ÚJABB ŐRSÉGVÁLTÁSOK A RÓMAI KÚRIÁBAN

A Péter-Pál ünnep után, amelyen az elmúlt egy évben kinevezett 38 metropolita érsek átvette a palliumot, XVI. Benedek pápa újabb személyi változásokról döntött a Római Kúriában. A döntések egy része már régóta érlelődött, hiszen a dikasztériumok vezetőinek felső életkorát (75 év) elérő Walter Kasper bíboros több mint két, Giovanni Battista Re bíboros pedig több mint egy éve nyújtotta be lemondását. Lehetséges utódaikról az olasz és nemzetközi sajtóban a legkülönfélébb spekulációk kaptak lábra, amelyekről eddig nem kívántunk beszámolni. És nem minden ok nélkül: Re bíboros helyére ugyanis sokáig a szintén bíboros George Pell, Sydney érseke tűnt befutónak, ő azonban az utolsó pillanatban (már miután lakást is kapott Rómában, a nemrég elhunyt Paul Augustin Mayer OSB bíborosét) — megfigyelők szerint az ellene szervezett kampány hatására — visszalépett. A legújabb pápai döntéseket, amelyek véget vetnek a gyakran egészen fantasztikus találgatásoknak, szokás szerint a Benedek-féle megújulási törekvések, különösen pedig a liturgia szempontjából értékeljük.

1. A döntések közül a legfontosabb a Püspöki Kongregáció új prefektusára vonatkozik: a Szentatya 2010 június 30-án a távozó Re bíboros helyére Marc Ouellet PSS bíborost, Québec érsekét és Kanada pírmását nevezte ki. Egy korábbi elemzésünkben már hangsúlyoztuk, hogy az Egyház egyre látványosabb válsága mennyire összefügg a püspökök válságával, így ez a dikasztérium, amely az új püspökök kinevezésével és a hivatalban levők felügyeletével foglalkozik, a katolikus tanítás épségén őrködő Hittani Kongregációval együtt a legfontosabb szentszéki kormányszervnek tekinthető (nem véletlen, hogy elődeiknek egészen a VI. Pál-féle reformokig maga a pápa volt a prefektusa). A XXI. század első évtizedében a kongregációt az a Re bíboros vezette, aki karrierjét a — hozzá hasonlóan bresciai származású — Montini pápa jobbkezének, Giovanni Benellinek titkáraként kezdte, és főnökének idővel mind a hivatalát (a helyettes államtitkári tisztséget), mind pedig a befolyását megörökölte. Mint a hagyományos római rítus esküdt ellensége, kúriai szövetségeseivel összefogva fontos szerepet játszott abban, hogy az 1986-os bíborosi bizottság javaslatainak megvalósításával több mint két évtizedet — és egy újabb pápát — kellett várni.

Az új prefektus, Marc Ouellet (nevének kiejtése — amint ezen a videón saját szájából hallható — [wel'et]) 66 éves, tehát várhatóan egy évtizedig lesz aktív a Római Kúriában, amely korántsem ismeretlen terep a számára. 2001-től egy éven át titkárként dolgozott a Keresztény Egység Előmozdításának Pápai Tanácsában, s mivel korábban Rómában tanult, majd szulpiciánus missziós papként Dél-Amerikában tanított, a francia és az angol mellett az olasz, spanyol és portugál nyelvet is kitűnően beszéli. Ehhez járul még a német nyelv(terület) ismerete, és az a tény, hogy doktori értekezését Hans Urs von Balthasar vezetésével készítette el, akinek tanítványaként a Communio folyóirat szellemi köréhez csatlakozott (jelenleg is a szerkesztő bizottság tagja). Az elmúlt hét évben Ouellet bíboros Québec érseke volt, s ezzel a nyugati világ egyik legszekularizáltabb poszt-keresztény országának prímása. Sok társától eltérően ő nem futamodott meg, nem húzta meg magát, hanem a szekularista vallás dogmáival szemben bátran hirdette az evangéliumi tanítást akár (politikailag) alkalmas volt, akár nem.

Érdemes kiemelni az istentisztelet és a szentségi fegyelem körében — e terület római kongregációjának tagjaként — végzett munkásságát: a szentségimádás újraélesztését, az egyéni gyónás bevezetését az abúzusként élő közösségi feloldozás helyébe és a gregorián ének támogatását. A Summorum Pontificum motu proprio kihirdetése után nem sokkal személyi plébániát hozott létre a régi rítushoz kötődő hívek számára, amelyet a Szent Péter Papi Testvérületre bízott. Tavaly decemberben önálló templommal látta el a közösséget, és bejelentette, hogy idén augusztus 26-án részt fog venni a templombúcsú napjának szentmiséjén — abban az egyszerűbb formában, amelyet a velencei Scola bíboros esetében már láttunk (ő egyébként Ouellet bíborosnak szerkesztőtársa a Communióban).

A liturgiával kapcsolatban néhány gondolatot érdemes szó szerint is idézni a Szentatya új munkatársától, amelyekből szellemi közelségük is kiviláglik. Bíborosi kinevezése alkalmából 2003-ban Marc Ouellet hosszú interjút adott a 30Giorni olasz havilapnak, amelyben többek között így nyilatkozott:

Papszentelése után [1968-ban] két évig plébánoshelyettesként szolgált Val d’Orban...
— Csodálatos idők voltak. A plébános hatvan éves volt és jól tudtunk együtt dolgozni. Elsősorban az iskolai pasztorációval foglalkoztam, meg a zene és a liturgia szolgálatával, amely ebben az időben különösen kaotikus állapotokat élt át...

[...]

Az interjú elején utalt a zsinat utáni liturgikus káoszra. Gondolja, hogy szükség van a liturgikus reform reformjára?
— A II. Vatikáni Zsinatot egy erősen eltúlzott, progresszista liturgikus mozgalom követte, amelynek hatására eltűntek a hagyomány kincsei, mint pl. a gregorián ének. Ezeket a kincseket vissza kell szerezni. Mindenekelőtt azonban — amint Joseph Ratzinger bíboros mondja — vissza kell szerezni a szent iránti érzéket a liturgiában, annak megérzését, hogy a liturgia nem egy általunk barkácsolt dolog, amelyet változó ízlésünk szerint újra meg újra összerakhatunk, hanem valami olyasmi, amit befogadunk, amit ajándékba kapunk. Ezért a liturgikus formák objektivitásának megvan a maga jelentősége. Azt hiszem, hogy Ratzinger bíborosnak ezek a figyelmeztetései fontosak. Azt hiszem, hogy a II. Vatikáni Zsinat jó rendelkezést adott ki a szent liturgiáról, a Sacrosanctum Concilium címűt. A liturgikus reform megvalósítása azonban nem volt — mindig — ezzel egy színvonalon. Vissza kellene térni a Sacrosanctum Concilium betűjéhez.

2. A másik fontos személyi változásra a Keresztény Egység Előmozdításának Pápai Tanácsában került sor: a távozó elnök, Walter Kasper bíboros helyét 2010 július 1-jétől Kurt Koch, a svájci Bázel püspöke veszi át, akit a Szentatya emeritált címének megtartásával érseki rangra emelt. Kasper bíboros (akit annak idején Marc Ouellet váltott fel ugyanezen dikasztérium titkári posztján) szintén közel egy évtizedig vezette a Római Kúria ökumenizmussal foglalkozó csúcsszervét. Szembenállása a jelenlegi pápával kevésbé volt markáns, mint Re bíborosé, és a politikai-ideológiai különbségek helyett inkább teológiai okok húzódtak meg a háttérben. Annyi mindenesetre biztos, hogy a volt rottenburg-stuttgarti püspök nem tartozik a Benedek-féle reform hívei közé, ezért maradhatott ki olyan látványosan a visszatérő anglikánok befogadásának előkészítéséből.

A dikasztérium új elnöke, Kurt Koch még Ouellet bíborosnál is fiatalabb: 60 évével jó esélye van rá, hogy egy teljes negyedszázadon át legyen befolyásos vezető a Római Kúriában. Pályáját világi teológusként kezdte, és szintén a Communio folyóirat köréhez tartozik. A luzerni egyetemen többek között a liturgika professzora is volt, mielőtt 1995-ben — a Svájcban még szokásos módon — a baseli székeskáptalan püspökké választotta. 2007 és 2010 között országa püspöki konferenciájának elnöke volt. Az ökumenizmus kérdésével számos publikációban foglalkozott, megvalósításában pedig az ortodoxokkal és a protestánsokkal tárgyaló vegyes bizottság tagjaként személyesen is részt vett, kinevezését ezért minden oldalról üdvözölték, a zsidó szervezeteket is beleértve.

Mentalitását megint csak a liturgia szempontjából szeretnénk kissé részletesebben bemutatni. A Summorum Pontificum motu proprio megjelenésekor szinte azonnal — és a vezető főpásztorok közül az egész világon egyedüliként — részletes liturgikus teológiai kommentárt tett közzé, amelyben pontról pontra megfelelt a pápai rendelkezéssel szembeni kritikákra. Érdemes volna ezt a dokumentumot magyar fordításban a hazai püspökök között is terjeszteni. Még érdekesebb azonban egy 2009 júliusi szókimondó írása (a püspökség honlapján megjelent havi pásztorlevelek egyike), amely lerántja a leplet a „zsinat szellemének” képviselőiről. Ezt különleges jelentősége miatt teljes terjedelmében idézzük.

Mi foglalkoztat engem?
Több tisztességet, kérem!

Az elmúlt hetekben újságírói, de lelkipásztori oldalról is sokszor mondtak ítéletet Benedek pápa fölött. Ezek között számos féligazság, igaztalanság és rágalom is előfodult. A legkomolyabb vád szerint a pápa vissza akarna térni a II. Vatikáni Zsinat előtti időkbe. Ez a vád azért súlyos, mert azt a benyomást sugallja, hogy az egyetemes egyházi tanítóhivatal birtokosa alá akarná ásni egy zsinat tekintélyét. Ez a vélemény azonban teljes tévedés. XVI. Benedek már fiatal teológusként is sok mindenben járult hozzá a zsinathoz. Ha valaki nemcsak a médiából értesül róla, hanem el is olvassa, amit most pápaként mond, észreveheti, hogy egész tanítóhivatala a zsinat felé orientálódik. No de akkor hogy kell értenünk ezt az említett vádat?

Nem kevés azok száma, akik aláírtak egy petíciót, amely a zsinat teljes körű elfogadására szólít fel. Engem már maga a megfogalmazás irritál, mivel senki olyat — magamat is beleértve — nem ismerek, akire ez a vaskos „teljes körűen” igaz lenne. Elég felhozni néhány önkényesen kiválasztott példát:
— A zsinat nem törölte el a latin nyelvet a liturgiában. Sokkal inkább azt hangsúlyozta, hogy a latin nyelv használatát a római rítusban, amennyiben ez nem ellentétes a részleges joggal, fenn kell tartani. Vajon melyik nagyhangú zsinatvédő tartja magát ehhez „teljes körűen”?
— A zsinat kijelentette, hogy az Egyház a gregorián éneket tekinti „a római liturgia saját énekének”, és ezért annak „az első helyet kell kapnia“. Vajon melyik plébánián valósítják meg ezt „teljes körűen”?
— A zsinat kifejezetten arra kérte a világi hatóságokat, hogy önként mondjanak le a püspökválasztásban való részvételük történetileg kialakult jogairól. Vajon melyik zsinatvédő lép fel ennek érdekében „teljes körűen”?
— A zsinat a liturgia lényegét mint a Pászka-misztérium ünneplését és az Eucharisztia áldozatát „megváltásunk műve beteljesítésének” nevezte. Hogyan egyeztethető össze ezzel az a tapasztalatom, amelyet különböző plébániákon kellett szereznem, hogy az áldozati gondolat teljesen eltűnt a liturgikus nyelvből, és hogy a misében csak valami lakomát vagy a „kenyérben való részesedést” látnak? Milyen jogon hivatkoznak ennek az igen súlyos változásnak az igazolásaként a zsinatra?
— Talán egyetlen más hivatalt sem hangsúlyozott annyira a zsinat, mint a püspökökét. Hogy értsük akkor ennek a hivatalnak a zsinatra hivatkozó messzemenő relativizálását a svájci egyházban — pl. amikor Hans Küng teljesen elvitatja a püspököktől a tanítóhivatalt, és csak a vezetés lelkipásztori hivatalát hagyja meg nekik?

