MŰVÉSZET ÉS LITURGIA

„Az istentisztelet a kereszténység számára (a mai gyakorlattal ellentétben) nem taggyűlés, lelki feltöltődés vagy baráti összejövetel, hanem kultusz. Kultusz pedig nincs forma nélkül. A kultusz formája a kultúra. Ezért a kultúra hanyatlása a kultusz hanyatlását hozza magával, vagyis hanyatlik a művészet és az istentisztelet egyaránt.”

 Idézet forrása

 Kép forrása

A KÜZDELEM AKTUALITÁSA

Korábban többször is hirdettük, hogy szívesen közöljük olvasóink érdemi reakcióit az itt megjelenő írásokra, elemzésekre. Legutóbb a Szent Mihály-imáról szóló cikkünkhöz kaptunk egy érdekes kiegészítést, amely az egyik régebbi fordítás korabeli aktualitását boncolgatja. Sajnos magának ennek a hozzászólásnak is aktualitása van, ezért kifejezetten ajánljuk minden olvasónk figyelmébe a szerző egy másik művével együtt. Amint a fenti illusztráció is emlékeztet rá: nem kétséges, hol állt és hol áll ma is a Katolikus Egyház az ordas eszmékkel való küzdelemben. Nemcsak 1527-ben masíroztak germán csapatok az Örök Város utcáin, amikor a pápa az Angyalvárban keresett menedéket... Szent Mihály küzdelme a sátánnal eszkatologikus látomás, amelyből nem származhat hamis militarizmus. Különösen olyan nem, amely egyszer már véglegesen leszerepelt a történelem színpadán.

* * *

A Szent Mihály-imáról szóló legutóbbi írásukkal kapcsolatban engedjék meg, hogy figyelmükbe ajánljak egy érdekes aspektust.

A fordítási sajátságok miatt jogos kritikával illetett bencés invocatioval kapcsolatban én inkább azt tartom figyelemreméltónak, hogy miért született az Önök által idézett új fordítás? Ha megnézik, 1942-ben adták ki a szöveget. Meglátásom szerint az új fordítás egy a korszak ifjúságához szóló szövegként olvasandó, azaz egy náci- és háborúellenes kvázi-kiáltványként. Ha így tekintenek a szövegre, rögtön látható lesz, hogy az új fordítás célja nem csupán a liturgikus tisztaság, hanem inkább egy olyan, az eredetivel nagyjából megegyező szöveg készítése, amelynek a jelenre vonatkozó üzenete van. Ez megmagyarázhatja az eltéréseket is.

Szent Mihály arkangyal, védelmezz minket a küzdelemben;

— ez szerintem egyértelmű utalás a 2. világháborúra, ezért szerepel itt a „küzdelemben” kifejezés.

a sátán gonosz kísértései ellen légy oltalmunk! Esedezve kérjük: „Parancsoljon neki az Isten!” Te pedig, mennyei seregek vezére, a sátánt és a többi gonosz szellemet, kik a lelkek vesztére körüljárnak a világban, Isten erejével taszítsd vissza a kárhozat helyére! Amen.

Talán ebben a részben sem nehéz észrevenni az áthallásokat. A korszak gonosz kísértései közé tartozó nácizmust, s talán a bolsevizmust is — hiszen mindkettő istentelenség. A szöveg aktualitását jelentősen fokozhatta, hogy 1942-ben történetesen valóban érezhető volt a „világban körüljáró” Sátán. A „taszítsd vissza” kifejezésben pedig meglátásom szerint azért kerülhetett a „vissza” kifejezés, hiszen a két Istentelen nagyhatalom 1942-re jelentős részt bekebelezte Európát.

Meggyőződésem tehát, hogy az 1942-es pannonhalmi kiadás szövege a kor hatása alatt született, s az okozhatja a „félrefordításokat”, hogy így szól saját korához. Ez tehát nem tökéletes fordításként, hanem mint egy a keresztény Európáért kiálló szöveg értelmezhető.

