Beszélgetés Földváry Miklóssal

Az alábbiakban alcímekkel tagolt részleteket közlünk ízelítőül a Szent Mihály Laikus Káptalan vezetőjével, Földváry Miklós Istvánnal április végén készült szakmai beszélgetésből, melynek rövidített és szerkesztett formája megjelent az ELTE BTK Trefort-kert magazinjának aktuális számában (2013/1, 72–75 o.). A teljes, szerkesztett és vágatlan változat itt olvasható. Az interjút Czeti István (ELTE BTK) készítette.

*

VALLÁSTUDOMÁNY, LITURGIA, CSALÁD

Jó dolog-e a tradicionalizmus? 

Mostanában sok vád éri a tradicionalistákat, hogy a tevékenységük nem több, mint az idősek nosztalgiázása, illetve hogy mindenféle modernitásnak útjában áll… Mi erről a véleménye?

Minden jól hangzó vádban van egy kis igazság. A probléma ott kez­dődik, hogy egyáltalán létezik „tradicionalizmus”, mint olyan. Nem kéne léteznie. Ha valami kulturális értelemben az európai katolicizmusban imponáló, akkor az ép­pen az, hogy egy bámulatosan integratív erő volt. Nagyon sok minden belefért. A vallástudományos megközelítésében is sokszor látható, hogy nem fér bele azokba a tipológiákba, amelyeket kialakítunk, mert minden és mindennek az ellenkezője is megtalál­ható benne. Nagyon kevés olyan vallás van például, amelyik arányosan együtt tudja tartani a népegyházi és a szektás attitűdöket. Márpedig ez együtt tudja tartani, mindkettő van, és mindkettőnek a pozitív oldalával élni tud. Egészen eltérő lelkületet, irány­­zatot képviseltek egyes szerzetesrendek, és ezek ugyanahhoz az Egyházhoz tartoztak, tehát ebben az értelemben dőreség azt mondani, hogy vannak a progresszívek és van­nak a tradicionalisták.
     Az, hogy ma tényleg van tradicionalizmus a katolikus Egyházban, an­nak a következménye, hogy azzal a fajta jámborsággal, fegyelemmel, szokásrenddel, liturgiával, amely a katolicizmus nem doktrinális oldalát jelentette, nagyon radikális szakítás történt az utóbbi években. Nem előzmények nélkül történt, de nem gondolom, hogy valamiféle összeesküvés állna a hátterében, ahogy ezt többen szeretnék gondolni. Szerintem az európai modernitás természetes következménye bizonyos mértékig, hogy bekövetkezett. A probléma az, hogy a visszaút lehetőségei, vagy azok az intézmények, amelyek legalább az emlékét megőrizték volna egy alternatívának, meggyengültek, il­let­ve megszűntek. […]

Szegényes valláskép a közgondolkodásban

Úgy éreztem, hogy azokra az egyébként jogos érzékenységekre, fogékonyságokra, amelyek a XX–XXI. századi bölcsész értelmiséget befolyásolják, hiteles válasz a tel­jes nyugati és keleti keresztény hagyománynak az a gazdag világa, amelyet én addig egy be­szű­kült formában ismertem. […] Segített a többi felekezet megisme­rése is, a keleti kereszténységről szerzett tapasztalat például meghatározó volt, hiszen ott egy nekem jobban megfelelő, az érzékekre jobban ható, az életmódot job­ban befolyá­soló, tehát kevésbé kizárólagosan doktrinális-morális érdeklődésű vallásossággal ta­lál­koztam. […]
     Az a kép, amely a vallásról a mai emberben él, nagyon behatárolt, szegényes kép. Ez áll a vallásos és a nem val­lásos társadalomra is. Ha azt mondom, hogy vallás, erről alapvetően egy dok­tri­ná­lis, morális szempontrend­szer, tehát afféle életvezetési példatár vagy életfilozófia jut a leg­többek eszé­be: bizonyos tartalmakat hiszek, hogy úgy vannak, el vagyok kötelezve ne­kik, és ebből következik bizonyos életprogram, amely személyes és társadalmi szinten megvalósítandó elveket hoz magával. Alapvetően elvi, intellektuális jelenségről van szó tehát, egy gondolati tartalomról és az abból következő cselekvési programról. Ter­mészetesen ez is része a vallásosságnak (a legtöbb esetben), nem vitatom, de az em­ber közérzetét, mindennapjait közvetlenül nem ezek a dolgok határozzák meg. […]

Attól „antik”, hogy nem keresztény?

Ismert a képzet, miszerint léteznek úgynevezett archaikus kultúrák. Mindegy, ha az egyik kétezer évvel régebbi, mint a másik, ugyanúgy valamiféle hagyományosság benyo­mását keltik, felőlünk nézve. Ezekhez csatlakoznak a kortárs primitív kultúrák, a pa­raszti folklór és ef­fé­lék, egyszóval mindaz, ami felé úgy tekint a városias, civilizált, önmagát egy kései korszak gyermekének érzékelő ember, mint egy hitelesebb, eredetibb és természetesebb világ felé. Ez tudományos szempontból erősen megkérdőjelezhető […], szerintem alapvetően naiv, mondhatni mi­tologikus megközelítése több különböző kulturális jelenségnek, de egy képzet nemcsak azért lehet érdekes, mert történetileg érvényes, hanem azért is, ha mi annak látjuk, és a gondolkodásunkat, mentalitásunkat ténylegesen befolyásolja. Ez a fajta archaikum iránti érdeklődés mozgatott engem, amikor ókortudományi sza­kokra jelentkeztem. […] Ebben a keretben, igyekvő és magát megmutatni akaró diák­ként, jelentkeztem a középkori latin filológiai programra. Akkoriban létezett ilyen az egyetemen, irodalomtörténet, filozófia és sok egyéb mellett és ott találkoz­tam elő­ször liturgikus és biblikus anyagokkal. […]
     Akkor még merevebb volt az ókor­­tudomány. Mondhatom, hogy e humanista ókortudomány nézőpontjából, amelyet a klasszika-filológia is képvisel, igazából az az antikvitás kritériuma, hogy pogány an­tikvitás legyen. Ennek ékes példája, hogy a görög irodalomhoz Plutarchos hoz­zá­tar­tozik, de az Újszövetség nem, holott kronológiailag nyilvánvalóan az Újszövetség a ko­rábbi. Magyarán: attól „antik” valami, hogy nem keresztény. A kereszténység a kö­zép­kor, a pogányság az ókor, és a kettő közti széles átmenet e szerint tagolódik. Ez a merev elhatárolás kezdett ott, akkor föloldódni, azoknak köszönhetően, akik az említett [középkori filológiai] programot fönntartották. […]
    Az eu­ró­pai embernek […] van egy olyan téves elképzelése, hogy ismeri Európát, vallásilag pedig a ke­reszténységet. Ehhez képest el kell jutnunk annak fel- és elismeréséig, hogy Európa valójában egy egzotikus kontinens és a kereszténység egy egzotikus vallás, amelyről az átlagember (még a művelt átlagember is) valójában rendkívül keveset tud. Saj­nos lép­ten-nyo­mon tapasztalni, hogy a tu­do­mányos közeg gyakran akkor ébred rá, hogy valami iránt érdemes volna érdeklőd­ni, valamit érdemes lenne kutatni, amikor az már odaveszett. Addig nem. Él mel­lette, és nem veszi észre, hogy ott pusz­tul el a szeme előtt, a következő generáció pe­dig már csak adattöredékekből tud dolgozni. Véleményem szerint ma abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy egyes kultúrákat rész­ben még élőben lehet megfigyelni.

