VESPERALE CARMELITANUM IV.

E g y e s z s o l t á r v e r s e k é r t e l m e z é s e

Itt kell kitérnünk azokra a zsoltárokra és zsoltárversekre, amelyek erőszakos, gyűlölködő vagy átkozódó tartalmukkal első olvasásra megütközést kelthetnek, ezért a Liturgia Horarum szerkesztői kihagyták őket a megreformált zsolozsmából. A vesperás anyagában öt ilyen szakaszt találunk. Tekintettel arra a kockázatra, amelyet a kánoni szöveg akár indokoltnak látszó módosítása vagy megválogatása jelent, illetve föltételezve a Szentírás szövegében és magyarázatában való nagyobb elmélyülést, nem követtük ezt az eljárást. Tettük ezt azért is, mert a zsoltárokat ebben a csorbítatlan formában imádkozták Krisztus, az apostolok és az előttünk élt zsidó és keresztény nemzedékek, és ők sem idegenkedtek ajkukra venni e részleteket. Megfogalmazásaikban számunkra is az a történelem és az a mentalitás elevenedik meg, amelybe a kinyilatkoztatás beletestesült, sőt megmutatják, hogy a zsolozsma az egész Egyház, s benne az egész teremtett világ imája, amelyben az ember legalantasabb rétegei is megjelenhetnek. Hiszen ki merné állítani, hogy mindenestül mentes attól az érzülettől, amely ezekben a sorokban kifejeződik? A zsolozsma ezt a teremtésben és a történelemben meglévő sérülést nem elhallgatja, hanem Isten gyógyító jelenlétébe viszi.

A zsoltárok elsődleges, betű szerinti értelmén túl ugyanakkor ott van az a misztériumos értelem, amelyet az egyházatyák és a későbbi korok exegétái annál ékesszólóbban ragadtak meg, minél nagyobb kihívást jelentett egy-egy részletet megérteni vagy keresztény összefüggésbe helyezni. Hogy a „kihagyandó” zsoltárversek könnyebb befogadásához hozzájáruljunk, patrisztikus értelmezői hagyományukat alább röviden összefoglaljuk.

Ítéletet tesz a nemzetek között, a holttesteket halomba gyűjti (implebit ruinas), összezúzza fejüket a széles harcmezőn (capita in terra multorum).

A 109. zsoltár 6. versében a magyar zsoltároskönyv a Neovulgatát, és rajta keresztül a bevett héber olvasatot követi: az Úr „a holttesteket halomba gyűjti”, és „a széles harcmezőn” zúzza össze sokak fejét. Az egyházatyák a zsoltárnak ezt a szakaszát Krisztus második eljövetelére vonatkoztatják: így Remesianai Nikétas a Hitvallásról írt magyarázatában kifejezetten is utal az örök üdvösség, illetve kárhozat ítéletére e szöveggel kapcsolatban. A holttestek összegyűjtése ebben az értelmezésben maga a valaha élt emberek összegyűjtése a végső számadásra, a sokak pedig (de nem mindenki) a bal felől állítottak, a kárhozottak serege.

A görög-latin hagyományban azonban nem holttestek, hanem — a magyar „hulla” és a latin cadaver szóhoz hasonlóan — lehullott dolgok, omladékok, romok szerepelnek (ptómata/ruinæ), amelyeket az Úr nem összegyűjt, hanem betölt (plérósei/implebit), azaz fölépít. E látszólagos ellentmondást a romok és fölépítésük közt Szent Ágoston így magyarázza: Krisztus mindent fölforgató megjelenése semmit nem hagy változatlanul. Ő a szegletkő, de az a kő is, amely összezúzza, aki belebotlik vagy akire ráesik. Aki ellene szegül vagy gőgösen várja eljövetelét, az mintegy tornyot épít magában, de ez a torony összeomlik, azaz rommá válik Krisztus megjelenésétől. Mégis jó neki összeomolnia, mert a töredelmes, alázatos embert Krisztus azért rontja le, hogy romjait betöltse, azaz új emberré építse föl. Ennek az értelmezésnek hatása alatt áll a következő félvers is. A görög-latin szöveg a „széles harcmező” helyett „sokak fejéről a földön” (kephalai epi gés pollón/capita in terra multorum) beszél. Az értelmezés az előző sor hatása alatt áll: a földön, azaz ebben a világban a fej mint az ember legmagasabban lévő testrésze a toronyszerű, felfuvalkodott állapot képe. Összezúzása a rommá válással egyenlő. Amint az egyházatya mondja: „Jobb itt összezúzott fejjel alázatosan járni, mint felszegett fejjel hullani az örök halál ítéletébe.”

Ne felejtsd, Uram, Édom fiait, ne felejtsd Jeruzsálemnek napját, mikor azt kiáltozták: Pusztítsátok el, pusztítsátok el őt alapjáig! Babilonnak pusztító leánya, boldog, aki megfizeti néked, amit nekünk tettél. Boldog, aki kisdedeidet megragadja, és a kősziklához csapja.

A 136. zsoltár 7–9. verse talán a legnehezebben fogadható el a keresztény érzületnek: a kisdedek kősziklához csapásának nyers erőszakossága szinte elborzasztja az imádkozót. A keresztény exegézisnek azonban alaptétele, hogy a Szentírás azon versei, amelyek betű szerinti értelmükben nem egyeztethetők össze a hit és az erkölcs alapvető tételeivel, mélyebb, rejtett jelentést hordoznak. Eszerint Édom fiai e világ fiainak felelnek meg, Jeruzsálem lerombolásának képe pedig a vértanúk korát idézi föl, amikor Édom fiai Sion leányának, az Egyháznak elpusztítására törekedtek. Babilon — elterjedt magyarázata szerint — rendezetlenséget, zavarodottságot jelent, Babilon leánya pedig az, aki e világ foglyává vált, miután megszűnt Jeruzsálem leányának lenni. A kisdedek — a szövegek nem általában gyermekekről, hanem kicsinyekről (népia/parvuli) beszélnek — Órigenés és Szent Ambrus szerint a rossz csírái. A kísértésről és bűnről vallott ősi felfogás szerint ugyanis a rossz csak fokozatosan jut érvényre, a lelki Babilonnak való foglyul esés a puszta gondolat, a gyönyörködés, a beleegyezés, a kimondás és csak ezután a tett révén következik be, sőt az egyszer megcselekedett bűn sem azonos a szokássá lett bűnnel. Ezeket az első zavaros gondolatokat rendeli a zsoltár az értelem és igazság kősziklájához csapni, a lelki kőszikla pedig maga Krisztus.

Bárcsak elvesztenéd, Isten, a bűnösöket, távozzatok tőlem, vérengző emberek, kik tefelőled gonoszul szóltak, és hiúságukban fölkelnek ellened (accipient in vanitate civitates tuas)! Ne gyűlöljem, Uram, a téged gyűlölőket, és ne irtózzam-e a téged támadóktól? Tökéletes gyűlölséggel gyűlölöm azokat, és nekem ellenségeim lettek.

