VALE ATQUE AVE

Az elmúlt hetekben többen észrevehették, hogy Nényei Sára, akit tavaly szeptemberben búcsúztattunk el (ld. korábbi bejegyzésünket), újra közöttünk van. Hogy a bizonytalanságnak és a találgatásoknak elejét vegyük, az ő jóváhagyásával közöljük: hazatérése végleges. A barroux-i bencés monostorban töltött hét hónapnyi jelöltidő után elöljárója úgy ítélte, hogy — bár a kolostori élethez jól alkalmazkodott és állhatatosságának számos jelét adta — hivatása nem a monasztikus szerzeteséletre szól. Sára az apátnő döntésében a Gondviselés irányítását látva kezd most új életet itthon, továbbra is őrizve az értékes kapcsolatot a barroux-i szerzetesnővérekkel és testvérekkel. Közösségünk eddigi támogatásáért hálásan kéri további imáinkat, és vallja, hogy személyes története semmit nem kisebbít a szigorúan Istennek ajánlott élet értékén és értelmén.

A MEGTESTESÜLÉSRŐL NEVEZETT ZSÓFIA NŐVÉR

Mint előző bejegyzésünkben hírül adtuk, egykori kántrixunk, Fehér Judit az elmúlt pénteken beöltözött a sarutlan kármelita nővérek habitusába és megkezdte noviciátusát a magyarszéki Mindenszentek-kolostor közösségében. Szerzetesi neve a Megtestesülésről nevezett Zsófia nővér OCD lett.

A BEÖLTÖZÉS RENDJE A SARUTLAN KÁRMELITA NŐVÉREK
SZOKÁSA SZERINT

(Egy XIX. századi latin-francia ceremoniáléból)

A mai nap, október 1-je a megreformált római liturgia kalendáriuma szerint a Gyermek Jézusról nevezett (Kis) Szent Teréz ünnepe, amelyet a hagyományos rítus október 3-án ünnepel. Káptalanunk egykori kántrixa, Fehér Judit 14 hónapnyi jelöltség után ez alkalommal veszi föl a kármelita nővérek habitusát a magyarszéki Kármelben, és kezdi el noviciátusát. Beöltözéséről a szertartás hagyományos formájának ismertetésével emlékezünk meg egy Kis Szent Teréz-korabeli forrás rubrikáit követve.

* * *

Előkészületek és általános szabályok

Az oltárfelszerelés fehér, kivéve ha a szertartás más liturgikus színt megkívánó vasárnap vagy duplex rangú ünnepen van, illetve ha votív misét mondanak, amely más színt tenne szükségessé. A kórus közepén, a plánumon egy nagy szőnyeg van leterítve. A rácstól kevéssel távolabb két gyertyatartó van előkészítve a perjelnő és a jelölt gyertyáinak azokra az esetekre, amikor le kell majd tenniük őket. Az oltáron négy gyertyát kell meggyújtani, és ki kell készíteni a szenteltvíztartót a hintővel együtt. A rács és az ablakszárnyak az egész szertartás alatt nyitva vannak, hasonlóképpen a függönyt is elhúzzák, hogy a nővérek a szentbeszédet hallják.

Négy kántrix [előénekes] szolgál, a szerzetesnők mindegyike palástot és nagyobb fátylat visel, kezében pedig égő gyertyát tart. A könyörgésekre nem hajolnak meg, de a Miatyánkra és a doxológiákra igen. Végig az oltár felé fordulva állnak, csak a himnusz és a zsoltárok éneklésekor fordulna egymás felé, illetve olyankor, ha mély meghajlás van előírva.

A beöltözés előtt

A beöltözés napján a sekrestyés kikészíti a sekrestyében a habitus alsó és fölső részét, hogy a kolostor káplánja vagy valamely más klerikus megáldhassa a manuáléban leírt szertartás szerint.
A rend ősi szokása, hogy a szertartás előtt kiengedi a jelöltet, hogy szabadságának teljes birtokában a világba mehessen, találkozzék és beszéljen szüleivel. Ez azonban nem tarthat tovább néhány óránál, és a jelölt nem távolodhat messze a kolostor kapujától. A perjelnő ettől el is tekinthet, ha nyomós oka van rá vagy a jelölt nem tart igényt a lehetőségre.