A teljes interjút lásd →itt.

A KÁPTALANI TÁBOR SAJTÓVISSZHANGJA

A múlt héten tartott szegedi káptalani tábor során felkerestek minket a Szeged Ma internetes portál munkatársai, akik hang- és fényképes interjút készítettek Földváry Miklóssal a káptalanról és a tábor eseményeiről. Ez a cikk már másnap, július 26-án megjelent
A liturgia teljessége címmel, most pedig mi is átvesszük a „Rólunk írják” rovatban. A lényeget kivételesen jó érzékkel megragadó szöveget Arany Mihály írta, a fényképeket Illés Tibor készítette (ez utóbbiakat itt — a fenti kivételével — nem ismételjük meg, mivel nemsokára saját képes beszámolót teszünk közzé az egész táborról).

* * *

A liturgia teljessége — káptalani tábor Szegeden

Szeged Ma, 2012. július 26., csütörtök

Idén is liturgikus tábor zajlik Szegeden a Szent Mihály Laikus Káptalan szervezésében július 23. és 28. között, melynek a Szeged-Felsővárosi Minorita Templom ad otthont. A táborba mi is kilátogattunk.

„A káptalanok eredetileg olyan papokból, klerikusokból álló testületek, amelyek a középkorban egy-egy nagyobb templom vagy székesegyház állandó liturgikus életéért feleltek. Ez akkoriban nem csak azt jelentette, mint manapság, hogy miséztek, hanem azt is, hogy végezték a liturgia teljességét, így elsősorban a zsolozsmát, vagyis a napszaki imádságot” — magyarázta portálunknak Földváry Miklós István liturgiatörténész, a káptalan dékánja.

A zsolozsma egy olyan kötött liturgikus forma, amelynek zsoltárok alkotják a tengelyét. A zsoltároskönyv hetenkénti végigimádkozása, énekelt, ceremoniális forma, amelyet meghatározott gesztusokkal, mozgásokkal, dallamokkal, olykor tömjénezéssel celebrálnak. A zsolozsma „rokonai” máshol is fellelhetők. Az az igény, hogy a napot a csomópontjain, reggel, délben, este, bizonyos esetekben éjszaka megszenteljék, a zsidó hagyományban is kimutatható, de az iszlámnak is a napi ötszöri ima egyik alappillére.

Folyamatos istendicséret

A zsolozsma a keresztény istentiszteleti életnek is szerves részét alkotja, akkor is, ha mára eléggé visszaszorult, illetve feledésbe merült — mondta Földváry Miklós. A középkori káptalanok elsősorban a zsolozsmát végezték rendszeresen, ezzel azt biztosították, hogy a templomokban folyamatos volt az istendicséret. A középkorban nem tapasztalhatta egy templomba betérő, hogy az zárva volna, vagy nem történik semmi. Szinte megállás nélkül követték egymást a különböző rendű és rangú szertartások.

„Magánemberként gyerekkoromtól kezdve kapcsolatba kerültem a zsolozsmával. Az volt az elképzelésem, hogy a saját tanítványaimat — akkor Budapesten a Zeneakadémia Egyházzene Tanszékén kezdtem tanítani — bevonjam ebbe a gyakorlatba, és 2004-ben az első tábor éppen azt a célt szolgálta, hogy a zsolozsma gyakorlatába és elméletébe, jelentőségébe, szépségébe sikerüljön bevezetni a résztvevőket” — emlékezett vissza a liturgiatörténész. A következő fejleményként a zsolozsma legnagyobb formátumú szertartástípusát, az úgynevezett matutinumot, az ünnepek előesti virrasztását kezdték megtartani először szintén zeneakadémiai tanítványokkal. Földváry Miklóstól megtudtuk, ezek komoly énekes és ceremoniális felkészültséget igényelnek. Emellett igyekeztek a régi, középkori magyarországi hagyományokat feleleveníteni, eredeti kódexek közvetlen tanulmányozása után átírták, rendszerezték a szövegeket, dallamokat, és modern kiadványokat hoztak létre. Ez volt az a gyakorlat, amely utána egy állandó közösség létrejöttéhez vezetett, fokozatosan túlnőve a zeneakadémiásokból verbuválódott közösség keretein.

Működik

Kezdetben évente tizennégy alkalommal gyűltek össze elvégezni a kettő-négyórás matutinumokat. A káptalan elnevezés onnan származott, hogy miután a nyilvános zsolozsma e középkori gyakorlata egészen szűk körbe szorult vissza, legyenek olyan világiak, akik mintegy pótolják ezt a funkciót, vagy legalább jelzésszerűen fenntartják ezt a hagyományt, kicsit azt is remélve, hogy lesznek olyan idők, amikor tőlük többen megtanulhatják — összegzett Földváry Miklós. Hozzátette: úgy tűnik, hogy ha nem is tömeges szinten, de működőképes a kezdeményezés. Aki ugyanis már egy élő hagyományba kapcsolódik be, az sokkal könnyebben elsajátítja azt az első látásra bonyolultnak ható rendszert, ami emögött van, mint a latin nyelv ismerete, a gregorián ének, illetve az a mozgáskultúra, ami a szertartásokhoz kötődik.

Ahogy a közösség állandósult, úgy öltött egyre inkább szervezett formát. A tagság egy része bizonyos időszakonként cserélődik, hiszen világiak lévén költöznek, munkahelyet változtatnak. A káptalan úgy működik, mint egy iskola, aki néhány évet eltöltött benne, az olyan kultúrával lett gazdagabb, amelyek azután meghatározó számára. A szakmai tudás, készség és a hozzá tartozó vallásos lelkület kéz a kézben jár — vallja Földváry Miklós. Ez a közösség és gyakorlat képezte az alapot egy teljesebb liturgikus élet irányába.

 „Szorgalmaztuk a tagok magánzsolozsmáját is, így virtuálisan ugyan, de a sok tagból mintegy összeáll az a teljes istentisztelet, amelyet föltételezhetünk egy régi székesegyház káptalanjáról. A következő szint az volt, mikor lehetőségünk nyílt arra, hogy a miseliturgiára is kiterjesszük ezt” — folytatta a dékán. 2006-ban kezdtek ezzel komolyabban foglalkozni, sikerült kapcsolatba kerülniük néhány olyan papnövendékkel, akik külföldön tanulva találkoztak az úgynevezett hagyományos római liturgiával. 2006-ban a délvidéki Adorjánban egy a szegedihez hasonló latintábort tartottak (az elnevezés onnan származott, hogy eredetileg a zeneakadémiás latinos tanítványok továbbképzéseként indult, mára inkább liturgikus tábornak nevezik, a részvételnek nem feltétele a latintudás). Rendszeres liturgiát végeztek, és közben stúdiumokat — előadások, közös tanulások valamilyen liturgikus témáról — tartottak. Engedélyt kértek Erdő Péter bíborostól, esztergomi érsektől, hogy az akkor fennálló, még II. János Pál pápától származó szabályok szerint hagyományos liturgiát celebrálhassanak havonként Budapesten. 2006. november 12-től a városligeti jáki kápolnában tartották az alkalmakat.

