BARSI BALÁZS A MAGYARSZÉKI KÁRMELBEN

A mai napon P. Barsi Balázs OFM a hagyományos római rítus szerint mutatott be énekelt szentmisét a magyarszéki kármelita nővérek Mindenszentek-kolostorában. (A fönti kép nem ott, hanem a sümegi ferences templom főoltáránál készült a közelmúltban.) Balázs atya Kovács Ervin, majd Lipovszky Gergely után harmadikként végezte itt a régi liturgiát konventuális szinten, a nővérek kifejezett kérésére.

A kolostor szertartási életét és annak alakulását egyébként több szempontból is példaértékűnek mondhatjuk, és alább kiemelt vonásai rokonnak mondhatók azzal a hozzáállással, amelyet Barsi Balázs tanúsít a kérdésben. Ma a liturgikus igényességre való törekvés során leginkább két esettel találkozhatni. Az egyik az, amikor csak észrevétlenül, folyamatos ellenállás mellett, kompromisszumról kompromisszumra haladva sikerül túllépni a rossz beidegződéseken és meghonosítani az Egyház ősi hagyományának legalább egyes elemeit. Ez azzal a veszéllyel jár, hogy a jótékony változások kezdeményezője elveszti „első szeretetét”, nem látja együtt, teljességében azt az állapotot, amelyet a részeredmények elővételeznek, és mintegy szem elől téveszti a vezérlő csillagot, amely erőfeszítéseinek értelmet ad. Sokan szembesülnek ezzel olyan papok, kántorok, sekrestyések vagy ministránsok, akik magányos harcosként igyekeznek javítani az új liturgia hazai állapotán. A másik eset többnyire ránk, a hagyományos rítus híveire jellemző. Megbabonázva a tapasztalattól, amelyet a római liturgia újrafölfedezése jelent, mindent nagy hirtelenséggel és türelmetlenséggel akarunk helyreállítani, sokszor alig törődve azzal, hogy rombolni könnyű, sőt a dolgok természete, hogy rombolás nélkül, a puszta közönyösség mellett is gyorsan hanyatlásnak indulnak, építeni viszont nehéz, idő- és energiaigényes feladat. Céljainkat világosan meg tudjuk fogalmazni, de kimondva vagy kimondatlanul elvárjuk, hogy azokat a körülöttünk lévők velünk azonos ütemben és világossággal ismerjék föl és kövessék – ezzel szinte attól az érési és gondolkodási időtől fosztjuk meg őket, amely nekünk évekkel vagy évtizedekkel ezelőtt magától értődően megadatott.

A kármelita nővérek közössége nyilvánvalóan nem liturgikus preferenciák alapján szerveződött, mégis úgy tűnik, őszintén és elfogulatlanul sajátítja el a legjobbat abból, amit megismer és ami számára elérhető. Zsolozsmáját 2008 ősze óta fokozatosan közelíti az ősi kármelita hagyományhoz, minden erőltetettség nélkül, a lelki, intellektuális, életmódbeli, nyelvi és zenei lehetőségeket fokozatosan, finoman alakítva hozzá. A liturgia nem válik elszigetelt kihívássá, hanem a monasztikus életmód és a belső imádság éltető közegében formálódik, re-formálódik a szó valódi értelmében. Semmi sietség, semmi nyoma annak az idegességnek, amelyet mi, az ünnepélyes liturgikus formákat kedvezőtlen körülmények között és szinte egyik napról a másikra elsajátító világiak oly gyakran érzékelünk magunkban (bár biztosan megvan az értelme ennek az áldozatnak is, és meghozatala a mai helyzetben nem kerülhető el). Mégis, mintegy félévente világosan tapasztalja a vendég, hogy a nővérek zsolozsmázása újabb és újabb fejlődési fokokon van túl: mögötte koncepció, igényesség, teljességre törekvés húzódik meg. A szentmisét a környékbeli, a vendégként ott tartózkodó vagy a meghívott papok a maguk sokszor gyökeresen eltérő celebrációs stílusában mutatják be (hetente egy alkalommal egyébként görögkatolikus szertartás szerint). A nővérek mindegyiküket szeretettel és türelemmel fogadják, érezhetően nem viszonyulnak hozzájuk kritikusan, jóllehet ők maguk egyértelmű liturgikus érzületről tesznek tanúságot gesztusaikkal, a szentmisék előkészítésével és azzal, amit és ahogyan énekelnek. Ebből az állapotból azután valóban ünnepként bontakozik ki a kevés hagyományos rítusú alkalom – ahelyett, hogy feszültséget teremtene.

