Szerzetesi fogadalom Magyarszéken

Az előző hétfőn, október 1-jén tette le első szerzetesi fogadalmát a magyarszéki Kármelben a Megtestesülésről nevezett Fehér Judit Zsófia OCD nővér, káptalanunk alapító tagja és egykori kántrixa. A fönti képen, amelyet a kolostor boltjának képeslapjai között véletlenül találtunk, éppen ő látható zsolozsmázás közben a novíciák fehér főkötőjében, kezében a kármelita vesperáléval. Ajánljuk őt az olvasók imáiba, és köszönjük mindazok imádságát és életáldozatát, akik feltűnés nélkül, de annál hatékonyabban segítik közösségünk, a hagyományos liturgia, és általa az egész Egyház előremenetelét.

VESPERALE CARMELITANUM VII.

K a p i t u l u m o k

A zsolozsma jelentőségét tekintve harmadik rétegét a kapitulumok, a himnuszok, a verzikulusok és a könyörgések alkotják. Ezek bemutatásakor elhangzásuk tényleges sorrendjét követjük.
A kapitulumokat a Sibert de Beka ordináriuskönyvétől a Breviarium Carmelitanum utolsó, 1938-as kiadásáig változatlan beosztásukban és szövegükkel tüntettük föl (a hétköznapi szöveg egyébként megegyezik az Esztergomban szokásossal). Közismert tónusuk a Liber usualis tonáriusa szerint található meg a kötet ordináriumában. E kapitulumok változatlansága és rövidsége azonban ma némi magyarázatot igényel.

A kapitulum nem olvasmány a szó szoros értelmében. A római rítus különféle változatai megegyeznek abban, hogy ezt a tételt mindig a zsolozsma celebránsa énekli cím nélkül, de nem a felolvasóállványtól, hanem a székétől. Elhangzása közben az egész kar áll, majd Deo gratias-szal felel. Ünnepélyes zsolozsmában a palástba öltözött celebráns mellett kétfelől gyertyát tartanak. Tónusa, felolvasója és megszólaltatási helye is elválasztja a matutínumban használatos olvasmányoktól (lectio) vagy a prímában és a kompletóriumban bevett rövid olvasmányoktól (lectio brevis).

A kapitulumok szövege rendszerint valamilyen rövid áldás vagy buzdítás, szövegük kevéssé változatos, az egész egyházi évre vetítve is csak kevés van belőlük. Nem információértékükért olvassuk tehát őket, hanem amolyan mottóként, amelynek egyben megerősítő és megszentelő szerepet tulajdonít a liturgia. Helyzetük lényegében olyan, mint a verzikulusoké, amelyektől a mai ember sem vár különösebb változatosságot. Mindez nem jelenti azt, hogy a zsolozsma ne lenne alkalmas terepe a Szentírás bővebb liturgikus használatának, amelynek igénye a XVI. század óta — a sokszor valóban csökevényes gyakorlat ellenében — jogosan és egyre sürgetőbben merül föl. Ennek autentikus környezete azonban a matutínum, amelyben az olvasmányos résznek valóban minden eddiginél nagyobb szerepet lenne jó játszania.

H i m n u s z o k

A himnusz a zsolozsmában mintegy az újszövetségi kor zsoltára. A Róma-városi gyakorlat szigorúan biblikus szövegválogatása sokáig el is utasította, de később — szinte minden más részegyház gyakorlatának és főként Szent Benedek tekintélyének köszönhetően, aki Regulájában egyértelműen utal az ambrosianum-ra — teret engedett neki. A vasárnappal kezdődő hat vesperás himnuszai a zsolozsmarítusok megállapodása óta szinte mindenütt, így a kármelitáknál is a teremtés hat napjáról szóló (úgynevezett De creatione) sorozat négy strófából és doxológiából álló, ciklust alkotó költeményei. Egyedül a szombati, azaz vasárnap-előesti himnusz ad lehetőséget némi egyénítésre: itt a kármelita könyvek az O lux beata Trinitas-t részesítik előnyben.

A himnuszok szövegét a Breviarium Carmelitanum XX. századi kiadásából vettük. Ezt a kármelita eredeten túl a filológiai megközelítés is indokolta. A XVII. században ugyanis a római breviáriumokban a kor ízlésének megfelelően erősen átszövegezték a himnuszokat, hogy azok közelebb álljanak a klasszikus latin költészet nyelvezetéhez és metrikájához. A XIX–XX. században előbb tudományos körök jutottak arra a belátásra, hogy a középkori liturgikus latinság önálló érték, amelynek az ókori nyelvhasználattól eltérő sajátosságait nem szabad romlásnak tekinteni, majd a II. Vatikáni Zsinat liturgikus konstitúciója elő is írta a himnuszok eredeti szövegének visszaállítását. Ezt a Liturgia horarum csak részlegesen (újabb, más jellegű módosítások árán) valósította meg. Ehhez képest a Tridenti Zsinat után is fönnmaradt szerzetesrendi liturgiák (köztük a kármelitáké) nem alkalmazták a XVII. századi módosításokat, így XX. századi könyveik az átdolgozatlan szövegeket közlik.

A himnuszdallamokhoz kimondottan kármelita forrást nem sikerült találnunk. A hétköznapra szánt ősi, szillabikus dallam azonban az egész római rítusban alig változik: a latin ordináriumban a ma világszerte legelterjedtebb „római” változatot közöltük, amelynek csak két hangja tér el a Magyarországon legismertebb variánstól. A vasárnapi vesperás gazdagabban díszített, választható himnuszdallamai a Liber usualis-ban ajánlott lehetőségekkel azonosak. Mégis le kell szögeznünk, hogy a himnuszok szövege és dallama, bár kétségkívül jellemző egy-egy rítusváltozatra, nem olyan alapvető, mint az antifónáké, illetve a responzóriumoké, így a himnuszdallamok kiválasztásában nagyobb szabadság érvényesülhet. A terjedelmi meggondoláson túl ez indokolja, hogy a vesperále zsoltáros része a himnuszokat csak szöveggel tartalmazza.

V e r z i k u l u s o k

A verzikulusok legtöbbször zsoltárszövegű párversek, a zsolozsmában átvezető, előkészítő szerepük van. A köznapi vesperásban a római liturgia rendszerint a „Szálljon fel, Uram, az én imádságom” részletet emeli ki. E rövid, ismétlődő tétel távlata egyrészt az, hogy kapcsolatot létesít a bizánci vecsernye állandó tételeként énekelt 140. zsoltárral, másrészt — és ettől nem függetlenül — az, hogy visszautal az Ószövetség esti illatáldozatára, amelynek az ünnepélyesen végzett zsolozsmában a Magnificat alatti tömjénezés felel meg. A szombat esti verzikulus ugyanennek a szövegnek értelmező parafrázisa: a tömjénfüst az imádságnak a szeretet parazsától forró és illatos áldozata, amely az Úrhoz fölszállva az isteni irgalom leszállását esdi ki. A verzikulusok dallamául is a világszerte elterjedt, „római” tónust adtuk meg.