A 138. zsoltár 19–22. versének értelmezéséhez nincs szükség ilyen összetett szimbolika alkalmazására. A zsoltáros itt a bűnösök, a vérengző emberek, Isten ellenségei elvesztését kívánja, és megvallja velük szemben érzett irtózatát és gyűlöletét. A zsoltárok érzékletes, minden elvontságtól távol álló nyelvezetét ismerve senki nem csodálkozhat, hogy a szöveg elmulaszt különbséget tenni bűn és bűnös között. Nagy Szent Vazul pedig hangsúlyozza: „Isten éppúgy megadta a hatalmat az értelmes léleknek arra, hogy szeressen, mint arra, hogy gyűlöljön, mégpedig azért, hogy az értelemtől vezettetve szeressük az erényt, de gyűlöljük a bűnt. Olykor lehetséges tehát, hogy a gyűlölet dicséretes legyen.”

Szent Ágoston részletesebben is kifejti e versek jelentését. Az első két vers a föltámadt Krisztus személyében hangzik — a 138. zsoltár a húsvéti mise introitusát adja, és ez a társítás nagy patrisztikus múltra tekint vissza. A héber szöveg alapján óhajtó módban fordított állítmányoknak a görög-latin Szentírás következetesen jövő időt feleltet meg, így a kérések kijelentésként is olvashatók. A bűnös, vérengző emberek elvesznek, mert gonoszul szólnak; haláluk lelki halál, amely az Istennek való ellenszegülésből fakad. Hiábavalóságukkal elveszejtik a körülöttük levőket: városaikat is (amint a görög és latin változatban található: a magyar szöveg itt a héber olvasatot követi). A vérengző ember gyilkos, és gyilkos az, aki gyűlöli felebarátját.

A következő két vers az Egyház személyében szólítja meg a feltámadt Krisztust. Ágoston itt maga is fölveti: hogyan gyűlölheti az ember felebarátját? A választ a „tökéletes gyűlölség” értelme adja meg. Isten arra szólít, hogy ne gyűlöljük a minket gyűlölőket, imádkozzunk a minket üldözőkért, szeressük a mi ellenségeinket. Ám sehol nem olvassuk, hogy Isten ellenségeit, üldözőit, gyűlölőit kellene szeretnünk. Az ember és ember közti gyűlölet mögött és fölött mindenkor ott munkál egy másik, elemibb gyűlölet: Isten és a gonosz lélek kibékíthetetlen ellentéte. Ebben a nagyobb küzdelemben, és nem az ember és ember közti gyűlölet szintjén foglal állást az Egyház a maga tökéletes gyűlölségével.

Eleven parázs hullik rájuk, leveted őket a mélységbe, és többé föl nem kelnek. Meg nem állhat a földön, ki nyelvével vétkezik, az álnok embert romlásba hajszolja gonoszsága (virum iniustum mala capient in interitu).

A 139. zsoltár 10–12. versének értelmezéséhez ismét leginkább Ágostonnal kerülünk közelebb. Az „eleven parázs” mély értelmű kép: feketesége miatt a sötétséggel azonos, amely egykor voltunk, de izzása az isteni szeretet tüzének köszönhető. Tüzes természetével lángra gyújt, világít, melegít, de egyszersmind pusztít. Ilyen parázs az igaz ember, de minden egyéb is, ami Istentől származik: egyeseknek az élet, másoknak a halál illata; az előző versben említett bűnös tehát az, aki az ilyen parázstól a mélységbe vettetik, és többé föl nem kel.

Aki „nyelvével vétkezik”, az egyházatya szerint azzal azonos, aki nem kedveli a hallgatást, hanem mindig kifelé fordul, tanítani akar. Ezzel viszont föltételezi, hogy tudatlanok is mindig legyenek körülötte, akik tanításra szorulnak. Mivel a tudatlanságot kívánni bűn, jobban kell szeretni a hallgatást, mint a beszédet: a szív belsejébe való visszavonultság kedvesebb, mint a tudatlanság által kikényszerített igehirdetés. Kívül a külső sötétség van, belül viszont a gazda öröme.

Az utolsó zsoltárvers megértésének kulcsa egyes mondatrészek hangsúlyozása: az álnok ember az, akit gonoszsága romlásba hajszol. A gonoszságot a görög-latin szöveg nem tulajdonítja az álnok embernek: általánosságban rossz dolgokat (kaka/mala) említ. Rossz dolgok mindenkit sújtanak, az igazat is, de csak az álnok ember az, akinek romlására lehetnek. Rossz dolgok, sőt külső és belső, saját és idegen gonoszság az igazat is próbára teszik, de romlásba nem hajszolhatják. Így utal vissza a kommentátor az eleven parázsról mondott, hasonló irányú fejtegetésére.

Saját hálójukba esnek a bűnösök, én pedig egymagamban átmegyek (singulariter sum ego, donec transeam).

A 140. zsoltár 10. versének magyarázatáért is Szent Ágostonhoz fordulunk. Az értelmezési keret, mint a panaszzsoltároknál annyiszor, ismét az egyházatyák korában még közeli keresztényüldözések emléke, és a mártírok legfőbb mintája: Krisztus szenvedéstörténete. A háló, amelybe a bűnösök esnek, az ellenségtől állított kelepce. Ágoston, aki a Vetus Latina néven ismert régi latin fordítások valamely afrikai változatát használhatta, az előző vers magyarázatánál nem a „tőr” (laqueus) szót kommentálja, hanem az ’egérfogó’ jelentésű muscipulá-t. A kettőt összevetve megállapítja: az egérfogóba az a bűnös esik, aki jobban szereti a csapdába helyezett ételt, vagyis az evilági életet, mint a szabadságot, vagyis az örök életet, és ennek következtében fogva marad. Ilyenek voltak az elbukottak, a hitet üldözőik nyomására megtagadók. A hálóból ellenben van menekvés: ebbe is beleestek azok, akik nem voltak még erősek Krisztust követni a szenvedésben, de később erőssé váltak. Élükön Szent Péter áll.

Az utolsó sor hozzájuk képest a szenvedő Krisztus személyében szól: mivel szenvedésekor az apostolok is elhagyták őt, egymagában ment át. Hogy hová, arra az evangélium felel, amikor így beszél az Üdvözítő szenvedéséről: „Eljött órája, hogy e világból az Atyához átmenjen.” A latin szövegváltozat azonban lehetővé teszi az egyházatyának a vértanúkra való visszatérést, hiszen eredetileg így fogalmaz: „Egymagamban vagyok én, míg át nem megyek.” A „mígnem” (donec) használata arra utal, hogy miután viszont Krisztus átment az Atyához, nincs többé egymagában. Krisztus szenvedése előtt még az Egyház jövendő sziklája is elbukott: a hálóba esett. A passió azonban sokaknak megnyitotta az utat: ennek erejéből többé nem estek a hálóba, és követték Krisztust, amint átment e világból az Atyához.

VESPERALE CARMELITANUM III.

A vesperále összetétele és forrásai

A jelen kiadvánnyal meginduló sorozat célja, hogy a kármelita zsolozsmát történetileg minden részletében hiteles alakban, de a mai használatot megkönnyítő, modern elrendezésben és tipográfiával adja közre. A kármelita zsolozsmát azonban nem tekintettük olyan régiségnek, amelynek egyedüli hiteles alakját a középkori kéziratok közvetítik, hanem a római rítus és annak jeruzsálemi változata minden jellegzetességét megtartva igyekeztünk érzékeltetni a rendi hagyomány egész történetét. Így a középkori forrásokat következetesen összevetettük újkori megfelelőikkel, a sarutlan ág liturgiájának sajátos alakulása következtében fölhasználtunk római-kuriális forrásokat, tekintetbe vettük a XX. század eleji egyszerűsítések némelyikét és a legújabb idők eredményeit alkalmazva beépítettük a szövegek és a dallamok magyar megfelelőit. Reméljük, hogy így a szervesen fejlődő hagyomány dokumentumát sikerült létrehoznunk. Hogy azonban a tájékozódás szempontjai és a végeredmény eredete is azonosíthatók legyenek, részletesen ismertetjük a vesperále szerkesztésekor követett forrásokat, kezdve a bal oldalakon szereplő latin eredetivel.