Élő kapcsolat a történelemmel

2007-ben XVI. Benedek pápa kihirdette Summorum Pontificum kezdetű motu proprióját (a pápa saját kezdeményezésére kiadott törvény vagy közigazgatási intézkedés), amelyben biztosította a hagyományos liturgia szabad celebrálását a latin egyházban, és mintegy egyenjogúnak nyilvánította azt a II. Vatikáni Zsinat utáni megújított miseformával. A budapesti Belvárosi Főplébánia templom plébánosa, Osztie Zoltán jóvoltából a belvárosi templomban 2007 novemberében megkezdődtek a hagyományos szentmisék. Azóta minden vasárnap délben énekelt misét celebrálnak, és számos ünnepen is tartanak latin liturgiát. A közösség másik fő temploma, a belvárosi Szent Mihály templom, a káptalan részben erről is kapta elnevezését. Míg kezdetben maroknyi hívővel zajlottak a misék, mára rendszeresen mintegy százan vesznek részt ezeken az alkalmakon, hagyományos liturgiás bérmálásokra, házasságkötésekre és keresztelőkre is sor kerül. A kezdetektől impulzust jelentett Alácsi Ervin tábori lelkész, aki a szegedi minorita templomban is celebrál hagyományos rítusú miséket és Kovács Ervin Gellért premontrei szerzetes, aki Rómában tanult liturgiát.

Földváry Miklós a hagyományos rítus jelentőségét abban is látja, hogy a katolikus hittapasztalatnak fontos része az élő kapcsolat a történelemmel. Mint mondta, Isten a történelemben meg akart nyilvánulni, elküldte az ő Fiát, aki megtestesült, tanított, megváltotta a világot, létrehozta az egyházat. Krisztus élő hagyományt alapított meg, mely folyamatos energiaforrásként él, és áthatja azokat a történelmi és társadalmi környezeteket, amelyeken végighúzódik.

Nem tüntet

„Nekünk egyáltalán nem az a célunk, hogy valamiféle szektaszerű, vagy sajátos lelkiségi mozgalmat hozzunk létre a katolikus egyházon belül, ami azzal tüntet, hogy nem olyan, mint mások. Mi éppen azt szeretnénk, hogy a katolicitás nagy tömegérzete, az a tapasztalat, hogy olyat csinálunk, amit mindig is csináltak nagyon sokan, elevenedjék meg újra most, sajátos társadalmi körülmények között.

A résztvevők számát tekintve az idei a legnépesebb tábor, melyben a 4-5 évesektől a nyugdíjas korosztályig terjed az életkor. A tengelyt a huszon-harmincévesek alkotják. A dékán arról is beszámolt, meg lehet figyelni, hogy a hagyományos liturgiához ragaszkodók nagy része fiatal, így jellemző terepe ez az ifjúság pasztorálásának. A tábor résztvevői között képzettek és kevésbé képzettek egyaránt vannak, az előadó feladata az, hogy úgy fogalmazzon meg tartalmakat, hogy mindenkinek érthető legyen. Ebben az évben a középpontban a hagyományos liturgia változatai állnak. Ehhez segédeszközt jelent egy szertartássorozat kiválasztása, ez a virágvasárnapi ágszentelés és körmenet. Délelőttönként módszertani bevezetőt tartanak arról, hogyan működik a régi változatok megismerése, rendszerbe állítása. Délutánonként szemináriumszerű műhelytanulmányok folynak, ezek középpontjában egy latin imaszöveg és egy énektétel áll — hiszen ennek a liturgiának az elénekelt szöveg az igazi közege —, szintén a virágvasárnap történelmi örökségéből — vázolta Földváry Miklós.

ATYÁNK TANÚSÁGA

Egy évvel ezelőtt rövid bejegyzést tettünk közzé Az atyák tanúsága címmel, amelyben Osztie Zoltán plébánosnak és Barsi Balázs ferences szerzetesnek a káptalannal és a hagyományos római liturgiával kapcsolatos gondolatait idéztük. Nagy örömünkre szolgál, hogy ezúttal Kovács Ervin Gellért atyának, a Szent Mihály Laikus Káptalan clericus protectorának egy hosszabb interjúját tehetjük közzé, amelyben Szilvay Gergelynek, a Magyar Kurír hírügynökség és az Igen katolikus lap munkatársának kérdéseire válaszolt. Az eredeti beszélgetés az Igen honlapján jelent meg, rövidített változatát pedig a Kurír közölte. Az alábbiakban az előbbi, teljes szöveget idézzük.

* * *

A liturgia nem csináld magad mozgalom

Minden évben van jó pár felnőtt megtérőm vagy áttérőm (legtöbbször reformátusból), akik felveszik valamelyik szentséget, és a hagyományos római rítusban tapasztalják meg a katolikus identitás sajátosságát. Így én a régi rítust kifejezetten az új evangelizáció eszközének is tartom — mondja Kovács Ervin Gellért premontrei szerzetes, aki Délvidékről érkezett Magyarországra, és a Szent Mihály Laikus Káptalan által szervezett régi római („tridenti”) rítusú miséket celebrálja a pesti belvárosi templomban, minden vasárnap délben. Gellért atya rámutat: a Szentlélek nem vett ki szabadságot a középkorban.

Hogyan lett pap?

Újvidéken születtem, 1973-ban. A család nem volt hívő, de a nagymamák azért igyekeztek — egyébként édesanyám ortodox, édesapám katolikus volt hivatalosan, és hát a keresztelés esetében a katolikus nagymama gyorsabb volt. Két hetes koromban kereszteltek, titokban, de azért a későbbiekben is igyekeztek elvinni a templomba, amikor csak lehetett. A Miatyánkot például először ószlávul tanultam meg, és az első liturgikus élményeim is a bizánci szertartáshoz kötődnek. Az elsőáldozásomra is illegalitásban került sor. Amikor aztán 11 évesen megbérmáltak, a bérmáló püspök azt mondta nagymamámnak: ugye tudja, hogy ebből a gyerekből pap lesz? Ő persze tiltakozott, hogy az egyetlen unokája nem lehet pap. Egészségügyi középiskolába mentem — az idősek, betegek azóta is közel állnak hozzám. Amikor érettségi körül közöltem, hogy elmegyek papnak, nagy családi háború tört ki. Aztán az évek alatt enyhült a helyzet, édesapámnak én adtam fel a szentségeket a halálos ágyán, az ő kérésére, édesanyám pedig eljár a miséimre. Mindig a liturgia és a papság szakrális légköre vonzott.

Hogyan került Budapestre?

Pénzes János szabadkai megyéspüspök először Szegedre küldött, négy évre, az utolsó két évet Budapesten, a Központi Szemináriumban töltöttem. 1998-ban szenteltek fel, Szabadkán. Négy év jött székesegyházi káplánként, három évig voltam Bajmokon káplán, azután pedig Rómában tanultam a Pápai Liturgikus Intézetben. Itt kerültem szorosabb kapcsolatba a Szent Péter Papi Testvérülettel (FSSP), amibe püspöki engedéllyel én is beléptem második magyarként, az akkor még kispap Alácsi Ervin János mellé. Pénzes János azt mondta, neki van elég papja — Délvidéken sokkal jobb volt a helyzet, mint Magyarországon. Szüleim egyébként már korábban Budapestre költöztek. Egy évig külföldről haza járva celebráltuk a régi rítusú miséket. Az volt a terv, hogy az FSSP megtelepszik itthon is, de végül ez nem valósult meg.

Végül premontrei lett.

Úgy döntöttem, hogy belépek a premontrei rendbe, mivel egyházmegyés papként hiányzott a közösség, a renddel pedig már kispapként közelebbi kapcsolatban álltam, ráadásul a liturgikus irányultságuk is számomra szimpatikus volt: fontos a gyökerekhez visszavezetve, méltó módon való ünneplés. Egyházzenei iskolánk is van, mi jelentettük meg a magyar gregorián tételeket tartalmazó Graduale Hungaricumot. A rendi feladatom a latin, a liturgika és a hittan tanítása, kántorizálás, a környéken való kisegítés, emellett minden szombaton egy szociális otthonba járok misézni. Egy évig tanítottam a Zeneakadémia egyházzene szakán skolasztikus teológiát, és fordítói feladatokkal is foglalkozom. Saját szívügyem a Szent Mihály Laikus Káptalan tridenti rítusú miséinek a celebrálása.

