2009. május 28.


DOMINUS EST VIII.

Az egyházatyák eucharisztia-tiszteletének autentikus szellemi magatartása az ókor végére az egyetemes Egyházban (Keleten és Nyugaton) szervesen kifejlesztette a megfelelő gesztusokat, mint például az Oltáriszentség szájba történő vételét, miután a hívő meghajolt a földig (Keleten) vagy letérdelt (Nyugaton). Ebben az összefüggésben sok mindent megvilágít a protestáns közösségek áldozási rítusainak kifejlődésével való összehasonlítás. Az első lutheri gyülekezetekben az úrvacsorát szájba fogadták és térdelve, mivel Luther nem tagadta a valóságos jelenlétet. Ellenben Zwingli és Kálvin, valamint követőik tagadták a valóságos jelenlétet, ezért már a XVI. században bevezették a kézzel és állva történő úrvacsorához járulást: „Az volt a szokás, hogy az úrvacsora vételéhez egyenesen állva, járva közeledtek.”[1]
Ugyanezt a gyakorlatot figyelhetjük meg a genfi kálvinista gyülekezetekben:
„Általában járva és felegyenesedve vették az úrvacsorát. A nép az oltárasztal előtt állt, és saját kezével vette magához a színeket.”[2]
A holland kálvinista egyház néhány zsinata a XVI. és XVII. században kifejezetten megtiltotta, hogy az úrvacsorához térdelve járuljanak.
„Az első időkben a nép az imádság alatt letérdelt és az úrvacsorát is térdelve vette, de némely zsinat ezt megtiltotta, hogy minden gyanút eloszlassanak arra vonatkozóan, hogy a kenyeret szabad lenne imádni.”[3]
Tehát a második évezred keresztényeinek tudatában (legyenek azok akár katolikusok, akár protestánsok) az áldozás külső formája – állva vagy térdelve – semmiképpen sem volt jelentéktelen szempont. A poszttridenti Rituale Romanum néhány egyházmegyei kiadásában még mindig megőrizték azt a régi szokást, hogy a hívek Krisztus Testének vétele után azonnal nem konszekrált bort kaptak, hogy megtisztítsák vele szájukat. Ebben az esetben előírták a hívek számára, hogy ezt a bort nem térdelve, hanem inkább állva igyák.[4]
Ezen kívül számolni kell a szakrális és emelkedett gesztusok erőteljes nevelő értékével. Egy mindennapi gesztus nem rendelkezik olyan pedagógiai hatással, mely hozzájárulhatna a szentség iránti érzékenység növekedéséhez. Szemünk előtt kell tartani, hogy éppen a modern ember olyan kevéssé képes egy liturgikus és szakrális aktusra, ahogyan ezt Romano Guardini egy, már 1965-ben összeállított cikkében joggal jegyezte meg prófétai módon:
„A mai ember nem képes egy liturgikus aktus megtételére. Egy ilyen tetthez nem elég az utasítás, hanem szükség van nevelésre, sőt iniciációra, mely lényegében nem más, mint ennek az aktusnak begyakorlása.”[5]
Ha minden liturgikus ünneplés kiemelkedően szakrális cselekmény (vö. II. Vatikáni Zsinat, Sacrosanctum Concilium, Nr. 7.), akkor az Oltárszentség vételénél használt rítusoknak és gesztusoknak még inkább annak kell lenniük, lévén szó a legszentebbről. XVI. Benedek pápa a Sacramentum caritatis kezdetű posztszinodális apostoli buzdításában a szentáldozással kapcsolatosan kiemeli a szakrális szempontot:
„Magunkhoz venni a szent Eucharisztiát azt jelenti, hogy önmagunkat az imádás állapotába helyezzük Azzal szemben, Akit magunkhoz veszünk.” (Nr. 66.)
Annak az imádása, aki a konszekrált kenyérdarabkák szerény színei alatt valóságosan jelen van, nemcsak Testével és Vérével, hanem istenségének fenségével is, a legtermészetesebb és legnyilvánvalóbb módon a térdelés vagy leborulás biblikus gesztusában fejeződik ki. Amikor Assisi Szt. Ferenc messziről látott egy templomtornyot, letérdelt és imádta a szent Eucharisztiában jelenlévő Jézust.


Vajon nem felelne-e meg jobban a konszekrált Kenyér legbelső valóságának, ha a mai hívek is annak vételénél a földre borulnának és kinyitnák szájukat, mint a próféta, aki az Isten szavát befogadta (vö. Ez 2), és engednék, hogy gyermek módjára tápláltassanak (hiszen a szentáldozás lelki szoptatás)? Ezt a magatartást tanúsították katolikusok nemzedékei szinte az egész második évezred alatt. Ez a gesztus igen kifejező hitvallás lenne Isten valóságos jelenléte mellett a hívek körében. Ha egy hitetlen ember bejönne és az imádásnak és lelki alázatnak egy ilyen aktusát látná, talán ő is „földre borulna, imádná Istent és hirdetné, hogy az Úr valóban velünk van” (1Kor 14,24–25). Így kellene kinéznie a hívek találkozásának az eucharisztikus Krisztussal a szentáldozás magasztos és szent pillanatában.
Az ismert angol konvertita, Frederick William Faber (1814–1863) akkor kapott indítást a megtérésre, amikor 1843-ban a Lateráni bazilikában tanúja volt az imádás megható gesztusának, mely egyszersmind hitvallás volt Krisztusnak az Eucharisztiában való valóságos jelenlétéről. Az akkori idő bármely katolikus híve számára ez egy mindennapi és szokásos jelenet volt, Faber számára azonban egy életre szóló, felejthetetlen pillanat. A jelenetet így írja le Faber:
„Mindnyájan letérdeltünk a pápával együtt. Még soha nem láttam ennél megindítóbb jelenetet. A bíborosok és prelátusok térden állva, a katonák térden állva, a tarka tömeg térden állva; a fenséges templom pompájának közepén állt az idős, fehérbe öltözött pápa, alázatosan térdre borulva a mi Urunk magasztos és legszentebb Teste előtt: és mindez néma csendben zajlott. Micsoda szent látvány volt ez!”[6]

[1] Vö. Luth, J. R., Communion in the Churches of the Dutch Reformation to the Present Day in: Ch. Caspers (szerk.), Bread of Heaven. Customs and Practices Surrounding Holy Communion, Kampen 1995, 101. old.
[2] Uo.
[3] Uo., 108. old.
[4] Vö. Heinz, A., Liturgical Rules and Popular Religious Customs Surrounding Holy Communion between the Council of Trent and the Catholic Restoration int he 19th Century: in: Ch. Caspers (szerk.), Bread of Heaven, op. cit., 137–138. old.
[5] A cikk a Humanitas 20 (1965) folyóiratban jelent meg, idézve: Tagliaferri, R., La „magia” del rito. Saggi sulla questione rituale e liturgica, Padova 2006, 406. old.
[6] Vö. Holböck, F., Das Allerheiligste und die Heiligen, Stein a. R., 1986, 356. old.

2009. május 26.

RÉGI RÍTUSÚ SZENTMISE SZOLNOKON

Újabb hagyományos szertartású szentmisealkalomról tudósít a Magyar Kurír.
VÁCI SZENTMISÉK

Vácott, a Karolina-kápolnában legközelebb június 28-án, vasárnap délután 5 órakor lesz régi rítusú énekes szentmise.

2009. május 23.

DOMINUS EST VII.

A latin rítusú egyház ma sok szempontból tanulhatna a keleti egyházaktól, hogyan kell kezelni az eucharisztikus Krisztust az áldoztatás során. Legyen most elég felidézni csak egyet a számtalan csodaszép tanúságból:
„A Szent a paténán és a kehelyben fenségben és méltóságban, ünnepi körmenetben kivonul, papoktól és diakónusoktól kísérve. Angyaloknak és a Lélek tüzes szolgáinak ezrei vonulnak a mi Urunk Teste előtt, és magasztalják Őt.”[1]
Az egyházatyák fő szabálya arra vonatkozóan, hogy hogyan kell bánni Krisztussal az áldoztatás alatt, ez volt: „cum amore ac timore! (szeretettel és félelemmel!)” Ezt tanúsítják például Aranyszájú Szt. Jánosnak, az eucharisztikus doktornak megindító szavai:
„Köteles alázattal induljunk a menny Királyával való találkozásra. Miközben magunkhoz vesszük, csókoljuk meg ezt a szent és makulátlan ostyát teljes odaadással, és öleljük át tekintetünkkel, felmelegítve szellemünket és lelkünket, hogy egyesülésünk az Úrral ne váljék ítéletükre és kárhozatunkra, hanem hogy szentté váljunk és felebarátunknak épülésére lehessünk.”[2]


A keleti egyházak ezt a belső és ugyanakkor külső magatartást a modern korban is megőrizték egészen napjainkig. „Elmélkedések az Isteni Liturgiáról”című könyvében[3] Nyikolaj V. Gogol, a híres orosz író a következő módon írja le az Oltáriszentség vételének pillanatát:
„Isten iránti vágytól lángolva, az iránta való szent szeretet tüzében égve előlépnek az áldozók … Mindegyik halkan ismétli hitvallását a Megfeszített előtt. A hitvallás elimádkozása után mindenki közeledik, már nem a paphoz, hanem a lángoló szeráfhoz. Kinyitja száját, hogy a szent kanállal fogadja Krisztus Testének és Vérének égő parazsát.”[4]
Az orosz ortodox Egyház egyik modern szentje, Kronstadti János (†1908) áldozópap, ezt mondja a szentáldozás pillanatának lelki és testi szempontjairól:
„Mi történnék akkor, ha te Uram és Istenem, Jézus Krisztus, engednéd kisugározni istenségednek fényét a Legméltóságosabb Szentségből, amikor a pap azt kezeiben egy beteghez viszi. E fény előtt mindazok, akik vele találkoznak vagy látják azt, akaratlanul is a földre esnének, hiszen még az angyalok is eltakarják arcukat e Szentség előtt. Viszont hányan vannak olyanok, akik ez égi Szentséget közömbösen kezelik!”[5]
Az Isteni Liturgia egyik magyarázatában, amelyet nemrég adott ki az orosz ortodox egyház, a következő utasítást találjuk az áldozni kívánó hívekre vonatkozóan:
„Azok a laikusok, akik felkészültek a szent titkok vételére, a diakónus felszólítása után istenfélelemmel közeledjenek a kehelyhez, ahogyan a tűzhöz közelednének; közeledjenek a Szentségbe vetett hittel és Krisztus iránti szeretettel. Mindegyik vesse magát a földre és imádja Krisztust, aki a szent misztériumokban valóságosan jelen van.”[6]
A régi Egyház és az egyházatyák arról tanúskodnak, hogy hihetetlenül kifinomult érzékük volt a rituális gesztusok jelentősége iránt. Hiszen a szakrális és liturgikus rítusnak első és maradandó hatása abban mutatkozik meg, hogy az embereket elválasztja és megszabadítja a hétköznapiságtól.[7]