Z s o l t á r o k

A hórák alapját a zsoltárok és kantikumok (a vesperálében csak a Magnificat) jelentik. A római zsolozsma székesegyházi eredetű változatainak kezdettől fogva egyetemes vonása, hogy minden vesperásban öt teljes zsoltárt énekeltetnek, mégpedig úgy, hogy a vasárnapi vesperást megnyitó 109. zsoltártól kezdve számsorrendben közlik a teljes pszaltériumot, kihagyva azokat a zsoltárokat, amelyek más zsolozsmahórákban kapnak szerepet. (Az 1–108-ig terjedő zsoltárok alkotják a matutínum terjedelmesebb anyagát.)

A zsoltárok latin szövege a Septuaginta alapján készült, és már Szent Jeromos korára olyan mértékig rögzült a liturgikus használatban, hogy a tudós egyházatya csak rendezte és egységesítette az anyagot, át nem dolgozta. Ez a szöveg terjedt el Psalterium Gallicanum címen az egész latin rítusterületen, míg Jeromos másik, héber-alapú fordítása legföljebb tudós körökben volt ismert. A Septuaginta és az azt követő latin fordítások megkérdőjelezhetetlen tekintélyét egyrészt az adja, hogy ezek a bibliai szöveg legkorábbi fönnmaradt emlékei (jóval korábbiak az első fönnmaradt héber forrásoknál is), másrészt, hogy a keleti és a nyugati írásmagyarázat, homiletika és liturgia ezekre épült a patrisztikus korban és szinte kizárólag azután is, harmadrészt pedig az — és nekünk ez a legfontosabb — hogy nemzedékek sokasága imádkozta át őket. Noha a biblikus tudományok hőskorában számos kritika érte ezeket a fordításokat, a Szentírás katolikus megközelítésével nem lenne összeegyeztethető valamiféle rekonstrukciós szemlélet, amely a szövegek életét az egyedül hiteles eredetitől való elfajzásnak fogja föl, az újabb bibliakritika pedig egyre több esetben tárja föl a görög-latin hagyomány értékét, sőt rehabilitálja egyes, korábban hibásnak ítélt olvasatait.

A jeromosi Vulgata, és benne a Psalterium Gallicanum filológiailag legjobb szövegének a középkorban a párizsi egyetem Bibliája minősült, és ezt vette alapul a javított, 1592-ben VIII. Kelemen pápa által hivatalossá nyilvánított Editio Clementina is. A római liturgikus könyvek ennek szövegváltozatát használták egészen 1945-ig, amikor XII. Pius pápa választható jelleggel engedélyezett egy új, utóbb elhibázottnak értékelt latin fordítást. A Liturgia horarum-ban alkalmazott Neovulgata ehhez képest a hagyományhoz való visszatérést jelentette, újabban pedig mind tudományos, mind hivatalos értelemben visszanyerte létjogosultságát a Psalterium Gallicanum. A vesperáléba is ennek az Editio Clementiná-ból ismert állapotát építettük be, minősége, elterjedtsége és emberemlékezetet meghaladó használata ugyanis nem indokolta, hogy régi kármelita pszaltériumokhoz forduljunk alapvetően ugyanazon szöveg kevés és jelentéktelen változata kedvéért.

A zsoltárokat a magyar helyesírás elveihez közel álló, saját központozással láttuk el. A recitációhoz szükséges versbeosztást az újkori breviáriumokkal összhangban alakítottuk ki, a zsoltárverseket tagoló mediációkat (*) és flexákat (†) viszont bencés típusú — ténylegesen ciszterci — breviáriumokból vettük át, mert a római könyvek az utóbbiakat nem tartalmazzák. Ha a sorokat kénytelenek voltunk megtörni hosszúságuk miatt vagy azért, mert a magyar szöveggel való tipográfiai megfelelés így kívánta, → jellel utaltunk arra, hogy a recitáció még nem érkezik nyugvópontra. Egyes zsoltárok első egy-két szava után piros † szerepel. Ez azt jelenti, hogy a megelőző antifónakezdet szövege a zsoltár kezdetével azonos, és ilyenkor a zsoltárt ténylegesen a † után, az antifóna szövegét folytatva kell elkezdeni.

A zsoltárok recitálást könnyítő kijelölésében a solesmes-i bencések kiadványainak eljárását követtük. A félkövérrel szedett szótagok a hangsúlyhoz kapcsolódó recitációs hangokat vagy hangcsoportokat különböztetik meg, a dőlt betűvel szedettek a hangsúlytól független hangokat vagy hangcsoportokat. Az ehhez kapcsolódó, részletes magyarázatokat a zsoltártónusok táblázata közli. Ahol a hangsúly a rákövetkező szótagot is befolyásolja vagy a hangsúlyos hang megismétlődik ugyanazon a magasságon, a félkövér jelölés két szótagra terjed ki.

TE PEDIG A SZENT HELYEN LAKOL, IZRÁEL DICSŐSÉGE

Virágvasárnap meghatározó liturgikus szövege a 21. zsoltár, a szenvedés zsoltára, amelynek kezdőszavait maga az Úr Jézus idézi a keresztfán („Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?”). E zsoltárból való a nap introitusa (Domine, ne longe facias), és ezt szólaltatja meg drámai erővel az egész éves miseproprium leghosszabb énektétele, a passió előtt elhangzó virágvasárnapi traktus (Deus Deus meus). Mint arra már gyakran kitértünk, az exegetika és a bibliafordítás kérdései nem közömbösek a liturgia szempontjából: a fordítás megválasztása, a benne rejlő lehetőségek és a mögötte álló szemlélet szerves része a liturgia logikájának, és fontos tanulságokkal szolgál a liturgikus népnyelvűség számára is.

A hamarosan új, javított kiadásban jelenik meg a Jel Kiadó gondozásában a Psalterium Latino-Hungaricum/Latin-magyar zsoltároskönyv (első kiadás: Bélháromkúti Bencés Apácák, Bélapátfalva 1992, második kiadás: Keresztény Értelmiségiek Szövetsége — Szent Ágoston Liturgikus Megújulási Mozgalom, Budapest 1999). E kötet a latin zsoltároskönyvet a Vulgatának a Septuaginta alapján készült, valószínűleg már a IV. században liturgikus használatban élő formájában, annak is a későbbi gyakorlat szerint szinte általános változatában közli, amelyet Psalterium Gallicanum-nak nevezünk. Ez a szöveg azonos a Breviarium Romanum és a rendi breviáriumok ma is érvényes (de a XII. Pius által jóváhagyott fordítási reformtól érintetlen) zsoltárszövegével. A kiadvány ősi ún. zsoltárkönyörgésekkel segíti a szövegek keresztény értelmezését és függelékesen közli a liturgikus használatban zsoltárszerűen énekelt kantikumokat, az Atanáz-hitvallást és a Te Deumot. A magyar fordítás igyekszik egyensúlyt tartani a hagyományos magyar biblikus nyelvhasználat és a mai szövegértés, a görög-latin fordítói és exegetikai hagyomány, illetve a héber eredeti között. Hogy többnyire sikerrel oldja meg ezt a nem jelentéktelen feladatot, arra példa az alábbi eszmefuttatás.