K ö n y ö r g é s e k

Az egyes zsolozsmahórák végén elhangzó könyörgés a príma és a kompletórium kivételével a megfelelő napnak a misekönyvben szereplő kollektájával azonos, és az ahhoz tartozó, hosszabb konklúziót kapja. A kármelita rítus szerinti eredeti könyörgések majdnem teljesen megegyeznek a Missale Romanum régebbi, de a római rítus „rendkívüli formájában” ma is használatos kollektáival: ha akár latinul, akár magyar fordításban rendelkezésre állnak, a legautentikusabb megoldás ezeket imádkozni (a nagyböjt kivételével minden köznapon a megelőző vasárnap kollektáját ismételjük). E könyörgések a pápai bazilikák ősi liturgiáját hagyományozó Sacramentarium Gregorianum-nak a karoling korban Aniane-i Szent Benedek által javított, kiegészített és rendszerezett redakciójából származnak, így a római liturgia legegységesebb, a szentmisét és a zsolozsmát összekötő rétegéből valók. Természetesen alkalmazhatók az újabb misekönyv kollektái is.

Arra az esetre, ha a vesperálén kívül más forrás éppen nem hozzáférhető, az ordináriumba beiktattuk szintén a Sacramentarium Gregorianum általános reggeli vagy esti könyörgésekből álló sorozatát. Ezek a tömör, fegyelmezett szerkezetű, de mély tartalmú imádságok igen közel állnak a misekönyv kollektáinak stílusához és tematikájához: liturgikus alkalmasságukon túl gazdag elmélkedési anyagot kínálnak, és szinte ráhangolják az embert az Egyház nyilvános imádságának tárgyára és hangvételére. A sorozatban érdemes hetente, naponta vagy akár hóránként haladni előre. A könyörgések tónusait az ordináriumban ismét a Liber usualis szerint adtuk meg.

VESPERALE CARMELITANUM VI.

R e s p o n z ó r i u m o k

A responzórium, jóllehet a zsolozsmának az antifóna mellett legfontosabb műfaja, a matutínumban otthonos. A vesperásban énekelt responzórium az itáliai hagyományokból teljesen hiányzik, az Alpokon túli változatokban viszont rendszerint jelen van mint az ünnepélyességet fokozni hivatott kölcsönzés: afféle „vendégtétel”, habár a gregorián későbbi rétegeiben megtalálhatók kifejezetten a vesperásra szánt responzóriumok is. A kármelita rítus — galloromán eredetének megfelelően — használ responzóriumot a kiemelt napok vesperásaiban; amint a vesperále általános részében közölt, egyenesen Sibert de Beka normakönyvéből átvett rubrika részletezi, a rangosabb ünnepeken mindkét vesperásban, a kevésbé rangosakon csak az elsőben. Ez tehát a helyzet a kiadványunkban követett, közvasárnapi rendben is.

A vesperále jelenlegi, évközi formájában ezért csak egy responzóriumot találunk, szombat estére. A Deus qui sedes a már említett pszalmista-sorozat tagja, és mint ilyen a vízkereszt nyolcadát követő szombatok állandó eleme, hasonlóan a Peccata mea-antifónához. A pünkösd utáni időszakban ennek helyére is változó tételek lépnek az éppen időszerű responzórium-ciklusból, de ezek hitelesen helyettesíthetők a Deus qui sedes-szel. A latin részben megadott dallamváltozatot itt is közvetlenül kármelita forrásból merítettük. A szöveg elénekelhető valamely közismert responsorium breve-dallamra is, de mivel egymagában áll és az egész évben ismételni lehet, alkalmas arra, hogy bevezessen a responzóriumok nagyszerű, de elhanyagolt világába.

Mind az antifónákat, mind a responzóriumot az eredeti kármelita szöveg- és dallamhagyomány legjobb tanúinak tartott kéziratokból írtuk át. A források azonosításáért, elemzéséért és a szükséges másolatok rendelkezésre bocsátásáért a nemrég elhunyt P. James Boyce OCarm professzornak tartozunk köszönettel: lelkét a kötet minden használójának imáiba ajánljuk. Az antifónákat a mainzi kármeliták 1430 körüli antifonáléjából másoltuk (Mainz, Bischöfliches Dom- und Diözesanmuseum, D 268v–280r), amelyet összevetettünk a krakkói kármeliták egyik 1400 körüli antifonáléjának XVIII. századi függelékével (Kraków, Klastor OO. Karmelitów na Piasku, Ms. 4. [Rękopis Pergament 20.] 175–188.). E viszonylag kései forrás tanúsága azért volt különösen fontos, mert igazolta, hogy két különböző területen, mintegy 300 év különbséggel, a Tridenti Zsinat előtt és után ugyanazokat a szövegeket és ugyanazokat a dallamváltozatokat használták a kármelita közösségekben. Ez utóbbi kódexból vettük a zsoltárok és a kantikumok kármelita tónusait és a Benedicamus-dallamokat is.

A responzóriumot — mint a zsoltárresponzóriumok sorozatának egészét — ugyanezen konvent egyik Prágában másolt és a krakkói ház 1397-es alapításakor Krakkóba vitt, régi és gondos kiállítású kéziratából emeltük át (Ms. 2. [Rękopis Pergament 13.] 82r–92r). Kiemeljük, hogy minden forrásunk közép-európai egyházmegyékből, következésképp pentaton területről származik, így bizonyítják, hogy a rendi jellegzetességeket egykor sem a tételek válogatása, sem a dallamok szintjén nem befolyásolta a földrajzi környezet rítusa.

VESPERALE CARMELITANUM V.

A n t i f ó n á k

A zsolozsma második legfontosabb összetevője az antifonálénak nevezett könyvtípus anyaga: az antifónák és a responzóriumok készlete. A római rítus a zsoltárokat rendszerint antifónák alatt énekelteti, és az antifónák hangneme határozza meg a rájuk következő zsoltár éneklési módját: tónusát is. Az antifónáknak az a csoportja, amely a hétköznapi és a közvasárnapi zsolozsmában szerepel, az egész antifonále legősibb rétege. Rövid, az antifónához tartozó zsoltár néhány szavát vagy egy-egy rövid tagmondatát a gregorián ének alapvető típusdallamaira alkalmazó tételek ezek, amelyeknek eredete valószínűleg a keresztény ókorra nyúlik vissza. Készletük messzemenően egységes, de valamivel bővebb, mint amennyit egy-egy tényleges gyakorlat föl tud használni. Ezek a pszalmikusnak is nevezett antifónák ezért messzemenően alkalmasak arra, hogy bemutassák a római zsolozsma egységének és változatainak föntebb elméletben leírt viszonyát. A minden rítusváltozatban teljesen megegyező zsoltárelosztás után ezek jelentik azt a réteget, amely a zsolozsma törzsanyagát alkotja és már kellő, de még belátható mértékben tagolt ahhoz, hogy jelölője legyen egy-egy rítusváltozat sajátos arculatának. Esetünkben a pszalmikus antifónák kiválasztása és elrendezése a jeruzsálemi-kármelita jelleg legfontosabb képviselője.

A pszalmikus antifónákhoz funkcionálisan kötődnek, de valamivel változékonyabbak és hosszabbak, dallamilag is bonyolultabbak a hétközi Magnificat-antifónák. Ezek a tételek magának a kantikumnak egy-egy szövegrészletét emelik ki vagy parafrazeálják. Válogatásuk és sorrendjük szintén meghatározó egy-egy zsolozsmarítus szempontjából.

A következő áttekintésben a pszalmikus és a hétközi Magnificat-antifónákat hasonlítjuk össze vasárnaptól kezdve, az elhangzás sorrendjében a kármelita, a római-kuriális és a középkori magyar (esztergomi) beosztás szerint. Dőlt betűs megjegyzéssel arra utaltunk, ha az adott rendszer a megfelelő helyen az időszaki részből vett, saját tételt használ: minden római típusú zsolozsmában ez történik a vasárnapi Magnificat-antifónánál, amelyet Esztergomban a rákövetkező hét minden vesperásában megismételtek. A szombat esti Magnificat-antifóna Rómában is csak az év bizonyos szakaszában volt állandó.