A beöltözést délután vagy reggel tartják, a szentbeszéd következhet a szertartás végén. Ha reggel tartják, a jelölt előtte misét hallgat a templom nyilvános részében, fején fátyollal és kezében égő gyertyával, amelyet a mise alatt tartóra is helyezhet. Ha délután tartják, akkor a jelölt a vesperáson vesz részt hasonló módon.

Processzió a klauzúrába való belépéshez

A mise, illetve a vesperás után (vagy a szentbeszéd után, ha megelőzi a beöltözést) a jelölt a gyertyájával a kolostor főbejáratához megy. A szerzetesnők belül a fogadására processzióba rendeződnek, miután az előkórusban gyülekeztek és meggyújtották a gyertyáikat. A menet élén a keresztvivő hímzett selyemruhát visel a kezén (?). A nővérek oldalt két félkarba rendeződnek úgy, hogy a legifjabbak legyenek legtávolabb a klauzúra kapujától. Akik a keresztet és a gyertyatartókat tartják, még távolabb állnak, arccal a kapu felé.

Belépés a klauzúrába

Amint a jelölt belép a kolostorba, a keresztvivő a két kísérőjével elébe viszi a keresztet, ő pedig térdre ereszkedik és megcsókolja. A kereszt ezután visszatér a menet elejére, hogy vezesse a kórusba tartó menetet. A perjelnő leghátul vonul, és kézen fogva vezeti a jelöltet. Ha másik jelölt is van, őt az alperjelnő vezeti, és mögöttük vonul vele. Az esetleges további jelölteket a soron következő, rangidős nővérek vezetik. Mihelyt a menet elindul, a két első kántrix intonálja az O gloriosa Virginum himnuszt. A nővérek folytatják, és ha szükséges, mindaddig ismétlik, amíg helyükre nem állnak a kórusban.

A kórusba való megérkezéskor a gyertyavivő nővérek a megfelelő oldalajtókon megelőzik a keresztet, majd sietve visszatérnek mellé. Miután a kereszt is bevonult, mindhárman a középen leterített szőnyeg végéhez állnak, de nem hajolnak meg, A kereszt és kísérői a kórus közepén lévő szőnyeg elé állnak; nem hajolnak meg, de megvárják a himnusz doxológiáját, majd — ha van a kórusnak szabadon maradt ajtaja — kimennek, hogy az előkórusban letegyék a keresztet és a gyertyákat. Ha nincs ilyen ajtó, akkor a kórusnak a stallumok és a rács közti sarkába állnak, és nem mennek ki, csak a Deus qui excellentissime kezdetű könyörgés után. Miután letették őket, mindegyik a maga oldalán lévő ajtón jön vissza, kezében égő gyertyával, és a helyére megy.

A többiek, miután megérkeztek a kórusba, a szőnyeg előtt térdet hajtanak az Oltáriszentségnek, majd a stallumukba mennek úgy, hogy az idősebbek legyenek a rácshoz közelebb, és megállnak az oltár felé fordulva. A perjelnő és mindenki más, aki jelöltet vezet, azzal együtt hajt térdet, akit kísér, majd odamegy vele az áldoztatórácshoz, ahol amaz térdre ereszkedik, kísérője pedig a helyére megy.

Ha a jelölt nem hagyta el előzőleg a kolostort, a nővérek az előkórusban gyülekeznek, és a kórusba vonulnak be a mondott formában, a himnuszt énekelve. Amikor a jelölt a helyére ér, a himnuszt befejezik, és a két verzikulária [egyszerűbb tételekért felelős előénekes, nem azonos a kántrixszal] a kar közepén énekli az Ora pro ea sancta Dei Genitrix verzikulust. Ha a jelöltek többen vannak, ez és minden más verzikulus és könyörgés többes számban mondandó.

A pap, aki a habitust átadja, karingbe és stólába öltözik és az áldoztatórácsnál foglal helyet egy magas széken, egy másik klerikus pedig, aki segédkezik neki, csak karingben, egy alacsonyabb széken mellette. Ez utóbbi nyújtja át a megfelelő alkalmakkor a szenteltvíztartót és -hintőt.