Alapját egy konkrét probléma képezte néhány hónappal ezelőtt. Egy nekem kedves és tekintélyes személy a zsoltárok magyar fordításának kisebb módosításaira tett javaslatokat. Így merült föl, hogy a Zsolt 21, 4 ott szereplő magyarítását („Te pedig a szent helyen lakol, Izráelnek dicsősége”) a számos más fordításban olvashatókhoz közeli „Pedig te szent vagy, aki Izráel dicséretei között lakozol” értelmezésre cseréljük. Az utóbbit vonzóvá tette, hogy a zsolozsmás lelkület szép kifejeződéseként is érthető: Izráel dicséretei az Egyház zsoltározása, így a zsolozsmázó dicséreteivel mintegy Istennek épít lelki hajlékot, őt fogadja otthonába, míg zsoltározik. A rokonszenves értelmezés ellenére nem maradhatott el az objektív kutatás. Mint hamar kiderült, a téma túlmutat egyetlen zsoltárvers fordításának a kérdésén, mert jellegzetes példája annak a fordítással, értelmezéssel kapcsolatos helyzetnek, amikor a régi görög-latin változatok csak látszólag állnak szemben a „Hebraica veritas”-szal [Szent Jeromos szóhasználatában a héber szöveg által képviselt helyes értelmezés], és a legújabb kutatás részben vagy egészben igazolja a patrisztikus olvasatokat. Hasonló utat volt alkalmam végigjárni már a Vulgata talán leghírhedtebb helyével kapcsolatban (az erről szóló tanulmányt ld. itt). Az adatok összegyűjtése és rendezése után végül álláspontomat egy hosszabb levélben fejtettem ki (nem lévén hebraista, a héber vonatkozásokhoz egy szakértő kollégám segítségét vettem igénybe), amelynek részletét a 21. zsoltár virágvasárnapi vonatkozására való tekintettel ma megosztom a blog nyilvánosságával.

* * *

A héber szöveg (itt Zsolt 22, 4 számozással) nyelvtanilag szokatlan, de szövegtörténeti kérdéseket nem vet föl, azaz nem valószínű, hogy a jelenleg ismert, maszoréta szöveg nem azonos azzal, amelyet a Septuaginta fordítói maguk előtt láttak. Így hangzik: „vö áto kodajs jajsév // töhilajsz jiszroél” (a tudományos átírást csak elrettentésül írom [a blog korlátozott lehetőségei miatt a „d”, a „b” és az utolsó „t” aláhúzása így is elmarad]: „wĕ-’attā(h) qādôš yôšēb // tĕhillôt yiśrā’ēl”, egyszerűbben, szefárdi ejtéssel: „ve-attá qádós jósév // tehillót jiszráél” — én a hazai zsinagógai, askenáz ejtés szerint írom fonetikusan), azaz szó szerint: „és te szent [melléknév] lakozó/trónoló [particípium nominális állítmányként] // dicséretek Izráel [főnevek birtokos viszonyban, az első többes száma egyértelmű]”. A szövegben a // jel a maszoréta tagolást, metszetet jelöli, ez azonban még nem döntő tényező, mert bár általa valóban a „szent” és a „lakozó/trónoló” kerül egy tagba, a parallelizmus értelmezői jellegű is lehet. A kérdés az, hogy a particípium a megelőző melléknévre vonatkozik („szentben lakozó/trónoló”), vagy az utána következő főnévre („dicséretekben lakozó/trónoló”). A másik kérdés a „dicséretek” többes száma, amely a görög-latin hagyományban sehol nem jelenik meg, de erről később.

A hely azért kérdéses, mert a „-ban/-ben” prepozíciónak megfelelő „bö” sehol nem szerepel. H.F.W. Gesenius, a meghatározó jelentőségű XVIII—XIX. századi német bibliakritikus és hebraista az utóbbi fordítás mellett foglal állást, mondván, hogy a költői nyelvben a „lakozó/trónoló” particípium lehet tárgyas („a dicséreteket lakod”), ugyanakkor megelőző helyzetben lévő melléknév nem lehet a particípium tárgya. Ez a megoldás biztosan nem az ő leleménye: a klasszikus protestáns fordítások, amint a magyar Károli Gáspáré is, egyöntetűen ezt hozzák („Te pedig szent vagy, aki lakozol az Izráelnek dicséretei között”). Így a Lutherbibel szerint „Du aber bist heilig, der du thronst über den Lobgesängen Israels”, a King James Bible szerint: „But thou art holy, o thou that inhabitest the praises of Israel”. Hogy a reformátorok ezt honnan vették, egyelőre nem tudtam kideríteni. Lehetséges, hogy már a középkori kommentárokban fölmerül, az is, hogy a rabbinikus magyarázatok mutatnak ebbe az irányba, és az is, hogy humanista vélemények állnak a háttérben.

Annyi viszont biztos, hogy a katolikus fordítások a XVI—XVII. században megélénkült hebraisztikai érdeklődés után sem voltak tekintettel erre az értelmezésre (jóllehet a Vulgata nemzeti nyelvű fordításainak revíziói indokolt esetekben a héber javára módosítottak). Elgondolkodtató, hogy a XII. Pius pápa 1945-ös, In cottidianis precibus motu propriójával jóváhagyott és a zsolozsmában is engedélyezett, a Vulgatával radikálisan szakító Psalterium Pianum — bár módosít a szövegen — a Septuaginta-Vulgata szerkezetét tartja meg: „Tu autem in sanctuario habitas, laus Israel”, és ugyanígy tesz a Szent István Társulat elterjedt, ma Magyarországon hivatalosnak számító fordítása is: „Mégis te vagy a Szent, aki Izrael szentélyében lakik”. Mivel a Latin-magyar zsoltároskönyv-ben használt fordítás is sokszor a héberhez alkalmazkodik, ott is jellemző, hogy a szerkesztők meghagyták a Vulgata szerinti tagolást. A protestánsoknál mindmáig (így a református új fordításban is) bevett értelmezést katolikus oldalon csak a Neovulgata, és ennek nyomán a Liturgia Horarum képviseli: „Tu autem sanctus es, qui habitas in laudibus Israel”, de hogy nem felekezeti preferenciáról van szó, arra bizonyíték a Magyar Bibliatanács fordításának harmadik megoldása: „Pedig te szent vagy, trónodon ülsz, rólad szólnak Izráel dicséretei”. A vers tagolása és értelmezése tehát mindmáig nem egységes.