Az összevetésből kitűnik, hogy az összesen 42 antifónából 29 tökéletesen megegyezik a három rítusváltozatban, vagyis az egységes réteg az anyag több mint kétharmadát foglalja magába. A további 13 esetből 8 alkalommal, tehát a különbségek közel kétharmadában csak az egyik változatban mutatkozik eltérés. Két esetben, jellemzően két Magnificat-antifónánál csupán egy napnyi elcsúszást tapasztalunk. Végül mindössze három olyan eset marad fönn, amelyben a három változat teljesen önálló, csak rá jellemző tétellel él. Ezek az aprónak tűnő különbségek azonban egy olyan közegben, amelynek életét a zsolozsma alapvetően meghatározza, a liturgikus eredet összetéveszthetetlen jelei. Nemcsak tudományos szinten teszik lehetővé egy-egy forrás eredetének meghatározását, hanem a liturgikus gyakorlatban is hordozói a kármelita, illetve a római vagy esztergomi identitásnak.

Carm = Kármelita, Rom = Római, Str = Esztergomi

D (vasárnap)
a1 Carm, Str: Sede a dextris, Rom: Dixit Dominus
a2 Fidelia omnia =
a3 In mandatis =
a4 Sit nomen Domini =
a5 Nos qui vivimus =
aM változó tétel =

f2 (hétfő)
a1 Inclinavit Dominus =
a2 Credidi propter quod =
a3 Laudate Dominum =
a4 Clamavi et exaudivit =
a5 Carm, Str: Auxilium meum, Rom: Unde veniet auxilium
aM Carm: Magnificet te semper, Rom: Magnificat anima mea, Str: változó tétel

f3 (kedd)
a1 In domum Domini =
a2 Qui habitas in cælis =
a3 Adiutorium nostrum =
a4 Benefac Domine =
a5 Facti sumus =
aM Carm, Rom: Exsultet spiritus meus, Str: változó tétel

f4 (szerda)
a1 Carm: Beatus vir, Rom: Non confundetur, Str: Nisi tu Domine
a2 Beati omnes =
a3 Carm, Str: Benediximus vobis, Rom: Sæpe expugnaverunt
a4 De profundis clamavi =
a5 Speret Israel =
aM Carm: Fecit mihi Deus, Rom: Respexit Dominus, Str: változó tétel

f5 (csütörtök)
a1 Et omnis mansuetudinis =
a2 Carm, Rom: Ecce quam bonum, Str: Habitare fratres
a3 Omnia quæcumque voluit =
a4 Quoniam in æternum =
a5 Hymnum cantate =
aM Carm: Deposuit potentes, Rom: Fac Deus potentiam, Str: változó tétel

f6 (péntek)
a1 In conspectu angelorum =
a2 Domine probasti =
a3 A viro iniquo =
a4 Domine clamavi =
a5 Portio mea Domine =
aM Carm: Suscepit Deus Israel, Rom: Deposuit potentes, Str: változó tétel

S (szombat)
a1 Benedictus Dominus =
a2 Carm, Str: In æternum et in sæculum, Rom: Per singulos dies
a3 Laudabo Deum meum =
a4 Deo nostro iucunda =
a5 Carm, Rom: Lauda Ierusalem, Str: Benedixit filiis tuis
aM Carm, Str: változó tétel, Rom: Suscepit Deus Israel

Az antifónák természetüknél fogva nemcsak szöveget, hanem dallamot is jelentenek, amelyről éppúgy megállapítható a változatokban megjelenő egységesség, mint a szövegekről. Ugyanazt a dallamtípust használják, de az adott területre vagy rendre jellemző, kisebb variánsokban. Ezek közt nincs jobb vagy eredetibb: a különbségek a gregorián ének egykori, a népzenééhez közel álló élethelyzetéből fakadtak, megszilárdulásuk után pedig a tételrendhez hasonlóan a liturgikus hovatartozás jelölőivé lettek.

A dallamváltozatok közt éles határvonalat húz a gregorián ének diaton, illetve pentaton dialektusához való tartozás. Az előbbi inkább a Római Birodalom egykori területére, egy, Európát képzeletben átszelő, északnyugat-délkeleti tengelytől délre fekvő térségre jellemző (Itália, Hispánia, Gallia, Britannia), az utóbbi az ettől északra fekvő részekre (német és németalföldi területek, az egykori Magyarország, Lengyelország, Baltikum, Skandinávia). A kármelita dallamok Jeruzsálem földrajzi helyzete és az ottani liturgia francia eredete miatt is az előbbi csoporthoz tartoznak, míg a magyar gregoriánum régi forrásai és azok mai fölelevenítései a pentaton dallamvilághoz kötődnek. Ezért a magyarországi gregorián dallamokhoz szokott kármelitát eleinte megzavarhatják a rendi források sokszor csak egy-egy hangot érintő szokatlanságai. Ez a jelenség azonban a kéziratok tanúsága szerint a pentaton területek minden szerzetesét következetesen érintette. Lélektani hatását talán a zsoltáros szavaival érzékeltethetjük: „Felejtsd el népedet és atyádnak házát, mert kívánja a Király a te szépségedet!”

Ugyanakkor a nemzetközileg elterjedt és a Szentszék által is jóváhagyott solesmes-i kiadványok szintén diaton változatokat közölnek, így ami nekünk szokatlan, az kapcsolatot jelent a gregorián éneket külföldön ápoló közösségekkel. A diaton jelleg ütközik ki az antifónák meghatározta zsoltárrecitációban is, amelynek kármelita forrásból vett tónusai igen közel állnak a Liber usualis révén elterjedt „római” megoldásokhoz.

A kármelita hagyomány két alkalommal: a vasárnapi és a szombati (vasárnap-előesti) vesperásban változó, az időszaki részből vett Magnificat-antifónát ír elő. Hogy azonban ennek hiányában is használható legyen a kötet, mindkét esetben helyettesítő tételeket iktattunk be. Az eredetitől való eltérésre minden ilyen esetben ÷ jellel utaltunk. Vasárnapra a Tua est potentia antifónát választottuk az Éneklő Egyház népénektárral és más azt követő, magyar nyelvű kiadványokkal összhangban, a bennük közölt dallamot csak egy helyen igazítva a diaton dallami környezethez. A tétel eredetileg az úgynevezett Makkabeus-história része (vagy a békéért végzett szuffrágium), azaz egy októberi vasárnap előestéjén lenne éneklendő, de általános tartalma alkalmassá teszi helyettesítő tételnek. Szombatra a Peccata mea kezdetű antifónát jelöltük ki. A tétel eredetileg a vízkereszt nyolcadát követő szombatok Magnificat-antifónája, így az évközi idő emblematikus kezdetéhez kapcsolódik, másrészt viszont az úgynevezett pszalmista-história része, azaz szorosan összefügg a matutínumban énekelt, zsoltárszövegű responzóriumok legősibb, egykor valószínűleg az egész évközi időben alkalmazott sorozatával (erről bővebben szólunk majd a nokturnále bevezetőjében). Az antifóna latin változatának dallamát közvetlenül kármelita forrásokból írtuk át. Egyszerűbb alternatívájaként adtuk meg a kármelita rítusban eredetileg ismeretlen, a kuriális zsolozsmában hétfőre rendelt Magnificat anima mea antifónát magyarországi ferences dallamával. Ugyanezt a tételt tetszés szerint alkalmazhatjuk a vasárnapi Tua est potentia helyett is.