[1] Spiegazione dei Misteri della Chiesa, Nisibisi Narsainak tulajdonítva, az Il Padre inestimabile instrukcióban idézve, op. cit. Nisibisi Narsai (399–502) a nesztoriánus egyház egyik kiemelkedő teológusa volt.
[2] Hom. in Nativ. 7 (PG 49, 361).
[3] Vö. Nyikolaj V. Gogol (1809–1852), Meditazioni sulla Divina Liturgia, Roma 2007.
[4] Uo., 105. 110. old.
[5] Vö. Swjatoj prawednyi Joann Kronshtadskij, Moya zisnj wo Christje, Moszkva 2006, 248. old., Nr. 444.
[6] Az orosz ortodox egyház könyvkiadó hivatala nemrég kiadta a tanult püspök, Bessarion Neciayew (1828–1905) magyarázatát az Isteni Liturgiáról: Ob’yasneniye Bozestvennoy Liturgii, Moszkva 2006, 389. old.
[7] Romano Guardini szavai szerint: „A liturgiának első, mindig újra megtapasztalható hatása ez: elválaszt a mindennapitól és megszabadít”: Vorschule des Betens, Einsiedeln 1943, 260.old.

2009. május 20.

MISSA SOLLEMNIS APOR VILMOS EMLÉKÉRE VÉNEKEN

„Istenadta pásztor, köszöntünk ma százszor,
ünnepel Magyarország…”

Ünnepi szentmise lesz Boldog Apor Vilmos püspök és vértanú tiszteletére a véneki Nepomuki Szt. János-templomban, 2009. május 23-án, 10.30-kor. A szentmise után a vértanú-püspök életével kapcsolatos vetítést és kiállítást tekinthetnek meg az érdeklődők. A szentmisét a római rítus rendkívüli formájában mutatja be Ft. Balogh Károly atya. Az asszisztenciát a Szent Mihály Laikus Káptalan tagjai, valamint a Collegium Musicum Iaurinense énekesei teljesítik.
Major László

2009. május 19.

HELYESBÍTÉS

A jobb oldali "Liturgikus alkalmak" sávban mindeddig tévesen szerepelt a holnaputáni miseidőpont. Az áldozócsütörtöki szentmise este fél hét órakor (18:30) fog kezdődni. A tévedésért elnézést kérünk. A szertartást sollemnis formában végezzük.

2009. május 17.


PÜNKÖSDI LITURGIÁK

2009. május 30-án, szombaton délután fél 4 órai kezdettel pünkösdi vigíliaszertartást és szentmisét tartunk Budapesten, a Belvárosi Nagyboldogasszony-főplebániatemplomban a régi római rítus ünnepélyes (sollemnis) formájában. Szintén szombaton, este 8 órai kezdettel imádkozzuk pünkösd matutínumát, kivételesen a pasaréti ferencesek Páduai Szent Antal-plebániatemplomában. Másnap, május 31-én, pünkösdvasárnap a szokásos vasárnapi szentmisét (ezúttal sollemnis formában) Alácsi Ervin János főtisztelendő úr mutatja be, akinek ez az alkalom egyben budapesti újmiséje lesz, a végén újmisés áldással. Június 1-én, pünkösdhétfőn a vasárnapi miserend szerint, tehát a Belvárosi Templomban, délután fél 4 órakor tartunk énekes szentmisét. A CLSMA pünkösd hétvégéjén tartja kétévente esedékes capitulum generaléját (közgyűlését) is. Bár a tanácskozás nem nyilvános, kérjük hozzá minden jóakarónk imádságos támogatását, és szívesen fogadunk bármilyen észrevételt, kritikát vagy javaslatot a káptalan működésével kapcsolatban.

2009. május 16.


DOMINUS EST VI.

Néhány évvel ezelőtt Joseph Ratzinger bíboros a következő aggódó megállapítást tette arra vonatkozóan, ahogyan egyes helyeken az áldoztatás zajlik:
„Már nem emelkedünk fel a szentáldozás eseményének magasztos szintjére, hanem az Úr ajándékát lerántjuk az önrendelkezés és a mindennapiság közönséges szintjére.”[1]
Az egykori Joseph Ratzinger bíboros ezen szavai mintegy visszhangjai az egyházatyák szentáldozásra vonatkozó figyelmeztetéseinek, mint ahogyan megfogalmazta őket pl. Aranyszájú Szt. János, az Eucharisztia doktora alább következő kijelentésében:
„Gondold meg, micsoda szentséggel kellene rendelkezned attól a pillanattól kezdve, hogy olyan jelet kaptál, amely még nagyobb annál, amelyet a zsidók a Szentek Szentjében kaptak. Valójában: nem a kerubokat kapod meg, hogy benned lakozzanak, hanem ezeknek a keruboknak Urát; nincs birtokodban sem a bárka, sem a manna, sem a kőtáblák és Áron vesszeje sem, de tiéd az Úr Teste és Vére, a Lélek a betűk helyett; kimondhatatlan ajándék birtokosa vagy. Most tehát: amennyire sokkal nagyobb jellel és amennyire tiszteletreméltóbb titkokkal lettél megtisztelve, annál nagyobb szentségről kell majd számot adnod.”[2]
A hiteles és szűk kötelék, amely ezen a területen összeköti a korai (patrisztikus) egyházat a jelenkorival, az a tiszteletteljes gondosság, amellyel az Úr Teste iránt viseltetünk, akár a legkisebb darabkáiban.[3]
Az áldoztatás módjából, különösen abból a szokásból kiindulva, hogy csak a papok érinthetik az eucharisztikus Kenyeret, a Szentszék egy nemrég megjelent és a keleti katolikus egyházakhoz intézett instrukciójában egy olyan kritériumot fogalmazott meg, mely önmagában is érvényes az egész Egyház liturgikus gyakorlatára nézve:
„Akkor is, ha ez kizárja más, akár legitim kritériumok figyelembevételét és lemondást jelent néhány kényelmes lehetőségről, a hagyományos szokás megváltoztatása mégis a szervetlen behatolás veszélyét rejti magában, pontosan arra a spirituális területre, amelyre hivatkoztunk.”[4]
Minél inkább rögzül egy olyan kultúra, amely eltávolodik a hittől és már nem ismeri Azt, Aki előtt térdre borulunk, annál inkább válik alkalmassá a térdelés liturgikus gesztusa, sőt annál inkább válik „bensőleg szükséges magatartássá”, ahogyan Joseph Ratzinger bíboros megjegyezte.[5]
A nagy II. János Pál pápa nyomatékosan utal arra a tényre, hogy a mai egyháznak a modern kor anti-szakrális kultúrájával szembesülve különleges kötelezettséget kell éreznie az Eucharisztia szent mivoltával kapcsolatosan:
„Soha sem szabad elfelejteni, különösen nem a mai korban, amikor minden dolog megszentségtelenítésének általánosan (vagy legalábbis bizonyos helyeken) elterjedt tendenciáját látjuk, hogy az ember hajlamos felfüggeszteni a szent és a profán közötti különbséget. Egy ilyen helyzetben az Egyháznak különösen is kötelessége, hogy az Eucharisztia szent mivoltát biztosítsa és erősítse. A mi pluralista és gyakran szándékosan szekularizált társadalmunkban a keresztény közösség élő hite biztosítja a ‘szent’ polgárjogát.”[6]

VII.

Az Egyház pontosan a rítuson keresztül tanúsítja a Krisztusba vetett hitét és imádja Őt, aki az Eucharisztia misztériumában jelen van, és aki eledelként adatik a híveknek.[7] Az eucharisztikus Kenyér kezelésének módja kiemelt pedagógiai értékkel bír. A rítusnak hűségesen kell tanúsítania azt, amit az Egyház hisz. A rítusnak a hit (a dogma) szolgálatában álló nevelőnek kell lennie. A liturgikus gesztusok, különösképpen azok a gesztusok, amelyekkel az eucharisztikus Urat, a „Szentek Szentjét” fogadjuk, a testtől és a szellemtől olyan magatartást követelnek, amely megfelel a lélek elvárásainak.
Ebben az értelemben tanít Isten Szolgája, John Henry Newman bíboros:
„Hinni a tiszteletadás bármilyen jele nélkül, bizalmaskodó istentiszteletet végezni saját ízlésünk szerint, ez egy elhibázott és még a hamis vallásokban is ismeretlen jelenség, nem is beszélve az igaz vallásról. Hogy Istenhez illő módon közeledhessünk, elengedhetetlen az istentisztelet és annak olyan formái, mint többek között a térdre borulás, a cipő levetése, a csend.”[8]
Aranyszájú Szt. János megrója azokat a papokat és diakónusokat, akik az Oltáriszentséget az emberek iránti félelemből és a köteles figyelem nélkül szolgáltatják ki:
„Akkor is, ha valaki tudatlanságból közeledik a szentáldozáshoz, ne félj őt ebben megakadályozni! Félj az Istentől, ne az emberektől! Ha ugyanis az embertől félsz, az kicsúfol majd téged; ha viszont Istentől félsz, az emberek is tisztelni fognak. Én inkább azonnal meghalnék, mint hogy az Úr Vérét egy méltatlan személynek kiszolgáltassam; inkább saját véremet ontanám ki, mint hogy az Úr imádandó Vérét méltatlan módon osztogassam.”[9]
Assisi Szt. Ferenc figyelmeztette a klerikusokat, és arra intette őket, hogy az Oltáriszentség kiosztásánál rendkívüli éberséget és tiszteletet tanúsítsanak:
„Vannak néhányan …, akik azt (az Oltáriszentséget) figyelmetlenül szolgáltatják ki … Mindeme szentségtörések láttára nem rendülünk-e meg, mikor arra gondolunk, hogy Ő, maga a mi Urunk, oly jóságosan kezünkbe adja magát, és nap nap után érintjük és szánkkal magunkhoz vesszük őt? Avagy talán elfelejtettük, hogy egy napon mi fogunk az ő kezébe kerülni?”[10]
Nem szabad elfelejtenünk a Római Katekizmus mindig időszerű intelmét sem, amely lényegében Szt. Pál apostol 1Kor 11,27–30-ban található tanítását így fordítja le: „Az összes szent misztérium között egyetlen egy sincs, amelyet össze lehetne hasonlítani az Eucharisztia legméltóságosabb szentségével: éppen ezért nincs is sérelem, amely Isten súlyosabb büntetésével fenyegetne, mint amit azok a hívek követnek el, akik az egészen szent, sőt magát a minden szentség Szerzőjét és Forrását tartalmazó misztériumot nem kezelik szentül és tiszteletteljesen.”[11]