Ezt a litániát könnyen lehetne még folytatni. De már így is jól illusztrálja, miért kérek a zsinattal kapcsolatos mai vitákban több tisztességet. Ahelyett, hogy másokat, sőt egyenesen a pápát vádolnánk, hogy a zsinat előtti időkbe akar visszatérni, mindenki jobban tenné, ha saját magán kezdené a dolgot, és megnézné, hogyan is áll maga a zsinathoz. Mert nem minden, amit a zsinat után mondtak vagy tettek, lesz ettől magától a zsinatot követő (= a zsinat szerinti) dolog — még a bázeli püspökségben sem. Az elmúlt hetek mindenesetre megmutatták, hogy a jelen helyzet fő problémája a zsinat hiányzó és részben igen egyoldalú befogadása — még azon katolikusok és lelkigondozók körében is, akik „teljes körűen” védik a zsinatot. E tekintetben mindnyájunkak — ismét engem is beleértve — jócskán van még tennivalója. Ezért ismét határozottan hívok fel mindenkit: Több tisztességet, kérem!

+ Kurt Koch
bázeli püspök

Kemény, de igaz szavak — amelyek persze nem fogják meghatni az említett nyilatkozat aláíróit, köztük azt a néhány „katolikus” értelmiségit sem, akik magyar részről csatlakoztak hozzájuk. Ezt a vitát ugyanis nem észérvekkel, még csak nem is teológiai bizonyítással vívják, hanem ideológiai-politikai alapon. A cél természetesen a hatalom megtartása azok — egyháziak és világiak — kezében, akik a szakadás hermeneutikáját hirdetik és képviselik, és akiknek nagy részük van az Egyház jelenlegi válságában. Elég vigyázó szemünket — ezúttal nem Párizsra, hanem — Belgiumra vetnünk (a legújabb ottani eseményekről leginkább a barnabita P. Giovanni Scalesének a szokásosnál is éleslátóbb és keserűbb elemzését tudjuk ajánlani). Vigasztalásul álljon itt egy részlet Koch érseknek egyházmegyéjéhez intézett búcsúleveléből, amelyben az imént kifejtett álláspontját immár a Római Kúria vezető tisztségviselőjeként is megerősíti:

Remélem, hogy a Szentatya meghívásának készséges elfogadásával annak a viszonynak a javulásához is hozzá tudok járulni, amely Svájc helyi egyházai és a pápának az egyetemes Egyház iránti felelőssége között feszül. Az elmúlt években a svájci egyházban egyre erősödő Róma-ellenes érzelmeket, sőt egy XVI. Benedek pápa személyétől való aggasztó elidegenedést voltam kénytelen tapasztalni. Az a vád, hogy Benedek pápa vissza akar térni a II. Vatikáni Zsinat előtti időkbe, széles körben elterjedt a közbeszédben, akár tudatlanságból, akár pedig egyes teológusok szándékos közreműködésével, akik pedig ezt jobban (kellene hogy) tudják, nyilvánosan azonban nagy hangon az ellenkezőjét képviselik. Márpedig ennél a vádnál egy súlyos félreértésről van szó. Ha valaki nem elégszik meg a különféle médiák — részben rendkívül szelektív és tendenciózus — tudósításaival, hanem maga néz utána annak, amit a pápa valóban mond és tesz, abban felötlik a következtetés: XVI. Benedek pápa nem akar semmiféle „visszatértést”, hanem inkább mélyebbre akarja vezetni a mi Egyházunkat. Nem pusztán egyes reformokra törekszik, hanem arra, hogy a hit és az Egyház alapjai és közepe kerülhessen újra napfényre. Mivel a pápa a jól sikerült reformáció mintáját egyháztörténeti szempontból a „ferences reformációban” találja meg, ezért ma is az Egyház belülről való re-forma-tióján munkálkodik, hogy ti. visszanyerhesse hiteles formáját, amint azt már a II. Vatikáni Zsinat megvalósította.

3. Végül megemlítünk még egy harmadik kinevezést is, jóllehet ezúttal egy olyan személyről van szó, aki nem újonnan érkezett a Római Kúriába. A Szentatya 2010 június 28-án, a Péter-Pál ünnep első vesperása közben jelentette be, hogy új dikasztériumot hoz létre az Új Evangelizáció Elmőmozdításának Pápai Tanácsa néven. Június 30-án ennek elnökévé nevezte ki Salvatore Fisichella érseket, a Pápai Életvédő Akadémia eddigi elnökét és a Pápai Lateráni Egyetem eddigi rektorát, aki korábban Róma város egyik segédpüspöke is volt.

Fisichella érsek személye az utóbbi időben heves viták középpontjába került az Államtitkárság egy szerencsétlen húzásának következtében, amely bizonyos diplomáciai előnyök fejében feláldozni látszott a katolikus tanításnak az abortuszra vonatkozó egyértelmű tilalmát. Másfelől azonban örömmel állapíthatjuk meg, hogy az 59 éves olasz prelátus egyike a hagyományos római rítus vatikáni híveinek, aki maga is többször mutatott be ünnepélyes főpapi szentmisét (a kép a Krisztus Király Intézet két papjának 2009 szeptember 29-i felszentelésekor készült). Ő és a másik két új dikasztérium-vezető tovább növeli azok arányát a Római Kúriában, akik a folytonosság hermeneutikáját követve készek aktívan közreműködni a Benedek-féle re-forma-tio megvalósításában.

R.Z.

AZ IDŐK JELEI I.

Franjo Šeper bíboros, aki Joseph Ratzinger elődjeként 1968-tól 1981-ig volt a Hittani Kongregáció prefektusa, egy alkalommal azt mondta Hans Pfeil bambergi teológus professzornak: „Az Egyház válsága a püspökök válsága.” Kijelentését először a Der Fels című folyóirat közölte nyomtatásban (16 [1985] 345; 17 [1986] 186), igazán híressé azonban Georg May mainzi kánonjogász professzor tette, aki 1986 október 19-én ezzel a címmel tartott előadást az Una Voce düsseldorfi konferenciáján. Ennek bővített, írásos változata cikk formájában, majd önálló könyvként is megjelent (G. May: Die Krise der Kirche ist eine Krise der Bischöfe (Kardinal Šeper). Erweiterte Fassung des Vortrags, der auf der Una Voce-Tagung am 19. Oktober 1986 in Düsseldorf gehaltan wurde. Sonderdruck aus den Heften 1 und 2/1987 Una Voce Korrespondenz, Köln 1988; harmadik utánnyomása 1992-ből), alapgondolataihoz pedig a szerző több későbbi előadásában visszatért (legutóbb pl. itt).

Ha ez az állítás igaz — márpedig a II. Vatikáni Zsinat ekkleziológiája alapján más lehetőség nemigen jöhet szóba —, akkor annak is igaznak kell lennie, hogy az Egyház válságának megszüntetéséhez előbb a püspökök válságát kell megszüntetni. Jól tudjuk, hogy sem VI. Pál, sem II. János Pál alatt nem hiányoztak a Szentszék hangzatos nyilatkozatai a téves tanítások, a meglazult fegyelem, a liturgikus abúzusok ellen, mindez azonban nem sokat ért, ha a püspökök a maguk részegyházaiban továbbra is azt csinálhattak, amit akartak. Egyháztörténeti távlatból nézve be kell ismerni, hogy XII. Pius óta (és részben már őt magát is beleértve) a pápák nem voltak képesek megbirkózni a püspökök válságával, amelyet így súlyos örökségként hagytak hátra XXI. századi utódukra, XVI. Benedekre.

Jelenlegi Szentatyánk rendkívül nehéz helyzetben van: mozgástere az időközben bürokratikusan intézményesült válságban lényegesen kisebb, mint elődeié volt, ráadásul magas életkora miatt még a hosszú kormányzás távlati előnyére sem számíthat. Sajátos késleltető stratégiájáról korábban részletes elemzést közöltünk, s már ekkor jeleztük: kitartó munkájának most kezdenek látszani az első eredményei. Mivel a püspökök száma a XX. század második felében jelentősen felszaporodott, az episzkopális krízis csillapítását nem annyira a tömeges személycseréktől kell várni (maga Šeper bíboros is ennek lehetetlenségére hivatkozott Michael Davisszel folytatott beszélgetésében), hanem inkább a kulcspozíciók megszilárdításától. Ezért annyira fontosak manapság a pápai kinevezések, főleg a nagy jelentőségű, gyakran bíborosi birétummal járó székek esetében.

2010 január 18-án XVI. Benedek pápa Namur püspökét, André Léonard-t nevezte ki brüsszel-mecheleni érseknek, figyelmen kívül hagyva az apostoli nuncius jelöltlistáit (ezt egy interjújában — bekezdésenként egy-egy pápai titkot megsértve — maga Karl-Josef Rauber érsek árulta el, aki korábban éppen Magyarországon fejtette ki áldásos tevékenységét). Ma, 2010 április 6-án még ennél is jelentősebb döntés született: a Szentatya megnevezte azt a főpásztort, aki jövőre teljehatalommal veszi át az Egyesült Államok legnagyobb és leggazdagabb egyházmegyéjének vezetését.

A „kifutó” prelátus, a 74 éves Roger Michael Mahony bíboros 25 éve Los Angeles érseke. Főpásztori ideje alatt híveinek száma megkétszereződött: ma több mint négy és fél millióan vannak, és a kétharmaduk spanyol ajkú. Nem meglepő tehát, hogy a ma kinevezett koadjutor, aki utódlási joggal érkezik a főegyházmegyébe, maga is spanyol anyanyelvű: José Horacio Gómez érsek Mexikóban született, és Spanyolországban szentelték pappá az Opus Dei személyi prelatúra számára. 2001-től három évig denveri segédpüspök volt, majd 2004-től mostanáig a texasi San Antonio érsekeként szolgált.

Mahony bíboros az ún. progresszív katolicizmus emblematikus alakja, akinek hosszú kormányzása alatt a heterodox „zsinati szellem” jutott uralomra az egyházi élet minden területén — a papi hivatásoktól kezdve egészen a pedofíliáig. Különösen szembeötlő a liturgikus abúzusok iránti vonzódása, amelyeket először külön irányelvekben propagált, majd az általa építtetett új székesegyházban szorgalmasan gyakorolt is (a régit először le akarta romboltatni, de a tiltakozások miatt végül „csak” eladta). Vele szemben Gómez érsek a folytonosság hermeneutikáját képviseli: a beszámolók szerint tanításában teljesen ortodox, és nagylelkű támogatója mind a régi római liturgia, mind pedig az anglo-katolikus hagyomány ápolásának. Mivel a kontrasztot leginkább a képeken lehet látni, álljon itt belőlük három pár mutatóba:

Mahony bíboros közösségi eseményen elnököl 2005-ben

(Anaheim, 2005 Religious Education Congress, Youth Day)

Gómez érsek szentmisét koncelebrál 2008-ban

(San Antonio, Our Lady of the Atonement anglo-katolikus plébánia)

Mahony bíboros szentostyát oszt 2005-ben

(Anaheim, 2005 Religious Education Congress, Youth Day)

Gómez érsek áldoztat 2010-ben

(San Antonio, Our Lady of the Atonement anglo-katolikus plébánia)

Mahony bíboros diakónusokat szentel 2004-ben

(Los Angeles, Our Lady of the Angels Cathedral)

Gómez érsek papot szentel 2009-ben

(San Antonio, San Fernando Cathedral)

Az első pár második képe a 2008-as Anglican Use Conference alkalmával készült, pontosan 475 évvel azután, hogy VII. Kelemen pápa kiközösítette VIII. Henrik angol királyt és Thomas Cranmer canterburyi érseket. Gómez érsek, aki egyben a rendezvény helyének ordináriusa is volt, egy most közzétett rövid beszédben méltatta az anglikán liturgikus örökséget mint a katolikus hagyomány részét, Ratzinger bíboros szavait idézve: „A pápával való közösség annak az egésznek a közössége, amely nélkül nincs közösség Krisztussal. A keresztény imádságnak és a keresztény hit aktusának része az, hogy saját korlátainkat legyőzve hittel bízzuk rá magunkat az egészre. A liturgiában nem valami klubot, baráti társaságot hozunk lére, [hanem] az egész Egyháztól kapjuk azt és úgy is kell ünnepelnünk, mint amely az egészből jön és az egészre irányul.”