A görög fordítók értelmezése egyrészt azért fontos, mert alapját képezi a teljes keleti és nyugati hagyomány olvasatainak és exegézisének, másrészt — filológiailag — azért, mert a bibliai héberben leginkább otthonos, kvázi-anyanyelvi olvasók szövegértését tükrözi. Az ő nyelvi előnyük a modern hebraistákhoz képest óriási, ebből csak az vehet el, ha megállapítható, hogy más szöveget használtak, mint a ma ismert, maszoréta változat. Ez azonban, mint már írtam, itt nem valószínű. A Septuaginta kritikai kiadásában található szöveget („Sy de en hagiois katoikes, ho epainos Israél”) a többi régi görög fordító sem módosítja, holott némelyikük a héber szöveghez való rigorózus, az érthetetlenségig menő ragaszkodásáról híres. Legalábbis erről árulkodik a Hexapla XIX. századi kiadása (az újabb még csak előkészületben van). Eszerint Órigenés az egyes számú „en hagió” alakot hozza, míg a többes szám („en hagiois”) Symmachoshoz kötődik. A „ho epainos” Órigenés változata, míg a másik három görög fordító, Aquila, Symmachos és Theodotion a „hymnos” szót használja. Abban azonban megegyeznek, hogy a „szent” melléknév elé kiegészítik a „-ban/-ben” prepozíciót, így egyértelműen a „lakozol” igei állítmánynak rendelik alá. További adattal szolgálhatna a kairói geniza egyik híres lelete, a Hexapla kevés fönnmaradt, eredeti töredékének egyike, amelyen épp ez a zsoltár olvasható, de ennek másolatához vagy átírásához egyelőre nem jutottam hozzá.

Nem meglepő, hogy a régi latin fordítások (Vetus Latina, régebbi szóhasználattal Itala) szinte mindegyike a Vulgata Psalterium Gallicanum-ként ismert szövegét hozza: „Tu autem in sancto habitas, laus Israel”, hiszen ezek rendszerint a Septuagintát, és nem a héber szöveget vették alapul. A Brepols kiadó által digitális formában is közzétett Vetus Latina Database 32 forrást idéz. A különféle Itala-kódexek, többek között az angolszász, az ambrozián, a mozarab és a római hagyomány jellegzetes képviselői, valamint kivétel nélkül az összes, a 21. zsoltárt kommentáló egyházatya a közismert szöveget hozza, és ugyanígy tesz a római liturgia egyik legemlékezetesebb tétele, a virágvasárnapi misében énekelt Deus, Deus meus traktus is. Az eltérések az idézett források között abban merülnek ki, hogy a „szent” szót — a görög előzményekhez hasonlóan — egyes vagy többes számban („in sancto/sanctis”) ragozzák, illetve hogy némelyik a ragozott ige („habitas”) helyett a héberhez közelebb álló particípiumot („habitans”) alkalmazza.

A latin fordítások között mindössze két kivétel található, mindkettő a héber szöveg tudósan szöveghű, interlineáris fordítása igyekszik lenni. Egyikük a régi latin fordítás egy Monte Cassino-i kódexe: „Tu vero, sancte, inhabitans, laus Israel”, másikuk a jeromosi Vulgata Psalterium iuxta Hebræos változata: „Et tu, sancte, habitator, laus Israel”. Mindkettő megpróbálja elkerülni az értelmezést, mégis hozzáad valamit a héberhez azzal, hogy a „szent” melléknevet megszólító esetbe teszi. A „lakozó” particípiumot, illetve főnevet nem hozzák mondattani kapcsolatba sem a „dicséret”-tel, sem a „szent”-tel, a „szent”-tel való kapcsolatot azonban eleve kizárják a „szent” megszólításként való értelmezésével, ami viszont csak a latinban lehetséges, héberül nem. Lehet, hogy éppen ez a tudományosnak szánt fordítás az alapja a protestáns olvasatoknak? Mindenesetre jellemző, hogy a „dicséret” mindkét helyen egyes számban van. Nem föltételezem, hogy a héber szöveg lett volna más: a görög és a latin fordítók is gyűjtőfogalomnak tekinthették a „töhilajsz”, azaz „dicséretek” alakot, így a legszöveghűbb fordításokban is eltekintettek a többes szám visszaadásától.

A hagyományos görög-latin, illetve a tudós és protestáns fordítások közti feszültséget a ma legkorszerűbbnek számító bibliafordítás és -kommentár, a Yale University Press által megjelentetett The Anchor Bible oldja föl, méghozzá lényegileg az előbbieknek adva igazat. A sorozatban a Zsoltárok könyvének három kötetét Mitchell Dahood SI, a Pápai Biblikus Intézet egykori professzora jegyzi — az első, most minket érdeklő kötet 1965-ben jelent meg. Dahood előnye más hebraistákhoz képest az volt, hogy az ugariti nyelv és irodalom professzoraként első kézből ismerte azokat a sémi nyelvi és költői hagyományokat, amelyeknek fényében a zsoltárok kérdéses helyei is jobban megérthetők. Az ő, vállaltan értelmező fordítása szerint a vitatott vers angolul így hangzik: „While you sit upon the holy throne, the Glory of Israel.” Azaz igazolja a görög-latin fordítók azon álláspontját, hogy a „lakozó/trónoló” particípium — az újabb filológia egységesen a „trónoló” értelmezéshez vonzódik jobban — a „szent” melléknévvel áll szintaktikai kapcsolatban. Kommentárja szerint a szokatlan szerkezetet, vagyis azt, hogy egy melléknév legyen alárendelve egy particípiumnak a Zsolt 113/114, 2 és 10/11, 4 párhuzama alapján lehet megérteni. A melléknév metonímia révén a trónt magát jelenti, a melléknév főnévi használata pedig ilyen összetételekben egyértelmű ugariti és kánaánita párhuzamok alapján.

A dicsőséget jelentő szó a „hll” (ragyogni) gyökből van képezve, amint ebben az értelemben olvasható Jer 17, 14 és Hab 3, 3 versében is, ahol ugyanez a szó szerepel ragyogás, fény értelemben. Analóg vele, noha más szót használ Sám 15, 29 verse. A „töhilajsz” „dicséret” értelmezése tehát a görög „hymnus”-ra vezethető vissza, míg a héberben a semlegesebb „fényes dicsőség” (a görög „doxa” és a latin „gloria” is ennek felel meg az Ószövetségben) áll, amely nem dicséretmondást (vö. a lutheri „Lobgesang”-gal) jelent. Ennek értelmében a megragadó „zsoltár” fordítás (amely a héberben leginkább „mizmajr” lenne) sem tartható, habár igen kifejező és valóban szépen megerősíti a zsolozsmás lelkületet. Kárpótlásul viszont lefordítom Szent Ágostontól az Enarrationes in psalmos ide vonatkozó szakaszait (a 21. zsoltárhoz egy rövidebb és egy hosszabb magyarázatot is írt), bár ezek valamivel jobban kötődnek az előző vershez:


Te pedig a szent helyen lakol, Izráelnek dicsősége. Te pedig a szent helyen lakol, és ezért a bűnök tisztátalan szavait nem hallgatod meg. Annak dicsősége vagy, aki lát téged, nem azé, aki az ő dicsőségét a tiltott eledel megízlelésében kereste, hogy miután testi szemei megnyíltak, el igyekezzék rejtőzni a te szemed elől.

