lehet igazán eredményes, ha többé-kevésbé közmegegyezés van arra nézve, pontosan honnan és hogyan jutott el a liturgia a jelenlegi állapotba. A „honnan” kérdésében a liturgiatudomány az elmúlt fél évszázadban számos új felismerést hozott, és így több olyan nézetről, amely a XX. század közepén még széles körben elfogadott volt és mint ilyen messzire vezető gyakorlati reformoknak (pl. szembemisézés, kézbeáldozás) szolgált indokául, kiderült, hogy történetileg alaptalan vagy erősen leegyszerűsítő-torzító értelmezés. Szükségessé vált tehát a liturgikus múlt korszerű, ideológiai torzításoktól mentes leírása, amit Dobszay László hazai viszonylatban az esztergomi rítusról írt 2004-es könyvében végzett el. Ezt a röviden és egyszerűbb formában, ám nem kevésbé tudományosan megírt munkát egy másik bíborosnak, Erdő Péter esztergom-budapesti érseknek ajánlotta, mint aki mai „sáfára az ősök örökségének”.

A „hogyan” kérdése ennél lényegesen nehezebb, mivel nemcsak a teljes liturgikus múlt hermeneutikai kulcsát adja meg, hanem a jelen értelmezését és a jövő alakítását is meghatározza. Hosszú évek munkájával azonban Dobszay tanár úr ezt a feladatot is megoldotta, s így végre elkészült, néhány hete pedig meg is jelent legújabb monográfiája, melynek címe The restoration and organic development of the Roman rite [„A római rítus helyreállítása és szerves fejlődése”]. Ebben a szerző a 2003-as angol kötet gondolatmenetét folytatatva áttekinti az elmúlt hét év fejleményeit, különös tekintettel XVI. Benedek pápa liturgikus tanítására és a hagyományos római rítus felszabadítását eredményező jogalkotására, majd vázolja a terápiát, vagyis azokat a szempontokat, amelyek mentén a helyreállított római rítus szerves fejlődését elképzelhetőnek és kívánatosnak tartja. Sokunk számára természetes módon beleérti ezekbe a liturgikus reform egyes józan és szükségszerű elemeit, mint pl. a szakrális népnyelvűséget vagy az egyszerű típusdallamokat, amelyek leginkább egy olyan többszintű modellben találhatják meg a helyüket, amely erősen hasonlít a középkori rítusváltozatok rendszeréhez. Valami ilyesmire látszik törekedni maga a Szentatya is, ezért nem meglepő, hogy Dobszay korábbi könyvét egyaránt fenntartásokkal fogadták az 1970-es állapot progresszista védelmezői és az 1962-ben kimerevített status quo kérlelhetetlen hívei (ez utóbbiak egyfajta „középutas megalkuvást” rónak föl neki és a pápának).

Már ez a komoly elméleti munkásság elegendő lenne ahhoz, hogy Dobszay Lászlót a káptalan részéről nagy becsben tartsuk, ennél azonban lényegesen többről van szó. A tanár úr ugyanis az imént vázolt gondolatokat évtizedek óta folytatott széles körű gyakorlati tevékenysége mellett, pontosabban annak alapján érlelte és csiszolta ki. Karnagyként és oktatóként — Szendrei Jankával együtt — nemzedékek egész sorát nevelte liturgikus életre és szemléletre, a megújított liturgia keretében szerzett tapasztalatait pedig a lehető legszélesebb kör: minden magyar számára közkinccsé tette. A legismertebb ezek között az 1986-ban megjelent Éneklő Egyház című kiadvány, amelynek évtizedes munkálataiban oroszlánrészt vállalt és amely a bizottsági szerkesztés ellenére határozottan az ő jegyét viseli magán. Ez a könyv több, mint a zsinati kívánalmaknak megfelelő puszta népénektár: liturgikus katekézis és katolikus imakönyv is egyben, amelynek egyes énekei a gregorián proprium mellett a mi káptalani miséinken is hetente felhangzanak.