E szavakat olvasva és a fenti képeket látva nincs olyan jóakaratú katolikus, aki ne lenne képes megérezni az idők jeleit. XVI. Benedek pápa sebészi precizitással kezdte megoldani a püspökök válságát, és ettől nem rettenti vissza sem rikácsoló külső támadás, sem alattomos belső ellenállás. Míg tavaly Daneels bíboros — Rauber nuncius támogatásával — még megpróbálta kijárni, hogy saját nevelésű segédpüspöke követhesse a prímási székben, idén Mahony bíboros már rezignáltan volt kénytelen elfogadni a vártnál korábban érkező utód személyét. Nem csekély a feladat, amely a két katasztrófa sújtotta főegyházmegyében Léonard és Gómez érsekekre vár, ők azonban tudják, mit kell tenniük, a többiek pedig előbb-utóbb követik a példájukat.

Ám az idők jelei nemcsak Belgiumra vagy az Egyesült Államokra vonatkoznak, hanem — mint Ratzinger bíboros írta — a kommúnió egészére, amelybe a mi magyar részegyházunk is beletartozik. Nálunk sajnos nem olyan jók a látási viszonyok, hogy az idők jeleit minden jóakaratú katolikus magától észrevegye, ezért elkell néha egy kis segítség. Húsvét nyolcadában, amikor az öröm kiárad az egész földre és a nagyvilág örvendezve ujjong, ezekből a jelekből mutatunk be néhányat.

R.Z.

ÚJABB TANULSÁGOK EGY SZOCIOLÓGIAI ELEMZÉSBŐL

Többen elismerően reagáltak a tegnapi bejegyzésre, egy kecskeméti barátunk — az ottani misék egyik szervezője — egyenesen még több ilyet kér. Pedig jóból is megárt a sok, ráadásul az említett cikk már eleve igen hosszúra sikeredett. Ezért a következő témával egy kicsit várnék, helyette inkább a már leírtakat szeretném kiegészíteni néhány gondolattal.

Szintén tegnap történt, hogy a Kossuth Rádió (a reform óta MR1 néven) reggeli műsorában (jelenlegi nevén a 180 percben) néhány roppant érdekes mondatra figyeltem fel. Ezek a mondatok a Tölgyessy Péterrel készült beszélgetés legvégén hangzottak el (a meghallgatható anyagban 15:52 és 16:32 között), akinek alapos és rendkívül éleslátó elemzéseit mindig nagy érdeklődéssel szoktam hallgatni. A tegnapi ezek között is kiemelkedett, mivel nem az állam és a pártok tevékenységével, hanem általában a mai magyar társadalommal, sőt mentalitással foglalkozott. Az elemzés utolsó mondatai azonban — pontosan úgy, ahogy Enniusnak Fabius Cunctatorról írt sorai a jelenlegi római pápára is vonatkoztathatók — annyira egybevágnak azzal, ahogy mi látjuk a liturgikus megújulás hazai állapotát, hogy érdemes őket szó szerint ide iktatnom, majd röviden kommentálnom:

„...nekünk újra a saját értékvilágunkra, saját hagyományainkra alapozva újra meg kell találni az előre vivő modellt. Az is világos, hogy ezt nem lehet felülről elrendelni. Az értékvilág változását nem lehet hittérítéssel, erőszakkal elérni. Az erőszakos hittérítés inkább csak árt. Itt példamutatásra volna szükség: a politikai elitek, a társadalmi elitek részéről, a közhatalom gyakorlásának a kiszámíthatóságára (a közhatalom nem cselezhet, a közhatalom nem csalhat, nem hazudhat), a bizalmat folyamatos, apró kis lépésekkel kéne újra építeni. Teljesen világos, hogy nagyon nehéz évek vannak előttünk, de egyre több magyar tudja, hogy így egyszerűen nem mehet tovább, különben elveszítünk mindent. És az is világos, hogy minden választás a reményt is adja.”

Nem kevesebb, mint nyolc elemre érdemes felfigyelnünk:

1. „Saját hagyományainkra alapozva”: Ez a mi szempontunkból a régi római rítust, azon belül is az esztergomi változatot jelenti. Úgy véljük, hogy az Egyház liturgiájának és általában egész életének megújulása leginkább ezen a talajon képzelhető el, mivel ez testesíti meg legjobban a hiteles szenthagyományt. A Novus Ordóval való kapcsolat természetesen nem jósolható meg előre, az viszont már most látszik, hogy a régi rítus képes magába integrálni a zsinat utáni reformok értelmes és hasznos eredményeit (pl. az emelkedett formájú népnyelvűséget), s így ahelyett, hogy puszta kincsestár maradna, amelyből az új rítus szép lassan magára aggathatja a hiányzó ékítőelemeket, könnyen válhatik annak életképes vetélytársává.

2. „Előre vivő modell”: Ez nagyon fontos szempont, hiszen a leggyakoribb vád a hagyományos liturgia követőivel szemben éppen az, hogy nosztalgikusok, hogy egy elavult, letűnt világot akarnak visszahozni. Akik ezt állítják, súlyosan tévednek, mivel saját (tulajdonképpen szintén elavult) ideológiájukból indulnak ki, és rendszerint nem veszik a fáradságot, hogy személyesen győződjenek meg róla, hogy néz ki manapság egy hagyományos római liturgia. Nálunk ugyanis nem az 1962-es vagy 1950-es világ áll vissza egy az egyben, a maga összes értékével és hibájával (ezt az idősebbek közül többen maguktól észrevették és jelezték is), hanem arra törekszünk, hogy a történeti múlt legjavát, egyfajta kvintesszenciáját nyújtsuk. Nemcsak nálunk, hanem az egész világon az tapasztalható, hogy a hiteles hagyomány egy sajátosan letisztult formában újul meg a mai körülmények között és a mai emberek (gyakran fiatalok) által. Érdekes egybeesés, hogy ugyanerről a kérdésről tegnap részletes írás jelent meg az amerikai Fr Z blogján is.

3. „Nem lehet felülről elrendelni”: Erre a szempontra Cañizares Llovera bíboros nyomán már Andrea Tornielli utalt, s bizonyos mértékig a tegnapi cikk is ezt járta körül, de mivel a liturgia központi szabályozása, felülről való vezéreltsége a XVI. és a XX. század között annyira beleivódott a katolikus köztudatba, mégsem lehet elégszer hangsúlyozni. Ebben az időszakban a centralizáció természetesen még betöltötte a maga szerepét, sőt másként nem is nagyon lehetett volna küzdeni az Egyházat marcangoló külső erők (protestantizmus, felvilágosodás) és belső erők (gallikanizmus, febronianizmus) ellen, a mi korunkra azonban a világ és benne az Egyház annyira megváltozott (Ady szavával, amelyet Tölgyessy is idéz: „minden egész eltörött”), hogy a merev egyformaság és annak központilag való előírása többet ártana, mint használna. És persze azt se felejtsük el, hogy a „tridenti korszak” eme uniformizmusának jegyében vezették be az egész világon vasszigorral és néhány év alatt a „zsinati liturgiát”, ami példátlan a teljes keresztény liturgiatörténetben. Sajnos mind ez a módszer, mind pedig a vele szolgált tartalom súlyos megosztásokhoz és kudarcokhoz vezetett, ezért a Szentatya érthetően nem akarja még egyszer ugyanazt a hibát elkövetni. Központi utasítások helyett (amelyekből egyébként a Novus Ordón belül is van elég, csak éppen hiába) inkább a hagyományhű szellemiség újjáélesztésére kell törekedni. Ezt szolgálja egy — immár világméretű — új liturgikus mozgalom.

4. „Példamutatásra van szükség”: Úgy tűnik, hogy ez lesz az új és egyetlen módszer, amely a jog kétélű fegyvere helyett adatik. Látszólag kevésbé egyházias, hiszen roppant demokratikus: senkit sem kímél, mindenkire hatalmas terheket ró. Mert bizony nemcsak a pápa, a püspökök vagy a papok, hanem mindnyájan példát mutatunk, akár akarjuk, akár nem. Rajtunk áll, hogy ez a példa inkább jó vagy inkább rossz, ezért vallási és liturgikus életünket ezt felismerve, a korábbi századokénál sokkal tudatosabban kell alakítanunk. Szerencsére bátorítanak minket a történeti előzmények, az első századok vértanú és hitvalló egyháza, amely még keresztény minta nélkül, hosszú inkulturációs folyamatban alakította ki azokat a liturgikus formákat, amelyek időtlenségéről és — éppen ezért — mai időszerűségéről meg vagyunk győződve. Bátorít minket ezenkívül a legfőbb kortárs minta, amelyet XVI. Benedek pápa nyújt a római rítus rendes formájának méltó végzése során. S végül mi magunk is bátorítjuk liturgiáink résztvevőit a saját példánkkal, amelyben a hagyományos római rítus rendkívüliségét igyekszünk a szó legnemesebb értelmében megjeleníteni.

5. „Az elitek részéről”: A szocializmus egyik öröksége, hogy idegenkedünk ettől a szótól, de még inkább a tartalmától. Pedig elitje minden társadalomnak van, ez tudományos tény: nélküle az emberi csoportok olyanok lennének, mint a sejtmag nélküli prokarióta élőlények. A mi szempontunkból azonban az elitet nemcsak a hierarchia felső szintjein kell keresni (amelynek tagjai a kontraszelekció miatt ma gyakran éppen nem a szellemi elitet képviselik), még kevésbé az elmúlt évtizedek liturgikus establishmentjének meglehetősen exkluzív köreiben, hanem az egész Egyházban mindenütt: egyszerű papok, szerzetesek és világiak között. Az új liturgikus mozgalom, amely a felsorolt rétegek mindegyikéből komoly vezéralakokkal büszkélkedhetik, bevallottan elit-mozgalom, viszont nem elitista: a legmagasabb szintű felkészültség, képzettség birtokában, ugyanakkor válogatás nélkül mindenki számára igyekszik felmutatni és elérhetővé tenni az Egyház liturgiájának évezredes kincseit.

6. „A közhatalom gyakorlatának kiszámíthatósága” (a csalástól és a hazugságtól, amely sajnos az Egyházban sem ismeretlen, most tekintsünk el): Általános kívánalom, hogy végre legyen stabilitás a liturgiában, szűnjék meg mind a központilag katalizált állandó változás (ez egyébként Annibale Bugnini eredeti koncepciója volt, aki úgy tervezte meg az egész rendszert, hogy a liturgikus könyveket 10—15 évenként át kelljen dolgozni), mind pedig a hivatalos szövegeket eltorzító egyéni kreativitás, a plébániák, papok, sőt alkalamak szerinti változatok sokasága. Ezt a megnyugvást, lecsillapodást Ratzinger bíboros évtizedeken át szorgalmazta, az utóbbi időben pedig pápaként is ügyel rá, hogy a jobbító irányú változások lassan és fokozatosan vezettessenek be a római rítus rendes formájába. Ugyanezen ok miatt általános óhaj a hagyományhű katolikusok körében, hogy egy ideig a rendkívüli forma is maradjon változatlan, s csak lassan és fokozatosan induljon meg a szerves fejlődés útján, amely minden élő rítusnak sajátja.

7. „Folyamatos, apró kis lépések”: Ez az előző 6. pont következménye, hiszen csak így lehet lassan és fokozatosan haladni, de egyben a fönti 3. és 4. ponttal is összefügg, amelyek az átfogó központi törvényhozás helyett a gyakorlati példaadás szerepét hangsúlyozzák.