A pap fölállva az oltár felé fordul, és imádkozza a Deus qui excellentissimæ kezdetű könyörgést. Ezután leül, és népnyelven kérdezi a jelöltet: „Mit kérsz?” Ő válaszol: „Isten irgalmát, a rend szegénységét és a nővérek társaságát.” A pap: „Szabad akaratodból jöttél-e ide?” stb. A jelölt: „Igen.” A pap: „Csakis az Úr szerelméért akarsz e szerzetbe lépni?” A jelölt: „Igen, Isten kegyelme és a nővérek imái segítségével.” A pap ezután Deus qui te incœpit… szavakkal ad áldást a jelölt szándékára, majd az Exuat te Dominus… szavakkal felszólítja, hogy vesse le világi ruháit.

A perjelnő erre néhány más nővérrel együtt a kóruson kívülre vezeti a jelöltet, ahol mind leteszik a gyertyáikat egy-egy tartóra. A perjelnő a nővérek segítségével leveszi a jelölt világi ruháit, és ráadja a habitus alsó és felső részét, a gallér-kendőt, a kis fátylat és a vászoncipőt.

A pap ezalatt megáldja a palástot, a skapulárét, az övet és a nagy fátylat, amelyek egy kis asztalkán vannak előkészítve az áldoztatórácsnál. A kar az áldás alatt az oltár felé fordulva áll.

A habitus megáldása

A pap néhány bevezető párvers után (Adiutorium nostrum… Ostende nobis… Domine Deus virtutum… Dne exaudi… Dominus vobiscum) az alábbi könyörgéseket imádkozza (Æterne Pater…, Domine Iesu Christe auctor virtutum…):

„Örökkévaló Atya és mindenható Isten, ki úgy akartad, hogy a te Egyszülötted a mi halandóságunk ruhájába öltözzék: a te bőkezűségedhez folyamodunk, hogy áraszd ki mérhetetlen áldásodat ez öltözetre, melyet a szent atyák az ártatlanság és az alázat jeléül rendeltek viselni azoknak, kik e világnak ellene mondanak, és úgy méltóztassál megáldani, + hogy a te szolgálód, aki majdan használni fogja, érdemesnek találtassék vele magát a mi Urunkat, Jézus Krisztust ölteni magára!”

„Urunk, Jézus Krisztus, erények szerzője és bűnbánók szerelmese, ki más erényekkel együtt leginkább az alázatot, a szegénységet, az engedelmességet és a tisztaságot választottad ki test szerint a világban, és eljöttél, hogy a bűnösöket könyörületesen bűnbánatra hívd, mindazokat pedig, akik híven hozzád tértek, kegyesen fogadtad: esedezve kérjük a te kimondhatatlan irgalmasságodat, hogy ezt az öltözetet megszentelni + és megáldani + méltóztassál, és engedd kegyesen, hogy aki a szent állapot jeléül áhítattal viselni fogja, fehér és szeplőtelen ruhában, a szentek seregében dicsőségesen jelenhessen meg a te ítélőszéked előtt a számadás napján!”

Ezután meghinti a ruhákat szenteltvízzel, mondván: In nomine Patris et Filii…

A habitus fölvétele előtt

A nővérek ezalatt elkezdik a 113. zsoltárt („Izráel kijővén Egyiptomból”). Míg éneklik, a stallumukban ülnek, és csak akkor állnak föl ismét, ha a jelölt visszatért.

Miután a perjelnő átöltöztette a jelöltet és mindketten magukhoz vették a gyertyáikat, visszamennek a kórusba az iménti helyükre, és az áldoztatórácshoz térdelnek. A nővérek fejet hajtanak a perjelnő előtt, amikor az elvonul előttük.

A pap ekkor állva, az oltár felé fordulva néhány bevezető párverset mond (Domine Deus virtutum…), amelyekre a nővérek válaszolnak, majd az alábbi könyörgéseket imádkozza (Domine Deus virtutum…, Deus indulgentiæ…, Domine Iesu Christe æterni Patris Unigenite…, Sancte Spiritus…). A nővérek ezalatt az oltár felé fordulva állnak.

„Seregek Ura, Istene, esedezve kérjük kegyességedet, hogy e te szolgálódat túláradó irgalmad minden régi tévelygéstől megtisztítsa és a szent megújulást befogadni képessé tegye.”