[1] Das Fest des Glaubens. Versuche zur Theologie des Gottesdienstes, Einsiedeln 1981, 131. old.
[2] Hom. In Ps. 133, 2: PG 55, 386.
[3] Vö. J.R. Laise, Comunion en la mano. Documentos e historia, San Luis 1997, 68–69. old.
[4] Il Padre inestimabile instrukció a Keleti Egyházak Egyházi Törvénykönyve liturgikus rendelkezéseinek alkalmazásáról, 1996. január 6., 58. szám.
[5] Einführung, op. cit., 166–167.old.
[6] Dominicae cenae apostoli levél, Nr. 8.
[7] Vö. az Istentiszteleti Kongregáció Memoriale Domini instrukciójával: Enchiridion Vaticanum III., Nr. 1273.
[8] „Reverence in Worship”: Parochial and Plain Sermons, San Francisco 1997, 8. köt., 1571.old.
[9] Hom. 82,6 in Ev. Joh: PG 58, 746.
[10] Lettera al clero: Gli scritti di S. Francesco d’Assisi. Nuova edizione critica e versione italiana, ed. K. Esser, Padova 1995, 197. old.
[11] „Quemadmodum ex omnibus mysteriis, quae nobis tamquam divinae gratiae certissima instrumenta Dominus Salvator noster commendavit, nullum est quod cum sanctissimo Eucharistiae sacramento comparari queat, ita etiam nulla gravior alicuius sceleris animadversio a Deo metuenda est, quam si res omnis sanctitatis plena, vel potius quae ipsum sanctitatis auctorem et fontem continet, neque sancte religiose a fidelibus tractetur.”: Catechismus Romanus, Pars II., cap. 4., ed. P. Rodriguez, Città di Vaticano 1989, 235. old.

2009. május 11.

DOMINUS EST V.

A régi Egyházban a férfiaknak kezet kellett mosni a konszekrált Kenyér vétele előtt.[1] Ezenkívül a hívő mélyen meghajolt, és az Úr Testét közvetlenül a szájába vette a jobb tenyeréről és soha a balról.[2] A tenyér egyszerre szolgált paténaként és korporáleként (különösen a nők esetében). Így olvashatjuk Arles-i Szt. Cézár (470–542) egyik prédikációjában:
„Minden férfinak, aki áldozni akar, meg kell mosnia kezét. És minden nőnek be kell takarnia tenyerét egy vászonkendővel, hogy arra kerülhessen az Úr Teste.”[3]
Az eucharisztikus Kenyér vétele után általában megtisztították vagy megmosták tenyerüket, ahogyan ez a mai napig előírás a papság számára a bizánci rítusban.
A régi Egyház ügyelt arra, hogy az Úr Testének kézre való fogadását külsőleg is a mélységes imádás magatartása kísérje, ahogyan ezt bemutatja Mopszvesztai Teodor következő prédikációja:
„Mindegyikünk úgy közeledjék, hogy közben lerója köteles imádásának adóját, és így tegyen hitvallást arról, hogy a Király Testét fogadja. Te pedig, miután saját kezedbe fogadtad Krisztus Testét, imádd Őt nagy és őszinte szeretettel, szegezd Rá tekintetedet, és csókold Őt.”[4]
A káld egyház régi kánonjai tiltották mindenkinek, a celebráló papot is beleértve, hogy saját ujjaival tegye szájába az eucharisztikus Kenyeret. Ehelyett mindenki közvetlenül a tenyeréből vette szájába az Úr Testét; ennek magyarázata pedig az volt, hogy itt nem valami közönséges ételről van szó, hanem mennyei eledelről:
„A papnak megparancsoljuk, hogy a konszekrált Kenyér darabkáját közvetlenül a tenyeréről vegye magához. Nincs neki megengedve, hogy azt kezével helyezze a szájába, hanem szájával kell felvennie, mivel mennyei eledelről van szó.”[5]
A káld és a szír-malabár rítusban van egy különlegesség, amely kifejezi a konszekrált Kenyér kezelésében megmutatkozó mély tiszteletet: mielőtt a pap az eucharisztikus liturgia során ujjaival érinti az Úr Testét, kezeit a tömjénfüst fölé terjeszti. Joseph Ratzinger bíboros a következő észrevételt tette: az a tény, hogy a pap saját kezével veszi magához az Úr Testét, nemcsak hogy megkülönbözteti őt a laikusoktól, hanem tudatosítania kell benne, hogy a mysterium tremendum (a félelmet keltő titok) előtt áll, és hogy Krisztus személyében cselekszik.[6]
Az a tény, hogy egy halandó ember közvetlenül a kezébe veszi az Úr Testét, Aranyszájú Szt. János szemében nagy lelki érettség követelményét jelentette:
„A pap folyamatosan érinti Istent kezeivel. Micsoda tisztaságot, micsoda áhítatot követel ez tőle! Gondold meg tehát, milyen tisztának kell lenniük ezeknek a kezeknek, akik ennyire szent dolgokat érintenek!”[7]
Az ősi szír egyházban az áldozás szertartását azzal a jelenettel hasonlítják össze, amikor egy szeráf megtisztítja Izajás prófétát. Szent Efrém egyik beszédében a következő szavakat adja Krisztus szájába:
„Az oltárról hozott parázs megszentelte Izajás ajkát. Én vagyok az aki – most elhozva nektek Kenyér formájában – megszenteltelek titeket. A fogó, melyet a próféta látott, és amellyel a parázs elvétetett az oltárról, egy kép, amely Rám utalt a magasságos Szentségben. Izajás engem látott, ahogyan most ti láttok engem, amint kinyújtom jobb kezemet és szájatokba helyezem az élő Kenyeret. A fogó az én jobb kezem. Én állok a szeráf helyén. A parázs az én Testem. Ti mind Izajás vagytok.”[8]
Ez a leírás arra enged következtetni, hogy a szír egyházban Szent Efrém korában a szentáldozást közvetlenül szájba szolgáltatták ki. Ezt állapíthatjuk meg az ún. Szt. Jakab Liturgia alapján is, mely még régebbi annál, amelyet Aranyszájú Szt. Jánosról neveztek el.[9] Szt. Jakab Liturgiájában a pap, mielőtt a híveknek kiosztaná az Oltáriszentséget, a következő imádságot mondja:
„Az Úr áldjon meg minket és tegyen méltóvá arra, hogy makulátlan kézzel érintsük az izzó parazsat a hívek szájába helyezve azt.”[10]
A nyugati szír rítusban a pap áldoztatás előtt a következő imaformulát mondja:
„Krisztus, a mi Istenünk Testének és Vérének kiengesztelő és éltető parazsa, a híveknek adatik a sértések bocsánatára és a bűnök eltörlésére.”
Hasonló tanúságot találunk Damaszkuszi Szt. Jánosnál:
„Vegyük magunkhoz az isteni parazsat, hogy az isteni tűzben való részesedésünk által lángra lobbanjunk és átistenüljünk. Izajás ezt a parazsat látta. Mert a parázs nemcsak egyszerűen fa, hanem tűzzel egyesített fa. Hasonlóképpen a szentáldozás Kenyere nem egyszerű kenyér, hanem az istenséggel egyesített Kenyér.”[11]
Az első évszázadokban szerzett tapasztalatok, az eucharisztikus misztérium teológiai megértésének szerves fejlődése, valamint az ennek megfelelő rítusfejlődés alapján a kézbe áldoztatás szokását az egyházatyák korának végére egyetlen meghatározott csoportra korlátozták, nevezetesen a klérusra, ahogyan ez a keleti rítusokban a mai napig gyakorlatban van. Ekkor kezdték el laikusok esetében az eucharisztikus Kenyeret (mely a keleti rítusokban bele van keverve a konszekrált borba) közvetlenül a szájba helyezni. A keleti rítusokban kézbe csak a nem konszekrált kenyeret, az ún. antidort osztják ki.[12] Így egészen egyértelműen kifejeződik az eucharisztikus Kenyér és a csupán megáldott kenyér közötti különbség.

[1] V.ö. S. Athanasius, Ep. heort. 5. További utalások v.ö. Jungmann op. Cit. 461. old, 43. pont.
[2] V.ö. S. Cyprianus, Ep., 58,9; S. Cyrillus Hieros., Cat. Myst. 5, 21; S. Joannes Chrys. In 1Cor. hom. 25,5; Theodorus Mops. Catech. hom. 16, 27. A kézbeáldozás alkalmával, úgy ahogyan ez kb. 1968 óta szokásos, az eucharisztikus Kenyeret a bal tenyerükbe fogadják a hívek, szemben a jobbal, amelyet az ősegyház előírt. Ezenkívül a jelenleg szokásos áldoztatási forma szerint a hívő a kezébe kapott Szent Testet saját ujjaival fogja meg, és úgy teszi a szájába.
[3] Sermo 227, 5 (PL 39, 2168).
[4] Hom Catech. 16, 27.
[5] Johannes Bar-Abgari anaforája: „Sacerdoti praecipit, ut palmis manuum particulam sumat, neve corporis particulam manu ori inferat, sed ore capiat, quia caelestis est cibus”: Denzinger, op. cit., I. kötet, 81. old.
[6] Vö. Kirche, Ökumene, Politik. Neue Versuche zur Ekklesiologie, Einsiedeln 1987, 19. old.
[7] De sacerdotio, VI, 4.
[8] Sermones in hebdomada sancta, 4,5.
[9] V.ö. Maldonado, L., La Plegaria Eucaristica, Madrid 1967, 422–440 old.
[10] Az ószláv kiadás szerint: Bozestwennaya Liturgia Swjatago Apostola Iakowa Brata Boziya i perwago ierarcha Ierusalima, Roma-Grottaferrata 1970, 91. old.
[11] De fide orthod. 4, 13.
[12] V.ö. K. Ch. Felmy, Customs and Practices Surrounding Holy Communion int he Eastern Orthodox Churches in Ch. Caspers (szerk.), Bread of Heaven. Customs and Practices Surrounding Holy Communion, Kampen 1995, 41-59. old. Vö. M. Hanssens, Le cérémonial de la communion eucharistique dans les rites orientaux: Gregorianum 41 (1961) 30–62.
Szentáldozás az örmény egyházban

Szentáldozás a bizánci egyházban

Szentáldozás a káld (keleti szír) egyházban

Szentáldozás a jakobita (nyugati szír) egyházban

2009. május 10.