Egyébként érdekes, hogy a 2. világháború éppen május 8-án ért véget, azaz Szt. Mihály napján, noha nyilván nem az volt Sztalin seregeinek célja, hogy a Victoria Sancti Michaelis ünnepre érjen véget a háború.

Paksa Rudolf

„ÜDVÖZLÉGY, MÁRIA, MALASZTTAL TELJES”

A tegnapi és a mai Mária-ünnep véletlen egymás mellé kerülését kihasználva egy hosszabb elmélkedést közlünk Fülep Dániel barátunk tollából, amely a Tengernek Csillaga folyóirat idei első számában jelent meg (14, 2010, január/február).

* * *

Édes anyanyelvünk pompázatos gazdagságának, és a tiszta magyar katolikus hitünk finom érzékenységének a jele, hogy a magyar kereszténység hagyományosan eredeti kifejezéssel illeti a mi Urunk Jézus Krisztus túlcsorduló ajándékát, amely a Szentlélek alászállása által a Boldogságos Szűz Máriát egészen és teljesen betöltötte, lefoglalta és megszentelte. Az Angyali üdvözlet szavait emberemlékezetet meghaladó idő óta malaszt szóval imádkozza a magyarság. Ugyanezen kifejezéssel élhetünk továbbá minden olyan esetben, amikor különleges, csak Istentől származó, természetfölötti ajándékra utalunk az imádságban, vagy a hitről való beszédben.

A malaszt szó már a legrégibb összefüggő magyar szövegben, a XII. században keletkezett Halotti Beszédben előfordul, rögtön a második mondatban: „Mennyi malasztban teremté eleve [az Úr] mi ősünket, Ádámot, és adta vala neki paradicsomot házzá.” E kifejezés az ó-egyházi szláv milost szó átültetésével került magyar anyanyelvünkbe.

A Halotti Beszéd egy Árpád-kori latin sacramentariumnak, a tudományos világban később Pray György jezsuitáról elnevezett kódexnek a 154. levelén olvasható. Figyelemre méltó, hogy közvetlenül a Halotti Beszéd után olvasható egy hasonló tartalmú, kicsit részletesebb latin prédikáció. Ez a gyászos elmélkedés szoros hasonlóságot mutat a magyar Halotti Beszéddel, s a kutatók szerint biztosra vehető, hogy a latin írás a magyar prédikáció mintájául szolgált. A magyar beszéd feltehetőleg bencés készítője szerkesztés alá vonta a latin forrásmunkát: alapjában véve leegyszerűsítette a szöveget, ugyanakkor a stíluselemeket ügyesen ültette át az ismétléstől a felkiáltásig és a figura etymologicáig („halálnak halálával halsz”).

A magyar szöveg a latin gratia szót fordítja miloszttal. Ugyanakkor háromszor szerepel a Halotti Beszédben a malaszttal rokon értelmű kegyelem szó is. „Imádjuk Urunk Isten kegyelmét e lélekért, hogy irgalmazzon őneki, és kegyelmezzen, és bocsássa mind[en] ő bűnét!” Itt a latin beszéd alapján magyar változatot készítő szerzetes a latin misericordiát fordítja kegyelem szóval, melyet végül harmadszor is szerepeltet a Halotti Beszédnek a lezáró könyörgésében: „Szerelmes barátim! Imádjunk e szegény ember lelkéért, […] hogy Úr őt kegyelmével Ábrahám, Izsák, Jákob kebelében helyezze […].” A latin szövegben ezen a helyen a pietas szót találjuk.