Az Éneklő Egyház után az 1990-es évektől a liturgikus szövegek magyar nyelvű, de a hagyományos dallamokkal énekelhető kiadásai következtek, amelyek hátterét a Keresztény Értelmiségiek Szövetségén belül megalakult Szent Ágoston Liturgikus Megújulási Mozgalom biztosította. Az első sorozat Énekes zsolozsmák címen az esztergomi breviárium anyagából adott reprezentatív, ám liturgikusan is használható válogatást azzal a céllal, hogy lefordítva és a körülményekhez igazítva megossza a világi hívekkel a hagyományos római rítus egykori magyar változatának gazdagságát. Mivel az új rítusú Liturgia Horarum, ill. (1991-től) annak magyar fordítása csak a klerikusokra kötelező, a laikusok magánúton már 2007 előtt is jogszerűen imádkozhatták a korábbi liturgia szövegeit tetszés szerinti változatban és nyelven, megvalósítva ezzel a zsinat egyik szándékát (vö. Sacrosanctum Concilium rendelkezés, 100. p.). A magyar hívek így a zsolozsma terén Dobszay László munkájának köszönhetően már jó egy évtizeddel XVI. Benedek pápa előtt a gyakorlatban is élvezhették a folytonosság hermeneutikájának gyümölcseit.

A szentmise esetében a helyzet ennél összetettebb, mivel ennek szövegei a Szentszék utasításainak megfelelően nyelvterületenként egységes fordításban, az illetékes egyházi hatóság felügyelete alatt készültek el és jóváhagyásával kerültek bevezetésre; az így kiadott hivatalos szövegektől eltérni nem szabad. Az egyházzenét illetően azonban az új misekönyv a proprium-tételeknél lehetővé teszi a Graduale Romanum használatát, amelynek megújított változata alapvetően továbbra is a hagyományos szövegeket és dallamokat tartalmazza. Mivel ennek a liturgikus énekkönyvnek máig nincs hivatalos magyar fordítása, Dobszay tanár úr vezetésével elkészült és a Szent Ágoston Liturgikus Megújulási Mozgalom gondozásában 2000 és 2005 között megjelent egy-egy, az introitusok, offertóriumok és kommúniók magyar szövegét egyszerű gregorián dallamon közlő kiadvány, amelyek a népénektárak helyett vagy mellett használhatók. Végül 2007-ben e három füzet anyaga egységes szerkezetbe foglalva és jelentősen kiegészítve látott napvilágot Graduale Hungaricum címmel, és immár azzal a szándékkal, hogy egyaránt szolgáljon a római rítus rendes és rendkívüli formájának népnyelvű énekkönyveként. Hasznosságát bizonyították a mi káptalani miséink is, amelyeken a magyar nyelvű gregorián anyagot — a hívek tevékeny közreműködésével — ebből a könyvből szoktuk énekelni.

A hagyományos rítusnak a magyar nyelvbe és kultúrába való beoltása mellett Dobszay tanár úr úttörő munkát végzett az eredeti (nem esztergomi) római liturgia elméleti és gyakorlati megismertetésében is. Az egyházzene tanszakon Török József meghívott előadóként oktatta ezt a tárgyat, maga az élő rítus pedig az amerikai egyházzenész professzorral, Robert A. Skerisszel való régi kapcsolata révén eleinte szűk körben, majd 2003-ban nagyobb nyilvánosság előtt is megjelenhetett Magyarországon. A külföldön tanuló Alácsi Ervin János is a tanár urat kereste meg először, akit műveiből ismert meg; ez a találkozás később alapvetőnek bizonyult az új liturgikus mozgalom hazai kibontakozása szempontjából.

És ezzel eljutottunk Dobszay Lászlóhoz fűződő kapcsolatunk harmadik, legbelső rétegéhez. A fentiek alapján ugyanis elmondhatjuk magunkról, hogy osztjuk az ő liturgiatudományi meglátásait és valljuk az általa megfogalmazott elveket — egy új generáció tagjaiként persze kissé más formában és eltérő hangsúlyokkal. Annak is örülhetünk, hogy az ő szellemi műhelyéből származó magyar gregorián énekkel dicsérhetjük Istent a szentmiséinken, és hogy amikor az esztergomi rítus latin gregorián énekeivel imádkozzuk a zsolozsmát, immár az ő kutatói és karnagyi munkájának gyümölcseit is élvezhetjük. Valójában azonban ennél sokkal többet kaptunk tőle, mégpedig úgy, hogy közvetlenül szinte semmit nem adott a közösségnek.