Az antifónákat teljes terjedelmükben a zsoltárok után írtuk ki, előttük csak az intonációt és a zsoltártónus végződését jelentő differenciát tüntettük föl a hagyományos „Euouae” (sæculorum amen) magánhangzókkal. Ezzel a liturgikus könyveknek az 1960-as rubrikareformig egységes szokását követtük, amely a római szabályok szerint a kishórákban mindig, közvasárnapokon, hozzávetőlegesen a mai emléknapokkal egyenértékű semiduplex vagy alacsonyabb rangú ünnepeken és köznapokon pedig minden hórában érvényesült. A nem szoros értelemben római rítusváltozatok sokszor bonyolultabb szabályozását nem mindig lehet rekonstruálni (a kármelitákét részben igen), de az évközi zsolozsmában szinte biztos, hogy mindenütt csak intonálták az antifónákat.

Föltételezzük, hogy ez a szokás nem az antifónák megszületésének idejéből származik, amikor azok nemcsak hogy teljes terjedelmükben, hanem a zsoltározás folyamán akár többször, refrénszerűen visszatérhettek. A zsolozsmatörténet kielégítően adatolt korszakaiban viszont már az intonálás volt az általános gyakorlat, így a kármelita rend első megszerveződésétől fogva, de már jóval azelőtt is. A liturgiamagyarázók számos kommentárt fűznek ehhez: közös bennük, hogy a zsoltározást a lélek elsősorban értelmi-akarati jellegű tevékenységének, az imádság zarándokútjának fogják föl, amelyen belül az antifónák az érzelmi ihletettség pillanatai és a lélek pihenői, így a mennyei haza örömét elővételezik. Az intonáció ebben az összefüggésben a végső megpihenés és boldogság előíze, amelynek beteljesüléséhez a zsoltárt, azaz a földi élet zarándokútját kell bevégezni. Az ünnepnapok nagyobb hóráira, és a kármelitáknál főleg a Magnificat-antifónákra jellemző duplikálás, azaz a tétel végigéneklése a zsoltár előtt és után is arra utal, hogy az ünnep a maga egészében a mennyei boldogság előképe. A gyakorlatban — mint arra később még visszatérünk — a kérdést józan rugalmassággal lehet kezelni.

VESPERALE CARMELITANUM IV.

E g y e s z s o l t á r v e r s e k é r t e l m e z é s e

Itt kell kitérnünk azokra a zsoltárokra és zsoltárversekre, amelyek erőszakos, gyűlölködő vagy átkozódó tartalmukkal első olvasásra megütközést kelthetnek, ezért a Liturgia Horarum szerkesztői kihagyták őket a megreformált zsolozsmából. A vesperás anyagában öt ilyen szakaszt találunk. Tekintettel arra a kockázatra, amelyet a kánoni szöveg akár indokoltnak látszó módosítása vagy megválogatása jelent, illetve föltételezve a Szentírás szövegében és magyarázatában való nagyobb elmélyülést, nem követtük ezt az eljárást. Tettük ezt azért is, mert a zsoltárokat ebben a csorbítatlan formában imádkozták Krisztus, az apostolok és az előttünk élt zsidó és keresztény nemzedékek, és ők sem idegenkedtek ajkukra venni e részleteket. Megfogalmazásaikban számunkra is az a történelem és az a mentalitás elevenedik meg, amelybe a kinyilatkoztatás beletestesült, sőt megmutatják, hogy a zsolozsma az egész Egyház, s benne az egész teremtett világ imája, amelyben az ember legalantasabb rétegei is megjelenhetnek. Hiszen ki merné állítani, hogy mindenestül mentes attól az érzülettől, amely ezekben a sorokban kifejeződik? A zsolozsma ezt a teremtésben és a történelemben meglévő sérülést nem elhallgatja, hanem Isten gyógyító jelenlétébe viszi.

A zsoltárok elsődleges, betű szerinti értelmén túl ugyanakkor ott van az a misztériumos értelem, amelyet az egyházatyák és a későbbi korok exegétái annál ékesszólóbban ragadtak meg, minél nagyobb kihívást jelentett egy-egy részletet megérteni vagy keresztény összefüggésbe helyezni. Hogy a „kihagyandó” zsoltárversek könnyebb befogadásához hozzájáruljunk, patrisztikus értelmezői hagyományukat alább röviden összefoglaljuk.

Ítéletet tesz a nemzetek között, a holttesteket halomba gyűjti (implebit ruinas), összezúzza fejüket a széles harcmezőn (capita in terra multorum).

A 109. zsoltár 6. versében a magyar zsoltároskönyv a Neovulgatát, és rajta keresztül a bevett héber olvasatot követi: az Úr „a holttesteket halomba gyűjti”, és „a széles harcmezőn” zúzza össze sokak fejét. Az egyházatyák a zsoltárnak ezt a szakaszát Krisztus második eljövetelére vonatkoztatják: így Remesianai Nikétas a Hitvallásról írt magyarázatában kifejezetten is utal az örök üdvösség, illetve kárhozat ítéletére e szöveggel kapcsolatban. A holttestek összegyűjtése ebben az értelmezésben maga a valaha élt emberek összegyűjtése a végső számadásra, a sokak pedig (de nem mindenki) a bal felől állítottak, a kárhozottak serege.

A görög-latin hagyományban azonban nem holttestek, hanem — a magyar „hulla” és a latin cadaver szóhoz hasonlóan — lehullott dolgok, omladékok, romok szerepelnek (ptómata/ruinæ), amelyeket az Úr nem összegyűjt, hanem betölt (plérósei/implebit), azaz fölépít. E látszólagos ellentmondást a romok és fölépítésük közt Szent Ágoston így magyarázza: Krisztus mindent fölforgató megjelenése semmit nem hagy változatlanul. Ő a szegletkő, de az a kő is, amely összezúzza, aki belebotlik vagy akire ráesik. Aki ellene szegül vagy gőgösen várja eljövetelét, az mintegy tornyot épít magában, de ez a torony összeomlik, azaz rommá válik Krisztus megjelenésétől. Mégis jó neki összeomolnia, mert a töredelmes, alázatos embert Krisztus azért rontja le, hogy romjait betöltse, azaz új emberré építse föl. Ennek az értelmezésnek hatása alatt áll a következő félvers is. A görög-latin szöveg a „széles harcmező” helyett „sokak fejéről a földön” (kephalai epi gés pollón/capita in terra multorum) beszél. Az értelmezés az előző sor hatása alatt áll: a földön, azaz ebben a világban a fej mint az ember legmagasabban lévő testrésze a toronyszerű, felfuvalkodott állapot képe. Összezúzása a rommá válással egyenlő. Amint az egyházatya mondja: „Jobb itt összezúzott fejjel alázatosan járni, mint felszegett fejjel hullani az örök halál ítéletébe.”

Ne felejtsd, Uram, Édom fiait, ne felejtsd Jeruzsálemnek napját, mikor azt kiáltozták: Pusztítsátok el, pusztítsátok el őt alapjáig! Babilonnak pusztító leánya, boldog, aki megfizeti néked, amit nekünk tettél. Boldog, aki kisdedeidet megragadja, és a kősziklához csapja.