A mondottakból kiderül, hogy édes anyanyelvünk a latinhoz hasonlóan képes árnyalataiban is kifejezésre juttatni a Szentlélek által közölt, természetfölötti ajándék gazdagságát. A régi katekizmus megszentelő és segítő malasztot különböztet meg. A megszentelő malaszt Istennek az a természetfölötti lelki ajándéka, mely bűneinket eltörli, lelkünket megszenteli, és így képesekké tesz bennünket a mennyország elnyerésére. A segítő malaszt Istennek az a természetfölötti lelki ajándéka, mely az embert a jó cselekedetre indítja és segíti: megerősít minket lelkünkben, hogy az üdvösségre szükséges jót megismerhessük és megtehessük, a bűnt pedig elkerülhessük. Tisztán fogalmaz még az 1893 és 1897 között megjelent Pallas Nagylexikona is, amely szerint a malaszt „isteni kegyelem, Istentől adott ajándék, amelynek adományozási oka csupán az isteni jóság”. Az ilyen értelmezés felel meg leginkább a latin gratiának, valamint a legszebb magyar megfelelőjének, a malaszt szónak. Ezzel együtt a kegyelem inkább a misericordia és pietas jelentését adja vissza, és Isten irgalmasságát, megbocsátását, kegyességét hangsúlyozza. A leglényegesebb különbség, hogy a kegyelem kifejezés a büntetés alól való fölmentésre irányítja a figyelmünket, s nem emeli ki az isteni jótétemény kizárólagosan Istentől származó voltát, hiszen a maga módján az ember is tud irgalmazni, megbocsátani, tud valóban kegyelmes úrként és asszonyként viselkedni, míg a malaszt kizárólag Istennek tulajdonítható ajándékot jelöl, s így az isteni ajándékozó szeretetének túláradó bőségét állítja elénk.

A Halotti Beszéd, nyelv-édesanyánk ősi szövegtanúja mindennek alapján egyértelműen bizonyítja, hogy a malaszt és a kegyelem közötti különbség kezdetektől fogva különböző teológiai jelentésárnyalatok kifejezésére szolgál. A malaszt szó csak az Istentől kapható, különleges ajándékra vonatkozik, a kegyelem szó pedig sokkal általánosabb értelmű, melyet az ember is adhat. A két kifejezés alapjában véve tehát bár kétségtelenül rokon értelmű, mégsem azonos egymással. A teológiai és a nyelvi igényesség ezért egyaránt megkívánja, hogy Örömünk Okának megszólításában mi is illő különbséget tegyünk, és törekedjünk az árnyalt szóhasználatra.

Isten szent malasztja a Boldogságos Szűz Máriát teljesen eltöltötte, hogy az isteni életben való tökéletes részesedés által egészen beléphessen a Szentháromság benső életébe. Gábriel arkangyal ezért köszöntötte Máriát e kitüntető szavakkal: Ave, gratia plena, Dominus tecum! — „Üdvözlégy, malaszttal teljes, az Úr van Teveled!” (Lk 1, 28.) Szűz Máriának nem csupán tulajdonsága, hanem létét betöltő, egész valóját meghatározó állapota, hogy Ő a malaszttal teljes. Ez tette Őt képessé arra, hogy meghívásának üzenetére hitének szabad beleegyezését tudja adni, és az Üdvözítő Anyja lehessen. Ezt a kiválasztottságot fogalmazza meg a Szeplőtelen Fogantatás dogmája, melyet IX. Pius pápa 1854-ben hirdetett ki: „A Boldogságos Szűz Máriát fogantatásának első pillanatában a mindenható Isten egyedülálló malasztja és kiváltsága Jézus Krisztusnak, az emberi nem Megváltójának érdemeire való tekintettel az eredeti bűnnek minden szeplőjétől érintetlenül megóvta.” Istennek Szent Anyjában tehát az egészen egyedülálló szentség pompázatos ragyogását szemlélhetjük, mellyel fogantatásának első pillanatától kezdve tündökölt, mert Fiának érdemeire való tekintettel mindennél fenségesebb módon lett megváltva. Az Atya a Hajnali Szép Csillagot minden teremtett személynél jobban megáldotta, eltöltve áldásának bőségével Krisztusban (vö. Ef 1, 3), s kiválasztotta Őt „a világ teremtése előtt”, hogy egészen szent és szeplőtelen legyen (vö. Ef 1, 4). A Szeplőtelen Szívű Szűz eképpen lett méltó Anyja és Társa az emberi természetet magára öltő Úr Jézus Krisztusnak, a mi Megváltó Istenünknek. A magyar nyelv finom kifejező, megkülönböztető képességének birtokában, a rokon jelentésű kegyelem és a malaszt szavak közül ezért méltó és igazságos tudatosan a malaszt kifejezést választanunk legalább akkor, amikor közvetlenül a Szüzek Szent Szüzének állapotára vonatkoztatunk.