Te pedig a szent helyen lakol, Izráelnek dicsősége. Azokban lakol, akiket megszenteltél, és akikkel megérteted, hogy egyeseket javukra nem hallgatsz meg, míg a vesztükre hallgatsz meg másokat. Javára nem hallgattatott meg Pál, vesztére hallgattatott meg az ördög. Kikérte magának Jóbot, hogy megkísértse, és megengedtetett neki. A gonosz lelkek kérték, hogy a sertésekbe mehessenek, és meghallgattattak. A gonosz lelkek meghallgattatnak, az Apostol nem hallgattatik meg: de azok vesztükre hallgattatnak meg, míg az Apostol üdvösségére nem hallgattatik meg: mert nem figyelsz reám. Te pedig a szent helyen lakol, Izráelnek dicsősége. Miért nem hallgatod meg még a tieidet sem? Miért mondom ezeket? Emlékezzetek meg róla, hogy mindig ezt mondjátok: Istennek legyen hála! Nagy sokaság van itt, akik egyébként nem szoktak eljönni, s most eljöttek. Mindenkinek mondom, hogy a szorongattatásba került keresztény megkísértetik, vajon elhagyta-e az ő Istenét. Mert amikor jól megy dolga az embernek, magára van hagyva a keresztény. Ám tűz kerül a kemencébe, és az aranyműves kemencéje nagy misztérium. Ott van az arany, ott van a salak – ott a tűz szorongatott, szűk helyen munkálkodik. Maga a tűz ugyanaz, és mégis mást és mást cselekszik: a salakot hamuvá alakítja, az aranyból eltávoztatja a szennyet. Így akikben Isten lakik, még a szorongattatásban is jobbá lesznek, mint a tűzben próbált arany. És ha éppen kikérné őket az ellenség, az ördög, és megengedtetnék neki: akár testi fájdalom, akár valami veszteség, akár övéiknek pusztulása által — szilárd szívvel ragaszkodjanak ahhoz, aki önmagát el nem veheti, és ha mintegy el is fordítja fülét a sírótól, mégis odahajtja az irgalmát kérőhöz. Tudja, mit tegyen, aki minket alkotott és újjá is tud alkotni minket. Jó az építő, aki a házat építette, és ha valami összeomlott benne, tudja, hogyan állítsa helyre.

F.M.

HETVENEDVASÁRNAPI MATUTÍNUM

2010. január 30-án, szombaton este 7 órai kezdettel hetvenedvasárnapi matutínumot imádkozunk az esztergomi rítus szerint Budapesten, a Belvárosi Szent Mihály-templomban. A szertartás anyagát tartalmazó füzetet a helyszínen 300 Ft-os áron lehet megvásárolni.

Hetvenedvasárnappal (Septuagesima, régiesen: Kilenchagyó) megkezdődik a böjtelő, a nagyböjtre való előkészület időszaka. A liturgiamagyarázók a húsvét előtti hét hetet hagyományosan a hetven évig tartó babiloni számkivetéssel hozták összefüggésbe, ahol a 136. zsoltár szavai szerint a fűzfákra akasztjuk lantjainkat, mert nem énekelhetjük az Úr énekét idegen földön: ezért lép életbe már ezen a vasárnapon az Alleluja böjti tilalma, amelyet számos rítusváltozatban ünnepélyes ún. allelujabúcsúztató előzött meg: így az első vesperás antifónáinak Alleluja-szöveggel való kiváltása vagy az általunk is rendszeresen énekelt Cantemus cuncti („Most énekeljünk mindnyájan így”) szekvencia éneklése a misében, esetleg a himnusz helyén a zsolozsmában.

Hetvenedvasárnap jelentőségének másik lehetséges oka, amelyre utalásszerűen már a korábbi években is kitértünk, hogy a matutínumban, vagyis az éjszakai, virrasztó zsolozsmában ekkor kezdődik meg a Szentírás folyamatos olvasása. E kezdet jelentősége olyan nagy, hogy például Amalarius, a IX. századi metzi püspök és a liturgikus kommentárirodalom klasszikusa e nappal kezdi az egyházi év tárgyalását híres Liber officialis-ában. Ha a hagyományos rítusban erőltetés nélkül, a modern programliturgiák ártalmát elkerülve keressük a Szentírás tulajdonképpeni vasárnapját (és az újkori, zsinat előtti és utáni katolikus élet jogosan nehezményezett hátránya, hogy a Szentírás teljességének ismerete és használata aligha jellemző ránk: egy ma befolyásos szerző egyenesen Isten igéjének száműzetéséről beszél), akkor hetvenedvasárnapban találjuk meg az alkalmas időpontot e szempont hangsúlyozására. Annál is inkább, mert a liturgikus keretbe ágyazott lectio divina, a bibliai könyvek imádságos olvasása mindenekelőtt a matutínumban valósul meg. Ezt a funkciót vitte át a liturgikus reform minden történelmi előzmény nélkül az új mise hétköznapi és részben vasárnapi perikóparendjére, holott ott éppen a szakaszok állandósága, kivágat-jellege érzékeltette egykor, hogy nem olvasásról, hanem ható, a misztériumot fölvezető és megjelenítő szövegekről van szó. (Amint Pius Parsch fogalmaz: „... elsősorban nem tanítást, nem gondolatokat akarnak adni, hanem képek és hasonlatok a szentmise hatásáról. Ez az értelme a sok gyógyítási csodának, halottfeltámasztásnak ... A liturgia egyáltalán nem tanítást akar adni a perikópákban, hanem misztériumképeket akar rajzolni: így működik Krisztus az Eucharisztiában!”) De hogy a teljesebb, imádkozva tanító olvasási mód is része a keresztény liturgikus örökségnek, az egyértelműen kiderül a zsolozsma olvasmányrendjének vizsgálatából. Ennek érzékeltetésére alább egy nemrégiben megjelent tanulmányom részletét közlöm.

* * *

Az első adatok, amelyek a zsolozsma olvasmányrendjének megszilárdulására vonatkoznak, a bibliai olvasmányok éves ciklusát érintik. Közvetlen forrásnak tekinthető a 13–14. Ordo Romanus,[1] amelyek a Laterán és a Szent Péter-bazilika gyakorlatát közvetítik, valószínűleg legalább a VIII. századra visszamenőleg. Közvetett forrás Ama­larius metzi püspök beszámolója 831-es, Rómában tett látogatásáról, amelynek során Teodor római fődiákonustól tájékozódott a nyári-őszi matutínumok olvasmányaihoz rendelt responzóriumokról, és így magukról az olvasmányokról is.[2] Ezzel van szoros összefüggésben egy másik forrásanyag, mégpedig azoknak az antifónáknak és res­ponzóriumoknak a gyűjteménye, amelyek szövegüket a párhuzamosan olvasott bibliai könyvekből veszik.[3] E tételek elrendezése a bibliai olvasmányanyag elrendezésének egy meghatározott állapotát rögzítette, sőt merevítette meg igen hosszú időre.

A Laterán és a Szent Péter-bazilika majdnem egykorú olvasmányrendje közül[4] a La­­teráné gyakorolt maradandó hatást a római zsolozsma későbbi történetére, de a Szent Péter-bazilikáé őriz archaikusabb vonásokat. Ennek legnyilvánvalóbb jele, hogy az utóbbi nem tesz említést az ádvent és a böjtelő újabb keletű előkészületi időszakáról. Kezdjük tehát a valamivel későbbi, de kezdetlegesebb 14. Ordo Romanus (Szent Péter-bazilika) áttekintésével, amely a római egyház zsolozsma-lekcionáriumának legkorábbi, még megközelíthető állapotába nyújt betekintést![5]

Eszerint a bibliai olvasmányok ciklusa a nagyböjttel kezdődik. A nagyböjt folyamán, tehát feketevasárnapig kell végigolvasni a teljes Pentateuchust, Józsue és a Bírák könyvét. A Szenvedés idejében Izaiás próféta és a Siralmak kerülnek sorra. A húsvéti idő olvasmányanyagát az Újszövetség nem evangéliumi szövegei adják a következő sorrendben: páli és egyéb levelek, Apostolok Cselekedetei, Apokalipszis. A pünkösd utáni időszak nyári szakaszára a Királyok négy könyvét (azonosak a ma Sámuel, illetve a Királyok két-két könyveként számon tartottakkal) és az úgynevezett Liber Sa­pi­en­tiae-t (az öt salamoni könyv: Példabeszédek, Prédikátor, Énekek éneke, Bölcsesség, Sirák fia) rendeli az ordó. Ősszel Judit és Eszter, a Makkabeusok és Tóbiás könyvei olvastatnak, végül télen a próféták könyvei a következő sorrendben: Izaiás, Jeremiás, Dániel, Ezékiel, a kispróféták, majd a szintén prófétának tekintett Jób. A 14. Ordo nem tér ki a téli olvasmányoknak a karácsonyhoz fűződő viszonyára.