„Isten, jóság és irgalom Atyja, ki igazságos ítéleted szigorában mértéket tartva jóakarattal megengedted, hogy a fiú ne viselje atyjának gonoszságát (vö. Ez 18,19–20), és ki csodálatos elrendezéssel a rosszat jóra fordítva malasztodat a bűnösök szolgálata által is gyakorta méltóztatol kiárasztani: mérhetetlen kegyelmedet kérjük, hogy e te szolgálód kárára ne váljék e Kármelhegyi Boldogasszonynak fölajánlott szent rend ruháját, jóllehet ilyen és ekkora szolgálatra méltatlanok vagyunk, ma általunk öltenie fel; hanem amit külsőleg mi cselekszünk, azt te végezd el bensőleg a Szentlélek ajándéka révén!”

„Urunk, Jézus Krisztus, az örök Atyának Egyszülötte, aki a mi halandóságunk köntösét a Boldogságos és Szeplőtelen Szűz Mária méhében magadra ölteni és a bűnöktől elaggott világot a te megtestesülésed titka által megújítani méltóztattál: téged kérünk esedezve, hogy Szülőanyád, Mária közbenjárására, ki e szent rendnek kiváltképp is gyámola, e te szolgálód az ő szíve bensejében megújulva a régi embert az ő cselekedeteivel együtt levetkezze és az új embert, ki Isten képére teremtetett, felölteni érdemesnek találtassék.”

„Szentlélek, ki tenmagadat mint Istent és Urat méltóztattál a halandóknak kinyilatkoztatni: jóságod mérhetetlen kegyelmét kérjük, hogy amiképpen ott fújsz, hol akarsz, úgy bocsássad e te szolgálódra is az odaadás lelkületét, hogy a Boldogságos Szűz Mária közbenjárására, akinek odaadó szolgálatára a szent szerzetességben kiváltságos módon szánta magát, őt e világ hívságaitól igazán elfordítsd, és tedd, hogy e szent szándékának megőrzésén olyannyira buzgólkodjék, hogy a jámbor életben, az igaz alázat, az engedelmesség, a tisztaság és a tulajdonról való lemondás által, testvéri szeretetben, állhatatos kitartásban futhassa meg sikerrel e szent szándékának pályáját.”

A habitus felöltése

Az alábbiakat a pap mondja a novíciának az egyes ruhadarabok átadásakor.

„Öltöztessen be téged az Úr új emberbe, aki Isten szerint teremtetett az igazságban és az igazságnak szentségében! (vö. E 4,24) Az Atya, és a Fiú, + és a Szentlélek nevében.”

Keresztet vetve rá. (Ha több jelölt öltözik be egyszerre, ezt mondja: „Öltöztessen be titeket…”, és mindegyikőjükre egyszerre vessen keresztet ezeknél a szavaknál: „Az Atya, és a Fiú…”) Ekkor a jelölt leteszi a gyertyáját; a perjelnő, miután szintén letette a magáét, egymás után ráadja az övet, a skapulárét és a palástot, a habitus e részeinek mindegyikét először a papnak mutatva meg, aki keresztet vet a novíciára az alább következő áldások kíséretében. (Ha több novícia van, a pap mindegyikőjüknél megismétli az áldásokat és a keresztvetéseket. A perjelnő vezeti elő az egyik novíciát, az alperjelnő a másodikat, a legidősebb szerzetesnő a harmadikat; de a perjelnő öltözteti be mindegyikőjüket.)

„Mikor ifjabb voltál, felövezted magadat, és jártál, ahol akartál; de midőn megöregszel, más övez fel téged. (vö. J 21,18) Az Atya, és a Fiú, és a Szentlélek nevében.”

„Vedd Krisztus gyönyörűséges igáját és az ő könnyű terhét! (vö. Mt 11,30) Az Atya, és a Fiú, és a Szentlélek nevében.”

„Akik követik a Bárányt makula nélkül, vele együtt fehérben járnak. (vö. Ap 14,4–5 és 7,13) Ezért legyenek a te ruháid mindenkor fehérek, benső tisztaságod jeléül! Az Atya, és a Fiú, és a Szentlélek nevében.”

