 |
| Ülésezik a református zsinat |
A Magyarországi Református Egyház zsinata 2012. május 24-én, a XIII. zsinati ciklus 10. ülésszaka keretében tárgyalta a Heidelbergi káté (hitvallási irata) új magyar fordítását. A testület végül
(hosszadalmas, nagy érdeklődéssel kísért nyilvános vita után) 57:17 arányban úgy döntött, hogy ma is szó szerint vallja a 450 éves tanítást, amely 80. kérdésében a katolikus szentmisét „kárhozatos bálványimádásnak” minősíti, mert a katolikus hit szerint Krisztus valóságosan jelen van a szentmisében átváltoztatott kenyér és bor színe alatt.
Ezzel a döntéssel és előkészületeivel kapcsolatban a katolikus médiában számos vélemény, kommentár jelent meg. Alábbiakban egy szerintünk lényeglátó összefoglalót idéznénk egy katolikus történész tollából (megjelenés alatt: a Szent Tradíció című debreceni hírlevél 2012/5. száma fogja közölni), a szerző szíves engedélyével.
Véleményem a református zsinat döntéséről
Jómagam mint hívő katolikus keresztény nem vagyok megdöbbenve a református zsinat döntésén, sőt, jogosnak is tartom református szempontból. Miért mondom ezt?
Egyrészt mert (logikai szempontból) a Heidelbergi káté 80. pontja ún. szalmabáb-érvelés (Strohmann-érvelés),[1] azaz nem a katolikus állásponttal, hanem annak torzított változatával vitázik, propagandisztikus céllal. Ha valaki a lyoni egyetemes zsinat, a firenzei egyetemes zsinat és a trienti egyetemes zsinat idevonatkozó passzusait vagy a trienti zsinat után kiadott
Római katekizmust elolvassa, világosan láthatja, hogy nem állítja egyik sem azt, hogy Krisztus szenvedéséért nem bocsáttatnak meg a bűnök objektíve, vagy létrehozó oka
(causa efficens) lenne a bűnbocsánatnak a szentmiseáldozat (azaz „újra feláldozása” lenne valóban a Krisztusnak a papság által). A katolikus tanítás szerint a misében a pap csak mint
causa instrumentalis ténykedik, aki részesedés
(partitipatio) által, analóg módon, de nem azonos módon pap Krisztushoz képest. (NB.: tudom, hogy a „vonalas” református teológia ezt is elveti, de a 80. pont nem ezzel vitázik logikailag.) Ráadásként ehhez még elmondható, hogy az eucharisztiáról, sőt általában a szentségekről vallott kálvini felfogáskülönbség csak „tünet”, mivel minden különbség
– köztük a szentségtani is
– az Isten és a világ egymáshoz való viszonyának eltérő szemléletéből, szorosabban véve a megigazulástan különbségeiből fakad. Így amíg valóban lesz kálvini hitvallású keresztyén közösség e világon, nem lesz sohasem kiegyezés, és nem is kell, hogy legyen az egymást kölcsönösen kizáró kérdések tekintetében.
Másrészt egy meggyőződéses református nem is tehet mást, mint hogy kárhozatos bálványimádásnak tartja a szentmisét. Engem nem sért meg ezzel, hiszen objektíve nincs igaza, szubjektíve pedig a szándéka nem sértegetés volt. Megsérteni embert lehet méltóságában, és az az emberszeretet elleni vétek. Ha valakinek az állítását tévedésnek minősítem, a cselekedetét meg rossznak, a szándékom egyértelműen nem a személy megsértése volt.