A 136. zsoltár 7–9. verse talán a legnehezebben fogadható el a keresztény érzületnek: a kisdedek kősziklához csapásának nyers erőszakossága szinte elborzasztja az imádkozót. A keresztény exegézisnek azonban alaptétele, hogy a Szentírás azon versei, amelyek betű szerinti értelmükben nem egyeztethetők össze a hit és az erkölcs alapvető tételeivel, mélyebb, rejtett jelentést hordoznak. Eszerint Édom fiai e világ fiainak felelnek meg, Jeruzsálem lerombolásának képe pedig a vértanúk korát idézi föl, amikor Édom fiai Sion leányának, az Egyháznak elpusztítására törekedtek. Babilon — elterjedt magyarázata szerint — rendezetlenséget, zavarodottságot jelent, Babilon leánya pedig az, aki e világ foglyává vált, miután megszűnt Jeruzsálem leányának lenni. A kisdedek — a szövegek nem általában gyermekekről, hanem kicsinyekről (népia/parvuli) beszélnek — Órigenés és Szent Ambrus szerint a rossz csírái. A kísértésről és bűnről vallott ősi felfogás szerint ugyanis a rossz csak fokozatosan jut érvényre, a lelki Babilonnak való foglyul esés a puszta gondolat, a gyönyörködés, a beleegyezés, a kimondás és csak ezután a tett révén következik be, sőt az egyszer megcselekedett bűn sem azonos a szokássá lett bűnnel. Ezeket az első zavaros gondolatokat rendeli a zsoltár az értelem és igazság kősziklájához csapni, a lelki kőszikla pedig maga Krisztus.

Bárcsak elvesztenéd, Isten, a bűnösöket, távozzatok tőlem, vérengző emberek, kik tefelőled gonoszul szóltak, és hiúságukban fölkelnek ellened (accipient in vanitate civitates tuas)! Ne gyűlöljem, Uram, a téged gyűlölőket, és ne irtózzam-e a téged támadóktól? Tökéletes gyűlölséggel gyűlölöm azokat, és nekem ellenségeim lettek.

A 138. zsoltár 19–22. versének értelmezéséhez nincs szükség ilyen összetett szimbolika alkalmazására. A zsoltáros itt a bűnösök, a vérengző emberek, Isten ellenségei elvesztését kívánja, és megvallja velük szemben érzett irtózatát és gyűlöletét. A zsoltárok érzékletes, minden elvontságtól távol álló nyelvezetét ismerve senki nem csodálkozhat, hogy a szöveg elmulaszt különbséget tenni bűn és bűnös között. Nagy Szent Vazul pedig hangsúlyozza: „Isten éppúgy megadta a hatalmat az értelmes léleknek arra, hogy szeressen, mint arra, hogy gyűlöljön, mégpedig azért, hogy az értelemtől vezettetve szeressük az erényt, de gyűlöljük a bűnt. Olykor lehetséges tehát, hogy a gyűlölet dicséretes legyen.”

Szent Ágoston részletesebben is kifejti e versek jelentését. Az első két vers a föltámadt Krisztus személyében hangzik — a 138. zsoltár a húsvéti mise introitusát adja, és ez a társítás nagy patrisztikus múltra tekint vissza. A héber szöveg alapján óhajtó módban fordított állítmányoknak a görög-latin Szentírás következetesen jövő időt feleltet meg, így a kérések kijelentésként is olvashatók. A bűnös, vérengző emberek elvesznek, mert gonoszul szólnak; haláluk lelki halál, amely az Istennek való ellenszegülésből fakad. Hiábavalóságukkal elveszejtik a körülöttük levőket: városaikat is (amint a görög és latin változatban található: a magyar szöveg itt a héber olvasatot követi). A vérengző ember gyilkos, és gyilkos az, aki gyűlöli felebarátját.

A következő két vers az Egyház személyében szólítja meg a feltámadt Krisztust. Ágoston itt maga is fölveti: hogyan gyűlölheti az ember felebarátját? A választ a „tökéletes gyűlölség” értelme adja meg. Isten arra szólít, hogy ne gyűlöljük a minket gyűlölőket, imádkozzunk a minket üldözőkért, szeressük a mi ellenségeinket. Ám sehol nem olvassuk, hogy Isten ellenségeit, üldözőit, gyűlölőit kellene szeretnünk. Az ember és ember közti gyűlölet mögött és fölött mindenkor ott munkál egy másik, elemibb gyűlölet: Isten és a gonosz lélek kibékíthetetlen ellentéte. Ebben a nagyobb küzdelemben, és nem az ember és ember közti gyűlölet szintjén foglal állást az Egyház a maga tökéletes gyűlölségével.

Eleven parázs hullik rájuk, leveted őket a mélységbe, és többé föl nem kelnek. Meg nem állhat a földön, ki nyelvével vétkezik, az álnok embert romlásba hajszolja gonoszsága (virum iniustum mala capient in interitu).

A 139. zsoltár 10–12. versének értelmezéséhez ismét leginkább Ágostonnal kerülünk közelebb. Az „eleven parázs” mély értelmű kép: feketesége miatt a sötétséggel azonos, amely egykor voltunk, de izzása az isteni szeretet tüzének köszönhető. Tüzes természetével lángra gyújt, világít, melegít, de egyszersmind pusztít. Ilyen parázs az igaz ember, de minden egyéb is, ami Istentől származik: egyeseknek az élet, másoknak a halál illata; az előző versben említett bűnös tehát az, aki az ilyen parázstól a mélységbe vettetik, és többé föl nem kel.

Aki „nyelvével vétkezik”, az egyházatya szerint azzal azonos, aki nem kedveli a hallgatást, hanem mindig kifelé fordul, tanítani akar. Ezzel viszont föltételezi, hogy tudatlanok is mindig legyenek körülötte, akik tanításra szorulnak. Mivel a tudatlanságot kívánni bűn, jobban kell szeretni a hallgatást, mint a beszédet: a szív belsejébe való visszavonultság kedvesebb, mint a tudatlanság által kikényszerített igehirdetés. Kívül a külső sötétség van, belül viszont a gazda öröme.

Az utolsó zsoltárvers megértésének kulcsa egyes mondatrészek hangsúlyozása: az álnok ember az, akit gonoszsága romlásba hajszol. A gonoszságot a görög-latin szöveg nem tulajdonítja az álnok embernek: általánosságban rossz dolgokat (kaka/mala) említ. Rossz dolgok mindenkit sújtanak, az igazat is, de csak az álnok ember az, akinek romlására lehetnek. Rossz dolgok, sőt külső és belső, saját és idegen gonoszság az igazat is próbára teszik, de romlásba nem hajszolhatják. Így utal vissza a kommentátor az eleven parázsról mondott, hasonló irányú fejtegetésére.

Saját hálójukba esnek a bűnösök, én pedig egymagamban átmegyek (singulariter sum ego, donec transeam).

A 140. zsoltár 10. versének magyarázatáért is Szent Ágostonhoz fordulunk. Az értelmezési keret, mint a panaszzsoltároknál annyiszor, ismét az egyházatyák korában még közeli keresztényüldözések emléke, és a mártírok legfőbb mintája: Krisztus szenvedéstörténete. A háló, amelybe a bűnösök esnek, az ellenségtől állított kelepce. Ágoston, aki a Vetus Latina néven ismert régi latin fordítások valamely afrikai változatát használhatta, az előző vers magyarázatánál nem a „tőr” (laqueus) szót kommentálja, hanem az ’egérfogó’ jelentésű muscipulá-t. A kettőt összevetve megállapítja: az egérfogóba az a bűnös esik, aki jobban szereti a csapdába helyezett ételt, vagyis az evilági életet, mint a szabadságot, vagyis az örök életet, és ennek következtében fogva marad. Ilyenek voltak az elbukottak, a hitet üldözőik nyomására megtagadók. A hálóból ellenben van menekvés: ebbe is beleestek azok, akik nem voltak még erősek Krisztust követni a szenvedésben, de később erőssé váltak. Élükön Szent Péter áll.