Hogyan tetszett meg önnek a régi rítus?

Mindig kutattam, hogy van-e valami a katolikus egyházban, ami az ortodox liturgiához fogható. Kispapként már egyértelmű volt számomra, hogy a hagyományos római rítus az az ideál számomra, amit követni, ápolni szeretnék. Ha belekóstol valaki a keleti liturgiába, könnyen felfedezheti a közös gyökereket. A belvárosban is többször megkérdezték már gyanútlanul betévedő hívek és turisták, hogy görög keleti rítusú misét látnak-e, amikor a tridenti rítust celebráltam.

Nem találkozik értetlenséggel ezzel kapcsolatban?

De, állandóan. De legkevésbé a hívek részéről. Kis faluban is miséztem már régi rítusban, és azt tapasztaltam, hogy kis előzetes magyarázattal ellátva értékelik ezt az egyszerű emberek — az idősek még örülnek is neki. Budapesten viszont inkább a fiatalabbakat érinti meg, ahogy a papság körében is a fiatalabbak nyitottak és érdeklődők.

Nem kapta még meg, hogy a múltba menekül?

De. Viszont leszögezném, hogy nem az ötvenes évekhez szeretnénk visszatérni, mivel az már egy hanyatló korszak volt a liturgia szempontjából, hanem valóban a tiszta gyökerekhez. Ugyanakkor bajos volna a fiatalokat nosztalgiával vádolni, mivel a nosztalgia az egykor már megtapasztaltba való visszavágyást jelenti. A fiatalok márpedig a reform szerinti liturgián nőttek fel, és én sem emlékszem a még a régi rítus szerinti keresztelésemre. Ma nagy a vágy az alternatív formákra. Rómában is sokszor elismerik, hogy a liturgikus reform nem úgy sikerült, ahogy kellett volna. Minden évben van néhány felnőtt megtérőm vagy áttérőm (legtöbbször reformátusból), akik felveszik valamelyik szentséget, és a hagyományos római rítusban tapasztalják meg a katolikus identitás sajátosságát. Így én a régi rítust kifejezetten az új evangelizáció eszközének is tartom. Nyilván nem csodagyógyszer, ami mindenkire hat, de sokak számára nyújt autentikusabb és mélyebb lelki tapasztalatot, mivel világosan, egyértelműen fejezi ki a hittartalmat, és így jobban segíti az embert a Jézushoz találásban. Forma és tartalom nem választható el egymástól.

Fel szokták hozni, hogy a régi rítusú mise misztifikál, érthetetlen.

Isten egyik definíciója, hogy ő a „teljesen Más”. Sokszor tapasztalom, hogy az ember nem biztos, hogy azt érti meg, aminek minden szavát pontosan le tudja fordítani. Amikor felvételi vizsgán megkérdeztem egy nyolcadikos gyereket, hogy mik a szentmise fő részei, azt a választ kaptam, hogy a prédikáció a legfontosabb, aztán jön az áldozás. De hogy a minek a hatására lesz a kenyérből és borból Krisztus Teste és Vére, azt már nem tudta velük megértetni a nyolc éves hitoktatás, pedig ministráló gyerekekről volt szó, akik óvodás koruk óta járnak misére minden vasárnap, ahol magyarul, hangosan mondta a pap az átváltoztatás szavait. Tegyük hozzá: a nyelv kérdése huszadrangú, hiába kedvelem én is nagyon a latint. A régi rítusnak nem a latin a lényege, például Kínában vagy Dalmáciában egykoron végezték népnyelven is, ahogy a szentségeket ma is lehet nemzeti nyelven kiszolgáltatni a régi rítusban is. Sőt, azt se bánnám, ha magyarul is lehetne misézni a régi rítus szerint! Ami a lényeg, az a rítus belső tartalma, gesztusai. Azonban ha valamit látszólag megértünk, abban semmi újdonság nincs, átsiklunk rajta. Aminek az értelme nem azonnal férhető hozzá, abban jobbal el kell mélyedni. Ki kell lépni a hétköznapokból!

Kurt Koch bíboros nemrég azt nyilatkozta, idővel majd egyesíteni kell a római rítus két formájának előnyeit.

Valóban, természetellenes állapot, hogy egy rítusnak két formája legyen. Mégis fontosnak tartotta a Szentatya a régi rítus használatának kitágítását. Ez nem csupán szakadár és nosztalgiázó csodabogár csoportok számára tett gesztus volt, hanem a májusi instrukció címével élve Universae Ecclesiae, az egész egyháznak szól. A Szentatya azt kívánja, hogy minden nagyobb plébánián legyen lehetőség a régi rítussal kapcsolatba kerülni. Azért, hogy legyen egy mérce, amihez hozzá mérjük az újat, és így kiküszöbölhetjük a torzulásokat, félreértelmezéseket. Emellett a pápa még bíborosként hangsúlyozta, hogy a liturgia nem csináld magad mozgalom, nem lehet összebarkácsolni, amiben kedvükre turkálnának bizottságok és szakemberek.

Pedig a régi forma is változott az évszázadok folyamán, valaki tehát belenyúlt.

Valóban, ez azonban organikus változás volt, azaz olyan apró dolgok változtak, amelyeket csak utólag, hosszabb időtávlatban veszünk észre. XVI. Benedek is leszögezte, hogy a pápa nem önkényura, hanem szolgája a liturgiának, akinek az a feladata, hogy őrizze és továbbadja, amit kapott. Most például nem akar többet változtatni Róma, pontosan azért, hogy felfogjuk: a liturgia kapott dolog, nem pedig olyan, amibe mindig belenyúlhatunk. Az új rítus tele van opciókkal, ezek között pedig a pap választhat a hagyományhoz közelebb álló formát, például a római kánont vagy a mozdulatokban is átveheti a régi rítusból, hogy miként füstöli meg az oltárt és az adományokat. A Szentatya is így csinálja, és közben mormolja az előírt csendes imákat is.

Mit lehetne tenni a régiben?

Fontos a liturgikus katekézis, amit nem a mise alatt végzünk, hanem előtte vagy utána. Akár egy lelkigyakorlatot is lehet szentelni a misének. Fontos a népnyelvűség alkalmazása a régi rítusban annyira, amennyire azt a szabályok engedik. Természetesnek vesszük, hogy a Szentírást nem cseréljük le és nem modernizáljuk, és a teológián is kötelező a héber, a görög, a latin. Amikor idegen nyelvet tanulok, akkor is át kell helyezkednem egy más kultúrába. A liturgia nyelvét is meg kell tanulni. Ha nem egyszerűsítjük le a Bibliát, Isten szavát és erőfeszítéseket teszünk, hogy pontosan értsük, akkor miért nem tesszük meg ugyanezt a megváltás művének a folytatásával, a liturgiával?

Hol a határ organikus fejlődés és törés, illetve a hagyomány továbbélése és befagyasztása között?