SZKÓLÁK SZENTKÚTI ZARÁNDOKLATA

Noha nem káptalani kezdeményezés, P. Kálmán Peregrin OFM kérésére örömmel tesszük közzé az alábbi hírt:

Gregorián szkólák közös zarándoklata lesz május 16-án, szombaton Mátraverebély-Szentkúton. Az ünnepi szentmise 11.00-kor kezdődik, előtte 10.00-tól gyónási lehetőség, énekpróba. A szentmise főcelebránsa dr. Füzes Ádám, a budapesti Szent Család-egyházközség plébánosa lesz. A zarándoklat 15.00-kor vesperással zárul. A nap folyamán az énekes szolgálatot P. Balogh Piusz OPraem vezetésével a gödöllői szkóla látja el a hozzájuk csatlakozó többi énekes közösséggel együtt. A zarándoklatra szeretettel várunk minden szkólát, énekkart, az egyházi zene kedvelőit.

Nemzeti Kegyhely

2009. május 9.

DOMINUS EST IV.

Az egyházatyák élénken ügyeltek arra, hogy az eucharisztikus Kenyérnek a legkisebb darabkája se vesszen el, ahogyan Jeruzsálemi Szt. Cirill figyelmeztetése oly meggyőző módon bizonyítja:
„Légy éber, hogy az Úr Testéből semmit se veszíts el. Ha egy rész kiesne tenyeredből, az úgy kellene tekintened, mintha saját tested valamelyik tagját veszítetted volna el. Mond meg, kérlek, ha valaki aranyport adna neked, vajon nem kezelnéd-e azt a legnagyobb óvatossággal és gondossággal és nem ügyelnél-e arra, hogy semmit se veszíts el belőle? Nem kellene-e még nagyobb óvatossággal és éberséggel figyelned arra, hogy semmi se essen a földre az Úr Testéből, még egy kis morzsa se, hiszen az messze értékesebb az aranynál és az összes drágakőnél?”[1]
Már Tertullianus is tanúsítja (a II–III. században) az Egyház félelmét és kínos gondosságát, hogy egyetlen darabka se vesszen el:
„Nagyon félünk, nehogy a Kehelyből vagy a Kenyérből, bármi is a földre essék.”[2]
Az eucharisztikus kenyér darabkáira való legnagyobb odafigyelés és irántuk való tisztelet a 3. századi keresztény közösségekre jellemző jelenség, ahogyan Origenes is tanúsítja:
„Ti, akik szokásotok szerint részt vesztek az isteni misztériumok ünneplésén és ott fogadjátok az Úr Testét, tudjátok, hogy micsoda figyelemmel és tisztelettel kell ügyelnetek arra, hogy egyetlen darabka se essék a földre és semmi se vesszen el a konszekrált adományokból.”[3]
Szt. Jeromos aggodalommal tekintett arra a lehetőségre mint lelki veszélyre, hogy egy eucharisztikus darabka a földre eshet:
„Amikor Krisztus Testének vételére készülünk – aki hívő, meg tudja érteni – veszélybe hozhatjuk magunkat, ha egy darabka a földre esik.”[4]
A kopt egyház liturgikus hagyományában a következő figyelmeztetést találjuk:
„Nincs különbség az Eucharisztia nagyobb vagy kisebb darabjai között, legyenek azok akár a legkisebbek, amelyeket még éles szemmel sem lehet észrevenni; mind ugyanazt a tiszteletet érdemlik és ugyanazt a méltóságot birtokolják, akárcsak az egész Kenyér.”[5]
Egyes keleti liturgiák a konszekrált kenyeret „gyöngynek” nevezik (margarita). Így találjuk a Collectiones Canonum Copticae-ban: „Isten őrizzen meg attól, hogy a gyöngyökből vagy a konszekrált morzsákból valami az ujjakhoz tapadjon, vagy a földre essék!”[6]
A szír egyház hagyománya szerint az eucharisztikus Kenyeret a Szentlélek tüzével hasonlítják össze. Mindig is élénk hittudatuk volt Krisztus jelenlétéről, az eucharisztikus Kenyérnek még legapróbb morzsáiban is, ahogyan ezt Szt. Efrém tanúsítja:
„Jézus betöltötte a kenyeret önmagával és a Lélekkel, és saját élő testének nevezte. Azt, amit én most átadtam nektek, mondta Jézus, ne tekintsétek úgy, mint a kenyeret, és még morzsáit se tapossátok el lábatokkal. Ennek a kenyérnek legapróbb darabkája emberek millióit képes megszentelni és elegendő arra, hogy mindazoknak életet adjon, akik azt eszik.”[7]
Az első évszázadok Egyházának legnagyobb mértékű ébersége és gondja, hogy az eucharisztikus kenyérnek egyetlen darabkája se menjen veszendőbe, általánosan elterjedt jelenségnek tekinthető: Róma (vö. Hippolytus, Traditio apostolica, 32), Észak Afrika (vö. Tertullianus, De corona, 3,4), Gallia (vö. Arles-i Szt. Cézár, sermo 78,2), Egyiptom (vö. Origenes, In Exodum hom. 13,3), Antiochia és Konstantinápoly (vö. Aranyszájú Szt. János, Ecloga quod non indigne accedendum sit ad divina mysteria), Palesztina (vö. Szt. Jeromos, In Ps. 147,14), Szíria (vö. Szt. Efrém, In hebd. sanctam, sermo 4,4).
Abban a korban, amikor a szentáldozást csak szájba szolgáltatták ki, sőt még áldoztató tálcát is alkalmaztak, XI. Pius pápa megparancsolta, hogy hozzák nyilvánosságra a következő, kötelező érvényű utasítást: „Az Eucharisztia szentségének kezelésében különös éberséggel ügyelni kell arra, hogy a konszekrált ostyák morzsái ne vesszenek el, mivel minden egyes morzsában jelen van Krisztus teljes teste. Ezen oknál fogva a legnagyobb gondossággal biztosítsák azt, hogy az ostyáról ne törhessenek le könnyedén darabkák, és ne essenek a földre, ahol – micsoda borzalmas gondolat! – a piszokkal összevegyülnének, és lábbal tapostatnának.”[8]
Egy eseménynél, amely az Egyház életében oly nagy jelentőséggel bír, mint az Úr Testének szentségi vétele, ennek megfelelő gondosságnak, éberségnek és figyelemnek kell uralkodnia. Amikor a nagy II. János Pál pápa a szentáldozás vételéről beszélt, megállapította, hogy „fájdalmas hiányosságok tapasztalhatók az eucharisztikus színek iránti tisztelet terén”, „mely hiányosságokért … az Egyház pásztorait is súlyos felelősség terheli, akik talán kevésbé éberen ügyeltek a hívek Eucharisztia iránti magatartására.”[9] Ezért számba kell venni a szentáldozáshoz járulókat érintő különleges és történelmi körülményeket is, hogy semmi olyan ne történhessék, ami ártana a Szentség iránti tiszteletnek, ahogyan erre Aquinói Szt. Tamás is figyelmeztetett.[10] Minden szentséghez két szempont tartozik, melyeket nem szabad egymástól elválasztani: Isten imádása és az emberek üdvössége.[11] A rítus formájának ezért a lehető legnagyobb biztonsággal támogatnia kell a tiszteletet az Eucharisztia szent jellege iránt.
Pontosan ezt a szempontot: a belső diszpozíciót és annak külső gesztusokban történő kifejeződésének összhangját világította meg páratlanul kifejező és hívő lelkesedéssel telt szavaival Boldog Columba Marmion a következő imádságban, melyben az Eucharisztiában jelenlévő Jézushoz fordul:
„Úr Jézus, te irántunk való szeretetből, hogy minket magadhoz vonzz, hogy eledelünkké válj, elrejted Fenségedet. Minél inkább elrejted istenségedet, annál jobban kívánunk Téged imádni, annál jobban akarunk tisztelettel és szeretettel lábaidhoz borulni.”[12]
Boldog Columba Marmion az eucharisztikus színek külső tiszteletének okát az Egyház imájából kiindulva magyarázza: „Uram, add nekünk azt a kegyelmet, hogy tisztelhessük Testednek és Vérednek szent titkait.” Miért tiszteljük? Mert Krisztus Isten, mert a szent színek valósága egy szent és isteni valóság. Annak valósága, aki az Eucharisztiában elrejti magát, Aki az Atyával és a Szentlélekkel a végtelen Lét, a Mindenható:
„Ó, Krisztus Jézus, aki valóságosan jelen vagy, leborulok lábaidhoz. Téged illet minden imádás abban a szentségben, amelyet ránk akartál hagyni szenvedésed előestéjén mint mérhetetlen szereteted tanújelét!”[13]

[1] Catech. Myst., 5,21 (PG 33, 1125)
[2] De Corona, 3: „Calicis aut panis aliquid decuti in terram anxie patimur.”
[3] In Ex. hom. 13,3.
[4] In Ps. 147,14.
[5] „Nulla differentia est inter maiores aut minores Eucharistiae partes, etiam minutissimas, adeo ut oculorum acie animadverti non possint, quae eadem venerationem merentur eandemque prorsus dignitatem habent ac totum ipsum”: Denzinger, op. cit., I. köt., 96. old. (Ferge Allah Elchmini megjegyzései 1239-ből).
[6] „Deus prohibeat, ne quid ex margaritis seu ex particulis consecratis adhaereat, aut in terram decidat”: Denzinger, op. cit. I. köt, 95. old.
[7] Sermones in hebdomada sancta, 4,4.
[8] A Szentségi Fegyelmi Kongregáció Instrukciója 1929. március 26: AAS 21 (1929) 635.
[9] Dominicae cenae apostoli levél 1980. február 24., Nr. 11: Enchiridion Vaticanum 7, Nr. 213.
[10] Vö. Summa theol., III, q. 80, a. 12c.
[11] Vö. Summa theol., III, q. 60, a. 5c, ad 3.
[12] Le Christ dans ses mystères, Paris 1938, Kap. XVIII, Nr. 4.
[13] Vö. ibid.

2009. május 8.


SZENT MIHÁLY FŐANGYAL MEGJELENÉSÉNEK ÜNNEPE (MÁJUS 8.)

Az ünnep megnevezése a középkori magyar misekönyvekben: Adventus, Apparitio, Inventio, Victoria Sancti Michaelis, régi kalendáriumokban: Szent Mihály Jelenete.