Egy hithű reformátussal, aki engem „bálványozó pápistának” tart, közerkölcsi kérdésekben általában jobban együtt tudok működni, mint azzal, aki nem. Ezért tettek régen különbséget a „dogmatikai türelem/türelmetlenség” és a „polgári türelem/türelmetlenség” között. Míg a dogmatikai tolerancia elvi okokból elképzelhetetlen minden tisztességes hívő részéről (legyen az meggyőződéses keleti keresztény, katolikus vagy protestáns), addig a polgári türelem kötelesség. Szerintem „közös út” (ökumené) csak ez utóbbi téren képzelhető el. Ha az előbbit kikezdi valaki
– lett légyen az katolikus vagy református
– tapasztalatom szerint nem csupán a különbségeknél áll meg. Az összes „ökumániás” katolikus és református felebarátom
– akiket ismerek
– legtöbbször az Isten által kinyilatkoztatott erkölcsi alapelvek legalább egyikének objektív érvényét tagadja. Sokszor az Ige megtestesülésének első négy egyetemes zsinaton végérvényesen rögzített formuláját nem vallják, és/vagy szentháromságtani kérdésekben eretnekségeket vallanak. Hozzáteszem, ezek általában teológiailag nem képzetlen emberek. Agnosztikusak értelmileg és/vagy egy apriorisztikus utópia mozgatja őket akaratilag: egy hamis békülékenység (szakkifejezéssel: ireneizmus), mely szerint minden szakadásnak csak emberi hiúság és/vagy a „történelmi-társadalmi körülmények” az okai. (Ezzel nem tagadom, hogy az emberi hiúságok és a történelmi-társadalmi körülmények mint „alom” a szakadás formai okának ne lettek volna szükséges alapfeltételei, azonban elégséges magyarázatát önmagukban nem adják annak.)
Az együttműködést ezért csak a közös hittételek (az első négy egyetemes zsinat formulái) megvallásában, valamint az általánosan elfogadott, tízparancsolatban kinyilatkoztatott erkölcsi elvek képviseletében látom lehetségesnek református testvéreimmel. Ez utóbbi alatt értve úgy a közös szeretetszolgálatot (irgalmasság testi cselekedetei: ételosztás, ruhaosztás stb.), mint a társadalomerkölcsi elvek (abortusztilalom igenlése, a házasság egy férfi és egy nő közösségeként való definiálása, hazaszeretet stb.) politikai képviseletét.
Ez utóbbi „orthopraxist” általában (a kivétel erősíti a szabályt) következetesebben képviseli egy öntudatos keresztény/keresztyén (legyen bármely közösség tagja). Ugyanis aki a „népszerűtlen” elvi-dogmatikai kérdéseket képes a „közízlés sérelme” címén feladni, az a mindig „népszerűtlen” erkölcsi elveket is könnyebben adja fel. Én mint hívő katolikus, aki tévedésnek, eretnekségnek tartom úgy a protestantizmust, mint a keleti kereszténységet lényegileg, üdvözlöm ezt a bátor, hitvalló kiállást a református zsinat részéről. Mikor objektíve tévesnek (eretneknek) vallom a nem katolikus keresztény hittanításokat, nem tagadom a kegyelmi lehetőséget e közösségek tagjai számára, hisz a keresztség egy. Valamint nem tagadom, hogy a hitviták egyoldalú túlhangsúlyozása „révén” olyan hagyományközvetítő elemek maradtak meg
– többek közt a szent liturgiában[2]
– az Apostoli Szentszéktől elkülönült ezen egyházakban és egyházi jellegű közösségekben, melyek fontos forrásai[3] a hiteles katolicitásnak.
A közös krisztusi úton csak bátor, hitvalló keresztényekkel haladhatunk együtt!
Sz. P.
[1] A szalmabáb-érvelés érvelési hiba: az egyik vitapartner a racionális vita szabályait megsértve a másik vitapartnernek nem a valódi, hanem egy eltorzított álláspontját támadja, azt valódiként kezelve.
[2] Példa erre hazánkban a korai protestáns liturgikus kultúra, mely a középkori esztergomi úzus számos dallamkincsét megőrizte akkor, mikor a „hétköznapi” katolikus gyakorlat már az ún. missa lecta cum cantu lett. Ez utóbbi esetében a csendes misét rituális értelemben paraliturgikusnak (járulékosnak, a szent liturgiához közvetlenül hozzá nem tartozónak) számító népének kíséri, míg a pap halkan olvassa a szentmise valóban liturgikus énektételeit (az ordináriumot és a propriumot), amivel csak tartalmi, többnyire áttételes kapcsolatban van az éppen elhangzó népének. Ebben a tekintetben tehát a protestáns gyakorlat jobban őrizte a hagyományt, mint a katolikus.
[3] „A hagyomány fő forrásai a következők: […] 2. Emlékek (traditio monumentalis). […] b) Az istentisztelet: az Egyház áhitata ugyanis kifejezésre juttatja hitét; lex supplicandi statuit legem credendi.” (Schütz Antal: Dogmatika. A katolikus hitigazságok rendszere. Szent István Társulat, Budapest, 19372. I. kötet, 193–194. oldal.)