8. „Minden választás a reményt is adja”: Számunkra ez a választás 2005 április 19-ét jelenti, amikor a bíborosi testület aktív választójogú tagjai dékánjukat, Joseph Ratzingert emelték a pápai trónra. Elég körültekinteni a mai világban, hogy észrevegyük: az elmúlt öt évben jelentkezett egy új — nem is annyira életkori, mint inkább szellemi — generáció: a Ratzinger-generáció, amely minőségi eltérést képvisel a Wojtyła-generációhoz képest. Bizonyos mértékig abból ered, onnan táplálkozik, de a mai időknek megfelelően más céljai vannak és mások a módszerei is. Jó volna, ha az idősebb generáció, amely katolikus identitását II. János Pál személyében látja megtestesülni, felismerné, hogy ez a változás nem a méltán tisztelt (és most már egyházilag is tiszteletreméltó) pápa örökségének megtagadása vagy elárulása, hanem inkább szerves folytatása és kiteljesítése. Tekintettel arra, hogy Ratzinger bíboros egy negyedszázadon át volt Wojtyła pápa legközelebbi munkatársa, német teológusok Doppelpontifikatról, kettős pápaságról beszélnek, amelyben a két kiemelkedő egyházi személyiség mintegy megosztotta egymás között a katolikus világ vezetését. Az új pontifikátus tehát gyakorlatilag az előző továbbélése, csak éppen megváltozott módon egy megváltozott világban. Csak aki változik, marad hű önmagához — hirdeti a svájci biblikus teológus, Herbert Haag könyvének címe, amelyet a Bencés Kiadó jelentetett meg, s valóban: erre ma éppen a Benedek-féle Katolikus Egyház lehet a legjobb példa.

R.Z.

BENEDICTUS CUNCTATOR

Az új év első heteiben sok fontos dolog történt, amelyek a mi olvasóink érdeklődésére is számot tarthatnak. Nem volna jó azonban, ha a blogoszféra e csöndes kis liturgikus sarkát elborítaná a napi hírek áradata. Ezért az elkövetkező hetekben számos rövidebb beszámolót tervezünk, egy-két alapvető, de hosszú szöveget pedig részletekben fordítunk le és teszünk közzé. Ám mielőtt még belekezdenénk a sorozatba, hadd emeljük ki a legfrissebb és talán a legfontosabb hírt, amelynek hátterében az egész eseménysor új — és lényegesen reménytelibb — megvilágítást nyerhet.

A Szentszék sajtóterme ma délben tette közzé, Andrea Tornielli azonban már néhány napja előre jelezte, hogy Szentséges Urunk, XVI. Benedek pápa, elfogadva Godfried Daneels bíboros lemondását, André-Mutien Léonard namuri püspököt nevezi ki mechelen-brüsszeli érsekké és Belgium prímásává. Mit jelent ez a változás? Azt, hogy egy olyan főpaptól, aki Suenens bíboros kiszemelt utódjaként igen fiatalon került a prímási székbe és ennek következtében kerek harminc évig állott a belga egyház élén, egy közel húszéves püspöki tapasztalattal rendelkező, sokszorosan kipróbált férfi veszi át a vezetést, mégpedig várhatóan csak öt-hat évre. Leo Joseph Suenens bíborosról tudni kell, hogy a XX. századi egyháztörténet egyik legjelentősebb személyisége volt: az ő nevéhez fűződik a II. Vatikáni Zsinat ún. progresszív szárnyának megszervezése, vezetése, majd a zsinat utáni időkben a hagyományos katolikus tanítás szisztematikus lebontása. Művei és munkássága alapján elmondható, hogy az ún. „zsinati szellem”, amelynek katasztrofális hatására XVI. Benedek pápa többször felhívta a figyelmet, gyakorlatilag Suenens szelleme, benne tisztelhetjük a „szakadás hermeneutikájának” egyik kortárs szülőatyját.

Természetesen ez volt az az út, amelyet a tanítvány Daneels is követett egész pályáján, noha kissé óvatosabban (emlékezetes egy 2007-es amerikai előadása, amelyben rendkívül disztingváltan közelített a liturgia mai helyzetéhez, l. erről az NLM kommentárját). Ennek ellenére a városmisszionáló bíboros úgy vonul be az egyháztörténelembe, mint aki alatt a belga katolikus egyház szinte teljesen felszámolta magát. Itt nem volt kommunista diktatúra, amely kívülről próbálkozott volna a kereszténység eltörlésével, a statisztikák mégis sokkal rosszabb képet mutatnak. Vini Ganimara francia Vatikán-szakértő, az Osservatore Vaticano című francia blog szerkesztője tavaly hosszú sorozatban számolt be a belga katolicizmus helyzetéről, részletesen számba véve Daneels bíboros lehetséges utódait; a nagy visszhangot kiváltó cikkeket a Messainlatino.it blog olaszul is közölte (a teljes sorozatot l. itt). Ugyanezt írta meg az Il Foglio vatikanistája, Paolo Rodari is rövid, de tömény összefoglalásban, amelynek már a címe is sokkoló: „Daneels prímás távozik, a nyomában «temető» és viszály.”

E helyzetben a pápának nem maradt sok választása, hiszen az egyetlen ratzingeriánus jelölt Mgr Léonard volt. A sajtó és saját liberális tiszttársai által ókonzervatívnak minősített főpap az elmúlt két évtizedben semmi mást nem tett, mint hogy az Egyház romlatlan tanítását hirdette. Ez azonban városmisszió nélkül is elég volt ahhoz, hogy felvirágozzék a hitélet és maguktól teremjenek a hivatások: a 10 milliós lélekszámú Belgiumban, amelynek 47%-a vallja magát katolikusnak, ma összesen 71 szeminarista van, akiknek éppen a fele: 35 fő a kis namuri egyhézmegyében készül a papságra. Ezek után nyilván nem meglepő, hogy Mgr Léonard nagy szeretettel karolta fel a Szentatya kezdeményezését a hagyományos római liturgia helyreállítására, meghívta területére az FSSP-t és maga is több alkalommal celebrált a régi rítus szerint:

FSSP-s papok szentelése Wigratzbadban 2007 június 30-án

Régi rítusú szentmise a torontói eucharisztikus kongresszuson 2008 június 21-én

Ilyen prímást adott hát a pápa Belgiumnak január 18-án, amely a hagyományos naptárban Szent Péter római katedrájának ünnepe. Az öröm mellett már csak irigykedni tudunk.

Van azonban ennek az ügynek egy mélyebb tanulsága is, amelynek levonása hosszabb távon jóval nagyobb haszonnal jár, mint maga a konkrét kinevezés: ez pedig az a mód, ahogy a Szenatya azt végrehajtotta. Mgr Léonard-t, e valóban oroszlánszívű belga főpapot ugyanis már 2008 júniusában, Daneels bíboros 75. életévének betöltésekor (vö. CIC 401. k., 1. §) ki lehetett volna nevezni a mechelen-brüsszeli székbe, a pápa mégis úgy döntött, hogy az aktuális érseket egy évre meghosszabbítja hivatalában, amihez tavaly még egy további fél év járult. Ez azonban nem egyedi döntés volt, hanem XVI. Benedek pápaságának egy fontos sajátosságát, sőt mondhatni jellegzetes gyakorlatát tükrözi.

A pápa elsősorban a bíborosokat, de néha más fontos tisztségek betöltőit is hivatali idejük lejárta után nem váltja le azonnal, hanem hosszú haladékot (időnként teljes éveket) ad még nekik. Így hagyta meg először államtitkári székében Angelo Sodanót, amikor pedig utódját, Tarcisio Bertonét kinevezte, újabb fél évet hagyott az előd méltó távozásához. Ugyanígy csak szép lassan cserélődött ki az államtitkárság felső vezetőinek köre, a második szinten a változások egészen 2009-ig várattak magukra. A Római Kúriában a Szentatya mindössze két dikasztérium titkárát távolította el viszonylag gyorsan és ötéves ciklusuk lejárta előtt (mindkettő a ratzingeri irányvonal esküdt ellensége volt), miközben 76 évesen még mindig aktív Walter Kasper és Raffaele Farina SDB, 75 évesen pedig Giovanni Battista Re, Cláudio Hummes OFM, Paul Josef Cordes és Franc Rodé bíboros. Az egyházmegyés főpásztorok közül két bíboros: Severino Poletto torinói és Dionigi Tettamanzi milánói érsek hivatali idejét a pápa 2010-ig, ill. 2011-ig kifejezetten meghosszabbította, és egyelőre nem fogadta még el további tizenhárom, 75—79 éves bíboros lemondását sem. Ugyanez fokozott mértékben a puszta püspöki kinevezéseknél is megfigyelhető egyrészt a határozott vagy határozatlan időre meghosszabbított főpásztorok, másrészt a püspök nélkül maradt egyházmegyék tekintetében.

Az első kézenfekvő magyarázat erre a jelenségre az, hogy nehéz megfelelő utódot találni. A püspökök esetében ez gyakran így is van, bíborosi pozícióra azonban csak viszonylag kevés jelölt jön szóba, és keresgélésük is elég korán megkezdődik. A valódi ok a halasztásra sokkal inkább politikai-diplomáciai természetű, amint arra a mai kinevezés apropóján a Messainlatino.blog rendkívül éleslátó elemzése is rávilágít. Ennek szerzője helyesen állapítja meg, hogy Mgr Léonard kinevezése akár egy-két évvel ezelőtt még elképzelhetetlen lett volna a helyi liberális egyház és sajtó tiltakozásai miatt. A hosszabbításnak tehát a távozó bíboros személyes megtisztelésén túl az volt a fő célja, hogy elfogadhatóvá, megvalósíthatóvá tegye a változást a közvélemény felkészítésével. XVI. Benedek megtanulta a varsói leckét, a média-előkészítésben pedig nagy segítségére voltak azok a fent idézett hagyomány- és pápahű újságírók, akik gondosan a világ elé tárták a progresszista belga egyház helyzetét.

Mint tudjuk ugyanis, a mai világban nem elég becsületesnek lenni: annak is kell látszani. Ezt a bölcsességet a sikerdíjáról elhíresült jogásznő esetével kapcsolatban egy időközben Brüsszelbe távozott MSZP-s politikusnő fogalmazta meg, s azóta a magyar közélet ismert közhelyévé vált. Kissé közelebbről megnézve ez egy elképesztően álságos kijelentés, hiszen ha valaki egyszer tisztességes, egy tisztességes világban ennél semmi többet nem kell tennie, mivel természetes módon látszik olyannak, amilyen valójában. Ámde ebben a világban, ahol a média a feketét is könnyedén fehérnek, a fehéret pedig feketének festheti le, maga a valóság immár teljesen érdektelen: ami számít, az egyedül annak földi mása. Ezt pedig azok mondják meg, akiknek hatalmuk van a gépezet fölött. Illyés Gyula még azt írta a zsarnokságról: „ő mondja meg, ki voltál”, ma viszont a médiahatalom már azt is megmondja, ki vagy, sőt ki leszel (vagy lehetsz). Hiába tehát az alsóbb szervek (nuncius, kongregáció) hosszas előkészítő-egyeztető eljárása, majd végül a legfelső pápai kinevezés: még a legalkalmasabb személy is elcsúszhat — akár utólag — egy apró banánhéjon, ha a média éppen úgy akarja (elég itt a linzi segédpüspök tavalyi ügyére utalnunk), a valóban alkalmatlanokról (mint az egynapos varsói érsek) nem is beszélve.

És ugyanez érvényes még szélesebb körben, gyakorlatilag minden pápai kijelentésre (pl. a regensburgi beszédre vagy az afrikai interjúra) és minden pápai aktusra (pl. az SSPX vagy az anglikánok felé való nyitásra). A felsorolt példák azt mutatják, hogy a pápa és munkatársai az elmúlt négy évben folyamatosan tanultak a kommunikációs csapásokból, s a későbbi ügyeket a korábbiakhoz képest sokkal jobban előkészítették. P. Federico Lombardi SI személyében a Szentszék még külön személyt is tart arra, hogy szükség esetén kategorikusan cáfolja vagy elködösítse az igazságot (ezen igazán nem kell megütköznünk, hiszen ősi hagyományról van szó: Bacci bíboros szerint a pápai diplomácia akkor született, amikor Szent Péter háromszor megtagadta az Urat). Ezekhez a hivatalos és félhivatalos csatornákhoz (pápa, államtitkárság, ill. szentszéki sajtóterem) járul még egy harmadik, külső kör, amelyben a kellően tájékoztatott újságírók az üzenet szétkürtölése közben véleményformáló erejüknél fogva maguktól gondoskodnak a tartalom be- és elfogadásáról.