Az első jelenés 490 körül történt, amikor egy jómódú sipontói gazda a Gargano-hegy oldalában legeltette csordáját. Estére észrevette, hogy eltűnt a legszebb bikája. Hosszas keresés után megtalálta az elkóborolt állatot egy barlang szájában térdelve. Haragjában kapta az íját és rálőtt az állatra. A kilőtt nyílvessző azonban visszafordult, és végül őt sebezte meg a lábán. A fegyverrel egyébként jól bánó ember meghökkent és tanácstalanságában a püspökhöz sietett, aki a történetet hallva háromnapos böjtöt és imádságot rendelt el. A harmadik nap végén megjelent Szent Mihály a püspöknek és ezt mondta neki: „Én vagyok Mihály főangyal, és mindig Isten színe előtt állok. Ez a barlang az én szent helyem, én magam választottam; én őrzöm és vigyázok rá. Ott, ahogy szétnyílik a szikla, bocsánatot nyernek az emberek bűnei. Amit ott kértek imádságban, megkapjátok. Éppen ezért menj, és a barlangot szenteld keresztény kultuszhellyé.” A hely azonban nehezen megközelíthető és titokzatos volt, korábban pogány kultusz is folyt ott, a püspök ezért vonakodott attól, hogy engedelmeskedjék az angyal szavainak.

Bár a második jelenést hagyományosan a 492. évre teszik, egyes tudósok 662-663 közé datálják, amikor Szent Mihály megmentette az ostromgyűrűbe zárt Spiontót a longobárdoktól. A város már közel állt ahhoz, hogy megadja magát, amikor Lorenzo püspök háromnapos fegyverszünetet kért és kapott. A nép nagy bizalommal, imádsággal és böjttel Szent Mihályhoz fordult. A harmadik napon megjelent a főangyal, és teljes győzelmet ígért. Ezzel új erőt öntött a védőkbe, akik kitörtek a városból és villámlás, mennydörgés közepette elsöprő győzelmet arattak az ellenség fölött. Ez május 8-án történt.

A következő évben - hálából a győzelemért - a püspök a barlang fölszentelésére készült, amely szándékában Gelasius pápa (492-496) is megerősítette. Szent Mihály ismét megjelent, és tudtára adta, hogy ő már fölszentelte a barlangot. Ekkor a püspök hét másik főpappal, Siponto papságával és a néppel körmenetben a barlanghoz vonult, ahol sziklaoltárt találtak karmazsinvörös terítővel letakarva, rajta kereszt állt, a padozatban pedig egy gyermek lábnyomai, melyeket Mihály főangyal hagyott ott jelül. Az első szentmisét szeptember 29-én tartották a nem emberi kéz által fölszentelt, „mennyei bazilikában”.


Alleluja, alleluja. Szent Mihály arkangyal, védelmezz minket a harcban, hogy el ne vesszünk a félelmes ítéleten. Alleluja. A tenger megmozdult, a föld megrendült, midőn Mihály arkangyal leszállott a mennyből. Alleluja. (az ünnep szentmiséjéből)

N.E.

2009. május 7.


ÁLDOZÓCSÜTÖRTÖKI MATUTÍNUM ÉS SZENTMISE

2009. május 20-án, szerdán este 8 órai kezdettel áldozócsütörtöki matutínumot éneklünk a mi Urunk, Jézus Krisztus Mennybemenetele, azaz áldozócsütörtök ünnepéről. Másnap, május 21-én, csütörtökön este fél 7 órakor énekes szentmisét tartunk az ünnepről. Mindkét szertartás a budapest-belvárosi Szent Mihály-templomban lesz, a zsolozsmásfüzetre való igényt kérjük jelezni (a zsolozsma előtt kivételesen a sekrestyében gyülekezünk, a Ward Mária-teremben hittanóra folyik). Áldozócsütörtök parancsolt ünnep és a régi egyházi fegyelem szerint a húsvéti gyónás és áldozás határnapja. A régi rítus immár azoknak is lehetőséget biztosít az ünnep eredeti napján való megtartására, akik máskülönben az új liturgia szertartásait látogatják. Ugyancsak fölhívjuk a figyelmet arra, hogy a húsvéti idő matutínumai számottevően rövidebbek az év más ünnepein szokásosaknál, így a hosszú zsolozsmákhoz nem szokott hívek is könnyebben csatlakozhatnak.

2009. május 5.

KÉT HASZNOS LINK

1) Korábban már fölhívtuk a figyelmet egy internetes oldalra, amely a latin szentleckék és evangéliumok recitálásához nyújt segítséget. Még bővebb anyag található a következő címen: http://www.windsorlatinmass.org/latin/chant.htm

2) Érszegi Márk Aurél, a Vatikáni Figyelő szerkesztője új honlapot indított, amely a XVI. Benedek pápától/-ról megjelent magyar nyelvű, interneten elérhető írásokat gyűjti össze tematikusan: http://xvi-benedek.lap.hu

2009. május 4.

DOMINUS EST III.

Cum amore ac timore: Szeretettel és félelemmel
Néhány történeti-liturgikus megjegyzés a szentáldozásról

I.

II. János Pál, a nagy pápa Ecclesia de Eucharistia, című utolsó enciklikájában egy nyomatékos figyelmeztetést hagyott az Egyházra, amely valóban úgy hangzik, mint egy végrendelet:
„Akkor mutatjuk meg, hogy valóban tudatában vagyunk ezen ajándék nagyságának, ha minden szinten megadva az Eucharisztiának mindazt, ami megilleti, gondosan ügyelünk arra, hogy ne halványítsuk el sem a természetét, sem a követelményeit … Nem fenyeget a túlbuzgóság veszélye az e misztériummal való törődésben.” (Nr. 61)
Az eucharisztikus titok nagyságának tudata különösen világosan jut kifejezésre abban a bánásmódban, amely kíséri az Úr testének kiosztását és fogadását. Ez egyértelművé válik a szentáldozás rítusában, amennyiben az jelenti az eucharisztikus áldozat beteljesedését. A hívő számára ez csúcspontja a Krisztussal való személyes találkozásnak és egyesülésnek, aki valóságosan és lényegileg jelen van az eucharisztikus színek szerény fátyla alatt. Az eucharisztikus liturgiának ez a pontja valóban kimagasló jelentőséggel bír és egy különleges lelkipásztori követelményt is magában foglal, többek között a gesztus rituális kifejezését illetően.

II.

Annak tudatában, hogy milyen nagy jelentőséggel bír a szentáldozás pillanata, az Egyház 2000 éves történelme során mindig megfelelő rituális formát próbált találni, amellyel a lehető legtökéletesebb módon kifejezhetné hitét, szeretetét és tiszteletét. Ez mutatkozott meg akkor, amikor az Egyház egy szerves fejlődés során, legkésőbb a VI. századtól elkezdte az eucharisztikus szent színeket egyenesen a hívek szájába helyezni. Ezt bizonyítják: Nagy Szt. Gergely pápa életrajza (590–604)[1] és ugyanezen pápának saját utalása.[2] A cordobai zsinat 839-ben elítélte az ún. „cassiánusok” szektáját, amelynek tagjai elutasították a szentáldozás nyelvre történő fogadását.[3] A következők során a roueni zsinat 878-ban érvényes szabályként megerősítette az Úr testének nyelvre történő kiszolgáltatását és felfüggesztéssel fenyegette meg azokat a papokat, akik a laikusoknak kézbe adják az Oltáriszentséget.[4]
Nyugaton már a VI. századtól kezdve monasztikus környezetben (pl. Szt. Kolumbán kolostorában) azzal a szokással találkozunk, hogy a hívek arcra és térdre borulnak, mielőtt az Úr testét magukhoz veszik.[5] Később (a X. és XI. században) ez a gesztus egyre szélesebb körben terjedt.[6]
Az egyházatyák korának végén messzemenően elterjedt és szinte általánosan érvényes volt az a gyakorlat, hogy az Oltáriszentséget közvetlenül szájba fogadják. Ezt a szerves fejlődést az egyházatyák korában élő lelkiség és Eucharisztia-tisztelet gyümölcsének tekinthetjük. Az egyházatyáktól ténylegesen fennmaradt néhány figyelmeztetés arra vonatkozóan, hogy az Úr eucharisztikus testét a lehető legnagyobb tisztelet és gondosság illeti, különösen a konszekrált kenyér morzsáit illetően. Amint észrevették, hogy már nem garantálhatóak azok a feltételek, amelyek alatt az eucharisztikus kenyér legszentebb voltát méltó tisztelet veszi körül, a nyugati és a keleti egyház csodálatraméltó összhangban és ugyanakkor ösztönösen felismerte annak szükségességét, hogy a laikusoknak csak szájba szolgáltassa ki a Szentséget.
A híres liturgikus, J. A. Jungmann feltárta a különböző aggályokat, amelyek a szájba történő áldoztatás által kizárhatókká váltak: a hívek keze nem volt mindig eléggé tiszta, vagy ami még sokkal súlyosabb probléma, hogy a konszekrált kenyér letörő darabkái könnyen elveszhettek, és ezért szükséges volt a tenyér megtisztítása a Szentség vétele után. Később az áldozási lepel majd az áldoztató tálca megjelenése világosan jelzi az egyre nagyobb figyelmességet az Eucharisztia szentsége iránt.[7]
Ezt a fejlődési folyamatot hasonlóképpen elősegítette a valóságos jelenlétbe vetett hit egyre nagyobb elmélyülése, amely Nyugaton pl. az ünnepélyesen kihelyezett Oltáriszentség imádásának gyakorlatában talált kifejezésre.

III.