A beosztásból két általános következtetést lehet levonni. Egyrészt azt, hogy az ordó a zsoltárok és az evangéliumok kivételével a teljes bibliai szöveganyagra kitér, mindössze Rút, Esdrás-Nehemiás és Báruk könyveit nem említi kifejezetten, amelyeket viszont nyugodtan a megelőzőkhöz kapcsolhatunk: Rút könyvét a Bírákéhoz, Esd­rás-Nehemiást talán a Krónikákhoz, Bárukot pedig Jeremiáshoz. Másrészt azt, hogy az elosztás nem kifejezetten a liturgikus évet veszi tekintetbe, hanem évszakonként oszlik egységekre; ezek — ősi római szokás szerint — tavasszal kezdődnek.[6] A liturgiához egyedül Izaiás könyvének kétszeri előfordulása köthető. Valószínűnek tartom, hogy a könyvet tulajdonképpen a téli időszakban olvasták a többi prófétákkal együtt, míg a Szenvedés idejében a Szenvedő Szolgáról szóló helyeket használták pe­ri­­kó­pa­szerűen. Ha a tartalmi alapon kiválasztott könyvektől eltekintünk, egy olyan sorozathoz jutunk, amely — a bibliai kánon sorrendjének többi változatával összevetve — akár a régi latin bibliafordítások valamelyikének kánoni sorozata is lehet.[7]

Ehhez a rendszerhez képest másodlagos a 13. Ordo Romanus (Laterán) olvasmányrendje, amelyet mindenben megerősít Amalarius tanúsága és a responzóriumok klasszikussá vált elrendezése is. A lateráni olvasmányrend lényegében nem tűnik másnak, mint a Szent Péter-bazilikából adatolt rendszer szigorúbb alkalmazásának a liturgikus évhez. A két beosztás rokonsága nyilvánvaló, az alábbiakban a főbb változásokat emelem ki. A lateráni lekcionárium tavaszi szakasza szintén a Pentateuchusszal, de ezúttal már hetvenedvasárnap kezdődik. A Deuteronomium utáni könyvek olvasásáról nem szól az ordó, ezért vagy némi rövidítést, a további könyvek elhagyását lehet föltételeznünk, vagy azt, hogy a mózesi könyvekhez eleve hozzáértették Józsue, a Bírák és Rút könyveit. Az elolvasásukra szánt idő mindenesetre legalább három héttel hosszabb lett. A Szenvedés idejében Izaiást fölváltotta Jeremiás, bizonyára összefüggésben Izaiás ádventi kiemelésével. A Siralmak megőrizték sajátos helyzetüket. Az Újszövetség nem evangéliumi könyvei megmaradtak a húsvéti időben, de egy részük — a páli levelek — átkerültek a vízkereszt utáni időszakba. Ez részben talán a mennyiség csökkentését szolgálta, de összefüggésben lehetett azzal is, hogy az Újszövetség olvasása a ma­­tutínumban a kiemelt, ünnepi időszak jellegzetessége volt. Miután a karácsonyi ünnepkört egy, a nagyböjthöz hasonló készülettel, az ádventtel tüntették ki, indokoltnak látszott egy, a húsvéti időhöz hasonló ünnepi időszak bevezetése vízkereszttől a böjt­előig. Ez azóta is csak rejtetten érvényesül,[8] mindenesetre az újszövetségi szövegek ilyetén elosztása is a vízkereszt utáni idő ünnepi jellegét erősítette. A többi újszövetségi könyv megmaradt a húsvéti időben, pusztán kisebb sorrendcsere történt: az Apostolok Cselekedetei a Lateránban megelőzték az apostoli levelek olvasását (később a sorrend a bibliaival éppen ellentétessé vált). A nyári időszak olvasmányrendje változatlan maradt. Jób könyve nem illeszkedett többé a próféták közé, hanem az őszi időszak elejére került. Judit, Eszter és a Makkabeusok könyvei változatlanul maradtak, de Tóbiás a sorozat vége helyett immár az elején szerepelt. A nagy próféták közül csak Ezékiel és Dániel maradt meg, mivel Jeremiás a Szenvedés idejének, Izaiás pedig az ádventnek lett olvasmánya. Ugyanakkor Izaiás eredeti helyéről árulkodik, hogy a prófétai könyvekhez rendelt responzórium-sorozat kezdő tétele, a Vidi Do­mi­num az egész középkoron és újkoron keresztül Izaiás-idézet maradt.[9] A kispróféták megtartották eredeti helyzetüket. Bár a két olvasmányrend között nem biztos, hogy közvetlen az összefüggés, és a kisebb eltérések történelmileg akár párhuzamosak is lehetnek, egyértelmű, hogy a Szent Péter-bazilikáé egy ősibb, kevésbé liturgizált változat. A lateráni ordó a legfontosabb módosításokat a téli olvasmányanyag átcsoportosításával végzi el, ami vélhető összefüggésben van az ádvent és a karácsonyi ünnepkör nagyobb fokú kidolgozásával. Ezért úgy gondolom, hogy az eredeti elképzelés a Biblia évenkénti végigolvasása volt a matutínumban, éppen úgy, ahogyan a Zsoltárok végigmondása volt a hetenkénti zsolozsma gerince.