Az utolsó sor hozzájuk képest a szenvedő Krisztus személyében szól: mivel szenvedésekor az apostolok is elhagyták őt, egymagában ment át. Hogy hová, arra az evangélium felel, amikor így beszél az Üdvözítő szenvedéséről: „Eljött órája, hogy e világból az Atyához átmenjen.” A latin szövegváltozat azonban lehetővé teszi az egyházatyának a vértanúkra való visszatérést, hiszen eredetileg így fogalmaz: „Egymagamban vagyok én, míg át nem megyek.” A „mígnem” (donec) használata arra utal, hogy miután viszont Krisztus átment az Atyához, nincs többé egymagában. Krisztus szenvedése előtt még az Egyház jövendő sziklája is elbukott: a hálóba esett. A passió azonban sokaknak megnyitotta az utat: ennek erejéből többé nem estek a hálóba, és követték Krisztust, amint átment e világból az Atyához.

VESPERALE CARMELITANUM III.

A vesperále összetétele és forrásai

A jelen kiadvánnyal meginduló sorozat célja, hogy a kármelita zsolozsmát történetileg minden részletében hiteles alakban, de a mai használatot megkönnyítő, modern elrendezésben és tipográfiával adja közre. A kármelita zsolozsmát azonban nem tekintettük olyan régiségnek, amelynek egyedüli hiteles alakját a középkori kéziratok közvetítik, hanem a római rítus és annak jeruzsálemi változata minden jellegzetességét megtartva igyekeztünk érzékeltetni a rendi hagyomány egész történetét. Így a középkori forrásokat következetesen összevetettük újkori megfelelőikkel, a sarutlan ág liturgiájának sajátos alakulása következtében fölhasználtunk római-kuriális forrásokat, tekintetbe vettük a XX. század eleji egyszerűsítések némelyikét és a legújabb idők eredményeit alkalmazva beépítettük a szövegek és a dallamok magyar megfelelőit. Reméljük, hogy így a szervesen fejlődő hagyomány dokumentumát sikerült létrehoznunk. Hogy azonban a tájékozódás szempontjai és a végeredmény eredete is azonosíthatók legyenek, részletesen ismertetjük a vesperále szerkesztésekor követett forrásokat, kezdve a bal oldalakon szereplő latin eredetivel.


Z s o l t á r o k

A hórák alapját a zsoltárok és kantikumok (a vesperálében csak a Magnificat) jelentik. A római zsolozsma székesegyházi eredetű változatainak kezdettől fogva egyetemes vonása, hogy minden vesperásban öt teljes zsoltárt énekeltetnek, mégpedig úgy, hogy a vasárnapi vesperást megnyitó 109. zsoltártól kezdve számsorrendben közlik a teljes pszaltériumot, kihagyva azokat a zsoltárokat, amelyek más zsolozsmahórákban kapnak szerepet. (Az 1–108-ig terjedő zsoltárok alkotják a matutínum terjedelmesebb anyagát.)

A zsoltárok latin szövege a Septuaginta alapján készült, és már Szent Jeromos korára olyan mértékig rögzült a liturgikus használatban, hogy a tudós egyházatya csak rendezte és egységesítette az anyagot, át nem dolgozta. Ez a szöveg terjedt el Psalterium Gallicanum címen az egész latin rítusterületen, míg Jeromos másik, héber-alapú fordítása legföljebb tudós körökben volt ismert. A Septuaginta és az azt követő latin fordítások megkérdőjelezhetetlen tekintélyét egyrészt az adja, hogy ezek a bibliai szöveg legkorábbi fönnmaradt emlékei (jóval korábbiak az első fönnmaradt héber forrásoknál is), másrészt, hogy a keleti és a nyugati írásmagyarázat, homiletika és liturgia ezekre épült a patrisztikus korban és szinte kizárólag azután is, harmadrészt pedig az — és nekünk ez a legfontosabb — hogy nemzedékek sokasága imádkozta át őket. Noha a biblikus tudományok hőskorában számos kritika érte ezeket a fordításokat, a Szentírás katolikus megközelítésével nem lenne összeegyeztethető valamiféle rekonstrukciós szemlélet, amely a szövegek életét az egyedül hiteles eredetitől való elfajzásnak fogja föl, az újabb bibliakritika pedig egyre több esetben tárja föl a görög-latin hagyomány értékét, sőt rehabilitálja egyes, korábban hibásnak ítélt olvasatait.

A jeromosi Vulgata, és benne a Psalterium Gallicanum filológiailag legjobb szövegének a középkorban a párizsi egyetem Bibliája minősült, és ezt vette alapul a javított, 1592-ben VIII. Kelemen pápa által hivatalossá nyilvánított Editio Clementina is. A római liturgikus könyvek ennek szövegváltozatát használták egészen 1945-ig, amikor XII. Pius pápa választható jelleggel engedélyezett egy új, utóbb elhibázottnak értékelt latin fordítást. A Liturgia horarum-ban alkalmazott Neovulgata ehhez képest a hagyományhoz való visszatérést jelentette, újabban pedig mind tudományos, mind hivatalos értelemben visszanyerte létjogosultságát a Psalterium Gallicanum. A vesperáléba is ennek az Editio Clementiná-ból ismert állapotát építettük be, minősége, elterjedtsége és emberemlékezetet meghaladó használata ugyanis nem indokolta, hogy régi kármelita pszaltériumokhoz forduljunk alapvetően ugyanazon szöveg kevés és jelentéktelen változata kedvéért.

A zsoltárokat a magyar helyesírás elveihez közel álló, saját központozással láttuk el. A recitációhoz szükséges versbeosztást az újkori breviáriumokkal összhangban alakítottuk ki, a zsoltárverseket tagoló mediációkat (*) és flexákat (†) viszont bencés típusú — ténylegesen ciszterci — breviáriumokból vettük át, mert a római könyvek az utóbbiakat nem tartalmazzák. Ha a sorokat kénytelenek voltunk megtörni hosszúságuk miatt vagy azért, mert a magyar szöveggel való tipográfiai megfelelés így kívánta, → jellel utaltunk arra, hogy a recitáció még nem érkezik nyugvópontra. Egyes zsoltárok első egy-két szava után piros † szerepel. Ez azt jelenti, hogy a megelőző antifónakezdet szövege a zsoltár kezdetével azonos, és ilyenkor a zsoltárt ténylegesen a † után, az antifóna szövegét folytatva kell elkezdeni.

A zsoltárok recitálást könnyítő kijelölésében a solesmes-i bencések kiadványainak eljárását követtük. A félkövérrel szedett szótagok a hangsúlyhoz kapcsolódó recitációs hangokat vagy hangcsoportokat különböztetik meg, a dőlt betűvel szedettek a hangsúlytól független hangokat vagy hangcsoportokat. Az ehhez kapcsolódó, részletes magyarázatokat a zsoltártónusok táblázata közli. Ahol a hangsúly a rákövetkező szótagot is befolyásolja vagy a hangsúlyos hang megismétlődik ugyanazon a magasságon, a félkövér jelölés két szótagra terjed ki.

VESPERALE CARMELITANUM II.