A jelölt ismét letérdel és gyertyáját kézbe veszi. Meghajtja a fejét, a pap meghinti szenteltvízzel, kiterjeszti fölé a kezét, és elmondja az Adesto Domine supplicationibus kezdetű könyörgést. Ezalatt a perjelnő visszamegy a helyére és megfogja a gyertyáját.

A habitus felöltése után

A könyörgés után a pap ugyanott, de az oltár felé fordulva letérdel, és kezdi a Veni Creator Spiritus himnuszt, amelyet a nővérek folytatnak. Az első strófát az oltár felé fordulva, térden éneklik, a többire fölállnak és egymás felé fordulnak.

Az első strófa után a pap a jelöltet a kórus közepére, a szőnyeghez vezeti. Ő lefekszik, karját kereszt alakban kiterjesztve, a pap pedig visszamegy a helyére. Míg a jelölt leborul, a perjelnőhöz legközelebbi nővér fogja a gyertyáját, és nem adja neki vissza, csak a szertartás végén.

A himnusz után a kántrixok éneklik: Kyrie…, a második félkar: Christe…, a 3. félkar: Kyrie…, majd a pap: Pater noster, és csöndben folytatja az Et ne nos inducas… szavakig. Míg csöndben imádkozik, a nővérek mélyen meghajolnak, a verzikulusok alatt viszont az oltár felé fordulva állnak és felelnek neki.

V. Mutasd meg, ó, Isten, hatalmadat!
R. Erősítsd meg, Isten, amit őbenne cselekedtél!
V. Szabadítsd meg szolgálódat!
R. Én Istenem, mert benned bízik!
V. Légy néki, Uram, erősséges torony!
R. Az ellenség ellen!
V. Semmit se fogjon rajta az ellenség!
R. És a hamisság fia ne árthasson néki!
V. Imádkozzál érte, Istennek Szent Anyja!
R. Hogy méltó lehessen a Krisztus ígéreteire!
V. Uram, hallgasd meg könyörgésemet!
R. És az én kiáltásom jusson eléd!
V. Az Úr legyen veletek!
R. És a te lelkeddel!

„Isten, ki híveid szívét a Szentlélek megvilágosítása által okossá tetted, add meg nekünk, hogy ugyanazon Lélekben a helyeset megízleljük s az ő vigasztalásának mindig örvendezzünk!”

„Takard be, Urunk, a te szolgálódat a békesség oltalmával, és őt, ki a Boldogságos, mindenkor Szűz Mária pártfogásában bízik, védelmezd minden ellenségtől!”

A pap ezután még a Deus misericors Deus clemens és a Deus qui non vis mortem peccatoris kezdetű könyörgéseket imádkozza. A könyörgések után az alperjelnő a szenteltvízzel és a hintővel a jelölthöz áll a perjelnővel együtt. A perjelnő csöndben a fekvő nővérre hint a vízből, majd finoman megérintve a ruháját fölsegíti, és az oltárhoz vezeti. A jelölt térden állva megcsókolja az oltár közepét, majd a pap kezét.

Ezután a kántrixok intonálják a 132. zsoltárt („Íme mily jó és mily gyönyörűséges”). A zsoltár alatt a novícia a perjelnő kíséretében megöleli az alperjelnőt, majd a többi nővért, magát imáikba ajánlva. A nővérek viszonozzák az ölelését, beszéd nélkül. Ha ketten vannak, a perjelnő és az alperjelnő vezeti őket, hogy megöleljék a nővéreket, mindig a megfelelő félkarban ülő rangidős szerzetesnővel kezdve. A zsoltárt a kántrixok intonálása után a többiek folytatják, majd a kántrixok éneklik a zsoltárverseket, és az Ecce quam bonum… minden vers után közösen visszatér. A zsoltárt annyiszor ismétlik meg, ahányszor szükséges, de doxológiát csak a végén énekelnek.

A perjelnő ezután visszamegy a stallumába, a rácshoz közel, és maga mellé ülteti a novíciát, visszaadva neki a gyertyáját. Az első félkar kántrixai elkezdik a 66. zsoltárt („Könyörüljön rajtunk az Isten” [a kármeliták rendszerint ezt vagy a 129. zsoltárt mondták/énekelték a karból való távozáskor]), és folytatják a szokásos módon, kettesével távozva a karból, de nincs utána sem verzikulus, sem könyörgés.