Mindennek vannak objektív mércéi. A liturgikus reform során sok olyan állítást fogalmaztak meg, amelyről utóbb kimutatta a liturgiatudomány, hogy nem állják meg a helyüket. Megdőlt például az a nézet, hogy az első századokban mindenütt a néppel szemben mutatták be a szentmisét, és éppen az ellenkezője igazolódott be; az a nézet is megdőlt, hogy a középkorig a kézbe fogadták volna az oltáriszentséget. Athanasius Schneider magyarul is megjelent könyvecskéjében is igazolja patrisztikus források alapján, hogy ez nem igaz, legalábbis a mai formájában nem. Másik kérdés, hogy a mai körülményekre miként alkalmazzuk a kapott liturgiát. Itt van a helye az adaptációnak: a mindennapi élet hozza a maga megválaszolandó problémáit. Így születik az organikus változás. XII. Piusz pápa idején komoly változtatások történtek a liturgiában. Bevezetett például a több évszázados Vulgáta helyett egy új Biblia-fordítást, ami lehet, hogy hitelesebben adta vissza az eredeti hébert és görögöt, viszont szakított az addigi hagyománnyal. A probléma az volt, hogy amikor az egyházatyák kommentálják a zsoltárokat, akkor ők a Vulgátát kommentálják, és számos utalás, szókapcsolat csak úgy érthető meg, ha a Vulgátát olvassuk hozzá. XXIII. Jánosnak első dolga volt, hogy visszahozta a Vulgátát. Rájött, hogy elődje ezen lépése nem volt organikus, volt bátorsága, hogy visszaállítsa a korábbi helyzetet, és senki sem értékelte ezt visszalépésként. Ma is meg lehetne csinálni, hogy egyes olyan változtatásokat, amelyek nem organikusak és nem szolgálták a hívek javát, eltörlünk.

Pedig XII. Piusz a Mediator Dei című enciklikájában óvott a hamis archaizmustól, nem?

Ha az ókori kereszténységet tartjuk az egyedül követendő formának, akkor ezzel azt állítjuk, hogy a középkorban valahogy elhagyta a Szentlélek az egyházat, és nem vezette többé. Számos szektaalapító is állítja, hogy talán Nagy Konstantinig rendben volt a dolog, de utána a Szentlélek szabadságot vett ki, egészen az ő működéséig. Ezzel szemben a középkorban is a Szentlélek vezette az egyházat. Ki merné azt mondani, hogy az Eucharisztia misén kívüli kultusza vagy az Úrnapja és a második évezredben bevezetett ünnepek torzulások? Nem vezet jóra, ha csak az ókeresztény kort tartjuk normatívnak.

Hallottam már olyan vélekedést, hogy a liturgia körüli viták csak az egyház megosztását szolgálják.

Nem csak római rítus létezik, hanem jópár másik, nem csak keleten, hanem nyugaton is, például az ambrozián vagy a mozarab. Volt olyan korszak, hogy Róma városában is egyszerre négy rítust használtak. Máshogy miséztek a pápai magánkápolnában, a pápai bazilikákban, a titulustemplomokban és a szerzetesrendeknél. A pluralitás mindig is jellemző volt az egyházra. Ha a zsinat előtt Budapesten elment valaki a domonkos templomba, akkor ott más rítus szerint miséztek, mint a bazilikában. A zsinat is azt mondja, hogy az egyház minden bevett rítust sajátjának és megőrzendőnek tart. Miért lenne megosztó egy más liturgikus forma? Szerintem inkább gazdagít. Az Universae Ecclesiae már tett egy olyan megjegyzést, hogy a szerzetesrendek rítusai érvényesek és használhatók. Miért ne lehetne ez igaz az egyházmegyei rítusokra is? A római rítus pedig mindig is változataiban létezett. Veszélyes, ha erőszakkal próbálunk uniformizálni, központosítani. A régi rítus kedvelőjeként sem tartanám jó ötletnek azt, ha rákényszerítenénk bárkire is ezt a liturgikus formát.

Az interjút készítette: Szilvay Gergely

AZ ATYÁK TANÚSÁGA

A múlt pénteken a Magyar Kurír honlapján interjú jelent meg Osztie Zoltán atyával, a Belvárosi Nagyboldogasszony-templom plébánosával, amelyben röviden rólunk is nyilatkozik, sőt kiáll a régi rítus végzésének szabadsága mellett. Jóleső szavait köszönettel és hálával idézzük:

A belvárosi főplébánia-templom ad otthont a Szent Mihály Laikus Káptalan által szervezett régi rítusú miséknek, amit nemrég be is iktattak a miserendbe, délután fél négy helyett így vasárnap délben celebrálják a „tridenti” liturgiát.

A templom az imádság háza, nem mondhatom senkinek, hogy ide ne jöjjön imádkozni. Emellett nem értem az ellenkezést, amit sokszor tapasztalni a régi rítussal szemben. Miért lenne ellenség az egyház ősi rítusa? Mi kifogásolható ebben? Ráadásul XVI. Benedek Summorum pontificum kezdetű motu propriója is előírja, hogy a püspököknek fogadniuk kell az ilyen igényt, és nem tilthatják meg a régi rítusú misék celebrálását. Márpedig itt, a belvárosban komoly igény mutatkozott a hívek részéről a régi rítusú liturgiára. Legkevesebb ötven ember minden héten, rendszeresen részt vesz ezeken a szentmiséken, de sokszor előfordul, hogy akár száz felett is vannak. Amikor itt, a szomszédban, a pesti ferenceseknél egy csütörtök este John Henry Newman boldoggá avatása alkalmából régi rítusú misét tartott Barsi Balázs atya, dugig tömve volt a ferences templom, ráadásul fiatalokkal. Ez nem csak zsinat előtti öregek hobbija, rengeteg fiatal fedezte fel magának a régi rítust. Örömmel látom őket! És mivel a déli mise látogatottsága lecsökkent, szívesen ajánlottam fel a káptalannak, hogy végezzék ekkor a liturgiát, ne pedig egy lehetetlen vasárnap délutáni időpontban. Mindemellett a Liszt-év kapcsán a korábbi Haydn-sorozathoz hasonlóan eredeti liturgikus környezetben, régi rítusú mise keretében szeretnénk bemutatni Liszt miséit. Ezzel kapcsolatban még folynak a tárgyalások.

A Kairosz Kiadó Miért hiszek? című sorozatában az önnel készült interjúkötetben liturgikusként megfogalmazott némi kritikát a zsinat utáni liturgikus reformmal szemben, és szokta kritizálni a kötelezővé nem, csak lehetővé tett, azonban teljesen elterjedt szembemisézés gyakorlatát is.

Mindezt azóta is fenntartom. Vannak olyan értékek, amiket elvesztettünk, és ezek a liturgia lényegéből fakadóan fájdalmas veszteségek. Ugyanakkor természetesen vallom, hogy az egyház a Szentlélek hatása és irányítása alatt áll.

Két nappal később a Magyar Televízió M1-es csatornáján a Katolikus Krónikában Barsi Balázs OFM atya beszélt a nemrég boldoggá avatott John Henry Newman bíborosról. Szavait a szerkesztők annak az ünnepélyes szentmisének néhány részletével illusztrálták, amelyre fönti válaszában Osztie atya utalt, és amelynek asszisztenciáját szintén a káptalan adta. Örömmel idézzük most ezt a fölvételt, amely nemcsak az előző szöveg kiegészítéseként és megerősítéseként, hanem saját jogán is érdemes a figyelemre:

A MAGYAR HÍRLAP A HAGYOMÁNYOS LITURGIÁRÓL

A Magyar Nemzet után ismét egy országos napilap, a Magyar Hírlap közölt cikket múlt szerdán a hagyományos liturgia magyarországi újjáéledéséről. Az írás apropója az egy hónapja hirdetett szegedi búcsú volt, a képmellékleten a szertartás celebránsa, ft. Juhász Csaba látható. A cikk kevésbé terjedelmes és nem épül olyan széles körű személyes tájékozódásra, mint a Magyar Nemzet-ben közölt elődje (egyes mondataiban viszont meglepve fedeztük föl saját megfogalmazásainkat), de mindenképpen üdvözölhetjük pozitív hangvételét és információinak helytálló voltát. Köszönjük a szerzőnek és mindazoknak, akik segítségére voltak!