Mindez azzal a szomorú tanulsággal szolgál a hagyományos liturgia iránt elkötelezett híveknek, hogy e téren egyelőre hiába remélnek komolyabb fellépést a Szentatya részéről. Sokan ugyanis régóta várják, mikor fog a pápa nyilvánosan a régi rítusban misézni vagy hogy mikor tesz végre olyan nyilatkozatot, amilyet közvetlen munkatársaitól egyre gyakrabban hallunk. A fentiek fényében azonban meg kell értenünk, hogy ezek az aktusok nemcsak a pápa közismert személyes meggyőződésének és hivatalos tanításának természetes folyományai lennének, hanem egyben a szentszéki kommunikációnak is részei, és nem lehet megakadályozni, hogy mások is ekként értelmezzék őket. Márpedig a fenti személyi problémákat látva és ismerve a Summorum Pontificum motu proprio szabotálását szerte a világon, nem nehéz megjósolni, milyen reakciókat váltana ki egy ilyen nem kellően előkészített esemény. A motu proprio 2007-ben jelent meg, és fogadtatása alapján az „Ecclesia Dei” Pápai Bizottság már 2008-ra kidolgozta azt az értelmező instrukciót, amely az összes ellenvetést és akadályt elhárította volna. A pápa azonban másként döntött: hosszú ideig pihentette (akárcsak magát a motu propriót, amellyel Castrillón bíboros két évig vajúdott), majd a múlt ősszel, amikor az államtitkárságon már a közeli publikációt rebesgették, Mons. Pozzo egy interjújában alaposan lehűtötte a várakozásokat.

Apró jelek természetesen mindig vannak, amelyekkel — mint egy magas torony vékony, rácsos ablakából — a Szentatya rendszeresen megpróbál üzenni a világnak: elsősorban a kifinomult ars celebrandi, amellyel a római rítus rendes formáját ünnepli, különös tekintettel a liturgikus kelet mint imairány hangsúlyozására és a térdelve, nyelvre való áldoztatásra; azután a liturgiáról, annak istenközpontúságáról előadott gyakori és szép gondolatai; végül közeli és távoli munkatársainak példája — az ő egyre hosszabb sorukba állt most be Mgr Léonard is mint leendő bíboros.

A liturgia iránt érzékeny átlagkatolikus, akinek szomorú tapasztalatai vannak saját részegyházában és aki csak igen keveset lát a világegyház egészéből (sajnos a rosszat könnyebben is, mint a jót), el sem tudja képzelni, mekkora ellenállással kell megbirkóznia XVI. Benedek pápának, mégpedig főleg az Egyházon belül. Az átlagos hívőt a hosszú várakozás is nagyon megviseli: elcsügged, reményét veszti, megharagszik, felelősöket keres. Pedig ez sehova sem vezet, hiszen neki nem áll hatalmában megoldani a problémákat, viszont annál könnyebben súlyosbíthatja őket. Itt az ideje, hogy megértsük a pápai késlekedések valódi okát, és hogy tanuljuk meg türelemmel és szeretettel elfogadni őket. A Szentatyát talán nem viselte meg, hogy két és fél éven keresztül kellett magára öltenie Mons. Piero Marini liturgikus giccseit, amelyek képei nemcsak azonnal bejárták az egész világot, hanem még ma, a pápai szertartások két évnyi radikális fejlődése után is folyton úgy bukkannak fel a sajtóban, mint a katolikus liturgia hiteles mintái?

Őszentségének súlyos oka lehetett rá, hogy az elődjétől örökölt szertartásmestert az ötéves ciklus lejárta után még másfél évig maga mellett tartotta (úgy hírlik, vagy egy fél tucat püspökséget elutasított, mivel mindenáron a Kúriában akart maradni, a tűz közelében). Miután azonban eltávozott, a pápa egy tollvonással a szertartásmesteri hivatal összes korábbi konzultorát lecserélte (természetesen a ciklusuk lejártával), ami elég példátlan a kúriai gyakorlatban. Egyes tradiconalistáknak — köztük a lefebvristák Williamson-féle szárnyának, amely még a Szentszékkel folyó tárgyalásokat is rosszallóan nézi — sajnos ez nem elég: mindent akarnak és mindent azonnal akarnak. Róma püspöke szerencsére jobban ismeri az egyetemes Egyház és a Kúria helyzetét, és jól tudja, hogy maga Róma sem egy nap alatt épült fel, sőt hogy ez a nagy késleltető stratégia is végső soron római eredetű.

Az előző mondatot elolvasva egykor minden, gimnáziumban érett felnőttnek Ennius híres sorai jutottak volna eszébe, amelyeket mi is megfontolhatnánk. Ma persze ki hallott Enniusról? Nem csoda, hogy elfeledtük, hiszen még csak nem is aranykori szerző: az archaikus római irodalom nemzeti költője volt. Muraközy Gyula mesélte egyszer, hogy a gimnáziumi magyaróráin fellelkesült diákokat ezzel a buzdítással kezdte latinra oktatni: „Olvassunk Vergiliust, ő a római Arany János!” Találó megjegyzés, amelynek nyomán Enniust a római Zrínyinek nevezhetnénk. Nagyapáink azonban nem emiatt ismerték, hanem mert Cicero, mint valami reformkori értelmiségi, akinek még nem adatott meg, hogy új klasszikusként Vergiliust olvashassa, lépten-nyomon a régi klasszikust, Enniust idézi. A minket érdeklő sorok a Cato maior című dialógusban — amelynek főszereplője, az idősebb M. Porcius Cato annak idején maga hozta Rómába a költőt — arról a Q. Fabius Maximus Cunctatorról szólnak, aki „a fiatalosan heves Hannibált megzabolázta türelmével” (Cic. Cat. mai. 4, 10; Enn. ann. 363—365 Skutsch):

Unus homo nobis cunctando restituit rem:
non enim rumores ponebat ante salutem,
ergo postque magisque viri nunc gloria claret.

„Egy ember halogatva emelte fel újra hazánkat,
mert jó hírénél a köz üdvét többre becsülte,
így neve egyre dicsőbb már most és lesz ezután is.”

Megpróbáltam a lehető legpontosabb fordítást adni, mivel minden szó számít, különösen a párhuzam szempontjából, amely miatt e verset idézem. Az első sorban a restituit szót Némethy Géza (1916/1987) a „menté meg”, Szabó György (1987) pedig a „védte meg” formában adja vissza. Az eredeti ennél többet mond: a római állam ugyanis gyakorlatilag már elbukott (gondoljunk a cannaei csatára, amely a rómaiak számára a mi Mohácsunkkal ért fel, gyásznapjáról még évszázadok múlva is megemlékeztek), Fabius tehát nem pusztán megóvta, hanem helyreállította, visszaadta eredeti nagyságát és méltóságát. Ráadásul mindezt egyedül, egyetlen emberként (unus homo) tette, a római katonai és polgári elit értetlensége és ellenkezése közepette. Nos, ez a leírás tökéletesen illik a Szentatyára, a hagyományos katolikus identitás helyreállítójára, akinek közismert magányossága szokatlan bátorsággal párosul.

A második sorban a nép üdvét (salus populi) a hamis népszerűség homályosítja el, amire azért fontos rámutatni, „mert nem mindenki képes a rosszindulatú híresztelésekkel szemben olyan szilárd és állhatatos magatartást tanúsítani, mint egykor Q. Fabius, aki inkább beleegyezett, hogy vezéri hatáskörét a nép állhatatlansága miatt korlátozzák, semhogy a népszerűség kedvéért rosszul szolgálja az állam érdekeit” (Liv. 44, 22, 10; Muraközy Gyula fordítása). Manapság sokan kritizálják a Szentatyát azért, mert nem lép fel nyíltan és közvetlenül az Egyházban eluralkodott szekularizmus erőszakos képviselőivel szemben, s ezzel tulajdonképpen lemond az őt megillető, isteni jogú pápai főhatalom gyakorlásáról. Látni kell azonban, hogy ezt egy nagyobb jó: a lelkek üdvössége (salus animarum, vö. CIC 1752. k.) érdekében teszi, hiszen a jelen helyzetben sokkal többet ártana az Egyháznak azzal, ha erélyesen fellépve de iure is felfedné egyes részegyházak de facto skizmáját. Ehelyett, akárcsak Fabius, inkább visszavonul, hogy a fennmaradás érdekében megőrizze a belső egységet, megtévessze és kifárassza az ellenséget, majd kellő előkészítés után biztos terepen arasson fölötte győzelmet.

Bizonyára tudatában van annak, hogy a végső győzelmet már nem fogja megérni. Lelkileg nekünk is fel kell rá készülnünk, hogy sokáig fog tartani, amíg egy új Scipio kiűzi Hannibál szellemét Itáliából. A mostani, hálátlan szerep egyelőre a Cunctatoré, aki az alapot teremti meg a dolgok helyreállításához. Hogy legyen majd, aki egykor elmondhatja Ennius harmadik sorát keresztény hangszerelésben: Benedictus Cunctator — áldott a Késlekedő!

R.Z.

A NÉP HANGJA

A megjegyzések megszüntetésekor azt írtuk, hogy levélben továbbra is örömmel vesszük olvasóink személyes reakcióit, sőt adott esetben akár közzé is tesszük őket. Ezen a blogon eddig csak a Szent Mihály Laikus Káptalan tagjai szólaltak meg, elsősorban saját szövegekkel, néha pedig idegen anyagokat közölve, részben magukból a liturgikus könyvekből, részben pedig különféle egyházi szerzőktől (papoktól, püspököktől, pápáktól). Ezt a szigorúan hivatalos hangnemet előbb néhány könnyedebb témával szerettük volna oldani, most pedig egy olyan rubrikát nyitunk, amelyben olvasóink maguk mondhatják el érzéseiket és gondolataikat Egyházról és liturgiáról. Egyetlen megkötésünk, hogy az írások tárgya és szellemisége igazodjék a mi munkásságunkhoz, hiszen az új megszólalók egy olyan kórusba kapcsolódnak bele, amely a blogon az eddigi háromszáz bejegyzésben, a blogon kívül pedig a káptalani liturgiákban immár elég markáns és egységes hangzást alakított ki. Bár nem tudjuk és nem is akarjuk lefedni a Katolikus Egyház teljes spektrumát a maga társadalmi és kulturális sokféleségében, mégis reméljük, hogy ezek a vendégbejegyzések egyéni stílusukkal és látásmódjukkal újabb irányból világítják meg azokat a kérdéseket, amelyekkel mi is foglalkozunk.

Elsőként egy régi olvasónk gondolatait tesszük közzé, akit klerikusként élénken foglalkoztatnak a magyar egyház közállapotai. Cikkében a diagnózis mellett adekvát terápiát is javasol, így talán nevezzük Galenusnak. Meglátásai fájdalmasan szókimondók, ettől azonban nem kevésbé igazak. Egy hiteles vélemény őszinte feltörése: qui habet aures audiendi, audiat!

* * *

Szombat esti láz

Vége az üres fecsegések korszakának. Az emberek ki vannak éhezve és szomjazva egy forrásra, a FORRÁSRA. De mit kapnak az Egyháztól, ahová keresztségük folytán tartoznak? Tulajdonképpen ugyanazt nagy dózisban, mint amit az óvodában kaptak kiskorukban. Ha kell, megőrizzük őket egy hétvégi foglalkozáson. Ha kell, elmegyünk velük kirándulni, és „jól érezzük egymást”. Ha kell, zenés alkalmakat produkálunk nekik. De tudunk ám etetni is, mert ismerjük az „agapét”. Ma reggel a roráte-mise után külön kihirdették — áldás előtt — hogy lesz agapé, amire mindenkit meleg szeretettel várnak. „Meg egy kis beszélgetésre.” Ez a máz, amivel leöntjük a hívek fejét, már teljesen megbutítja őket.

Sőt, megtartjuk az éves kötelező szentségimádási napot is. Van bérmálás, elsőáldozás, búcsú, triduum, lelkinap, képviselőtestületi ülés, heti újság, honlap, Szent Erzsébet-kenyere, augusztusi kenyérünnep, októberi és márciusi hazafias „egyházfront” — van itt minden, mint a „bucsuba”, ahogy Somogyban mondják.

Minden nagyon jó, minden nagyon szép, de szerintem senki sem elégedett. Persze lehet találkozni a pappal meg a káplánnal. A túlbuzgó (nagyon sok a valóban jó szándékú és hasznosan segítő), sürgő-forgó, fontoskodó nőkkel is találkozunk. Hallgatjuk a kornyikáló, olykor enyhe bűzt árasztó „kántorokat”, és elviseljük, hogy szétfagyunk a templomban, de azután négy hétig nem tudunk menni, mert hát megfáztunk. Sőt, eltűrjük az atyának, hogy most éppen a templom kitakarítására nincsen pénz. Akkor mire van?