A Szent Mihály Laikus Káptalan — amint a blog jobb oldalsávjának bemutatkozó szövegében is olvasható — részben az egyházzenész tanszak hallgatóiból szerveződött, zenei szempontból pedig egyenesen rájuk épült. Ezek az (egykori és mostani) tagjaink egytől egyig Dobszay tanár úr tanítványai voltak, akik tudományos, művészi, sőt nem ritkán emberi fejlődésükben sokat köszönhetnek a vele való személyes kapcsolatnak. Mások viszont csak hírből ismerték őt, és egyéb — bár, mint fent láttuk, tőle gyakran nem független — úton jutottak el a hagyományos római liturgiához. Megint mások a tanítványaitól tanulhattak, vagy lettek maguk is utóbb a tanítványai, munkatársai. E sokféleségben azonban egy dolog nyilvánvaló: a káptalant mint közösséget és mint szervezetet nem Dobszay László alapította, ráadásul ő kezdettől fogva kifejezetten távol is tartotta magát a liturgiáinktól. Viszont az is nyilvánvaló, hogy mégis mind az ő szellemi gyermekei vagyunk, akiknek szárnybontogatását óvó tekintettel kísérte és akiket identitásuk kialakításában tapintatos visszahúzódásával támogatott. Szellemileg úgy tudott igazán jelen lenni köztünk, hogy fizikailag nem volt jelen. Egyetlen teljesen közös rendezvényünk, a 2008 augusztusában tartott liturgikus konferencia így nemcsak a Dobszay-iskola fiatal kutatóinak nemzetközi bemutatkozása lehetett, hanem egy olyan sajátos magyar mozgalomé is, amely éppen attól tűnik példaértékűnek a külföldiek számára, hogy nem egy kiemelkedő tudós személyi kultuszára épül, hanem hiteles közösségi lelkületből táplálkozik.

Úgy tűnik, hogy ez a közösségi lelkület az utóbbi időben szép lassan elkezdett terjedni az országban. A jelenségre az Egyházból többen felfigyeltek, s az eddigi kategóriák segítségével új lelkiségi mozgalomként próbálták értelmezni. Ez a megközelítés alapjában téves, ám a körülmények ismeretében nehezen hibáztatható. Ebből a bejegyzésből viszont most remélhetőleg kiderült, miért nem beszélhetünk egy Dobszay László — mint afféle magyar Kiko vagy Chiara — köré szerveződő „új közösségről”. És éppen emiatt külön hálásnak kell lennünk neki, amiért a többé vagy éppen kevésbé katolikus hagyományok kavalkádjában, amelyekből a mai Egyház szivárványos miseruhája összeáll, saját és különbejáratú karizma helyett az eredeti Hagyományt próbálta meg felmutatni és átörökíteni úgy, ahogy azt ő is csak kapta, majd saját erejéből még jobban megismerte.

Dobszay László a liturgikus megújulás mostanában kibontakozó új szakaszának, a XVI. Benedek nevével fémjelzett mozgalomnak nemzetközi jelentőségű alakja. Mi, a Szent Mihály Laikus Káptalan tagjai mindnyájan az ő köpönyegéből jöttünk elő, még akkor is, ha sokan közülünk nem lehettünk személyesen a tanítványai vagy munkatársai. Ezért tisztelettel és szeretettel, örömmel és hálával csatlakozunk a február 2-i ünnepség résztvevőihez, akik a születésnapi tortát Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepének introitusával díszítették:


A fizikailag átlényegített gregorián dallamra a magunk részéről az ismert hazai himnusz verbális parafrázisával válaszolunk:

Cantus sacri doctor, ave,
ritus cultor, Ladislae,
Dei studens gloriae:
lustra quindecim aggressus
es defensor indefessus
et athleta patriae!

2010. február 3.