SZENT GELLÉRT ÜNNEPÉRE

A hagyományos misekönyv magyarországi kiegészítése, a Proprium Regni Hungariae szerint ma, az újabb (és kivételesen ezzel összhangban a középkori) magyar kalendárium szerint pedig tegnap volt Szent Gellért püspök és vértanú ünnepe. A szent különösen közel áll hozzánk, hiszen a Belvárosi Templomban az ő ereklyéje fölött misézünk és az ő nevét viseli a szerzeteséletben Ervin Gellért atya, aki évek óta szolgálja sokszor bizonytalan körülmények közt is megingathatatlanul a káptalant és a hagyományos liturgiához kötődő hívek egyre gyarapodó nyáját. Kívánjuk neki neve napján Isten áldását és a Boldogságos Szűz, minden szentek, de különösen Szent Gellért oltalmát. Egyúttal — minthogy az utóbbi időben gyakrabban adunk hírt a hozzánk közel állókról e vonatkozásban — örömmel tudatjuk, hogy Ervin Gellért atyát Szent Ágoston napján, két év noviciátus után egyszerű fogadalomra bocsátotta a gödöllői premontreiek elöljárói tanácsa. Szerzetesi életét mennyei pártfogója mellett honlapunk olvasóinak is imáiba ajánljuk.

JÖVŐ VASÁRNAPI SZENTMISE A PÁLOSOKNÁL

Szeptember 26-án, a pünkösd utáni 18. vasárnap Erdő Péter bíboros úr tartja az esti szentmisét a Belvárosi Főplebániatemplomban, és megáldja a templom apszisában föltárt Mária-freskót. Szokásos szentmisénket erre és a megelőző délutáni programokra való tekintettel nem ott, hanem a Gellérthegyi Pálos Sziklatemplom Szent István-kápolnájában tartjuk este fél 7 órai kezdettel.

A pálos testvérek vendégszeretetének apropóján hirdetjük, hogy Fülep Dániel testvérünk, akit a Központi Szeminárium papnövendékeként ismerhettünk meg, nemrégiben kezdte meg jelöltidejét a pálosrend gellérthegyi házában. Szerzetesi életét minden olvasónk imáiba ajánljuk.

BÚCSÚ NÉNYEI SÁRÁTÓL

Audi, filia, et vide, et inclina aurem tuam, et obliviscere populum tuum et domum patris tui: et concupiscet rex decorem tuum.
(Ps 44, 11—12)


A mai nappal kezdi meg jelöltidejét Dél-Franciaországban, a bencés nővérek barroux-i Gyümölcsoltó Boldogasszony-apátságában Nényei Sára, a Szent Mihály Laikus Káptalan alapító tagja, aki kedvességével, odaadásával a legelső kezdetek óta kísérte tevékenységünket. Sára a liturgikus megújulásnak elkötelezett családból származott, gyermekkora óta működött szkólavezetőként, majd mint a Zeneakadémia Egyházzene Tanszékének hallgatója még szorosabb kapcsolatba került a katolikus hagyománnyal, kiváltképp a zsolozsmával, a gregorián énekkel és a latin nyelvvel. Ott volt a 2004-es, legelső latintáborban, ahol a rendszeres és ünnepélyes, közösségi matutínumok gondolata először fölmerült, és nagyban hozzájárult a majdani káptalanig vezető liturgikus élet kibontakozásához. Tagja volt annak a magyar csoportnak, amely a 2005-ös Katolikus Ifjúsági Világtalálkozón előbb Wigratzbadban, majd Kölnben szerzett közvetlen tapasztalatokat a hagyományos miseliturgiáról, 2006-tól pedig meghatározó részt vállalt e gyakorlat magyarországi újrahonosításából. Mindez természetesen nem írhatja le azt a megerősítő és összefogó hatást, amelyet személyes kisugárzásának köszönhettünk.