A kármelita zsolozsma rövid története

A kármeliták XIII. századi jóváhagyásakor nemcsak a római zsolozsma tágabb keretei, hanem már annak egyházmegyés és nagyrészt rendi változatai is közmegegyezésszerűek voltak. Amikor a Regula [a Kármel hegyének remetéi Jeruzsálemi Szent Albert pátriárka által 1208-ban megerősített eredeti szabályai] a zsolozsma végzésére képes testvéreknek a „szentatyák törvényei és az Anyaszentegyház szentesítette szokás” követését írják elő, nem valami megfoghatatlan hagyományra vagy elveszett iratra hivatkoznak, hanem arra, amit föntebb a római zsolozsma egységességeként jellemeztünk.

A rendi rítusváltozat pedig természetesen lett a Jeruzsálemi Szent Sír-bazilika gyakorlata, annak az egyházmegyének a székesegyházáé, amelyhez a Kármel hegye területileg tartozott. A jeruzsálemi székesegyház káptalanját leginkább a keresztes hadakkal érkezett, francia eredetű kanonokok alkották, így liturgiájuk is alapvetően a galloromán típushoz tartozott, mégis kiváltságos tiszteletben részesítették a Szentföld örökségét. Ezért volt, hogy náluk és ennek nyomán a kármelitáknál az átlagosnál hangsúlyosabb a bibliai, köztük az ószövetségi szentek, és mindenekelőtt a Szent Feltámadás kultusza. Ennél is fontosabb azonban, hogy a jeruzsálemi rítus ott is, ahol ez nem volt kifejezetten érzékelhető, valamiképpen a Szentföld illatát árasztotta. (Nem véletlen, hogy eredetileg a legtöbb lovagrend is ezt a hagyományt tette magáévá.) Különös jelentősége volt és lehet ennek éppen a kármelitáknál, akik minden házukat a Kármelnek nevezik: a jeruzsálemi rítus gyakorlása valóban mintegy kiemelte őket abból a térből, amelyben test szerint tartózkodtak, és szellemileg áthelyezte őket Jeruzsálem egyházmegyéjébe, a Kármel hegyére.

Bizonyos, a rend európai elfogadtatásával kapcsolatos nehézségek után, amelyek a jeruzsálemi rítus megtartását is fenyegették, a kármeliták határozottan elkötelezték magukat szentföldi gyökereik mellett. Ennek a döntésnek adott hangot a londoni általános rendgyűlés, amelynek megbízása nyomán Sibert de Beka 1312 körül összeállította és kiadta a rendi liturgia legfőbb forrását és mércéjét, az Ordinalé-t (teljes címe szerint: A Kármelhegyi Boldogasszony testvérei rendjének ordináriuskönyve az Úr Sírjának jeruzsálemi szentegyháza jóváhagyott rendtartásából kivonatolva). A következő századokban a rendgyűlések legföljebb egy-egy új ünnep bevezetéséről határoztak, a Sibert-féle normakönyv közel háromszáz évig érintetlen maradt.

A Tridenti Zsinat után, 1584-ben elvileg megreformálták ugyan a kármelita liturgiát és új ordináriuskönyvet adtak ki, de tartalmilag ez sem szakított a Sibert kódexében rögzített jeruzsálemi hagyománnyal. Jelentősebb újítás, hogy míg a középkorban a kármeliták csak igen korlátozottan vezettek be sajátosan rendi ünnepeket, azaz liturgikus öntudatukban inkább a Kármel hegyével való lelki kapcsolat, mint saját intézményi múltjuk volt hangsúlyos, addig bizonyos rendi ünnepek, mint például Illés és Elizeus próféták, Stock Szent Simon vagy Kármelhegyi Boldogasszony napjának liturgikus megtartása az egész rendben csak a XVI–XVII. századtól igazolható. A jellegzetesen középkori ünnepek zsolozsmáinak átdolgozására is sor került: ezeknél bizonyos, szövegben-dallamban egyaránt érvényesülő szertelenségek kiiktatásához vezetett a katolikus restauráció józanabb, egyszerűbb ízlése. Szintén ehhez a korszakhoz kötődik annak rögzítése, hogy mindazon liturgikus kérdésekben, amelyekben a rend önálló hagyománya nem foglal állást, a római kúria gyakorlatát kell követni.

Külön említést érdemel a sarutlan reform viszonya a liturgiához egyrészt azért, mert a rend megújított ága — szemben a sarus kármelitákkal — 1586-ban lemondott a Kármel eredeti rítusváltozatáról és a saját ünnepek kivételével a római kúria szokásához igazodott, másrészt azért, mert Nagy Szent Teréznek olykor kifejezetten puritán, szinte antiliturgikus magatartást tulajdonítanak.

Ami a rítusváltás tényét illeti, ez csak Szent Teréz halála után, Doria Miklós általános rendfőnök kezdeményezésére történt meg, amennyire ma megállapítható, tisztán egyházpolitikai okokból. Az ellenreformáció időszakában egy ilyen lépés az egység nyomatékosítását, afféle Róma iránti hűségnyilatkozatot jelentett. A saját rítus feladása azonban nem volt része a reform elgondolásának: Szent Teréz még egész életében a jeruzsálemi liturgiát végezte, sőt eredeti avilai konventjének fönnmaradt, kottás karkönyveiből megállapítható, hogy annak is igényes, ünnepélyes változatában nevelkedett. A XX–XXI. század megváltozott viszonyai és a törvényes liturgiaváltozatok értékének fölismerése oda vezettek, hogy az a kevés sarutlan közösség, amely külföldön őrzi vagy föleleveníti a rend hagyományos liturgiáját, ma már rendszerint a „sarus”, azaz a jeruzsálemi változatot részesíti előnyben.

Ami a Szent Teréz-féle Szabványok zsolozsmáról, és különösen az éneklésről szóló fejezeteit illeti, azokkal kapcsolatban fordítástörténeti kételyek is fölmerültek. Ugyanakkor biztos, hogy nem tagadható el némi „antiliturgikus” érzület a XVI. század nagy rendalapítóitól és reformereitől. Ez azonban soha nem magának az ünnepélyesen végzett liturgiának szólt, hanem annak a valóságos körülménynek, hogy a késő középkor és a reneszánsz időszakában szélsőségesen nagy teret kezdett hódítani az olykor öncélú egyházművészet, amelynek a liturgia csak kerete, súlyosabban fogalmazva ürügye volt. Ezzel párhuzamosan szinte mindenütt megszűnt a teljes énekelt zsolozsma, és a gyakorlat polarizálódott: a nagyobb ünnepek zsolozsmáját, főleg a vesperást fényes szertartásossággal és lehetőleg többszólamú műzenével tüntették ki, más alkalmakkor viszont, főleg a matutínumban uralkodóvá vált az egyszerű, prózai zsolozsmázás. Mivel ez volt jellemző a legfölkészültebb liturgikus személyzettel rendelkező és leggazdagabb templomokra is, természetes, hogy a szélsőségesen egyszerű sarutlan kármelita konventek sem múlhatták fölül őket e tekintetben.

A XVI. századi viszonyokat és az ezek nyomán született döntéseket azonban átértékelte a XIX. századdal induló liturgikus megújulás, amely többek között a gregorián ének újrafölfedezésével megmutatta, hogy szerény körülmények között és egyszerű életmód közepette is lehetséges igényes, hiteles liturgiát végezni. Ez a korszak és ez a mozgalom állította újra a liturgikus lelkület középpontjába a zsolozsma nyilvános istentiszteletként való végzését, amely célkitűzést X. és XII. Pius pápa megnyilatkozásai után a II. Vatikáni Zsinat, majd VI. Pál pápa is megerősített.