Adja Isten, hogy akik igaz lelkülettel szolgálnak Neki, megtalálják a lelkületüknek legmegfelelőbb jeleket, és hogy azok, akik e jeleket megtalálták, szert tegyenek a hozzájuk illő lelkületre!

POST SCRIPTUM

Utólag értesültünk, hogy Barsi Balázs a szentmisét nem tudta megtartani, mert tervei ellenére kénytelen volt már az előző este elutazni a kolostorból. A bejegyzést ennek ellenére nem töröljük, mert a benne foglaltak hitelesen írják le mind az ő, mind a nővérek magatartását, elkötelezettségét.

BARSI BALÁZS A HAGYOMÁNYOS LITURGIÁRÓL
(INTERJÚRÉSZLET)

Ez év ádventjére jelenik meg Telek Péter-Pálnak Barsi Balázzsal készített interjúkötete „Énekemmé lettek igazságaid” címmel. Az alábbi előzetest a kecskeméti hagyományos rítusú közösség honlapja közölte a kötet szerkesztője jóvoltából; eredetijét ld. itt.

– Amióta ismerlek, mindig is megkülönböztetett szeretettel viseltettél az Anyaszentegyház liturgiája, kétezer éves liturgikus örökségünk iránt. Mit jelent számodra, hogy a pápa úr, XVI. Benedek rendelkezése alapján ismét lehet misézni az ősi római miserítus mint „a római rítus rendkívüli formája” szerint?

– A pápa úr rendkívül bölcs döntésének tartom, melyet egészen bizonyos, hogy a Szentlélek sugalmazására hozott. Egyébként az ősi rítus eddig sem volt érvénytelenítve, csak az új liturgia bevezetésével háttérbe szorult, végzését külön vatikáni engedélyhez kötötték. A hivatkozási alapként folyton emlegetett II. Vatikáni Zsinaton végig a régi rítus szerint miséztek, és a máig érvényben lévő zsinati dokumentumokban megfogalmazott elvek sokszor köszönő viszonyban sincsenek azzal a gyakorlattal, amit sok helyütt, főleg Nyugat-Európában új liturgia címén művelnek. Meg vagyok győződve arról, hogy Benedek pápa rendelkezése a zsinat utáni fejlemények után egy nélkülözhetetlen kiegyensúlyozó lépés, mely megteremti a további szerves fejlődés, az igazi liturgikus megújulás lehetőségét.

– Vannak az Egyházban, akik úgy tekintenek a régi rítus újbóli hivatalossá tételére, mint egy agg főpap nosztalgiázására, és titkon azt remélik, vele együtt ez az anakronisztikus kezdeményezés is el fog tűnni…