Nem én kiáltok először a malaszt szó megőrzésének fontosságáért, de remélem, hamarosan mások is követni fognak ebben. Imádságunk szépségét és gazdagságát nem csupán a mi édes anyanyelvünk védelmében kell megőriznünk, hanem mert mindenek előtt a Boldogságos Szent Szűz iránt kiemelt tiszteletünk és szeretetünk teszi ezt szívügyünkké. Nem maradhatunk némák a szomorú tény láttán, hogy a teológiai szóhasználat és a hitélet háza táján történő, kifejezett egységesítő intézkedések is hozzájárulnak a malaszt szó alkonyához. A teológiai fakultásokon és a hitoktatásban sajnos már régen elhagyták e kifejezés használatát, de az Angyali üdvözlet szavaiban, különösen annak énekelt változatában (ÉE 351) még szépen megőrződött ez a Szűzanyánkat megkülönböztető kifejezés. A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia által kötelező jelleggel használatra rendelt új Praeorator liturgikus vezérkönyv azonban az Angyali üdvözlet szavait sajnos már énekelt formájában is a kegyelem kifejezéssel hozza, és a hasonló többletjelentéssel bíró ősi szórendet szintén modernizálta.

Úgy tűnik, hogy megint elveszítünk, vagy inkább elvetünk magunktól egy a magyar katolikus hitünket és imaéletünket gazdagító, meggyőződésem szerint az Úrnak és a Szűzanyának is kedves értéket. Aligha tűnhet elfogadhatónak a nyelv természetes változására (szegényedésére) hivatkozó modernista érvelés, ha meggondoljuk, hogy a szó elhagyását bizottsági döntések és előírások szorgalmazzák. Továbbá ha a teológiai irodalom nyelve manapság el is tompult annyira, hogy nem tart igényt a magyar nyelv lágy kifejezőkészségére, a gratia finom megkülönböztetése az imádság szövegében talán megmaradhatott volna. Sőt, akár ha egyedül csak az Ave Maria magyar fordításában őriznénk is meg e kifejezést, az még akár jobban aláhúzná Szűz Mária áldottságának egészen csodálatos voltát. A korunk mindennapi változásaira talán leggyorsabban reagáló, az egész földkerekén beszélt angol nyelv alapimádságai is több archaikus elemet őriznek, amit nagyon helyesen senki sem akar megváltoztatni.

Természetesen a rokon értelmű kegyelem szó használatával is lehet szépen imádkozni: ha közösségben vagyunk, ennyiben alkalmazkodhatunk az új helyzethez, és ezt, ha csak ezen múlik a közös imádság, meg is kell tennünk, még ha a lemondás fájdalommal is jár. Nehézségeinket ilyen esetekben mindig helyezzük Mária kezébe, és általa ajánljuk fel Urunknak és Istenünknek, a mi katolikus Anyaszentegyházunkért. Azonban a magánimádságainkban, valamint az imádság szavainak megválasztása iránt érzékeny közösségekben továbbra is köszöntsük buzgó szeretettel a Boldogságos Szűz Máriát a tőlünk telhető legszebb szavakkal, és föltétlenül tanítsuk meg gyermekeinknek is: „Üdvözlégy, Mária, malaszttal teljes, az Úr van Teveled!”