Miután évek óta foglalkoztatta a szerzetesi hivatás gondolata, 2008 nyarán egy szűk hónapot töltött a hagyományos liturgia keretei közt az eredeti bencés fegyelmet követő barroux-i nővéreknél, akkor még határozottabb tervek nélkül. A csatlakozás szándéka csak a következő hónapokban érlelődött meg benne. Tavaly ugyanezen a napon (szeptember 2. a világegyházban egyébként Szent István királyunk ünnepe) közel egy évre Franciaországba távozott, hogy egyelőre világiként tökéletesítse nyelvtudását és alkalmazkodjék a részben idegen környezethez. Belépési kérelmének elfogadása után néhány hétre még visszatért Magyarországra. Mi, barátai és munkatársai augusztus 10-én, Szent Lőrinc ünnepén búcsúztunk el tőle közösségileg. Róla — és mindazokról, akik a monasztikus élet vonzásában hagyják el „népüket és atyjuk házát” — a káptalan dékánjának ez alkalommal mondott búcsúbeszédével emlékezünk meg, amelynek alapgondolatát a Lőrinc-napi szentlecke (2 Kor 9, 6—10) adta.

* * *

Non ex tristitia aut ex necessitate

Pontosan egy évvel ezelőtt, Szent Lőrinc napján, elővettem, mint mindennap, a misekönyv aznapi olvasmányait. Vigasztalást is kerestem, a mostanitól nem nagyon különböző helyzetben, akkor már egy elbúcsúzás után.

A szerzetesség, mindenekelőtt annak eredeti, monasztikus formája a vértanúság új útját jelentette a korai Egyházban, és jellemzően éppen akkor indult fejlődésnek, amikor a lehetőség, hogy valaki vértanú legyen, eltűnt a mindennapi élet szemhatáráról. Azt is tudtam, miért szeretem a vértanúk közül különösen a kánon szüzeit, a férfiak közül pedig éppen Lőrincet. Nem egzaltált rajongók, hanem szép, egészséges, művelt és előkelő személyiségek: ha találkoztunk volna velük, bizonyára nem a fanatizmus ijesztő csillogását láttuk volna a tekintetükben. Nem is olyanok voltak, akiket a világ kivetett: a szent szüzek vesztét közvetlenül többnyire római prefektusok kiemelt érdeklődése okozta, másfelől okos feleleteikkel zavarba hozták vallatóikat; Lőrinc pedig amellett, hogy szinte pökhendi rezzenéstelenséggel élte át a legszörnyűbb kínokat, azelőtt karitatív-szervezői munkáját példaszerűen látta el, mégis anélkül, hogy alárendelt helyzetéből egy pillanatra is kilépett volna. Ráadásul az ikonográfiai hagyomány következetesen mint a fiatalság és a szépség antik istenszobrokhoz hasonló példáját mutatja be. Az ő sugárzó alakjának is köszönhető, hogy Rómában sokáig nagyobb megbecsülést élvezett diákonusnak, mint papnak lenni.

Sokszor gondoltam bele: miért van, hogy a vértanúság a számon tartott, liturgikusan is megünnepelt szentség gyakorlatilag egyedüli formája volt a korai Egyházban? Vajon nem bocsátotta volna meg a végtelenül irgalmas Isten, ha ez a minden területen oly tehetséges ifjú odavet valami kis füstölőszert egy bálványszobor előtti parazsas tégelybe? Hiszen a szegények szolgálatában, az igehirdetésben még sok jót tehetett volna, sőt korának viszonyai között idővel a pápaságra is meglett volna minden esélye. Volt-e értelme ezt a szépreményű, de beteljesületlen életet eldobni látszólag semmiért: fiatalságnak és szépségnek, tehetségnek és tettrekészségnek egy izzó vasrostélyon vesznie oda? És miféle vérszomjas Isten, vagy torz, a pogány emberáldozatok babonaságából ki nem vetkezett vallási fölfogás az, amelyik így kívánta?

A választ kötelességszerűen tudjuk, ha a kérdésig egyáltalán eljutunk. De vajon ki állíthatja közülünk, hogy belsőleg magáévá tette, ha egész életünk és gondolkodásunk az eseményekben, eredményekben, statisztikákban kimutatható hatást keresi? És nemcsak a sokat kárhoztatott, városmissziós-világtalálkozós érzület, hanem a híresen „katholikus” közösségek is. A legördögibb fordulat, amikor maguk a köreinkből kikerülő szerzetesek válnak trófeává.