RIPORTFILM A KÁPTALANRÓL (FOLYTATÁS) [FRISSÍTVE]

A káptalanról készült riportfilm második részét holnap, azaz vasárnap 9 óra 40 perces kezdettel vetítí a Magyar Televízió 1-es csatornája a Világi apostolok című műsor keretében, ismétlése 12 óra 40 perckor lesz a 2-es csatornán.

(A műsor jellegének és a készítők elgondolásának megfelelően néhány magántermészetű fölvétel is készült a családomról és rólam, de kérem, hogy az általam [is] képviselt liturgikus álláspont hitelességét a nézők se most, se a jövőben ne hozzák közvetlen összefüggésbe az én — akár pozitív, akár negatív — személyiségjegyeimmel, életpéldámmal. F.M. [Az említett fölvételek végül nem kerültek adásba, így a megjegyzés a jelen esetre vonatkozólag tárgytalan.])

A film mostantól az MTV videótárában, illetve a Gloria.tv-n online is megtekinthető.

RIPORTFILM A KÁPTALANRÓL [FRISSÍTVE 2010. június 28-án]

A káptalanról az elmúlt hetekben forgatott riportfilm első részét most vasárnap, június 27-én, délelőtt 9 óra 40 perctől vetíti a Magyar Televízió m1-es csatornája az Útmutató című műsorban. Ismételni az m2-es csatornán fogják aznap délután 12 óra 40 perckor.

A 26 perces filmet mostantól az interneten is meg lehet tekinteni az MTV videótárában, illetve a Gloria.tv-n a káptalan profilja alatt.

HÚSVÉTI ÖRÖMHÍR

Ma délután az április 10-ére tervezett szentkúti zarándoklatunkat lezáró ünnepélyes főpapi szentmiséről adott hírt a Magyar Kurír. Forrásként a hírügynökség mellett a Ferences Sajtóközpont van megjelölve. Mivel emlékszünk a 2008-as nemzetközi konferencia hirdetése körüli nehézségekre, és tudjuk, hogy a hagyományos római liturgia megítélése egyházi körökben ma sem kifejezetten kedvező, ezúton mondunk köszönetet mindazoknak, akik vállalták a hír megfogalmazását, továbbítását és közzétételét. Az ilyen apró lépések sokat segítenek abban, hogy Magyarországon is minél többen felismerjék az idők jeleit és lassan oldódjon az a fagyos feszültség, amely a régi római rítust körülveszi. (A „tridenti” szót téves jelentéstársítása és a hozzá járuló attitűdök miatt nem szeretjük, de egyelőre nem tiltakozunk ellene, mert sokan önhibájukon kívül csak így tudják azonosítani, miről van szó.)

A VILÁGI MÉDIA A HAGYOMÁNYOS LITURGIÁRÓL

Majdnem két héttel ezelőtt, 2009 november 28-án, szombaton a Magyar Nemzet „Hétvégi magazin” című mellékletében megjelent egy cikk, amely a világi médiában elsőként tárgyalta a régi római rítus kérdését megbízható tárgyi előismeretek, hiteles egyházi források és közvetlen személyes tapasztalat alapján. Most, hogy a szöveg bekerült a Magyar Nemzet online archívumába, mi is engedélyt kaptunk rá, hogy ezen a helyen közzétegyük — egyetlen apró módosítással. A megjelent változat ugyanis Joseph Haydnt egy sajnálatos nyomdahibából kifolyólag „nagy barokk zeneszerző”-ként említi, amit alább a cikkíró szándékának megfelelően „nagy bécsi klasszikus”-ra javítottunk.

És ha már Haydnnél tartunk (akit a nyomda ördöge alighanem kellőképpen megbüntetett azért a viszályért, amelyet a káptalani miséinken való megjelenésével fölöslegesen szított), a későbbi polémiák elkerülésére a következő tényeket szeretnénk rögzíteni. Ezt a cikket nem mi rendeltük meg: az újságíró, Pethő Tibor saját magától talált rá a témára, kezdett el járni a misékre és nézett utána a kérdés hátterének. Azt sem mondtuk meg neki, hogy mit írjon és kikről írjon. Kérdéseire válaszolva természetesen kifejtettük mindazt, amit a hagyományos római rítus történetéről és mai helyzetéről gondolunk, ő azonban másokat is megkeresett, más forrásokat is felhasznált, s cikkét ezek alapján szabadon állította össze. Ezt az írást azért tesszük közzé, hogy dokumentáljuk a káptalan első megjelenését a magyar világi sajtóban, és hogy tájékoztassuk azokat, akikhez eddig nem jutott el. Az időzítésnek pedig végképp semmi köze nincs az elmúlt napokban éppen a Haydn-misék megítéléséről támadt vitához: a szerző egyszerűen ma küldte meg a szöveget, amelyet nem szeretnénk bizonytalan ideig még tovább visszatartani.

* * *

RÓMAI RÍTUS
Miképp hallgathatunk misét latinul?
Magyar Nemzet, 2009 november 28., 34—35. oldal

Pethő Tibor

Bár Magyarországon is működik immár húsz éve „lefebvre-ista” katolikus csoport, a régi, tridenti rítusú misét jogaiba visszahelyező 2007-es pápai rendelet elsősorban nem e hívek számára könnyítette meg, hogy latin nyelvű, misztikusabbnak érzett misén vehessenek részt.


Római katolikus papok Isten felé vezetve a közösséget, azaz a híveknek háttal, ismét latin nyelven, sok gregorián ének kíséretében mutatják be a szentmisét egyre több helyen a keresztény világban, így Budapesten a belvárosi Nagyboldogasszony-főplébániatemplomban s több vidéki helyszínen, Vácott vagy Szegeden a ferenceseknél.

Úgy tűnik, kissé alábbhagyott XVI. Benedek két évvel ezelőtt kiadott, a szentmise régi formáját szinte korlátlanul engedélyező rendelkezése körüli vihar. A Summorum Pontificum kezdetű motu proprio, azaz pápai rendelet a hagyományos (úgynevezett tridenti vagy trienti, trentói) liturgiát gyakorlatilag visszahelyezte jogaiba, s püspöki jóváhagyás nélkül engedélyezte gyakorlását az 1962-es misekönyv alapján ott, ahol a hívek csoportja ezt kéri. A pápa lépése nyilvánvaló gesztus volt egyrészt azoknak, akik az egyházon belül a korábban szükséges püspöki engedélyt kijárva ragaszkodtak a II. vatikáni zsinat előtti formához. Másrészt a II. vatikáni zsinatot követően külön utakon járó, majd egy engedély nélküli püspökszentelés miatt 1988-ban kiközösített, kifejezetten konzervatív-fundamentalista Lefebvre érsek alapította csoportot kívánta lépésével közelebb vonni az egyházhoz.