Az eucharisztikus test és vér az a tulajdonképpeni ajándék, amelyet Krisztus hagyott jegyesére, az Egyházra. Ecclesia de Eucharistia („Az Egyház az Eucharisztiából él”) kezdetű enciklikájában II. János Pál pápa beszél az Egyház „imádó csodálatáról az Eucharisztia páratlan ajándéka iránt” (Nr. 48.), amely csodálatnak külső gesztusokban is ki kell fejeződnie:
„A misztérium magasztos tartalmát látva megértjük, hogy az Egyháznak az eucharisztikus misztériumba vetett hite nemcsak a benső áhítatban fejeződött ki évszázadokon át, hanem egész sor külső megnyilvánulásban is.” (ibid. Nr. 49.)
Következésképpen az a magatartás, amely a legjobban megfelel ennek az ajándéknak a befogadó magatartás, a római százados alázatos magatartása, a gyermek magatartása, aki engedi magát megetetni. Ez fejeződik ki az eucharisztikus himnusz ismert soraiban is: „Az angyal ételét az ember élvezi … csodálatos csoda! Legfőbb Urát eszi a szolga, koldus, föld pora!”[8]
Krisztus szava, mely arra hív, hogy Isten országát úgy fogadjuk, mint egy gyermek (vö. Lk 18,17) igen hatékony és szép gesztusban nyerhet kifejezést, ha az eucharisztikus Kenyeret közvetlenül szájba és térdelve fogadjuk. Ez a rítus egyszerre fejezi ki a megfelelő és szerencsés módon a római százados alázatos magatartását és az imádó csodálat gesztusát annak a gyermeknek belső hozzáállásával, aki engedi magát etetni.
II. János Pál pápa is hangsúlyozta az eucharisztikus Kenyér iránti tisztelet külső kifejezési formáinak szükségességét:
„Bár a ‘lakoma’ természete családiasságot sugall, az Egyház sohasem engedett a bizalmaskodó ‘közvetlenség’ kísértésének, mert nem feledkezett meg arról, hogy Jegyese az ő Ura … Az eucharisztikus lakoma valóban szent lakoma, melyben egyszerű jelek mögött Isten szentsége rejtőzik … A kenyér, mely megtöretik oltárainkon … az angyalok kenyere, melyhez csak az evangéliumi százados alázatával szabad közeledni.”[9]
A gyermeki magatartás a keresztény ember számára a legmegfelelőbb és legmélyebb magatartás akkor, amikor Megváltója előtt áll, aki őt saját Testével és saját Vérével táplálja, ahogyan ezt kifejezik Alexandriai Szt. Kelemen megindító szavai:
„A Logosz a gyermek számára minden: apa, anya, nevelő, tápláló. ‘Egyetek, mondja Ő, és igyátok véremet’ … Ó, felfoghatatlan misztérium!”[10]
Elképzelhető, hogy Krisztus az utolsó vacsorán a kenyeret minden apostolnak közvetlenül a szájába helyezte, és nem csak iskarióti Júdásnak (vö. Jn 13,26–27). A közel-keleti vidékeken ténylegesen létezett Jézus idejében egy olyan hagyományos gyakorlat, amely még ma is változatlan maradt: a ház ura saját kezűleg eteti vendégeit, oly módon, hogy szájukba helyez egy szimbolikus darabkát az ételből.
Egy másik biblikus megfontolás adódik Ezékiel próféta meghívásának történetéből. Ezékiel jelképesen közvetlenül a szájába kapja Isten igéit: „Nyisd fel szádat, és edd meg azt, amit én neked adok! Erre azt láttam, hogy íme, egy kéz nyúlt felém: benne könyvtekercs volt … Erre felnyitottam számat, s ő megetette velem azt a tekercset … Erre megettem azt, és olyan édes lett a számban, mint a méz.” (Ez 2,8–9; 3,2–3)
A szentáldozásban magunkhoz vesszük a testté lett Igét, amely értünk, gyermekekért étellé változott. Amikor az Oltáriszentséghez közeledünk, emlékezetünkbe idézhetjük Ezékiel prófétának ezt a gesztusát, vagy a 81. zsoltár 11. versét, amelyet a zsolozsmában imádkozunk Úrnapja főünnepén: „Csak nyisd ki szádat, és én betöltöm” (dilata os tuum, et implebo illud).
A szentáldozásban Krisztus valóban a saját Testével és Vérével táplál minket, és ezt az egyházatyák korában az anya szoptatásához hasonlították, ahogyan ezt kifejezik Aranyszájú Szt. János ékes szavai:
„Ezen eucharisztikus titok által Krisztus egyesül minden egyes hívővel, és azokat, akiket nemzett, saját maga táplálja, és nem bízza őket senki másra. Nem látjátok, micsoda hévvel közelítik az újszülöttek ajkukat édesanyjuk kebléhez? Nos, mi is ilyen égő vággyal közeledjünk e szent asztalhoz és e lelki italtól túlcsorduló kebelhez; sőt még égőbb vággyal, mint a csecsemők.”[11]
Egy felnőtt ember gesztusa, aki térdel és kinyitja száját, hogy egy kisgyermekhez hasonlóan engedje magát táplálni, igen szerencsés és kifejező módon megfelel az egyházatyák arra vonatkozó intelmeinek, hogyan kell viselkedni az Oltáriszentség vételénél, mégpedig: „szeretettel és félelemmel! (cum amore ac timore!).”[12]
Az imádás legjellemzőbb módja a leborulás biblikus gesztusa, amelyet az első keresztények is magukévá tettek és gyakoroltak. Tertullianus számára, aki a II. és a III. század között élt, az imádság legmagasabb formája az Isten imádásának aktusa, amelyet a térdhajtás gesztusában is ki kell fejezni:


„Imádkoznak mind az angyalok, imádkozik az összes teremtmény, imádkozik a barom és a vadállatok, és valamennyien meghajtják térdüket.”[13]
Szt. Ágoston rámutat arra, hogy vétkezünk, ha az Úr eucharisztikus testét nem imádjuk, mielőtt magunkhoz vesszük:
„Senki se egyen ebből a Húsból, ha előtte nem imádta. Vétkezünk, ha nem imádjuk.”[14]
Egy régi eucharisztikus szertartási rendben (Ordo communionis), mely a kopt egyház hagyományát tükrözi, a következőt olvassuk:
„Mindenki boruljon le a földre, a kicsinyek és nagyok, és így kezdődjék a szentáldozás kiosztása.”[15]
A Jeruzsálemi Szt. Cirillnek tulajdonított Misztagógikus Katekézisek szerint a hívőnek az imádás és tisztelet gesztusával kell szentáldozáshoz járulnia:
„Ne nyújtsd ki kezedet, hanem közeledj az imádás és a tisztelet gesztusával Krisztus Vérének kelyhéhez.”[16]
Aranyszájú Szt. János figyelmezteti mindazokat, akik az Úr eucharisztikus testéhez közelednek, hogy lelkületben és az imádás gesztusában utánozzák a napkeleti bölcseket:
„Közeledjünk tehát Hozzá égő buzgalommal és lángoló szeretettel. A bölcsek is ezt a testet imádták, noha egy jászolban feküdt. Ezek az emberek, akik nem ismerték a vallást és barbárok voltak, nagy félelemmel és remegve imádták az Urat. Mi is, akik a menny polgárai vagyunk, próbáljuk meg legalább utánozni ezeket a barbárokat! Te a bölcsekkel ellentétben nemcsak egyszerűen látod ezt a testet, hanem megtapasztaltad annak minden erejét és üdvösséghozó hatalmát. Serkentsük tehát saját magunkat, rettegjünk és tanúsítsunk olyan áhítatot, mely nagyobb a mágusokénál.”[17]
Már a VI. században a görög és a keleti szír egyházakban elő volt írva szentáldozás előtt a háromszoros leborulás.[18]
A szentáldozás és az imádás szoros kapcsolatáról Joseph Ratzinger bíboros igen nyomatékosan nyilatkozott a következő módon. A szent Eucharisztiával táplálkozni egy olyan spirituális esemény, amely az egész emberi valóságot magában foglalja. Belőle táplálkozni annyit jelent, mint Őt imádni. Ennél az oknál fogva az imádás nem olyasmi, amit utólag hozzácsatoltak a szentáldozáshoz: „A szentáldozás csak akkor éri el igazi mélységét, ha az imádás hordozza és körülveszi.”[19]
Krisztus alázata és szeretete előtt, aki az eucharisztikus színek alatt közli magát velünk, semmi mást nem tehetünk tehát, mint hogy leborulunk. Joseph Ratzinger bíboros még hozzátette: „Ezért az élő Isten jelenléte előtti térdhajtás elengedhetetlen.”[20] A mennyei liturgia könyvében, a Jelenésekben a huszonnégy vén gesztusa, akik arcra borulnak a Bárány előtt, mintája és mércéje lehet annak,[21] hogyan kell a földi Egyháznak közelítenie Isten Bárányához, amikor a hívek Hozzá járulnak és érintik Őt az eucharisztikus színek alatt.
Az Egyház liturgikus előírásai nem követelik meg az imádás gesztusait azoktól, akik térdelve áldoznak, mivel a térdelés ténye már önmagában is kifejezi az imádást. Azok viszont, akik állva áldoznak, kötelesek előzetesen elvégezni a tiszteletadás, vagyis az imádás gesztusát.[22]
Mária, az Úr Anyja annak a belső és külső magatartásnak példaképe, amellyel az Úr Testét fogadnunk kell. Az Isten Fia emberré válásának pillanatában a legnagyobb befogadó készséget és alázatot tanúsította: „Íme, az Úr szolgálója vagyok.” Az a külső gesztus, amely ennek a magatartásnak a legjobban megfelel, a térdelés (ahogyan ezt az angyali üdvözlet képi ábrázolásain nemritkán látjuk). Szűz Mária szeretetteljes imádásának példája „minden szentáldozásunkat el kellene, hogy töltse” mondta II. János Pál pápa.[23] Ebben a földi életben az Oltáriszentség vételének pillanata a legalkalmasabb pillanat a hívő számára annak külső kimutatására, hogy belső lelkülete elmerül az imádásban és a határtalan szeretetben.[24]
Ugyanebbe az irányba mutatott Boldog XXIII. János pápa is, amikor ezt mondta:
„Boldog Eymard hátrahagyott egy írást, melyben ez áll: ‘Amikor Jézus követésére adjuk magunkat, sohasem szabad megfeledkeznünk Máriáról, akinek szép címe: A legméltóságosabb Oltáriszentség Nagyasszonya’. Boruljunk mindnyájan térdre, mint a gyermekek, akik Jézus, az ő áldott gyermeke szeretetének nagy titka előtt követik jóságos Édesanyjuk példáját.”[25]
A szentáldozás kiosztásának módja – melynek jelentőségére olykor túl kevés figyelmet fordítanak – valójában kiemelkedő fontossággal bír. Következményei vannak a hívők hitére és jámborságára nézve, amennyiben látható módon tükrözi azt a hitet, szeretetet és gyengédséget, mellyel az Egyház isteni Urával és Jegyesével bánik a kenyér és bor gyarló színei alatt.
Az egyházatyák korában rendkívül élő volt annak tudata, hogy az egyszerű eucharisztikus színekben jelen van Krisztusnak, a mennyei Királynak teljes fensége, aki előtt az angyalok imádva leborulnak. A számtalan tanúságtétel közül elég idézni Aranyszájú Szt. János megindító intelmét:
„Ez a misztérium már itt is mennyé teszi számodra a földet. Nyisd ki tehát a menny kapuit, de nem csak a mennyét, hanem a mennyek mennyéét, és lásd: így fogod majd szemlélni annak igazságát, ami mondatott neked. Ahogyan egy királyi palotában is valójában nem a falak vagy az arany tető jelentik a legértékesebb részt, hanem a királynak teste, aki a trónon ül; ugyanez vonatkozik arra a Királyra is, aki a mennyben lakik. Ezt a Testet láthatod tehát most itt a földön. Igazából nem angyalokat, nem arkangyalokat, nem a mennyet vagy a mennyek mennyét mutatom meg neked, hanem magát az ő Urukat.”[26]