Szerencsétlen módon épp a legjobb elvi szempontoknak e legmagasabb szintű kinyilvánításaival esett egybe a zsolozsma tartalmának indokolt, de nem minden szempontból sikeres reformja. A zsolozsmázás máig sem vált — szemben a keleti egyházakkal — a római katolicizmus nyilvános istentiszteleti életének szerves részévé, de bekövetkeztek olyan módosítások, amelyek éppen annak érdekében sértették meg az ősi római zsolozsmarítust mind szerkezeti, mind terjedelmi értelemben, hogy az könnyebben legyen beépíthető a nyilvános istentiszteleti életbe. Így a ma hivatalosnak tekintett, legelterjedtebb zsolozsmáskönyv, a Liturgia horarum ismét a köteles papi magánimádság szükségleteit elégíti ki, de immár anélkül, hogy fönntartaná a folytonosságot egy legalább másfélezer éven át érintetlen hagyománnyal.

A II. Vatikáni Zsinat és a megújított zsolozsmát kihirdető VI. Pál pápa szavaiból viszont nyilvánvaló, hogy nemcsak lehetséges, de szükséges is lenne az általuk megfogalmazott célnak jobban megfelelő, azaz nyilvánosan, népnyelven, énekelve is végezhető zsolozsmák szerkesztése. Különösen indokolt ez olyan monasztikus közösségek esetében, amelyek a lelkipásztorkodó papságnál nagyobb részt képesek vállalni az Egyház liturgikus imádságából és fölkészültségük megengedi, hogy több teret biztosítsanak a gregorián éneknek és a latin nyelvnek. Ez az igény az elmúlt évtizedekben nem vezetett átfogó gyakorlati intézkedésekhez, de az egyházi élet egészséges mértékű decentralizálása és az egyházi kultúra sokszínűségének elismerése lehetővé tett önálló kezdeményezéseket. Ezeknek értékéről és életképességéről a tartós gyakorlat, és idővel az illetékes felsőbbség hivatott dönteni.

VESPERALE CARMELITANUM I.

Körülbelül két és fél éve merült föl először, hogy a kármelita nővérek magyarszéki közössége fokozatosan újra birtokba vegye a rend hagyományos zsolozsmáját. Néhány hónappal később jelentős lépést tettek ebbe az irányba a gödöllői premontreiek zsolozsmáskönyveinek átvételével. Ezzel párhuzamosan kezdődött meg a kármelita források föltárásának munkája. Végül két héttel ezelőtt elkészült és a nővérek kiadásában, korlátozott példányszámú próbakiadásban megjelent a Vesperale Carmelitanum, a teljes, kétnyelvű és hangjelzett kármelita breviárium első köteteként.

A kiadvány különlegessége, hogy a leghitelesebb forrásokra támaszkodva minden tételt és rubrikát közöl latin és magyar nyelven is, az ordináriumban részletes eligazítást ad a zsolozsmában gyakorlatlanoknak, és hogy közel 70 oldalas bevezető magyarázatok segítik használatát, járulnak hozzá befogadásához. Mivel a kötet egyelőre nem kapható kereskedelmi forgalomban, ezt az évet viszont különösen is arra szántuk, hogy megerősítsük és terjesszük a káptalan kezdeteit meghatározó zsolozsmagyakorlatot, a vesperále bevezető magyarázatait folytatásokban közöljük, mert minden eddiginél nagyobb részletességgel térnek ki olyan kérdésekre, amelyek nemcsak a kármelita rítus, hanem az egész római zsolozsma szempontjából alapvető fontosságúak.

* * *

Előszó

A római liturgia, amióta egyáltalán források tanúskodnak róla, szövegek, dallamok és gesztusok egységes készletét rendezte egységes szerkezetbe. Ami a zsolozsmát illeti, ez a készlet és szerkezet — Szent Benedek Regulájának közvetett tanúsága szerint — a VI. századra már hagyományossá szilárdult, és változatlanul maradt egészen a XX. századi reformok 1911-ben megkezdődött sorozatáig.

Az egységes tételkészlet azt jelentette, hogy bár a római rítus egésze több szöveget és dallamot használt, mint amennyit egy-egy változata ténylegesen alkalmazhatott, a készlet legnagyobb részét egy általánosan elterjedt tételekből álló réteg alkotta és a további rétegek is egy belátható, jellegében egységes és nemzetközileg elterjedt anyagból válogattak. Ez a tételkészlet már a kereszténység első évszázadaiban kialakult, bővítésére a legújabb időkig csak korlátozottan, mindenekelőtt a szentek zsolozsmáinak saját tételeinél került sor.

Az egységes szerkezet jelentette a zsolozsma szövegileg és dallamilag is jól körülhatárolható műfajait (antifónák, responzóriumok, himnuszok, stb.), a hórák egymásutánját (a matutínum és a hét nappali hóra), belső fölépítésüket (a tételtípusok száma és sorrendje), a zsoltároskönyvnek az egyes hórákra való napi és heti elosztását (a folyamatos és a tematikus elv együttes érvényesülése egy tényleges módon). E tekintetben csak a bencés eredetű hagyományok tértek el valamelyest a székesegyházi eredetűektől, illetve az utóbbiak közt az itáliai és az Alpokon túli egyházak szokásában mutatkozott néhány apró eltérés.

Az egységes római zsolozsmán belül a különbségek nem voltak véletlenszerűek. Az egyes egyházmegyék, majd a szerzetesrendek rítusváltozatokat alakítottak ki aszerint, hogy a római liturgia bővebb készletéből mit és milyen elrendezésben illesztettek a hagyományos szerkezetbe. A különbségek — bármily jelentéktelenek is az azonosságokhoz képest — tudatosan vállalt és őrzött sajátosságai lettek az adott rítusváltozatnak, és az évszázados használat során egyre szorosabban kapcsolódtak össze a hordozó közösséggel. A rítusváltozatok eredetileg területi jellegűek voltak, azaz egy-egy székesegyház (monasztikus környezetben egy-egy apátság) szokása érvényesült annak kisugárzási körén belül. A központosított szervezetű szerzetesrendekkel született meg a területek fölötti, nem regionális, hanem intézményi alapú rítusváltozatok jelensége. Mindazoknak, akik valamely szerzethez csatlakoztak, alapvető élménye volt az elszakadás szülőföldjük vagy neveltetési helyük rítusváltozatától egy olyan szokásrend kedvéért, amely saját földrajzi környezetében ugyan szigetszerűen különállt, de amely a rend minden házát összekapcsolta egymással.

A szerzetesrendek nem sajátos karizmájukat juttatták kifejezésre rítusváltozatukkal, mint ahogyan az egyházmegyés rítusokban is hiábavaló lenne a nemzeti vagy kistérségi identitás nyomait keresni. Jóllehet a tudatos szerkesztésre is akad példa, a rendek jellemzően szülőföldjük vagy központjuk egyházmegyés gyakorlatát vették át és tették saját hagyományukként nemzetközivé. Ehhez képest másodlagos és időben is későbbi jelenség rendi ünnepek fölvétele a kalendáriumba. A rendi liturgia tehát nem következménye valamely közösség életmódjának és lelkületének, hanem olyan, eredetileg nem sajátosan rá jellemző kiindulópont, amely az életmód és a lelkület tartós, szilárd pilléreként épül be amazokba és válik idővel elválaszthatatlanná tőlük. Nem az önkifejezés eszköze tehát, hanem olyan, mint a szülőföld, a név vagy a vér szerinti eredet: nem személyes választás eredménye, mégis a lehető legszemélyesebb.