Döntése főleg az olasz és a német főpapság egy részében váltott ki ellenkezést: volt, aki a pápával szembeszegülve egyházmegyéjében megtiltotta a II. vatikáni zsinat előtti régi, jóval misztikusabb forma használatát, mások csak a motu proprio bírálatára szorítkoztak. Albert Malcolm Ranjith, a Vatikán istentisztelettel foglalkozó kongregációjának korábbi titkára egy olasz internetes újság, a Petrus számára nyilatkozva egyenesen zendülésről beszélt, amely néhány bíborost is elért. Legutóbb például az egyik ír egyházmegye, Killala püspökét, John Fleminget kellett kifejezetten utasítani, hogy egyházmegyéjében engedélyezze az 1962-es könyvek szerinti szentmise bemutatását. Ugyanis 2007-ben, a Summorum Pontificum motu proprio megjelenése után az ottani papi szenátus a püspökkel egyetértésben úgy döntött, hogy addig nem engedélyezik a régi rítusú szentmise bemutatását, amíg Róma nem ad választ az egyházmegye kérdéseire a döntés értelmezésével kapcsolatban. A válasz hamar megérkezett, s kimondta: sem a püspök, sem a papi szenátus nincs abban a helyzetben, hogy korlátozzon egy pápai rendelet által biztosított jogot.

A váratlan „zendülésnek” általában több oka van: a főpapok egy része tart a II. vatikáni zsinat határozatainak felülvizsgálatától, azaz az „egyházreform reformjától”. Így a protestánsokkal folytatott ökumenikus párbeszéd lehetetlenné válásától, a kézből történő áldozás és a két szín alatti áldozás visszaszorításától, általában annak a folyamatnak a felülvizsgálatától, amely némileg „modernebbé” tette a hitoktatást, a pasztorációt és az egyház mindennapi működését. A feltételezések szerint az új körülmények között nehezebb lesz fölvetni a papi nőtlenség megszüntetésének, a cölibátus önkéntes vállalásának lehetőségét is.

A kérdéseket azonban nem árt különválasztani, nem feledve, hogy a pápa s az egyházon belül működő, a régi miseformát használó közösségek sem kívánják kétségbe vonni a II. vatikáni zsinat tanítását.

Tény, hogy a régi római miseforma, ha lassan is, de ismertebb s ezzel együtt elismertebb lesz az egyházon belül. Hatását jelzi, hogy magas rangú főpapok egyre gyakrabban használják ezt a formát. Október 18-án például Raymond Leo Burke érsek, az Apostoli Szignatúra prefektusa celebrálta a Szent Péter-bazilikában 1969 óta az első régi rítusban bemutatott főpapi misét. A lyoni egyházmegye új segédpüspökévé pedig azt a Jean-Pierre Batut-t nevezték ki, akinek párizsi plébániája eddig is a régi szentmise egyik legjelentősebb franciaországi központja volt.

Pár hete jelent meg a szentmise méltó végzéséhez segítséget nyújtó vaskos vatikáni kiadvány, immár nem olasz, hanem latin nyelven. Az előszóban a kibocsátó kongregáció prefektusa, Cañizares bíboros egyértelműen leszögezi, hogy a római rítus mindkét formája azonos jelentőséggel bír. A Magyar Kurír című hazai internetes napilap arról számol be, hogy egy nemrég készült olasz felmérés szerint a vallásukat gyakoroló olasz katolikusok 63 százaléka legalább havonta egyszer szívesen venne részt régi rítusú szentmisén — az összes katolikus között ez az arány 33 százalék. A gyakorló (olasz) katolikusok 40 százaléka viszont ennél is gyakrabban, heti rendszerességgel választaná ezt a formát, ha lenne rá lehetősége. Az újság hozzáteszi: egy 2008-as francia felmérés szerint a régi rítusú misék tartását a megkérdezettek válaszai alapján az összes katolikus 31 százaléka támogatná saját plébániáján.

Közben a pápa az úgynevezett lefebvre-ista püspökök kiközösítését is feloldotta, helyzetük azonban ezzel még nem rendeződött az egyházon belül. Külön nehézséget okozott az egyik visszatérő püspök, Richard Williamson holokauszttal kapcsolatos több vállalhatatlan kijelentése, amelyek nyomán a sajtó keltette polémia azt sugallta: a pápa keblére öleli az antiszemitákat. A lényeget figyelmen kívül hagyó hecckampány a párbeszédet is lelassította.

— A „tridenti rítus” kifejezés pontatlan, hiszen azt sugallja, hogy ez a forma a XVI. században jött létre, és így az ellenreformáció bélyegét viseli magán. XVI. Benedek ezzel szemben hangsúlyozza, hogy a római rítus e korábbi gyakorlata egészen Nagy Szent Gergely pápáig vezethető vissza, szöveganyagában pedig túlnyomórészt késő ókori eredetű — mondta lapunknak Rihmer Zoltán jogtörténész, nyelvész, a római katolikus világiakból álló Szent Mihály Laikus Káptalan tagja. Ezt a közösséget, amely egyik kezdeményezője volt a korábbi hagyományos liturgia hazai újjáéledésének, öt évvel ezelőtt a Zeneakadémia egyházzene tanszékének néhány hallgatója és hozzájuk kötődő fiatal értelmiségiek alapították Földváry Miklós István latinista, liturgiatörténész vezetésével. Kérésükre 2006-ban az érseki főhatóság engedélyezte a hagyományos római rítusú szentmisék bemutatását a városligeti jáki kápolnában. A szertartást a Szent Péter Papi Testvérület egy papja végezte, aki Krakkóból havonta egyszer tudott Magyarországra utazni.

A helyzetet alapvetően XVI. Benedek motu propriója változtatta meg. Osztie Zoltán plébános lehetőséget adott a közösségnek, hogy vasárnap délutánonként a pesti belvárosi főplébánia-templomban hagyományos szentmisét celebrálhasson a káptalan papjává lett Kovács Ervin Gellért atya, aki nemrég lett a premontrei rend novíciusa is.

Hagyományos formák szerint mutat be misét a Thököly úti kápolnában egy svájci atya mintegy 50—70 hívőnek. Saját magyar papjuk nincs. Sokuknak már a rendszerváltozás előtt módjukban állt, hogy régi rítusú szentmisére járjanak, például a Lékai bíboros engedélyével a jáki kápolnában működő Varsányi Ferenc atyához, valamint a börtönből 1975-ben szabadult szerzetes paphoz, Szigeti Imre Józsefhez.

Lefebvre érsek közössége először 1990 októberében jelent meg Magyarországon, a követői által alapított Renovandum Mariae Regnum Egyesület pedig 2003-ban vásárolta meg a Thököly úton azt az első emeleti lakást, amelyben kápolnát alakítottak ki, ahol azóta szentmisét tartanak, de közülük néhányan — ha nincs más lehetőségük— a belvárosi főplébánia-templom hagyományos miséire is eljárnak. Tőlük független az a feltehetően Itáliából működtetett magyar nyelvű ultrakonzervatív honlap, amely kemény, olykor kíméletlenül elutasító modorban lép fel a „nem hagyományhű” katolikusokkal szemben. Az utóbbi időben már a kritizálandók körébe sorolja a lap a Szent Mihály Laikus Káptalant is, hiszen a belvárosi szertartásokon a Haydn-év jegyében gyakran hallható a nagy bécsi klasszikus egy-egy miséje is, világi kórusok előadásában. Ez pedig — a honlap szerint — az ilyenkor egybegyűlők nagy száma miatt is profán koncertélménnyé „züllesztheti” a szentmisét. Ám igazán ultrakonzervatív-fundamentalista katolikus formációk, így a pápai trón üresedését valló sedevacantista vagy több ellenpápát is választó konklavista csoportok nincsenek jelen hazánkban.

— Magyarországon viszonylag kevés azoknak a hívőknek a száma, akik kötődnek a régi liturgiához — mondta lapunk kérdésére Bosák Nándor debrecen-nyíregyházi megyés püspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia liturgikus bizottságának elnöke.