– Lehet, hogy vannak, akik így gondolkodnak, de nem tudom, az ilyenek mennyiben nevezhetők katolikusnak, vagyis egyetemesnek. Annak viszont örülök, hogy végre lehetőség nyílik a higgadt és kiegyensúlyozott vitára a liturgia terén. A pápa úr ezzel a rendelkezésével a dialógus korszakát nyitotta meg, és végre nem kell tartanunk a „szentségtörés” vádjától, valamint különböző diszkriminatív címkéktől, ha meg merjük említeni, hogy nemcsak az előző korokban, hanem a II. Vatikáni Zsinat után is követtek el hibákat az Egyházban, és ezeket úgy érdemes megpróbálni kijavítani, hogy bátran merítünk a megelőző ezerkilencszáz év hagyományából. Hála Istennek, egyre több új kutatási eredmény lát napvilágot, és ez lehetővé teszi, hogy árnyalt képet kapjunk a liturgia ezerkilencszáz éves fejlődéséről és a legutóbbi évtizedekben lezajlott változásokról egyaránt. Azt gondolom egyébként, hogy Benedek pápa nem nosztalgiázik, hanem egyházfői felelősségét átérezve, az evangéliumi bölcs gazda módjára cselekszik, amikor régit és újat egymás mellé téve, a két rítus egymásra hatása által szeretné előmozdítani a liturgia és az Egyház megújulását. A ma hívő embere nem a II. Vatikáni Zsinat előtti kor embere, aki alig várja, hogy anyanyelvén hallja Isten igéjét és értsen valamit a miséből – ő már nem kiskorú, nem „laikus” többé; Isten szent népének, királyi papságának tagjaként határozza meg magát, alkalma nyílik a tevékeny részvételre, mégis sokszor hiányérzete van az újfajta misén, és valami mélyebbre vágyik a liturgiában. Nem is beszélve arról a temérdek fiatalról, akik csak úgy szomjaznak a transzcendenssel való találkozásra. Miért kellene ezért az ortodoxiához vagy pláne keleti vallásokhoz fordulniuk, amikor a római Egyházban is megvan rá a lehetőség, mindennél jobban a szentmise évezredes liturgiájában? A közkeletű tévhittel ellentétben ez a miseforma nem középkori vagy pláne ellenreformációs találmány, hanem a kereszténység kezdeteitől folyamatosan kibontakozó liturgia, Nagy Szent Gergely pápa, a Tridenti Zsinat és a II. Vatikáni Zsinat miséje. Hiszem, hogy a papok és hívek üdvére válik, ha újra felfedezik és jobban megismerik.

– Nem érzed úgy, hogy a kétféle, egymástól nyelvben, mozdulatokban és egyéb jelekben is meglehetősen különböző miseforma ütközik benned?

– Nem, ütközésről nincs szó, legfeljebb súrlódásról. Tény, hogy az 1969-es misekönyv a jelek szintjén törést hozott, de az érvényesség szintjén nem. A pápa úr ezért hangsúlyozza, hogy egyetlen rítus kétféle formájáról van szó, melyek mostantól élő kölcsönhatásba léptek egymással. Szent Péter utódjának kifejezett szándéka, hogy előbb-utóbb ismét egyetlen miseforma legyen, de azt nem íróasztal mellett ülve, a meglévő szövegek összeollózásával vagy pláne újak költésével, saját liturgikus fantáziánk alapján kell megszerkeszteni, hanem az egyetlen római rítus jelenlegi két formáját hűségesen kell végezni, a többit pedig nyugodt szívvel a teremtő Lélekre bízni. Hiszem, hogy szép fokozatosan majd nyilvánvalóvá válik, hogy mi az, ami a Lélek sugallatára, s mi az, ami csupán az emberi psziché termékeként került be a liturgiába, különös tekintettel azokra a „modern” dolgokra, melyeket néhány évtized múlva mindannyian elviselhetetlenül avíttnak, unalmasnak és idegennek érzünk, s melyeket a keresztény kultusz előbb-utóbb ki is fog vetni magából. Ami engem illet, mióta az ősi formát behatóbban ismerem, az új forma szerinti misében lehetőség szerint azt választom, ami a kontinuitásra utal, és ahol nincs előírva, hogy mit hogyan kell tenni – például a tömjénezés esetében –, ott a régit követem. Ugyanakkor a régi forma szerinti misében mindazt magyarul mondom, amit csak lehet. Az a tapasztalatom, hogy így kézzelfogható lelki közelségbe kerülök az Anyaszentegyház szent papjaival Nagy Szent Gergely pápától John Henry Newman bíboroson át Pio atyáig, és az új liturgia szerinti misét is más lélekkel mutatom be minden áldott nap. A sümegi templomban vasárnapról vasárnapra tapasztalom, hogy a liturgia objektív lelkisége milyen vonzerővel bír. Akik részt vesznek a misén, ott valami olyat tapasztalnak, ami túlmutat rajtam és minden emberi mutatványon. Ifjú papok és értelmiségiek keresnek meg egyre többen, mert a tiszta forrás vizét ízlelik meg az élő liturgikus hagyományban.