Fülep Dániel

papnövendék

A SZAKADÁS HERMENEUTIKÁJA A LITURGIKUS TÉRBEN

Az alábbi két képet, amelyet a böjti önmegtagadás szellemében most közzéteszünk, egy kedves olvasónk küldte a mellékelt kommentárral együtt. A képek kitűnően példázzák a szakadás hermeneutikáját, amellyel szemben Szentatyánk, XVI. Benedek pápa határozottan fölemelte a szavát. Bár a most bemutatott jelenség a mai Németországban szinte természetesnek mondható (l. a szomszéd egyházmegye katedrálisának térátépítését), a pályázatra beérkezett tervek a jelen esetben sem adtak sok lehetőséget az érdemi választásra. Szomorú példa, de mégis: Repetita iuvant! Bizony, nem lehet elégszer idézni a pápai tanítást, mert a sátán mindent megtesz azért, hogy a földre hullott mag ne hozzon termést. A rossz ízlést persze nyilván nehezebb korrigálni, mint a hibás teológiai gondolkodást, de legalább az utóbbi visszaszorításával az előbbinek is kevesebb lehetősége nyílik a támadásra.

* * *

„Mi Magyarországon viszonylag szerencsések vagyunk a tekintetben, hogy a zsinatot követő belsőtér-átalakítások nálunk nem öltöttek számottevő méreteket. Ha azonban az ember például német vagy spanyol templomokat látogat, amit lát, az igen gyakran keseríti el. A mellékelt két fotó éppen erre példa. A németországi Baden-Württemberg tartomány egyik, Schwäbisch Gmünd városában található katolikus temploma (Heilig-Kreuz-Münster) azon kevés, ma is egyházunk irányítása alatt álló gótikus templomok egyike, amelynek belső berendezése is megmaradt. S itt nemcsak a vallásháborúk alatti, hanem a zsinat utáni pusztításokra is gondolok. Azt hihettük, hogy Benedek pápánk korában a hasonló akciók ideje elmúlt. Az első kép azt mutatja, ahogyan a templom szentélye 2009 őszéig kinézett. Jól látható, hogy a viszonylag szolid szembeoltár mellet az áldozórács is megvan még. De aztán 2009 őszén ide is betört a Szellem: szeptember 14-én, negyven évvel a novus ordo bevezetése után, XVI. Benedek motu propriója érvénybelépésének második évfordulóján (egyben azon a napon, amikor itthon az első kecskeméti tridenti misének örülhettünk) új szembeoltárt avattak Gmündben. Ezt mutatja a második kép. Azt hiszem, ehhez több kommentár nem is kell.”

A NÉP HANGJA

A megjegyzések megszüntetésekor azt írtuk, hogy levélben továbbra is örömmel vesszük olvasóink személyes reakcióit, sőt adott esetben akár közzé is tesszük őket. Ezen a blogon eddig csak a Szent Mihály Laikus Káptalan tagjai szólaltak meg, elsősorban saját szövegekkel, néha pedig idegen anyagokat közölve, részben magukból a liturgikus könyvekből, részben pedig különféle egyházi szerzőktől (papoktól, püspököktől, pápáktól). Ezt a szigorúan hivatalos hangnemet előbb néhány könnyedebb témával szerettük volna oldani, most pedig egy olyan rubrikát nyitunk, amelyben olvasóink maguk mondhatják el érzéseiket és gondolataikat Egyházról és liturgiáról. Egyetlen megkötésünk, hogy az írások tárgya és szellemisége igazodjék a mi munkásságunkhoz, hiszen az új megszólalók egy olyan kórusba kapcsolódnak bele, amely a blogon az eddigi háromszáz bejegyzésben, a blogon kívül pedig a káptalani liturgiákban immár elég markáns és egységes hangzást alakított ki. Bár nem tudjuk és nem is akarjuk lefedni a Katolikus Egyház teljes spektrumát a maga társadalmi és kulturális sokféleségében, mégis reméljük, hogy ezek a vendégbejegyzések egyéni stílusukkal és látásmódjukkal újabb irányból világítják meg azokat a kérdéseket, amelyekkel mi is foglalkozunk.