Szóval mindennel találkozunk, csak éppen Istennel nem. Azaz hogy aki nagyon akar, az valóban találkozhat vele — magyarázza meg önmaga túlzott aktivitását egy-egy pap. Hiszen ő csupán az IGÉT hirdeti. Hogy te nem látod meg ebben Istent, az a te hibád. De mi is történik egy „átlag” vasárnapi misén, mondjuk, édes kis hazánkban?

Besétál a pap egy ének alatt a szentélybe. (Nemrégiben, egy templomban, Szent Imre napján, a templom búcsúnapján az ünnepi introitus szövege gospel stílusban a következő volt: „Eltelt 30 év, de jó, hogy itt vagyunk, újra itt vagyunk...”) Az éneket néhányan éneklik, ha éppen van kedvük. Ha diákmise van (a Római Misekönyvben ilyet nem találtam), akkor nem biztos, hogy a keresztvetéssel kezdődik a szentmise. Itt kitérek egy beszámolóra, amit a minap hallottam. Az egyik pap X megyében gitárt fogott a kezébe, kiült a padok elejébe, elkezdte a kezdőéneket, a ministránsok bevonultak a szentélybe. Az ének végén pap letette a gitárt (az ujjain növeszti a körmét!), odament a szentélybe a papi székhez, ami ugyanolyan volt, mint bármilyen tévénéző fotel, és elkezdte a misét.

De menjünk tovább. Van ugyebár a bűnbánati rész, amit nagyon szeretnek a papok rögtönzött „mélybenézővé” alakítani. Fel is teszik rögtön a kérdéseket: Milyen voltam a héten? Adtam-e valamit másoknak? Segítettem-e szüleimnek? Sok fölösleges szöveg... Hiszen itt nem ennek van a helye! Szörnyű, hogy a papok hat év teológia után milyen mértékben — és olykor milyen rohamosan — képesek leépíteni a hívők szellemi színvonalát.

A prédikáció olykor gügyögés, primitív szavak használata... Az egyetemes könyörgésekből akár tíz is van sokszor, és az is szintén az önkifejezés, a magamutogatás csúcsa, hiper-szuper művészete. A felajánlott adományokat lehet körmenetben vinni, de azért sokszor történnek túlzások. Például minden járni még nem is tudó gyerek oda csúszik-mászik, mert most akkor őt így jobban szereti Jézus, és odaviszi az ostyát, a bort, a vizet, a tálcát, szóval mindent, csak hogy vigyen. Közben peng a gitár, zúg a cimbalom...

Eddig hol volt szó Istenről? Nem tudom. De a Gloria sem lehet az igazi! Most jön karácsony, és végre a Gloria helyett is elénekelhetjük a „Dicsőség mennyben az Istennek...” kezdetű népénekünket.

Egy szó, mint száz, a mai misék többségében a hívő nem találkozik a Szenttel, hiszen nem irányítják rá a figyelmet, nem kap jelzéseket, hogy figyeljen erre vagy arra. A II. Vatikáni Zsinat Sacrosanctum Concilium konstitúciójának egyik szempontja az volt, vizsgálják felül a liturgikus szövegeket, énekeket, hogy azokon keresztül közelebb kerüljünk a Szenthez. Nem tudom, azóta mitől lett jobb a helyzet. Azt mondják, a latin nyelv múzeumba való, mert ugyan ki érti már? Most honi nyelveken végzik a liturgiát. De mi változott? Jobban értik a hívek? Nem lehet, hogy a zsinat után is beiktattunk divatos dolgokat? (Pl. a kézfogósdit a Miatyánk alatt.) Egyik templomban lelkes fiatalok előadásában új ordinárium hallható hegedű, gitár és egyéb hangszer kíséretében. Ez eddig kiválóan megfelel a Novus Ordo előírásainak — legalábbis az egyszerűség kedvéért most fogadjuk el így. A különös az, hogy a szövegek egytől egyig latinul vannak. Különös, hogy éppen latinul írta meg a „művész”. A helyzet ugyanaz: Ki ismeri ezeket? Mert a hívek ugyanúgy nem éneklik, mint a VIII. gregorián Kyriét. Ha valamit nem értünk, akkor nem a dolgot magát kell megváltoztatni, hanem el kell magyarázni, hátha mégsem teljesen érthetetlen. Mostanság valószínűleg még nagyobb értetlenség van a liturgia terén, és nagyobb zűrzavar is, mert a II. Vatikáni Zsinat előtt legalább egységes volt a liturgia, és szigorú kánonokkal védték azt. Se hozzátenni, se elvenni nem lehetett belőle.

A prédikációk többfélék is szoktak lenni: idős atya hosszas elmélkedése a semmiről, aktív pasztorációs életet élő pap „klassz” beszéde, vagy önmarcangoló moralizáló beszéd, vagy beszéd a semmiről, de röviden. Olykor az evangélium újra elmesélése, vagy megható történetek csokra, minden második szavam latin, görög, héber — és még sorolhatnám... Én nem vagyok prédikátor, ahhoz adottság kell. De tudok szempontokat, amiket szeretek betartatni. Így a rövidség (nem „sehr kurz”), a tömörség, a nem sok információ, a tárgyilagosság, a tanítás, az exegézis, a szentek példái... Mintha erről is lenne valami említve az Általános rendelkezésekben és a CIC-ben, nemdebár?

Sokat lehetne még beszélni a mai helyzetről, határainkon innen. Mivel mi is alakítjuk, ezért valóban nem árt nekünk is újrakezdeni sok mindent. De ha a papok nem akarják Istent adni az embereknek, hanem csak „érezd jól magadat” csinálnak, akkor megette a fene az egészet. Lehet szinten tartani egy-egy közösséget, amit kapunk, lehet kirándulgatni... Ezek is fontos részei a pasztorálásnak, nem azt mondom — hanem hogy a pasztoráció elszakadt a liturgiától. Programokat szervezünk, embert próbáló erőfeszítéseket vívunk azért, hogy minél többen jöjjenek misére. Programok garmadáit, miközben szétesünk, felaprózódunk. (A PPKE Hittudományi Kara nemrég indította el „katolikus közösségszervező” szakját...) A liturgia pedig egy mellékes praktikum szintjére süllyedt.

Fontos a liturgián kívüli élet is. De a liturgia az első. Ha nem vesznek részt a hívek, ha nincs is rá lehetőség, például a zsolozsmára, ami énekelt, ünnepélyes, és úgy végzik, ahogy kell, akkor szerintem fölösleges a tábor is. Az Egyház elsősorban nem arra lett kitalálva, hogy az iwiw-en még több ismerősünk legyen egy-egy tábor vagy roráte után.

Az a gyanúm, hogy a jövő papsága nem sejtette meg az Egyházban rejlő szépséget, mert nem volt olyan ember, aki felmutassa neki. Nem volt olyan ember, aki előhúzta volna a kincseket, amik az Egyházban jelen vannak és jelen voltak. Nem ismerjük a szenteket, nem olvassuk a pápa írásait, nem értesülünk újdonságokról, nem veszünk részt — csak minimálisan — a városok egyházi és kulturális életében: sorolhatnám reggelig. A lényeg, hogy ha saját magunk sztárolását, celebbé válását félretennénk; ha ezt a túlzott közösség-mániát kicsit félretennénk; ha befejeznénk a „nyüzsit”, a „gügyögést”, az ovis színvonalat, a meg nem értést, a megvetést, az ítélkezést, akkor valami jobb talán elindulhatna.

Sokan nem értik, hogy miért nem marad meg egy-egy közösség, csak akkor, ha állandóan noszogatják, meg állandóan összehívják. Azért, mert azt mindenki megérzi, hogy ez emberi mű. Mi, papok akarjuk összehívni, megcsinálni, megbeszélni stb. Nem hagyjuk, hogy a liturgia által formálódjunk egy közösséggé, ahol egység van, mert az egységet Krisztus adja. Hogyan legyen egység két ember között, amikor két templom között sincs egység? Sokat várunk a hívektől, ők pedig egyre érdektelenebbek. Nem kapnak ma semmit sem, vagy csak nagyon keveset. Szerintem fel kell végre kötni a gatyánkat, és be kell ülni a templomba. Át kell menni a templomba a közösségi helyiségből, a garázsból, a kisvasútról, az uszodából, a kütyüink mellől, a kamerák mellől, a kiváltságos „pap kedvenc családjai” mellől, és az emberekkel együtt be kell ülni, le kell borulni a templomban. Mert Krisztus jelenlétében elnémulnak a szavak, elhallgat az emberi okoskodás. A templomban a legszentebb Oltáriszentségben Krisztus valóságosan jelen van. Ott az ember elcsendesedik, leborul, és csak a hála szavai lehetnek szívében e nagy misztérium előtt. Mert „mi az ember, hogy törődöl vele, s gondod van rá?”

Galenus

XVI. BENEDEK PÁPA A II. VATIKÁNI ZSINAT HELYES ÉRTELMEZÉSÉRŐL

Ma van a negyedik évfordulója annak a korszakalkotó beszédnek, amelyet Szentatyánk, XVI. Benedek pápa 2005 karácsonyán a szokásos jókívánságok fogadása alkalmából a Római Kúria munkatársaihoz intézett. Szavai azonnal bejárták az egész világot és élénk visszhangra találtak, szellemiségét számos hivatalos és magánkezdeményezés karolta fel. Tanításának kulcsszavát, a folytonosság hermeneutikáját azóta több szövegében újra használta, tőle pedig számos főpásztor vette át, sőt ezen a néven Angliában egy kitűnő papi blog is létrejött. Magyarországon először — és egészen mostanáig magányos harcosként — Érszegi Márk Aurél hívta fel a figyelmet a pápai beszédre és ismertette annak tartalmát. A hazai hierarchia eddig még nem mutatta látható jelét annak, hogy ismerné és magáévá tenné ezt az alapvető pápai tanítást, s valószínűleg ennek az érdektelenségnek tudható be, hogy a magyar katolikus egyház hivatalos kiadója, a Szent István Társulat ismételt megkeresésünkre sem kívánta magyar fordításban megjelentetni ezt a fontos szentszéki megnyilatkozást.

Ez a helyzet most örvendetesen megváltozott. Deák Viktória Hedvig OP, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola Egyháztörténelem Tanszékének tanára ugyanis lefordította a pápai beszéd érdemi részét és rövid bevezetéssel ellátva közzétette a főiskola folyóiratának legújabb füzetében. Kérésünkre hozzájárult, hogy a dokumentumot a Gloria.tv-n elektronikus formában elérhetővé tegyük, szövegét pedig itt, a káptalani blogon is közöljük (a nyomtatott kiadás oldalszámait szögletes zárójelben tüntettük fel). Köszönjük szépen Hedvig nővérnek a gondos munkát, s reméljük, hogy nemsokára meglesznek a gyümölcsei!

* * *

XVI. BENEDEK PÁPA
a II. Vatikáni Zsinat helyes értelmezéséről

Részlet a Szentatya „Expergiscere homo” kezdetű,
2005. december 22-én a karácsonyi üdvözletek átadása alkalmából
a Római Kúriához intézett beszédéből

(Eredeti olasz szöveg: Acta Apostolicae Sedis 98 [2006] 45—53;
Bevezetés és magyar fordítás: Sapientiana 2 [2009] 2, 102—109)

[102] Első pillantásra talán furcsának hat, hogy az alábbiakban egy néhány évvel ezelőtt elhangzott pápai beszéd részletének fordítását tesszük közzé. A tényt — amellett, hogy a szöveg eddig magyarul nem volt hozzáférhető — a beszédben elhangzott tanítás fontossága és időszerűsége indokolja. XVI. Benedek pápa 2005-ös „évértékelő” beszéde áttekinti az év főbb eseményeit, II. János Pál pápa halálától kezdve a kölni ifjúsági találkozón keresztül az Eucharisztia évének és az azzal kapcsolatos püspöki szinódusnak a felidézéséig. Alább közzétett befejező része, amely a beszédből kétségkívül a legjelentőségteljesebb, szól a II. Vatikáni Zsinat értelmezéséről, amit a zsinat lezárásának 2005. december 8-án ünnepelt negyvenedik évfordulója indokolt. A beszéd fő célja iránymutatást adni a zsinati dokumentumok helyes értelmezéséhez.