– Ha ez ennyire egyértelmű, akkor miért van annyi liturgikus visszaélés?

– Az antiliturgikus, hanyag és méltatlan misézés hátterében általában két dolog húzódik meg. Az egyik az exhibicionizmus, a magamutogatási vágy, mely inkább a fiatalabbakat kísérti arra, hogy hétről hétre valamilyen új liturgikus ötlettel lepjék meg a híveket. Ilyen például az a külföldi gyakorlat, hogy szív alakú, piros lufikat osztanak ki, melyeket a prefáció kezdetén, arra, hogy „Emeljük föl szívünket” – „Fölemeltük az Úrhoz”, elengednek, s azok ott maradnak szépen a templom mennyezetére tapadva, egyszer s mindenkorra elvágva a lehetőségét is annak, hogy a hívek megértsék, mit jelent a szívünket Istenhez felemelni. A másik pedig a papi lustaság, mely az évek előrehaladtával mindannyiunkat egyre jobban fenyeget. Erre példa egy nálunk is elterjedt – ma már hála Istennek visszaszorulóban lévő – szokás, hogy a főcelebráns a kifejezett előírás ellenére sem vesz fel miseruhát. Ha rákérdeznek, miért nem, próbál rá valamiféle magyarázatot adni, de valójában azt gondolja, hogy a melegben ugyan mi szüksége volna még egy ruhadarabra. Így válik a liturgia az egyéni komfortérzet, kényelmesség függvényévé. A régi rítusban az ilyen elhajlások és arányeltolódások elképzelhetetlenek. A rubrikák pontos betartása megóvja a papot attól, hogy úgy tekintse a liturgiát, mint saját egyéni áhítatának vagy kreativitásának eredményét, és hogy a legszentebb misztériumok ünneplését kiszolgáltassa aktuális hangulatának, közérzetének. Ezért is tartanám elengedhetetlenül fontosnak, hogy minden latin rítusú papnövendéknek meg kelljen tanulnia a régi rítus szerinti misézést, és akár vizsgát is tenni belőle, még akkor is, ha esetleg soha életében nem fog eszerint misézni. Egy teológiát tanuló kispapnak dogmatikából sem elég egy hittételt a mai, legújabb megfogalmazásában tudnia, hanem bizony a történeti fejlődését is ismernie kell – ugyanez fokozottan érvényes a liturgiára, hiszen ősi tétel a lex orandi-lex credendi, az imádság és a hit szabályának egysége.

– Nincs igazuk azoknak, akik szerint annál igazibb a szentmise, minél inkább hasonlít Jézus utolsó vacsorájához?