Elsőként egy régi olvasónk gondolatait tesszük közzé, akit klerikusként élénken foglalkoztatnak a magyar egyház közállapotai. Cikkében a diagnózis mellett adekvát terápiát is javasol, így talán nevezzük Galenusnak. Meglátásai fájdalmasan szókimondók, ettől azonban nem kevésbé igazak. Egy hiteles vélemény őszinte feltörése: qui habet aures audiendi, audiat!

* * *

Szombat esti láz

Vége az üres fecsegések korszakának. Az emberek ki vannak éhezve és szomjazva egy forrásra, a FORRÁSRA. De mit kapnak az Egyháztól, ahová keresztségük folytán tartoznak? Tulajdonképpen ugyanazt nagy dózisban, mint amit az óvodában kaptak kiskorukban. Ha kell, megőrizzük őket egy hétvégi foglalkozáson. Ha kell, elmegyünk velük kirándulni, és „jól érezzük egymást”. Ha kell, zenés alkalmakat produkálunk nekik. De tudunk ám etetni is, mert ismerjük az „agapét”. Ma reggel a roráte-mise után külön kihirdették — áldás előtt — hogy lesz agapé, amire mindenkit meleg szeretettel várnak. „Meg egy kis beszélgetésre.” Ez a máz, amivel leöntjük a hívek fejét, már teljesen megbutítja őket.

Sőt, megtartjuk az éves kötelező szentségimádási napot is. Van bérmálás, elsőáldozás, búcsú, triduum, lelkinap, képviselőtestületi ülés, heti újság, honlap, Szent Erzsébet-kenyere, augusztusi kenyérünnep, októberi és márciusi hazafias „egyházfront” — van itt minden, mint a „bucsuba”, ahogy Somogyban mondják.

Minden nagyon jó, minden nagyon szép, de szerintem senki sem elégedett. Persze lehet találkozni a pappal meg a káplánnal. A túlbuzgó (nagyon sok a valóban jó szándékú és hasznosan segítő), sürgő-forgó, fontoskodó nőkkel is találkozunk. Hallgatjuk a kornyikáló, olykor enyhe bűzt árasztó „kántorokat”, és elviseljük, hogy szétfagyunk a templomban, de azután négy hétig nem tudunk menni, mert hát megfáztunk. Sőt, eltűrjük az atyának, hogy most éppen a templom kitakarítására nincsen pénz. Akkor mire van?

Szóval mindennel találkozunk, csak éppen Istennel nem. Azaz hogy aki nagyon akar, az valóban találkozhat vele — magyarázza meg önmaga túlzott aktivitását egy-egy pap. Hiszen ő csupán az IGÉT hirdeti. Hogy te nem látod meg ebben Istent, az a te hibád. De mi is történik egy „átlag” vasárnapi misén, mondjuk, édes kis hazánkban?

Besétál a pap egy ének alatt a szentélybe. (Nemrégiben, egy templomban, Szent Imre napján, a templom búcsúnapján az ünnepi introitus szövege gospel stílusban a következő volt: „Eltelt 30 év, de jó, hogy itt vagyunk, újra itt vagyunk...”) Az éneket néhányan éneklik, ha éppen van kedvük. Ha diákmise van (a Római Misekönyvben ilyet nem találtam), akkor nem biztos, hogy a keresztvetéssel kezdődik a szentmise. Itt kitérek egy beszámolóra, amit a minap hallottam. Az egyik pap X megyében gitárt fogott a kezébe, kiült a padok elejébe, elkezdte a kezdőéneket, a ministránsok bevonultak a szentélybe. Az ének végén pap letette a gitárt (az ujjain növeszti a körmét!), odament a szentélybe a papi székhez, ami ugyanolyan volt, mint bármilyen tévénéző fotel, és elkezdte a misét.