[1] V.ö. Vita s. Gregorii, PL 75, 103
[2] Dialógusok III. című művében (PL 77, 224) Nagy Szt. Gergely pápa elbeszéli, miképpen osztotta Agapitus pápa (535–536) az Eucharisztiát a hívek szájába.
[3] V.ö. Jungmann, J. A., Missarum solemnia. Eine genetische Erklärung der römischen Messe, Wien 1948, II. 463. old. 52. pont.
[4] V.ö. Mansi X., 1199–1200.
[5] V.ö. Regula coenobialis, 9.
[6] V.ö. Jungmann, ibid., pp. 456–457; p. 458., n. 25.
[7] V.ö. Jungmann, loc. cit., 463–464.
[8] „Panis angelicus fit panis hominum. O, res mirabilis, manducat Dominum servus, pauper et humilis”: a Sacris sollemniis kezdetű himnusz Úrnapja főünnepének zsolozsmájából.
[9] Ecclesia de Eucharistia, Nr. 48.
[10] Paedagogus I., 42., 3.
[11] In Joan. hom. 82,5.
[12] V.ö. S. Cyprianus, Ad Quirinum, III, 94; S. Basilius M., Regulae brevius tract., 172 (PG 31, 1196); S. Ioannes Chrys., Hom. Nativ., 7 (PG 49, 360).
[13] De oratione, 29.
[14] Ennarr. in Ps. 98,9 (PL 37, 1264): „Nemo illam carnem manducat, nisi prius adoraverit … peccemus non adorando.”
[15] Collectiones Canonum Copticae: H. Denzinger, Ritus Orientalium, Würzburg 1863, I. köt., 405. old: „Omnes prosternent se adorantes usque ad terram, parvi et magni incipientque distribuere Communionem.”
[16] Catech. Myst., 5,22.
[17] In 1 Cor. hom. 24,5.
[18] V.ö. Jungmann, op. cit. 458 old., 25. pont
[19] Der Geist der Liturgie. Eine Einführung, Freiburg 2002, 78. old.
[20] Op. cit., 164. old.
[21] Op. cit., 160. old.
[22] Vö. Eucharisticum mysterium instrukció, Nr. 34; Inaestimabile donum instrukció, Nr. 11.
[23] Ecclesia de Eucharistia enciklika, Nr. 55.
[24] V.ö. Ecclesia de Eucharistia enciklika, Nr. 62.
[25] La Madonna e Papa Giovanni, Catania 1969, 60. old.
[26] In 1 Cor. hom. 24,5.



2009. május 3.

NÁSZMISE BUDAPESTEN

2009. május 9-én, szombaton délután 3 órai kezdettel Gödölle Gáspár és Heim Anna, mindketten a CLSMA rendes tagjai, házasságot kötnek a latin egyház hagyományos szertartása szerint Budapesten, a Belvárosi Nagyboldogasszony-főplebániatemplomban. Az esküvő után régi rítusú énekes nászmisében kérjük Isten áldását az ifjú párra, és kiváltságos módon az új asszonyra:

Isten, ki a te erődnek hatalmával a sem­mi­ből mindeneket teremtettél; ki elren­dez­vén a mindenség kezdeteit, az Isten kép­mására teremtett ember javára azért hoz­tad létre az asszony elválaszthatatlan segítségét, hogy a női testnek a férfi­úi testből adjál kezdetet, kifejezvén ezzel, hogy amit ugyanabból tetszett megal­kotnod, annak sosem szabad attól elválnia; Is­ten, ki oly magasztos misztériummal szen­telted meg a hitvesi egyesülést, hogy Krisztus és az Egyház szentségét elő­képezted a menyegzői szövetségben; Is­ten, ki által az asszony a férfiúhoz kapcso­lódik, és a kezdettől elrendelt közösség olyan áldással ajándékoztatik meg, amely egyedüliként nem töröltetett el sem az ősbűn büntetése, sem a vízözön íté­lete által: tekints kegyesen erre a te szol­gálódra, aki a házastársi közösségbe készülvén kapcsolódni, a te oltalmad meg­­erősítését kéri! Legyen őrajta a szere­lem és békesség igája, hűségesen és tisz­tán menjen férjhez Krisztusban, és ma­radjon követője a szent asszonyoknak: legyen szeretetreméltó férjének, mint Ráhel, bölcs, mint Rebeka, hosszú éle­tű és hűséges, mint Sára, semmit őben­ne a csalárdságnak ama szerzője a ma­ga cselekedeteiből ki ne használjon, köt­ve maradjon a hithez és a parancsola­tokhoz, egyetlen nászágyhoz fűzve me­neküljön a törvénytelen érintkezések elől, erősítse meg gyöngeségét a fegyelem szilárdságával, legyen az illendőségtől tekintélyes, a szeméremtől tiszteletre­méltó, a mennyei tudományokban já­ra­tos, legyen ivadékában termékeny, le­gyen megbízható és ártatlan, és a boldo­gok nyugodalmába és a mennyei ország­ba jusson el, és lássák meg mindket­ten fiaiknak fiait egészen a harmadik és negyedik nemzedékig, és érkezzenek el a vágyott öregkorig!

2009. május 2.

VÁCI SZENTMISÉK

Vácott, a Karolina-kápolnában legközelebb május 17-én, vasárnap délután 5 órai kezdettel lesz régi római rítusú szentmise.

2009. május 1.

DOMINUS EST II.

I. CHRISTUS VINCIT, CHRISTUS REGNAT, CHRISTUS IMPERAT
Az „eucharisztikus” nők és az Oltáriszentség illegalitásban a szovjet uralom alatt

A Szovjetunió kommunista rezsimje, amely kb. 70 évig tartott (1917–1991) egyfajta földi paradicsom létrehozását tűzte ki maga elé célul. Ám ez a birodalom nem lehetett tartós, mert hazugságra épült, az emberi méltóság semmibevételére, valamint Isten tagadására, mely egészen az Isten és az Ő Egyháza elleni gyűlöletig fokozódott. Egy olyan birodalom volt ez, amelyben Isten és a lelki értékek nem kaptak és nem kaphattak helyet. Minden olyan jelet, mely az embereket Istenre, Krisztusra és az Egyházra emlékeztethette, eltávolítottak a közéletből és az emberek látóköréből. Mégis van egy valóság, amely az embereket legjobban emlékezteti Istenre: a pap. Ezen oknál fogva a papnak nem volt szabad láthatónak lennie, sőt még csak léteznie sem.
Krisztus és az Ő Egyházának üldözői számára a pap volt a legveszedelmesebb személy. Talán tudat alatt fel is ismerték annak okát, miért számít a pap olyan veszedelmes személynek. Az igazi ok ez volt: egyedül a pap adhatja az embereknek Istent, azaz Krisztust a lehető legkonkrétabb és legközvetlenebb módon: az Eucharisztia és a szentáldozás által. Ezért volt a szentmise ünneplése tiltva. De semmilyen emberi hatalom nem volt képes legyőzni Isten erejét, amely az Egyház misztériumában és legfőképpen a szentségekben működik.
Ezen sötét korszak alatt az Egyház a hatalmas szovjet birodalomban földalatti életre kényszerült. De a legfontosabb ez volt: az Egyház élt, mégpedig nagyon intenzív élettel, noha hiányoztak neki a látható struktúrák, hiányoztak a szakrális épületek és igen nagy paphiány uralkodott. Az egyház nagyon élő volt, mert nem hiányzott neki az Eucharisztia – még ha a hívek csak ritkán juthattak is hozzá –, mert nem hiányoztak belőle az Eucharisztia titkában erősen hívő lelkek, mert nem hiányoztak belőle az igazi „papi” lélekkel megáldott nők, sokszor anyák és nagyanyák, akik az Eucharisztiát rendkívüli szeretettel, gyengédséggel és a lehető legnagyobb tisztelettel őrizték, sőt kiosztották, mégpedig az első századok keresztényeinek szellemében, ami a következő mondásban fejeződik ki: „cum amore ac timore” (szeretettel és félelemmel).
A szovjet uralom alatt föld alatt működő „eucharisztikus” asszonyok számos példái közül itt három nő életét szeretném bemutatni, akiket személyesen is ismertem: Maria Schneider (édesanyám), Pulcheria Koch (nagyapám nővére), Maria Stang (a karagandai egyházmegye egyik plébániájának híve).

Édesanyám, Maria Schneider ezeket mesélte nekem: a II világháború után a sztálinista rezsim sok németet a Fekete-tenger vidékéről és a Volga környékéről kényszermunkára deportált az Urál hegységbe. Ezeket mind nyomorúságos kunyhókba internálták a város egyik gettójában. Köztük volt több ezer német katolikus. Gyakran jött hozzájuk a legnagyobb titokban néhány katolikus pap, hogy kiszolgáltassa nekik a szentségeket. Miközben ezt cselekedték, kockára tették az életüket. E gyakran látogató papok között volt Alexij Szaritszki atya, egy ukrán görögkatolikus pap, aki a latin rítus szerint is celebrált. Vértanúként halt meg 1963. október 30-án Karaganda közelében, és II. János Pál pápa 2001-ben boldoggá avatta. A hívek szeretetteljesen „Isten vándorának” nevezték őt. Alexij atya 1958 januárjában hirtelen titokban megjelent kazahsztáni, karagandai száműzetéséből Krasznokamszk városában, az uráli Perm mellett.