– Ez egy hangzatos, de teljességgel tudománytalan állítás. A kezdetekhez visszatérni kétezer év történelmét figyelmen kívül hagyva egyrészt lehetetlenség, másrészt viszont az Egyház szerves fejlődésének és a Szentlélek folyamatos működésének tagadása is lenne. Hogy az apostoli korban hogyan miséztek, pontosan nem tudjuk, de az biztos, hogy nem másolták az utolsó vacsorát – a zsidó apostolok esetében teljes képtelenség is lett volna, hogy a húsvéti rítust más napokon megismételjék –, és az Eucharisztiát kezdettől fogva mint Krisztus megváltó művének foglalatát ünnepelték. Márpedig nem tudom elképzelni, hogy Krisztus hagyta volna, hogy Egyháza kétezer esztendőn át félreértésben legyen. A Szentlélek nem „sztrájkolt” pünkösdtől egészen a II. Vatikáni Zsinatig, hanem mindvégig hatással volt a liturgia formálódására. Ezért nem az a helyes, ha megpróbáljuk lecsupaszítani a liturgiát, elég, ha csak attól sikerül megszabadítani, ami nem szerves fejlődés eredményeként alakult ki benne, hanem önkényes változtatások következtében rakódott rá, és akkor felragyog az, ami igazán lényeges. Azt hiszem, az Egyház megújulásának egyik, ha nem a legfontosabb eszköze éppen az, hogy az Eucharisztia végtelenül törékeny, finom és gyöngéd misztériumát ismét a középpontba helyezzük. Kisöpörjük a templomokat, rendbe tesszük a tabernákulumokat, a misét megtisztítjuk minden giccstől, öncélú művészieskedéstől, érzelgősségtől, magamutogatástól, divattól. Így tudjuk csak valóban beengedni Jézust az életünkbe, mert nem ő hasonul a mi természetünkhöz, mint a szent színek: a kenyér és a bor, hanem ő akar minket a szentáldozás által saját isteni természetéhez hasonítani.

CIKK A HAGYOMÁNYOS RÓMAI RÍTUSRÓL

Nemrég adtunk hírt róla, hogy Barsi Balázs ferences atya, sümegi házfőnök az ottani kegytemplomban havonta végzett engesztelő votív miséit ezután a római rítus rendkívüli formájában fogja bemutatni. Mivel a hagyományos római liturgiáról a mai katolikusok nagy részének nincsenek sem közvetlen gyakorlati tapasztalatai, sem pedig elméleti és történeti ismeretei, a zarándokok és a helyi hívek tájékoztatására Földváry Miklós István, a Szent Mihály Laikus Káptalan dékánja egy elemző írást publikált a Sümegi Ferences Naptár legújabb számában A hagyományos (ún. tridenti) liturgia címmel, amely a napokban az interneten is elérhetővé válik (a négyrészes sorozat első két darabja itt és itt olvasható). A szöveg a katolikus hitet és az új liturgiát ismerő híveknek íródott, ezért nem általános és alapinformációkat közöl, hanem a régi liturgia újraéledésének mélyebb kérdéseivel foglalkozik, megvilágítva a történeti előzményeket és eloszlatva néhány elterjedt félreértést.
Szeretettel ajánljuk olvasóink figyelmébe.

RÉGI RÍTUSÚ ENGESZTELŐNAPI SZENTMISÉK SÜMEGEN

A sümegi ferences kegytemplomban szokásosan minden hónap 12-ről 13-ra virradó éjszaka engesztelő virrasztást tart a népes zarándoksereg szentmisékkel, zsolozsmával és a népi áhítat más imádságos megnyilvánulásaival. A jövőben P. Barsi Balázs OFM az ilyenkor esedékes, éjszakai votív Mária-miséket rendszerint a hagyományos latin szertartás szerint tervezi tartani. Ezzel Sümeg is csatlakozik azokhoz a településekhez, amelyek Magyarországon havonként teszik lehetővé nyilvános szentmise látogatását ebben a formában.

(A kegytemplomot ábrázoló, fönti képet Orbán Domonkos fotóművész-egyházzenész a júniusi televíziós fölvétel idején készítette.)

MISEFÖLVÉTEL AZ INTERNETEN

A Gloria TV jóvoltából immár az interneten is megtekinthető P. Barsi Balázs OFM június 14-i hagyományos rítusú szentmiséjének televíziós fölvétele: http://hu.gloria.tv/?media=30596.