De menjünk tovább. Van ugyebár a bűnbánati rész, amit nagyon szeretnek a papok rögtönzött „mélybenézővé” alakítani. Fel is teszik rögtön a kérdéseket: Milyen voltam a héten? Adtam-e valamit másoknak? Segítettem-e szüleimnek? Sok fölösleges szöveg... Hiszen itt nem ennek van a helye! Szörnyű, hogy a papok hat év teológia után milyen mértékben — és olykor milyen rohamosan — képesek leépíteni a hívők szellemi színvonalát.

A prédikáció olykor gügyögés, primitív szavak használata... Az egyetemes könyörgésekből akár tíz is van sokszor, és az is szintén az önkifejezés, a magamutogatás csúcsa, hiper-szuper művészete. A felajánlott adományokat lehet körmenetben vinni, de azért sokszor történnek túlzások. Például minden járni még nem is tudó gyerek oda csúszik-mászik, mert most akkor őt így jobban szereti Jézus, és odaviszi az ostyát, a bort, a vizet, a tálcát, szóval mindent, csak hogy vigyen. Közben peng a gitár, zúg a cimbalom...

Eddig hol volt szó Istenről? Nem tudom. De a Gloria sem lehet az igazi! Most jön karácsony, és végre a Gloria helyett is elénekelhetjük a „Dicsőség mennyben az Istennek...” kezdetű népénekünket.

Egy szó, mint száz, a mai misék többségében a hívő nem találkozik a Szenttel, hiszen nem irányítják rá a figyelmet, nem kap jelzéseket, hogy figyeljen erre vagy arra. A II. Vatikáni Zsinat Sacrosanctum Concilium konstitúciójának egyik szempontja az volt, vizsgálják felül a liturgikus szövegeket, énekeket, hogy azokon keresztül közelebb kerüljünk a Szenthez. Nem tudom, azóta mitől lett jobb a helyzet. Azt mondják, a latin nyelv múzeumba való, mert ugyan ki érti már? Most honi nyelveken végzik a liturgiát. De mi változott? Jobban értik a hívek? Nem lehet, hogy a zsinat után is beiktattunk divatos dolgokat? (Pl. a kézfogósdit a Miatyánk alatt.) Egyik templomban lelkes fiatalok előadásában új ordinárium hallható hegedű, gitár és egyéb hangszer kíséretében. Ez eddig kiválóan megfelel a Novus Ordo előírásainak — legalábbis az egyszerűség kedvéért most fogadjuk el így. A különös az, hogy a szövegek egytől egyig latinul vannak. Különös, hogy éppen latinul írta meg a „művész”. A helyzet ugyanaz: Ki ismeri ezeket? Mert a hívek ugyanúgy nem éneklik, mint a VIII. gregorián Kyriét. Ha valamit nem értünk, akkor nem a dolgot magát kell megváltoztatni, hanem el kell magyarázni, hátha mégsem teljesen érthetetlen. Mostanság valószínűleg még nagyobb értetlenség van a liturgia terén, és nagyobb zűrzavar is, mert a II. Vatikáni Zsinat előtt legalább egységes volt a liturgia, és szigorú kánonokkal védték azt. Se hozzátenni, se elvenni nem lehetett belőle.

A prédikációk többfélék is szoktak lenni: idős atya hosszas elmélkedése a semmiről, aktív pasztorációs életet élő pap „klassz” beszéde, vagy önmarcangoló moralizáló beszéd, vagy beszéd a semmiről, de röviden. Olykor az evangélium újra elmesélése, vagy megható történetek csokra, minden második szavam latin, görög, héber — és még sorolhatnám... Én nem vagyok prédikátor, ahhoz adottság kell. De tudok szempontokat, amiket szeretek betartatni. Így a rövidség (nem „sehr kurz”), a tömörség, a nem sok információ, a tárgyilagosság, a tanítás, az exegézis, a szentek példái... Mintha erről is lenne valami említve az Általános rendelkezésekben és a CIC-ben, nemdebár?