__________________________

[1] Michel Andrieu: Les Ordines Romani du haut moyen âge. Peeters Publishers, Louvain 1931–1961. (Spi­­ci­le­gium Sacrum Lovaniense 11, 23, 24, 28, 29) II. 467skk., ill. III. 23skk.
[2] Ioannes Michael Hanssens: Amalarii Episcopi Opera Liturgica Omnia III. Li­ber de ordine anti­pho­na­rii. Biblioteca Apostolica Vaticana, Città del Vaticano 1950. (Studi e Testi 145) 13–14. (Prologus). An­drieu: i. m. II. 476. tévesen száz évvel korábbra teszi Amalarius utazását.
[3] A responzóriumok rendje változatlanul megmaradt a Breviarium Romanum utolsó, az 1960-as években megjelent kiadásaiig. A responzóriumanyag magyarországi forrásokra épülő összkiadása várhatóan az idén jelenik meg a MTA Zenetudományi Intézete kutatóinak köszönhetően.
[4] A 13. ordó első változata a 700–750, a 14. ordóé 750–787 közötti időszakból származik.
[5] Az összehasonlító táblázatot ld. a függelék 1. mellékletében!
[6] Cyrille Vogel: Medieval Liturgy. An In­tro­duction to the Sources. Revised and Translated by William Storey and Niels Rasmussen. Pastoral Press, Portland—Oregon 1986. 310. szerint a római nagyböjt eleinte három hetet számlált. Mivel a húsvét legkorábbi lehetséges időpontja március 22-én volt, a nagyböjt kezdete egybeesett a római időszámítás szerinti újévvel.
[7] Ld. a függelék 3. táblázatát. A kánoni könyvek sorrendjéhez ld. Peter Katz: „The Old Testa­ment Canon in Palestine and Alexandria”, Zeitschrift für die Neutestamentliche Wissenschaft XLVII (1956)/IL (1958) 191–217. A liturgikus sorrend afrikai kánonra emlékeztet (uo. 198.). A Septuagintára (alexandriai kánon) emlékeztető jellegzetessége, hogy a próféták zárják az ótestamentumi kánont. Jób besorolása bizonytalan (próféták, bölcsességi vagy történeti könyvek?), de helyzete a 13. és a 14. ordóban is eltér. A deuterokanonikus könyvekről ld. Albert C. Sundberg: „The Old Testament Christian Canon”, Catholic Biblical Quarterly XXX (1968) 143–155. Mindkét idézett tanulmány megtalálható Sid Z. Leiman (szerk.): The Canon and the Masorah of the Hebrew Bible. An Introductory Reader I. című gyűjteményében. A korai keresztény kánonokhoz általában ld. Julio Trebolle Barrera: The Jewish Bible and the Christian Bible. An Introduction of the History of the Bible. (Ford. Wilfred G. E. Watson). Brill, Leiden—New York—Köln/Eerdmans, Grand Rapids—Cambridge 1998. 147–257; Albert C. Sundberg: The Old Testament of the Early Church. Cambridge 1964. (Harvard Theological Studies 20). A szakirodalom megtalálásában nyújtott segítségéért köszönettel tartozom Kelenhegyi Andornak.
[8] A liturgia másodlagos vonásai révén a középkortól napjainkig érvényesül a karácsony hatása a Gyertyaszentelőig tartó időszakban, noha vízkereszt nyolcada után a liturgia elsődleges vonásai évközi jellegűvé válnak.
[9] Is 6,1.


A TANULMÁNY TELJES VÁLTOZATA:

Földváry Miklós István: „A magyarországi zsolozsma-lekcionárium temporáléjának jellegzetességei I. Bevezetés”, Magyar Egyházzene XVI (2008/2009) 143–154.

LETÖLTHETŐ A SZENTÍRÁSI SZAKASZOK KÖNYVE

A szentmise olvasmányainak hagyományos magyar fordítását tartalmazó, a Szentszék által is jóváhagyott Szentírási szakaszok könyve, amely mindeddig könyvritkaságnak számított, Csontos Gergely (szkennelés), Talmácsi József (feltöltés) és a Gloria TV jóvoltából közkinccsé vált: mától kezdve letölthető erről a helyről. A káptalani szentmiséken (a latin liturgiának és az illő mértékű, szent népnyelvűségnek való, kettős elkötelezettségünk jegyében) idén tavasz óta magunk is ezt használjuk. Korábbi bejegyzésünknek megfelelően ajánljuk mindazoknak, akik Magyarországon vagy magyar ajkú hívek körében a római perikóparend népnyelvű fordítását igénylik.

KÁLDI BIBLIA AZ INTERNETEN

Első teljes és évszázadokon át meghatározó katolikus bibliafordításunk a Vulgatából készült, úgynevezett Káldi-Biblia: Szent Biblia ez egész keresztyénségben bévött régi deák bötűből, magyarra fordította a Jézus alatt vitézkedő társaságbeli nagyszombati Káldi György pap, nyomatta Bécsben a kolóniai udvarban Formika Máté, 1626. Ennek liturgikusan is használt, 1865-ös, Tárkányi B. József általi revízióját eddig egy kiváló, protestáns szerkesztésű honlapról ismertük, amelynek előnye a jó kereshetőség és a más fordításokkal való összevetés lehetősége. Újabban egy ismeretlen levélíró további, szintén a Tárkányi-féle revíziót közlő linkekre (ld. 1., 2., 3.) hívta föl figyelmünket. Ezek előnye, hogy a szöveg mellett annak eredeti jegyzetanyagát is közlik (a főszöveg fölötti 'Jegyzet' feliratra kell kattintani a megjelenítéshez). Szeretettel ajánljuk olvasóink figyelmébe.

A SZENT SZAKASZOK KÖNYVE

Hetvenedvasárnap az éves bibliaolvasás kezdete is a zsolozsmában, így kiváltságos kapcsolatban van a Szentírással. Éppen ezért különös öröm, hogy Molnár Attila adományából a mai napon a káptalan birtokába került az egyházi év szentleckéinek és evangéliumainak hagyományos magyar fordítását tartalmazó, 1868-ban kiadott, úgynevezett "szakaszos könyv", amelyet a közeljövőben beszkennelünk, szélesebb nyilvánosság számára elérhetővé teszünk, beköttetünk és használatba veszünk a káptalan nyilvános, vasár- és ünnepnapi szentmiséin. A könyv a Vulgata Tárkányi Béla egri áldozópap által átdolgozott változatát tartalmazza liturgikus elrendezésben, a szentmisén való használat szempontjait messzemenően figyelembe véve. Így például "öregbetűs", azaz betűi nagyobbak és vastagabbak, mint eddig használt, XX. századi utódjának betűi, a mondatkezdeteket (a recitációt elősegítendő) tágasabb térköz előzi meg, Jézus neve (a köteles főhajtásra emlékeztetendő) mindenütt verzállal szerepel. A fordítás a XX. századi átdolgozás iskolás latinizmusaitól mentes, sokkal kevésbé rugaszkodik el a középkori gyökerekre visszanyúló magyar szakrális nyelvtől, mint amaz. Természetesen a Vulgata Clementina-kiadását veszi alapul, így nemcsak nyelvezete, hanem tartalma miatt is jobban megfelel a régi liturgia követelményeinek, mint a ma használatos, a Neovulgatát (vagy inkább annak, német, angol, francia stb. megfelelőit...) követő fordítások. Amint a Summorum pontificum motu proprio a népnyelvű olvasmányoskönyvektől megkívánja, az Apostoli Szentszék jóváhagyásával rendelkezik. Ebben fölül is múlja mind a régi perikóparendszer XX. századi fordítását, mind a reformliturgia fordításait, amelyek általában csak helyi jóváhagyással bírnak. Végül tovább növeli tekintélyét, hogy a magyarországi görögkatolikus liturgiában használt szentírási szövegek is ezt a fordításváltozatot követik mind a mai napig, és remélhetőleg még sokáig nem fognak eltérni tőle. A Káldi-fordítás Tárkányi-féle revíziója természetesen sajátos, archaikus-szakrális nyelvet használ. Ebben követi a héberben, arameusban, görögben, latinban és számos más nyelvben megragadható szentnyelvi különállást, amely az Egészen Máshoz és az Egészen Másról valóban egészen másként beszél. Nem régiességről, egy letűnt nyelvállapot muzeális újjáélesztéséről van itt szó, hanem egyrészt a forrásnyelvekhez való radikális hűségről, amelyet a szöveghű exegézis ősi módszerei szükségessé is tesznek, másrészt a kultusz és általában a vallási szféra nyelvalakító hatásáról, amelynek következtében már a Septuaginta, a Vetus Latina, a Vulgata és az első, nagyhatású népnyelvű változatok, így nálunk XV. századi előzmények után a Károli-, illetve a Káldi-Biblia is létrejöttek. Hallgassátok isteni félelemmel!