Az utóbbi évek egyházi történéseit is figyelembe véve nyugodtan állíthatjuk, hogy ez a megnyilatkozás XVI. Benedek pápaságának egyik programadó, kulcsszövege: gondolhatunk itt pl. a Hittani Kongregáció 2007-es „Responsum”-ára a zsinati egyháztan kérdéseiről, amely meg kívánta erősíteni a zsinati egyháztan folytonosságát a hagyománnyal, vagy a római rítus rendkívüli és a rendes formája közötti kontinuitás állítására a „Summorum Pontificum” motu proprioban, és nyilvánvalóan fontos lesz a zsinatnak ez a fajta megközelítése a X. Szent Piusz Papi Testvériséggel jelenleg folyó doktrinális tárgyalásokban is.

A pápa itt közölt beszédének tartalma, a „reform a kontinuitásban” hermeneutikájának képviselete, egyáltalán nem meglepő részéről. Aki ismeri Joseph Ratzingernek még bíborosként tett megnyilatkozásait, sok ismerős gondolatra lelhet itt, hiszen már a Vittorio Messorival készített, először 1984-ben megjelent interjúkötetében (Beszélgetés a hitről, Vigilia, Budapest, 1990) egy hosszabb fejezetet szentelt a zsinat értelmezése kérdésének és a „nem törés, hanem folytonosság” programjának a zsinattal kapcsolatban (A felfedezésre váró zsinat címmel), melyet az egész hagyományon belül kell értelmezni. A téma aktualitását, illetve hogy XVI. Benedek számára mennyire fontos mindez, az is mutatja, hogy 2005 decembere óta a pápa sokszor visszatért a helyes zsinati hermeneutika témájára, a 2009-es év során is legalább öt alkalommal, hang- [103] súlyozva a zsinati szövegek helyes recepciójának fontosságát, amely csak úgy lehetséges, ha az Egyház teljes hagyományának fényében értelmezzük azokat.
(A ford.)

[…] Ez év utolsó eseménye, amelyről szeretnék ez alkalommal megemlékezni, a II. Vatikáni Zsinat negyven évvel ezelőtti lezárásának ünneplése. Az emlékezés felveti a kérdést: mi lett a zsinat eredménye? Helyesen fogadtuk-e be? Mi volt a jó a zsinat recepciójában, mi volt elégtelen vagy elhibázott? Mit kell még tennünk? Senki sem tagadhatja, hogy a zsinat recepciója az Egyházban sok helyütt eléggé nehezen ment végbe, még ha nem is akarjuk a történtekre alkalmazni azt a leírást, amellyel a nagy egyháztanító, Szent Baszileiosz élt az Egyháznak a Niceai Zsinat utáni helyzetéről beszélve; sötét viharban zajló tengeri csatához hasonlítja, és többek közt ezt mondja: „Az egész Egyházat betölti már az ellentmondás következtében egymásra támadók durva ordítozása, az érthetetlen kiabálás, a szűnni nem akaró zavarok kivehetetlen zaja, azoknak hangja, akik az igaz hit tanítását túlzásaikkal és tagadásaikkal felforgatják.” (De Spiritu Sancto, XXX, 77; PG 32, 213 A; SCh 17bis, 524.1: Vanyó László fordítása, in A kappadókiai atyák, Szent István Társulat, Budapest, 1983, 161) Nem akarjuk alkalmazni ezt a drámai leírást a zsinat utáni helyzetre, de mégis tükröz valamit abból, ami történt. Felmerül a kérdés: a zsinat recepciója miért folyt eddig ennyire nehezen oly sok helyen az Egyházban? Igazából minden a zsinat helyes értelmezésétől függ, vagy — ahogyan ma mondanánk — a helyes hermeneutikától, a helyes olvasási és alkalmazási kulcstól. A recepció problémái abból a tényből születtek, hogy két ellentétes hermeneutika állt szemben egymással és szállt vitába. Az egyik zűrzavart okozott, a másik csendben, de egyre láthatóbban, gyümölcsöt hozott. Egyfelől létezik az az értelmezés, amelyet a „szakítás és törés hermeneutikájának” szeretnék nevezni, és amely nem ritkán elnyerte a média és a modern teológia egy részének szimpátiáját is. Másfelől pedig ott van a „reform hermeneutikája”, a megújulásé az egyetlen szubjektum, az Egyház folytonosságában, amelyet az Úr adott nekünk; ez a szubjektum, az Egyház, növekszik és fejlődik az időben, miközben ugyanaz marad: Isten vándorló népének egyetlen szubjektuma.

A szakítás hermeneutikájának az a veszélye, hogy végül törést okoz a zsinat előtti és a zsinat utáni Egyház között. Azt állítja, hogy maguk a zsinati szövegek, mint olyanok, még nem fejezik ki igazán a zsinat szellemét. A szövegek kompromisszumok eredményeként születtek volna, amelyekben, hogy az egyetértést elérjék, sokszor magukkal kellett hurcolni és meg kellett erősíteni sok régi, de immár haszontalan dolgot. Ám a zsinat igazi szelleme nem ezekben a kompromisszumokban nyilvánul ki, hanem az újdonság felé irányuló törekvé- [104] sekben, amelyek a szövegekben rejlenek: csak ezek jelenítik meg a zsinat igazi szellemét, és ezekből kiindulva és azokhoz alakulva kellene előre haladni. Éppen azért, mert a szövegek csak tökéletlenül tükrözik vissza a zsinat igazi szellemét és újdonságát, bátran túl kell lépni a szövegeken, és helyet kell csinálni az újdonságnak, amelyben kifejeződne a zsinat legmélyebb, bár még zavaros szándéka. Egyszóval: nem a zsinat szövegeit kell követni, hanem a szellemét. Így nyilvánvalóan széles mozgástér nyílik annak a kérdésnek, hogyan is határozható meg ez a szellem, ám ennek következményeképpen tér nyílt mindenféle szeszélyes elképzelésnek is. Ezzel azonban gyökeresen félreértik a zsinatnak mint olyannak a természetét. Így úgy tekintenek rá, mint egyfajta alkotmányozó gyűlésre, amely megszüntet egy régi alkotmányt és létrehoz egy újat. De egy alkotmányozó gyűlésnek megbízóra van szüksége, és egy megerősítőre, azaz a népre, amelyet az alkotmány szolgál. A zsinati atyáknak nem volt ilyen felhatalmazásuk, és nem is adott nekik senki; egyébként nem is adhatott volna nekik senki, mert az Egyház lényegi alkotmánya az Úrtól származik, s azért kaptuk, hogy elérhessük az örök életet, és ebből a perspektívából kiindulva képesek legyünk megvilágítani az életet az időben, és magát az időt. A püspökök, a szentség által, amelyben részesültek, az Úr ajándékának sáfárai. Ők „Isten titkainak szolgái” (1Kor 4,1); mint ilyeneknek, „hűségeseknek és bölcseknek” kell lenniük (vö. Lk 12,41—48). Ez azt jelenti, hogy az Úr ajándékát helyesen kell kezelniük, hogy ne maradjon rejtve, titokban, hanem teremjen gyümölcsöt, hogy az Úr a végén azt mondhassa az intézőnek: „mivel a kevésben hű voltál, sokat bízok rád” (vö. Mt 25, 14—30; Lk 19,11—27). Ezekben az evangéliumi példabeszédekben a hűség dinamikája fejeződik ki, amelynek az Úr szolgálatát kell jellemeznie, s az is nyilvánvaló lesz bennük, hogy egy zsinaton a dinamizmusnak és a hűségnek hogyan kell eggyé válniuk. A szakítás hermeneutikájával szemben áll a reform hermeneutikája, amint azt bemutatta először is XXIII. János pápa zsinati nyitóbeszédében 1962. október 11-én, majd pedig VI. Pál pápa is záróbeszédében 1965. december 7-én. Itt csak XXIII. János jól ismert szavait szeretném idézni, amelyekben félreérthetetlen módon kifejeződik ez a hermeneutika, amikor azt mondja, hogy a zsinat „tisztán és teljes egészében akarja átadni a tanítást, csorbítás vagy elferdítés nélkül”, s így folytatja: „A mi kötelességünk nemcsak az, hogy ezt az értékes kincset őrizzük, mintha egyedül csak a régi korral törődnénk, hanem az is, hogy serény elhatározással és félelem nélkül annak a feladatnak szenteljük magunkat, amelyet saját korunk kíván… Szükséges, hogy ezt a biztos és változatlan tanítást, amelyet hűségesen tisztelnünk kell, elmélyítsük, és olyan módon mutassuk be, amely megfelel korunk igényeinek. Egy dolog ugyanis a hitletétemény, azaz azok az igazságok, [105] amelyeket tiszteletreméltó tanításunk tartalmaz, és egy másik az a mód, ahogyan ezeket hirdetjük, megőrizve mindazonáltal ezeknek az igazságoknak ugyanazon értelmét és jelentőséget.” (S. Oec. Conc. Vat. II Constitutiones Decreta Declarationes, 1974, 863—865.) Világos, hogy egy bizonyos igazság új módon való kifejezésének feladata új reflexiót igényel, új élő kapcsolatot azzal az igazsággal; világos az is, hogy új szavak csak akkor tudnak kiérlelődni, ha azok a kifejtett igazság tudatos megértéséből születnek, és hogy másfelől a hitre való reflexió igényli azt is, hogy ezt a hitet éljük. Ebben az értelemben a XXIII. János által javasolt program rendkívül igényes volt, amint igényes a hűség és a dinamika szintézise. De mindenütt, ahol ez az értelmezés irányította a zsinat recepcióját, ott új élet született és új gyümölcsök érlelődtek. Negyven évvel a zsinat után rámutathatunk arra, hogy a pozitív nagyobb és élőbb annál, mint ahogyan azt az 1968 körüli évek nyugtalanságai közepette gondolni lehetett. Ma látjuk, hogy a jó mag, bár lassan fejlődött, mégis növekszik, és így nő mély hálánk is a zsinat által végzett munkáért.