EGY ÉVE RENDSZERES SZENTMISÉK IMMÁR SZEGEDEN IS

Egy éve, hogy immáron Szegeden is vannak rendszeres és nyilvános szentmisék a római rítus hagyományos („rendkívüli”) formájában. P. Varga Kamill szeged-alsóvárosi ferences plébános a helyi hívek kezdeményezését nyitottan fogadta, és a több mint félezer éves szentély barokk Mária főoltáránál először havonta szombatonként Kovács Ervin Gellért, majd felszentelése óta immár minden vasárnap Dr. Alácsi Ervin János mutatja be a szentmiseáldozatot. Néhány alkalommal Galaczi Tibor piarista atya helyettesített Kecskemétről.

Az elmúlt esztendőben több mint másfélszázan vettek részt a miséken, köztük a helyi szeminárium néhány kispapja és több egyházmegyés pap is. Sajnos többen jelezték, hogy a vasárnap délután fél négyes időpont családi elfoglaltságok miatt számukra kevéssé alkalmas, mégis a rendszeres szentmiselátogatók köre jelenleg 15—20 főre tehető, és lassú emelkedést mutat.

Ez a szentmisealkalom mára beépült a plébánia miserendjébe, plakátokon és szórólapokon több szegedi plébániatemplomban is hirdetve van. A közelmúltban a http://www.szegedma.hu/ portál külön cikkben számolt be a szentmisékről. Külön köszönet a szegedi ferenceseknek, akik nagylelkűen otthont adtak liturgikus örökségünk szegedi megjelenítéséhez és ápolásához!

(A fönti beszámolót Kohári Nándor, a szegedi szentmisék kezdeményezője és világi szervezője bocsátotta a káptalani oldal rendelkezésére.)

2010. február 2.


GYERTYASZENTELŐ BOLDOGASSZONY

A mai napon, február 2-án, este fél 7 órai kezdettel gyertyaszentelést, körmenetet és énekelt szentmisét tartunk a Boldogságos Szűz Mária Tisztulása, azaz Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepéről Budapesten, a Belvárosi Szent Mihály-templomban. Kérjük a híveket, hogy hozzanak magukkal szentelendő gyertyákat, amelyeket a szentmise előtt a szentélyben elhelyezünk, majd a megfelelő időben kiosztunk. A gyertyákat a körmenetben kezünkben visszük, a szentmise alatt pedig meggyújtjuk az evangéliumra, illetve Úrfelmutatástól áldozásig. A procesziós és a miseénekek jobb begyakorlása, illetve a szertartásrend előzetes megismerése érdekében kérjük, hogy aki teheti, érkezzék legalább öt perccel a szertartások kezdete előtt.

A fönti kép a római S. Maria in Trastevere-bazilika mozaiksorozatának egy részletét mutatja a mai ünnep központi jelenetével: az agg Simeon ölébe veszi a templomban bemutatott, gyermek Jézust. (vö. Lc 2, 22—32) A mozaikok hexameteres föliratai a római liturgia klasszikus korszakának gyümölcsei, némelyikük állandó liturgikus szövegként is használatba került. A fönti kép alatt ez áll:

Sistitur in templo puer, et Simeonis in ulnas
accipitur, cui danda quies, nam lumina servi
conspexere Deum, clarum iubar omnibus ortum.

A szöveg Simeon hálaénekét, a Nunc dimittis-t, a zsolozsma kompletóriumában (és a bizánci vecsernyében) naponta énekelt kantikumot parafrazeálja, amelynek „születésnapja” a mai ünnep, és amelyet a gyertyák szétosztásakor ünnepélyesen, versenként visszatérő antifónával is eléneklünk. Nyersfordításban így hangzik: „A templomba helyeztetik a gyermek, és Simeon ölébe fogadtatik, akinek nyugalom adandó, mert a szolga szemei megpillantották az Istent, a mindeneknek fölkelt, ragyogó világosságot.”

Bár szerzője nagy szerénységében egykor kérte, hogy ne hívjuk föl rá a közfigyelmet (mondván, hogy gyatrán sikerült), hónapok múltán mégis úgy érezzük, nem foszthatjuk meg az érdeklődőket a mai ünnep történetének, rítusainak magyar nyelven elérhető, mindeddig leggazdagabb összefoglalásától. Ezért mindenkinek, aki Gyertyaszentelő sokszor homályos értelmére, jelentőségére, szertartásainak eredetére és funkciójára kíváncsi, szeretettel ajánjuk ezt a munkát.