Alexij atya arra törekedett, hogy a lehető legtöbb hívőt előkészítsen a szentáldozás vételére. Ezért szó szerint éjjel-nappal gyóntatott, evés és alvás nélkül. A hívek figyelmeztették: „De atya, Önnek ennie kell és aludnia!” Ő azonban azt válaszolta: „Nem tehetem, mert a rendőrség egyik pillanatról a másikra elfoghat, és akkor sokan maradnának gyónás és szentáldozás nélkül.” Amikor mindenki meggyónt, Alexij atya elkezdte mondani a szentmisét. Egyszer csak megszólalt egy hang: „A rendőrség közeledik!” Maria Schneider, aki jelen volt a szentmisén, így szólt a paphoz: „Atya, én el tudom Önt rejteni, meneküljünk!” Az asszony elvezette a papot egy olyan házba, amely a német gettón kívül volt, és elrejtette őt egy szobába, ahová egy kis ételt is hozott. Eközben így szólt: „Atya, most végre ehet valamit, és egy kicsit kipihenheti magát, amikor pedig beesteledik, tovább menekülünk a következő városba.” Alexij atya szomorú volt, mert mindenki meggyónt ugyan, de nem tudtak szentáldozáshoz járulni, mert a rendőrség közeledése megszakította az alig megkezdett szentmisét. Maria Schneider ezt mondta: „Atya, a hívek majd nagy hittel és odaadással lelki szentáldozást végeznek, és reméljük, hogy vissza tud majd jönni kiosztani nekünk az Oltáriszentséget.”
Amikor beesteledett, elkezdtek készülni a menekülésre. Maria Schneider édesanyjánál hagyta két kis gyermekét (egy kétéves kisfiút és egy hathónapos kislányt), és hívta Pulcheria Kochot (férjének nővérét). A két asszony menekült Alexij atyával 12 kilométeren keresztül az erdőn át, hóban és mínusz 30 fokos hidegben. Amikor elérkeztek egy kis vasútállomásig, megvették a jegyet Alexij atyának, és leültek a váróterembe, mert még egy órát kellett várniuk a vonat érkezéséig. Hirtelen kinyílt az ajtó és belépett egy rendőr. Egyenesen Alexij atyához ment és megkérdezte: „És maga hová utazik?” Az atya a rémülettől nem volt képes válaszolni. Nem a saját életét féltette, hanem az ifjú édesanya, Maria Schneider életét és sorsát. A fiatalasszony válaszolt a rendőrnek: „Ő a mi barátunk, és mi kísérjük őt. Itt van a vonatjegye” – és megmutatta a rendőrnek a menetjegyet. Amikor az látta a jegyet, így szólt a paphoz: „Kérem, ne szálljon fel az utolsó kocsiba, mert azt a következő állomáson lecsatolják a vonatról. Jó utat!” És a rendőr nyomban elhagyta a várótermet. Alexij atya ránézett Maria Schneiderre, és ezt mondta: „Isten egy angyalt küldött mellém! Soha nem fogom elfelejteni, amit értem tett. Ha Isten is úgy akarja, vissza fogok jönni, hogy kiosszam maguknak a szentáldozást, és minden egyes szentmisémben imádkozni fogok magáért és gyermekeiért”.
Egy év múlva Alexij atya ismét Krasznokamszkba jöhetett. Most már elmondhatta a szentmisét és megáldoztathatta a híveket. Maria Schneider egy szívességet kért tőle: „Atya, tudna nekem itt hagyni egy konszekrált Szentostyát? Ugyanis édesanyám súlyos beteg, és szeretne megáldozni, mielőtt meghal.” Alexij atya adott neki egy konszekrált Szentostyát azzal a feltétellel, hogy a lehető legnagyobb tisztelettel kezeli az Oltáriszentséget. Maria Schneider megígérte, hogy így fog tenni. Mielőtt családjával áttelepült volna Kirgíziába, megáldoztatta beteg édesanyját. Erre az alkalomra új fehér kesztyűt húzott és egy pinzettával helyezte a Szentostyát édesanyja nyelvére. Ezután elégette a kendőt, melyben a konszekrált partikulát őrizte.

Nem sokkal később Maria Schneider és Pulcheria Koch családjaikkal együtt áttelepültek Kirgíziába. Alexij atya 1962-ben titokban elment Kirgíziába, és felkereste Mariát és Pulcheriát Tokmak városában. Maria Schneider házában ünnepelte a szentmisét, majd még egyszer Pulcheria Koch házában. Alexij atya hagyott Pulcheriánál egy konszekrált Szentostyát, hálája jeléül az idős asszony iránt, aki segített neki, amikor a téli hidegben és sötétben menekülnie kellett az Urál hegységből. Pontos utasítást is hátrahagyott: „Adok magának egy konszekrált Szentostyát. Az első kilenc hónapon keresztül tartsanak ájtatosságot Jézus Szentséges Szíve tiszteletére. Minden hónap első péntekén helyezzék ki az Oltáriszentséget imádásra otthonukban, és hívjanak meg olyan személyeket, akikben maradéktalanul megbízhatnak úgy, hogy minden a legnagyobb titoktartás mellett történjék. Kilenc hónap után magához veheti a Szentostyát, de tegyék ezt a legnagyobb tisztelettel!” Így is történt. Kilenc hónapon át Tokmakban titkos szentségimádásokat tartottak. Maria Schneider is azon asszonyok közé tartozott, akik ezeken részt vettek.
A kis Szentostya előtt térdelve ezek az imádkozó és valóban eucharisztikus asszonyok égő vágyat éreztek arra, hogy szentáldozáshoz járulhassanak. De csak egyetlen kis Szentostyájuk volt, az áldozni vágyó személyek pedig sokan. Alexij atya ezért úgy döntött, hogy a kilenc hónap elteltével csak Pulcheria veheti magához a Szentostyát, az összes többi asszony pedig lelki áldozást végezzen. Ezek a lelki áldozások mégis szintén nagyon értékesek voltak, hiszen képessé tették az eucharisztikus asszonyokat arra, hogy gyermekeiknek mintegy az anyatejjel továbbadják mély hitüket és az Eucharisztia iránti nagy szeretetüket.
A kis Szentostya átadása Pulcheria Kochnak a kirgíziai Tokmak városában volt Boldog Alexij Szaritszki utolsó lelkipásztori ténykedése. Közvetlenül miután kirgíziai missziós útjáról visszatért Karagandába, Alexij atyát 1962 áprilisában letartóztatta a titkosrendőrség, és a Karaganda melleti Dolinka koncentrációs táborába vitte. Sok kínzatás és megaláztatás után Alexij atya 1963. október 30-án nyerte el a vértanúk pálmáját „ex aerumnis carceris” (a börtönben való sínylődés következtében). Ezen a napon ünneplik Kazahsztán és Oroszország minden katolikus templomában az ő liturgikus emléknapját, az ukrán görögkatolikus egyház pedig június 27-én emlékezik rá a többi ukrán vértanúval együtt. Ő az Eucharisztia szentje volt, akinek sikerült eucharisztikus asszonyokat nevelni. Ezek az asszonyok olyanok voltak, mint a virágok, akik az illegalitás sötétjében és magárahagyatottságában nőttek ki, és így valódi életet leheltek az Egyházba.

Az eucharisztikus asszonyok harmadik példája Maria Stang, egy volgamenti német asszony, akit Kazahsztánba deportáltak. Ennek a szent édesanyának és nagyanyának élete tele volt felfoghatatlan szenvedésekkel, állandó lemondásokkal és áldozatokkal. Mégis olyan asszony volt, aki telve volt nagy hittel, nagy reménységgel és lelki örömmel. Már fiatal lányként Istennek akarta szentelni életét. A kommunista üldöztetés és deportálás igen fájdalmassá tette életútját. Maria Stang így ír emlékirataiban: „Elvették tőlünk a papjainkat. A közeli faluban még volt templom, de pap sajnos már nem. Nem volt többé Oltáriszentség. Pap nélkül, Oltáriszentség nélkül viszont olyan hideg volt a templom. Keservesen kellett sírnom.” Ekkor kezdett el Maria naponta imádkozni, és Istennek áldozatokat ajánlani a következő szavakkal: „Uram, adj nekünk újra egy papot, adj nekünk Oltáriszentséget! Mindent szívesen elszenvedek Érted, Jézus Szentséges Szíve!” A deportálásnak ezen a távoli helyén, Kazahsztán keleti részében Maria Stang minden vasárnap titokban összegyűjtött házában néhány asszonyt imádságra. E vasárnapi összejövetelek alkalmával az asszonyok gyakran sírtak és kérték: „Mária, legszentebb és legkedvesebb Anyánk, nézd, milyen szegények vagyunk! Adj nekünk újra papokat, tanítókat és pásztorokat!”
1965-től kezdve Maria Stang évente egyszer Kirgíziába utazhatott, ahol egy katolikus pap élt száműzetésben (több mint 1000 km távolságban). Kelet Kazahsztán távoli falvaiban a katolikus németek már több mint húsz éve nem láttak papot. Maria írja: „Amikor megérkeztem a kirgíziai Frunséba (a mai Biskekbe), találtam ott egy papot. Amikor beléptem a házába, láttam egy tabernákulumot. Nem mertem volna gondolni, hogy életemben még egyszer látni fogok egy tabernákulumot és az Eucharisztiában jelenlévő Urat. Letérdeltem és elkezdtem sírni. Ekkor a tabernákulumhoz mentem és megcsókoltam.” Mielőtt visszatért volna falujába, Kazahsztánba, a pap átadott neki egy szelencét néhány konszekrált Szentostyával. Amikor a hívek először egybegyűltek az Oltáriszentség jelenlétében, Maria így szólt hozzájuk: „Olyan örömünk és szerencsénk van, amelyet elképzelni sem mertünk volna: köztünk van az Úr az Eucharisztiában és magunkhoz vehetjük Őt.” A jelenlévők ezt válaszolták: „Nem vehetjük magunkhoz az Oltáriszentséget, mert már oly sok év óta nem gyóntunk.” Ezután a hívek tanácskoztak egymás közt, és a következő döntést hozták: „Mivel nagyon nehéz időket élünk, és mivel több mint 1000 km távolságból hozták el nekünk az Oltáriszentséget, Isten irgalmas lesz hozzánk. Lélekben be akarunk lépni a gyóntatószékbe a pap elé. Felébresztjük magunkban a tökéletes bánatot és mindenki saját magának kiszabja az elégtételt.” Így tettek mindnyájan és ekkor térdelve és könnyek között szentáldozáshoz járultak. Ezek egyszerre voltak a bánatnak és az örömnek könnyei.
Harminc éven keresztül gyűjtötte össze Maria Stang a híveket imára, tanította a katekizmust a gyermekeknek és a felnőtteknek, előkészítette a házasulandókat a házasság szentségére, végezte a temetési szertartást és mindenekelőtt kiosztotta az Oltáriszentséget. A szentáldozást minden alkalommal lángoló szívvel és tiszteletteljes félelemmel szolgáltatta ki. Igazi papi szívvel rendelkező asszony volt, valódi eucharisztikus asszony!