VI. Pál a zsinat bezárásakor mondott beszédében rámutatott még egy olyan okra, ami miatt a szakítás hermeneutikája meggyőzőnek tűnhet. Az emberről szóló nagy vitában, amely a modern kort jellemzi, a zsinatnak különös figyelmet kellett szentelnie az antropológia témájának. Fel kellett tennie egyfelől az Egyház és a hit, másfelől az ember és a mai világ közötti kapcsolatra vonatkozó kérdést (uo. 1066 sk.). A kérdés még világosabb lesz, ha a „mai világ” általános meghatározása helyett egy pontosabbat választunk: a zsinatnak új módon kellett meghatároznia az Egyház és a modern kor viszonyát. A Galilei-perrel ennek a viszonynak a kezdete nagyon problematikus volt. Később teljesen megszakadt, amikor Kant a vallást „a puszta ész határain belül” definiálta, és amikor a francia forradalom radikális fázisában az állam és az ember olyan képe terjedt el, amely az Egyháznak és a hitnek gyakorlatilag semmilyen helyet nem akart hagyni. A XIX. században az Egyház hitének összeütközése a radikális liberalizmussal és a természettudományokkal, amelyek azt tulajdonították maguknak, hogy tudásukkal átfogják az egész valóságot annak végső határáig, és amelyek makacsul azt hirdették, hogy feleslegessé teszik „Isten hipotézisét”, az Egyház részéről IX. Piusz alatt a modern kor e szellemének kemény és radikális elítélését idézte elő. Tehát látszólag nem nyílt tér a pozitív és gyümölcsöző megértéshez, és azok részéről is drasztikus volt a visszautasítás, akik saját magukat a modern kor képviselőinek érezték. Közben azonban a modern kor is fejlődésen ment keresztül. Rájöttek arra, hogy az amerikai forradalom a modern állam olyan modelljét nyújtotta, amely különbözött a francia forradalom második fázisában felmerült radikális tendenciák által megalkotottól. A természettudományok egyre világosabb módon kezdtek el saját határaikra reflektálni, melyeket saját módsze- [106] rük rótt rájuk, amely, bár hatalmas dolgokat valósított meg, mégsem volt képes megérteni a valóság egészét. Így mindkét fél egyre inkább kezdett nyitni egymás felé. A két világháború közötti időszakban, és még inkább a második világháború után, katolikus államférfiak megmutatták, hogy létezhet olyan modern laikus állam, amely nem semleges az értékek iránt, hanem a kereszténység által megnyitott nagy etikai forrásokból merítve él. A katolikus társadalmi tanítás, ahogyan fokozatosan kifejlődött, fontos modell lett a radikális liberalizmus és a marxista államelmélet közt. A természettudományok, melyek fenntartás nélkül olyan módszert vallottak magukénak, amelybe Isten nem fért bele, egyre világosabban felfedezték, hogy ez a módszer nem foglalja magába a valóság egészét, így tehát újra megnyitották a kapukat Istennek, tudva, hogy a valóság nagyobb a természettudományos módszernél és annál, amit az át tud fogni. Azt mondhatjuk, hogy három kérdéskör formálódott ki, melyek a II. Vatikáni Zsinat idején válaszra vártak. Először is újra kellett definiálni a hit és a modern tudományok viszonyát; ez nemcsak a természettudományokra, hanem a történettudományra is vonatkozott, mert egy bizonyos iskola szerint a történetkritikai módszer magának tulajdonította az utolsó szót a Biblia értelmezésében, és teljes kizárólagosságra tartva igényt a Szentírás megértésében, fontos pontokon szembekerült azzal az értelmezéssel, amelyet az Egyház hite dolgozott ki. Másodsorban, új módon kellett meghatározni az Egyház és a modern állam viszonyát, amely teret enged a különböző vallású vagy ideológiájú állampolgároknak, amely részrehajlás nélkül viszonyul ezekhez a vallásokhoz, és pusztán a polgárok közötti rendezett és toleráns együttélésért és a saját vallásuk gyakorlásának szabadságáért vállal felelősséget. Általánosabb módon ehhez kapcsolódott harmadik helyen a vallási türelem problémája — olyan kérdés, amely a keresztény hit és a világvallások viszonyának új definícióját igényelte. Szükséges volt értékelni és új módon meghatározni az Egyház és Izrael hite közötti viszonyt, különösen is a nemzetiszocialista rezsim közelmúltbeli bűneinek fényében, és általában, visszatekintve egy hosszú és nehéz történelemre.

Ezek a témák mind nagyon jelentősek, de bővebben nem időzhetünk most el itt náluk. Világos, hogy mindezeken a területeken, amelyek együttesen egyetlen problémát alkotnak, a szakítás bizonyos formája feltűnhetett. Bizonyos értelemben valóban megnyilvánult a szakítás, amelyben azonban, miután megtörténtek a megfelelő megkülönböztetések a konkrét történelmi helyzetek és követelményeik között, nyilvánvalóan megmaradt az elvek folytonossága. Ez a tény első ránézésre gyakran elkerüli a figyelmet. Éppen a különböző szinteken megvalósuló folytonosság és a szakítás együttesében áll az igazi reform természete. A folytonosságban való újdonság e folyamata során kellett a korábbinál konkrétabban megtanulnunk, hogy az esetleges dolgokat érintő egyházi döntések — például a liberalizmus egyes [107] konkrét formái, vagy a Biblia liberális értelmezése — szükségszerűen maguk is esetlegesek, éppen azért, mert egy önmagában változékony valóságra vonatkoznak. Meg kellett tanulni felismerni, hogy ezekben a döntésekben csak az elvek fejezik ki a tartós szempontot, amelyek rejtett áramlatok maradnak és a döntést belülről ösztönzik. Nem állandóak viszont ugyanígy a konkrét formák, amelyek a történelmi helyzettől függenek, és ezért változásoknak lehetnek alávetve. Így az alapvető döntések érvényesek maradhatnak, míg az új kontextusokhoz való alkalmazásuk formái változhatnak. Így például, ha a vallásszabadságot úgy tekintjük, mint az ember képtelenségét arra, hogy az igazságot megtalálja, és ennek következményeképpen a relativizmus kanonizálásává válik, akkor a társadalmi és történelmi szükségszerűség szintjéből elhibázott módon metafizikai szintre emelkedik, s így elveszíti igazi értelmét; ez azzal a következménnyel jár, hogy nem fogadhatja el az, aki hiszi, hogy az ember képes az Isten igazságát megismerni, és az igazság belső méltósága alapján ez az ismeret kötelezi. Teljesen különböző dolog viszont, ha a vallásszabadságot úgy tekintjük, mint az emberi együttélés követelményét, sőt mint az igazságnak egy belső következményét, amelyet nem lehet kívülről rákényszeríteni senkire, hanem az embernek csak a személyes meggyőződés folyamatán keresztül szabad magáévá tennie. A II. Vatikáni Zsinat, amikor a modern állam egy lényegi elvét felismerte és magáévá tette a vallásszabadságról szóló dekrétummal, az Egyház legmélyebb örökségét újította fel. Tudatában lehet annak, hogy ezáltal magának Jézusnak a tanításával kerül teljesen harmóniába (vö. Mt 22,21), és a vértanúk Egyházával, minden idők vértanúival. Az ókori Egyház magától értetődő természetességgel imádkozott a császárokért és a politikai vezetőkért, kötelességének tartva ezt (vö. 1Tim 2,2). De miközben imádkozott a császárokért, visszautasította, hogy imádja őket, és ezzel világosan elutasított az állam vallását. A korai Egyház vértanúi abba az Istenbe vetett hitük miatt haltak meg, aki Jézus Krisztusban nyilatkoztatta ki magát, és éppen ezért a lelkiismereti szabadságért és hitük megvallásának szabadságáért is haltak meg — olyan hitvallásért, amelyet egyetlen állam sem kényszeríthet ki, hanem csak Isten kegyelmével, szabad lelkiismerettel mondhatjuk magunkénak. Egy missziós Egyház, amely tudja magáról, hogy üzenetét minden népnek hirdetnie kell, el kell hogy kötelezze magát a hit szabadsága mellett. Át akarja adni az igazság ajándékát, amely mindenki számára létezik, és ugyanakkor biztosítja a népeket és vezetőiket, hogy nem akarja az igazsággal tönkretenni önazonosságukat és kultúráikat, hanem olyan választ visz el nekik, amelyekre lelkük mélyén várnak — olyan válasz ez, amellyel a kultúrák sokfélesége nem vész el, hanem inkább növekszik az emberek közötti egység, és így a népek közötti béke is.

Amikor a II. Vatikáni Zsinat újra meghatározta az Egyház hite és a modern gondolkodás bizonyos lényegi elemei közötti viszonyt, egyben felülvizsgálta, sőt [108] korrigálta is bizonyos történelmi döntéseit, de ebben a látszólagos szakításban is megtartotta és elmélyítette saját benső természetét és valódi identitását. Az Egyház mind a zsinat előtt, mind utána ugyanaz az egy, szent, katolikus és apostoli Egyház, amely az időben zarándokol; zarándokútját „a világ üldözései és Isten vigasztalása között folytatja”, az Úr halálát hirdetve, amíg el nem jön (ld. Lumen Gentium, 8). Aki azt várta, hogy ezzel a modern korra kimondott alapvető „igennel” minden feszültség eltűnik, és az így megvalósult „világ felé nyitás” mindent tökéletes harmóniává alakít, az alábecsülte magának a modern kornak a belső feszültségeit és ellentmondásait; alábecsülte az emberi természet veszélyes törékenységét, amely a történelem minden szakaszában és minden történelmi helyzetben fenyegeti az ember útját. Az embernek az anyag és saját maga felett szerzett új hatalmával és új lehetőségeivel együtt járó veszélyek nem tűntek el, hanem új dimenziókat öltenek: a jelen történelemre vetett egyetlen pillantás világosan bizonyítja ezt. Az Egyház a mi korunkban is az ellentmondás jele maradt (Lk 2,34) — nem véletlen, hogy II. János Pál pápa, még bíborosként, ezt a címet adta az 1976-ban VI. Pál pápa és a Római Kúria számára tartott lelkigyakorlatának. Nem is lehetett a zsinat szándéka feloldani az evangéliumnak ezt az ellentmondását az emberre leselkedő veszélyekkel és tévedésekkel szemben. Ellenkezőleg, csak az Egyház és a világ közötti téves, vagy felesleges ellentéteket kívánta félretenni, hogy a mi világunknak a maga nagyságában és tisztaságában mutathassa be az Evangélium követelményét. A zsinatnak a modern kor felé tett lépése, amit eléggé pontatlanul a „világ felé történő nyitásként” mutattak be, végső soron a hit és az értelem örök, ám mindig új formában jelentkező problematikájának körébe tartozik. Az a helyzet, amellyel a zsinatnak szembe kellett néznie, mindenképpen hasonlítható korábbi korok eseményeihez. Szent Péter első levelében arra bíztatta a keresztényeket, legyenek mindig készen arra, hogy választ adjanak (apo-logia) mindenkinek, aki hitük logos-a, értelme felől érdeklődik (vö. 1Pét 3,15). Ez azt jelentette, hogy a biblikus hitnek vitába és kapcsolatba kellett lépnie a görög kultúrával, és meg kellett tanulnia felismerni az értelmezésen keresztül a kettejük közötti különbözőséget, de a hasonlóságot is az Isten által adott egyetlen értelemben. Amikor a XIII. században zsidó és arab filozófusok közvetítésével az arisztotelészi eszmerendszer kapcsolatba lépett a középkori kereszténységgel, amelyet a platóni örökség formált, és fennállt annak a veszélye, hogy hit és ész feloldhatatlan ellentétbe kerül, főként Aquinói Szent Tamás volt az, aki a hit és az arisztotelészi filozófia közötti találkozást elősegítette, és így a hitet pozitív kapcsolatba hozta a korában uralkodó értelem-formával. A keresztény hit és a modern értelem közötti nehéz vita, amely a Galilei-per miatt negatív módon kezdődött, minden bizonnyal sok fázison ment keresztül, de a II. Vatikáni Zsinattal elérkezett a pillanat, amikor nagymértékű újragondolásra [109] volt szükség. Ennek tartalma a zsinati szövegekben valóban csak nagy vonalakban került felvázolásra, de a lényegi irányvonal meg lett határozva, úgyhogy a hit és az értelem közötti dialógus, amely ma különösen is fontos, a II. Vatikáni Zsinat alapján megtalálta irányultságát. Most ezt a dialógust nagy szellemi nyitottsággal kell továbbfolytatnunk, de ugyanakkor a szellemek megkülönböztetését illetően azzal a világossággal, amelyet a világ éppen ma jó okkal elvár tőlünk. Így hálával fordíthatjuk ma tekintetünket a II. Vatikáni Zsinat felé: ha helyes hermeneutikától vezetve olvassuk és fogadjuk be, akkor egyre nagyobb erővé válik az Egyház mindig szükséges megújulásához.

Deák Viktória Hedvig OP fordítása

FRISSÍTÉS (2009 DECEMBER 27., VASÁRNAP):

Úgy tűnik, a Szentatya 2005-ös beszédének hazai megjelenése kezdi megmozgatni a magyar egyházi közéletet: szerdán a Vatikáni Figyelő számolt be róla, tegnap délután pedig a Magyar Kurír szentelt neki külön hírt. Reméljük, hogy ennek köszönhetően minél többen elolvassák és magukévá teszik a pápai tanítást, amely nem pusztán Joseph Ratzinger magánvéleménye (amint azt egyes teológusok sugallni próbálják), hanem a Katolikus Egyház rendes tanítóhivatalának (magisterium ordinarium) megnyilatkozása. Kánonjogi szempontból természetesen föl lehet vetni, hogy ez „csak” egy beszéd, vagyis nem az a hagyományos ünnepélyes forma, amellyel Krisztus helytartója a hit és az erkölcs alapjait érintő kérdésekről nyilatkozni szokott. XVI. Benedekről azonban az elmúlt négy év során kiderült, hogy kormányzási stílusához tartozik a legfontosabb dolgok egyszerű, közvetlen formában való kifejtése. Ugyanakkor ilyen előzmények után joggal várható, hogy a folytonosság és a reform hermeneutikája egyik központi témája lesz egy harmadik, a szeretet és a remény után immár a hitről szóló pápai enciklikának.