Sokat lehetne még beszélni a mai helyzetről, határainkon innen. Mivel mi is alakítjuk, ezért valóban nem árt nekünk is újrakezdeni sok mindent. De ha a papok nem akarják Istent adni az embereknek, hanem csak „érezd jól magadat” csinálnak, akkor megette a fene az egészet. Lehet szinten tartani egy-egy közösséget, amit kapunk, lehet kirándulgatni... Ezek is fontos részei a pasztorálásnak, nem azt mondom — hanem hogy a pasztoráció elszakadt a liturgiától. Programokat szervezünk, embert próbáló erőfeszítéseket vívunk azért, hogy minél többen jöjjenek misére. Programok garmadáit, miközben szétesünk, felaprózódunk. (A PPKE Hittudományi Kara nemrég indította el „katolikus közösségszervező” szakját...) A liturgia pedig egy mellékes praktikum szintjére süllyedt.

Fontos a liturgián kívüli élet is. De a liturgia az első. Ha nem vesznek részt a hívek, ha nincs is rá lehetőség, például a zsolozsmára, ami énekelt, ünnepélyes, és úgy végzik, ahogy kell, akkor szerintem fölösleges a tábor is. Az Egyház elsősorban nem arra lett kitalálva, hogy az iwiw-en még több ismerősünk legyen egy-egy tábor vagy roráte után.

Az a gyanúm, hogy a jövő papsága nem sejtette meg az Egyházban rejlő szépséget, mert nem volt olyan ember, aki felmutassa neki. Nem volt olyan ember, aki előhúzta volna a kincseket, amik az Egyházban jelen vannak és jelen voltak. Nem ismerjük a szenteket, nem olvassuk a pápa írásait, nem értesülünk újdonságokról, nem veszünk részt — csak minimálisan — a városok egyházi és kulturális életében: sorolhatnám reggelig. A lényeg, hogy ha saját magunk sztárolását, celebbé válását félretennénk; ha ezt a túlzott közösség-mániát kicsit félretennénk; ha befejeznénk a „nyüzsit”, a „gügyögést”, az ovis színvonalat, a meg nem értést, a megvetést, az ítélkezést, akkor valami jobb talán elindulhatna.

Sokan nem értik, hogy miért nem marad meg egy-egy közösség, csak akkor, ha állandóan noszogatják, meg állandóan összehívják. Azért, mert azt mindenki megérzi, hogy ez emberi mű. Mi, papok akarjuk összehívni, megcsinálni, megbeszélni stb. Nem hagyjuk, hogy a liturgia által formálódjunk egy közösséggé, ahol egység van, mert az egységet Krisztus adja. Hogyan legyen egység két ember között, amikor két templom között sincs egység? Sokat várunk a hívektől, ők pedig egyre érdektelenebbek. Nem kapnak ma semmit sem, vagy csak nagyon keveset. Szerintem fel kell végre kötni a gatyánkat, és be kell ülni a templomba. Át kell menni a templomba a közösségi helyiségből, a garázsból, a kisvasútról, az uszodából, a kütyüink mellől, a kamerák mellől, a kiváltságos „pap kedvenc családjai” mellől, és az emberekkel együtt be kell ülni, le kell borulni a templomban. Mert Krisztus jelenlétében elnémulnak a szavak, elhallgat az emberi okoskodás. A templomban a legszentebb Oltáriszentségben Krisztus valóságosan jelen van. Ott az ember elcsendesedik, leborul, és csak a hála szavai lehetnek szívében e nagy misztérium előtt. Mert „mi az ember, hogy törődöl vele, s gondod van rá?”

Galenus