Közülük egyeseket a nosztalgia motivál, és vannak olyanok, akiket a régi formák iránti vonzódás vezet, miközben elégedetlenek az egyház jelenlegi liturgiájával. XVI. Benedek pápa szándéka az volt, hogy ezeknek az óhajoknak helyes irányt adjon. Egyrészt világossá tette, hogy a II. vatikáni zsinat rendelkezései szükségesek voltak, alapjában helyes irányt jelölnek, s a jelenlegi liturgia a rendes formája a katolikus istentiszteletnek. Másrészt helye van az egyházban annak a liturgikus örökségnek is, amelyet az úgynevezett „tridenti forma” képvisel. De nem azért, hogy a kettőt szembeállítsák egymással, hanem ezért, hogy egymás számára inspirációt jelentsenek. Voltak, akik fundamentalista nézeteik igazolásaként értelmezték a motu propriót, s ezzel, bizony, ártottak a célnak. Mások attól féltek, hogy további bizonytalanságot okoz a liturgikus életben. Arra a kérdésre, miként lehet segíteni a régi, manapság rendkívüli rítus gyakorlását, a püspök ezt válaszolta:

— Néhány helyen biztosítanak erre lehetőséget. Ezt azonban körültekintően kell megoldani. Figyelembe kell venni az igénylők számát, a papok lehetőségeit: az atyák ismerjék a rítust, más feladatukat ne akadályozza, ne zavarja meg a templom rendes liturgikus rendjét. Erre persze már születtek jó megoldások, például a pesti belvárosi főplébánia-templomban.

„EGY KATOLIKUS TRADICIONALISTA KÖZÖSSÉG FORMÁLÓDÁSA”

Sajátos környezetben volt szó tegnap a káptalanról és a hozzá kötődő, budapesti gyülekezetről. Déri Balázs, egyéb tevékenységei mellett a budapesti misék rendszeres orgonakísérője, egy felekezetközi vallástudományos-teológiai konferencián (saját honlapja itt található) elemezte a vallásszociológia szempontjai szerint, kellő objektivitással, de érintettségét sem tagadva a közösség sajátos összetételét, mentalitását, gyökereit, helyét a magyar és a nemzetközi tradicionalizmus világában. Az írott változatot a szerző egyetértésével közzétesszük, amint végleges alakját elnyeri. (A jelenlévők a kérdések, hozzászólások alapján leszűrhették, hogy a mai magyar katolikus teológusok körében milyen mértékű a tájékozatlanság a hagyományos liturgia történeti helyzetét illetően: többek előtt megközelítőleg sem világos, hogy milyen viszonyban volt a Tridenti Zsinat utáni liturgia a korábbiakkal, sem az, hogy milyen mértékben és módon változott meg ugyanez a liturgia a II. Vatikáni Zsinatot még megelőző reformok hatására, amelyek az ún. ’62-es állapotokhoz vezettek. Nekik és minden érdeklődőnek ismét csak ajánlani tudjuk az erről szóló, korábban már idézett összefoglalást.)

Az előadás összefoglalója

„XVI. Benedek pápa 2007. július 7-én újraszabályozta a római liturgia régebbi formájának (usus antiquior) használatát, s ennek, valamint a II. Vatikáni Zsinat liturgikus újításai által létrejött szertartásnak (a novus ordónak) a viszonyát egymáshoz. A Summorum Pontificum a «régi római» vagy «tridenti» rítusú liturgiát mint «rendkívüli formát» egyenjogúvá tette az utóbbi években kialakult rendes formával. A «tridenti» rítus a római rítus egy változata, úgy, ahogyan az a XVI. századtól kezdve elterjedt és használatos volt. II. János Pál pápa 1988-as Ecclesia Dei motu propriója révén, szigorú engedélyezési eljárásokhoz kötve egyre több helyen törvényesen is bevezethették a régi rítust, így kezdhette el működését néhány éve a budapesti belvárosi plébániatemplomban a jelenleg legrendszeresebb liturgikus életet megvalósító régi rítusú közösség. A közösség magját olyan értelmiségi fiatalok alkotják, akiknek döntésében teológiai és lelkiségi igények, orthodox vagy más hagyományos keresztény rítusok megismerése, kulturális és zenei meggondolások vegyesen fordulnak elő. Hozzájuk csapódnak a régi rítus idősebb hívei és további érdeklődők. Az előadás az egyéni tapasztalatok mellett kérdőíves fölmérésen és néhány interjún alapul [ezek az előzetes tervvel szemben végül nem készültek el, de idővel sor kerülhet rájuk]. Megpróbálja megragadni egy alakuló közösség indítékait, önazonosságának jellemző pontjait, kapcsolatait a külföldi s hazai régi rítusú mozgalommal, jellegzetességeit azokhoz viszonyítva, s helykeresését az egyházi közegben.”

KÜLFÖLDI VISSZHANG

A Szent Mihály Laikus Káptalan magyarországi működése egy szélesebb nemzetközi mozgalomba ágyazódik, amelynek célja a katolikus önazonosság újrafelfedezése és megerősítése, elsősorban a szent liturgia körében és annak rendszeres végzése által. Ezzel a céllal a világ számos pontján indultak alulról szerveződő kezdeményezések, amelyek a modern kommunikáció lehetőségeivel élve egyre intenzívebb kapcsolatra lépnek egymással. Az egyházi és liturgikus információk különféle — főként világhálós — forrásaira bejegyzéseinkben mi is rendszeresen hivatkozunk. Időnként ennek a fordítottja is előfordul: amikor rólunk adnak hírt a nyelvünket nem ismerő külföldi érdeklődőknek. Ez történt néhány napja, amikor az egyik legjelenetősebb ilyen fórum, a New Liturgical Movement (NLM) portál saját indíttatásból rövid beszámolót közölt rólunk az új káptalani tagok Szent Mihály-napi beöltözése alkalmából.

A fokozódó nemzetközi érdeklődés bátorítást ad a további munkánkhoz, ugyanakkor példaként való bemutatásunk az ezzel járó felelősségre is figyelmeztet. Az NLM felkérésére nemsokára saját írásokkal lépünk a külföldi nyilvánosság elé, amelyek a káptalan történetéről és tevékenységéről, a hagyományos liturgia magyarországi helyzetéről és a liturgikus megújulási mozgalom szellemi-kulturális hátteréről fognak szólni.


POST SCRIPTUM:

Az NLM beszámolóját október 16-i hírei között átvette egy spanyol honlap, az Una Voce Málaga, amelyet már csak azért is ajánlunk olvasóink figyelmébe, mert rövid és informatív híradásaival jelenleg a legszélesebb panorámát nyújtja a katolikus hitet és liturgiát érintő eseményekről. A néhány soros szövegek (és gyakran a forrásukra mutató hivatkozások) mellett mindig egy-egy kép is található, így a honlapot azok is élvezettel böngészhetik, akik kevésbé járatosak a spanyol nyelvben.

A 'THE REMNANT' A HAGYOMÁNYOS LITURGIA MAGYARORSZÁGI FÖLELEVENÍTÉSÉRŐL

Az Egyesült Államokban kiadott és a hagyományos katolikus értékeknek elkötelezett, 'The Remnant' című lap legújabb száma cikkben foglalkozik a régi rítussal kapcsolatos magyarországi fejleményekkel, köztük a káptalan tevékenységével és a sajátos helyzet előzményeivel, okaival, nehézségeivel, kilátásaival. A szöveg az újság internetes kiadásában is olvasható.