POST SCRIPTUM 1 (2011 szeptember):

Barsi Balázs atyának a sümegcsehi Newman-templomban bemutatott, régi rítusú szentmiséjének felvétele időközben lekerült a Gloria.tv videómegosztóról, 2011 szeptemberétől azonban jó felbontásban, helyes képaránnyal, hozzászólási lehetőséggel, valamint a hozzá tartozó magyarázó riport vágatlan formájával az alábbi oldalon érhető el: http://metanoia.hu/tridenti_mise.


POST SCRIPTUM 2 (2012 augusztus):

Úgy tűnik, ez a misefölvétel lassan olyan kalandos utat kezd bejárni, mint maga a hagyományos római liturgia, amelyet ábrázol. Az előbbi Post Scriptumot nagyjából egy évvel később azzal kell korrigálnunk, hogy a metanoia.hu honlapra föltett misefölvétel ott többé nem található meg, közben azonban ebban a formájában (jobb minőség, helyes képarány) visszakerült a Gloria.tv-re, s ugyanígy járt Balázs atya teljes interjúja is. A két videoanyag tehát pillanatnyilag az alábbi helyeken érhető el:

Barsi Balázs atya 2009 június 14-i régi rítusú szentmiséje
http://gloria.tv/?media=291237

Barsi Balázs atyának a szentmise után adott interjúja
http://gloria.tv/?media=281476

FR. BARSI BALÁZS OFM A RÉGI RÓMAI RÍTUSÚ SZENTMISÉRŐL

Amint arról korábban hírt adtunk, a Magyar Televízió M1 csatornája 2009 július 12-én, vasárnap délelőtt 10.30-kor sugározta azt a Sümegcsehiben rögzített szentmisét, amelyet 2009 június 14-én Barsi Balázs atya mutatott be a római rítus rendkívüli formájában. A szertartás után a Katolikus Krónika interjút készített Balázs atyával, aki még a liturgia hatása alatt állva fogalmazta meg érzéseit és gondolatait a hagyományos római rítussal kapcsolatban. A műsor első 16 percében elhangzó interjú
az MTV videótárában megtekinthető.

P. BARSI BALÁZS
ELSŐ NYILVÁNOS SZENTMISÉJE
A RÉGI RÍTUS SZERINT

Fr. Barsi Balázs OFM, a mai magyar katolicizmus talán legelismertebb egyházi szónoka és lelki írója ma először misézett a hagyományos római rítus szerint. A szertartásra 2009. június 14-én, a pünkösd utáni második vasárnapon, reggel fél 8 órai kezdettel került sor Sümegcsehiben, a John Henry Newman bíboros tiszteletére emelt kis templomban. A több hónapon át, példamutató alapossággal fölkészült celebráns mellett a CLSMA néhány tagja szolgált ministránsként, illetve előénekesként, a liturgikus kórus pedig a Zeneakadémia Egyházzene Tanszékének növendékeiből alakult. Barsi Balázs a továbbiakban legalább heti rendszerességgel kívánja bemutatni a szentmisét a "rendkívüli forma" szerint. (Az NLM angol nyelvű híradását ld. itt.)

(Az általa meghirdetett tanfolyam egyébként biztosan meg lesz rendezve, jelentkezni továbbra is lehet. Jellemző, hogy éppen a magyar klérus egyik legelfoglaltabb tagja vette magának a fáradságot, hogy élve a Szentatya által fölkínált lehetőséggel, több évtizedes megszokások ellenében elsajátítsa a "tridenti" rítus celebrálását.) Az alkalomról Téglássy Ferenc szerkesztő-rendező és stábja filmfölvételt is készített, amelyet a Magyar Televízió M1 csatornáján idén július 12-én, vasárnap délelőtt 9 és 12 óra közötti műsoridőben fognak levetíteni, várhatóan egy interjúval kiegészítve.