A diszkréció egy ilyen nyilvános megszólaláskor visszatart attól, hogy kifejezetté tegyem a kínálkozó párhuzamot. Mindenesetre kevés dologgal kapcsolatban fog el olyan elemi belső lázadás, mint amikor azzal szembesülök, hogy kiket, milyen embereket nem tart nemcsak a „világ”, de a keresztény társadalom sem „apácának valónak”. Éppen azokat, akikről a vértanúk Egyháza úgy látta volna, hogy túl jók ennek a világnak.

A mai szentlecke ezt a vonatkozást elsősorban a mag elhalása és a sokszoros termés közti, jól ismert metaforával közelítette meg. De Lőrinc és a hozzá hasonlók emberi tulajdonságait is tekintetbe véve van egy nem kevésbé hangsúlyos mozzanata: a jókedvű adakozóról szóló. Ez itt nem az alamizsnálkodásra való, megszokott buzdítás. A jókedvű adakozó egyrészt a vértanú, aki elveti élete magvát, másrészt viszont az Egyház is, amely nem fogcsikorgatva mond le a vértanúról.

Non ex tristitia, aut ex necessitate: nem szomorúságból vagy szükségből… Ebben ismertem magamra én is, legkedvesebb barátnőimet a magam szűkös szempontjából mégiscsak elsiratva, pedig itt senkit nem készültek rostélyon megsütni. És kezdtem, kezdem lassan és tökéletlenül, kezdetlegesen megtanulni, hogy az Istenre hagyatkozás nem a végső kétségbeesésből, mintegy jobb híján, az odaadás nem a csalódottságból, az ajándék nem a fölöslegből kell, hogy származzék.

Ami erre következik, jelentheti a valóságos távlatai közé helyezett, és ezért nyögő és sóhajtozó emberlét gyötrelmeit. Szorongattatásról és ujjongó örömről a zsoltárokban is a legnagyobb természetességgel, szinte gépies visszatérésben énekelünk egyszerre. És éppen az Egyház mélységesen emberi gesztusa, hogy gyászolni is enged. De mindig van, kell, hogy legyen egy pillanat, amely a tisztánlátásé. Amikor Szent István vértanú a megköveztetés előtt világosan látja a mennyei dicsőség trónképét. Fájdalmai ettől még valóságos fájdalmak, halála gyötrelmes halál. Hiánya is biztosan valóságos volt azoknak, akik szerették.

Proficiscere, anima Christiana: távozz, keresztény lélek! Nem a halálba, nem vasrostélyra, de legalábbis a lélek vértanúságába, ott a vasrostély mögött. Nem szomorúságból vagy szükségből, hanem önfeledten futva annak illata után, akinek szépségét a Nap és a Hold csodálják! Akinek ajkán tej és méz, és akinek vére orcádat ékesíti. És mi is szeretnénk nem szomorúságból vagy szükségből ajánlani neki téged, aki kedves voltál az emberek fiai között, hogy légy még kedvesebb a Királynak, aki szépségedet kívánja.

BÚCSÚ FEHÉR JUDITTÓL

Simile est regnum caelorum thesauro abscondito in agro, quem qui invenit homo, abscondit, et prae gaudio illius vadit, et vendit universa, quae habet, et emit agrum illum. (Mt 13, 44)

Július 12-én, a pünkösd utáni 6. vasárnap elbúcsúztunk Fehér Judittól, a Szent Mihály Laikus Káptalan alapító tagjától, meghatározó egyéniségétől, hűséges előénekesétől és szkólájának vezetőjétől, aki holnaptól a sarutlan kármelita nővérek magyarszéki kolostorában kezdi meg jelöltidejét. Távozása alapjaiban rendíti meg közösségi és szertartási életünket, mégis hisszük, hogy amit vele elvesztünk, sokszorosan visszanyerjük általa a szentek egyességében, hiszen a Kármel életeszménye a szemlélődő szerzetesek közt is kiváltságos módon az, hogy az ott élők az Egyház nagy szükségleteiért ajánlják föl imádságukat és életáldozatukat. E szükségletek közt pedig biztosan nem utolsó helyen van a XXI. század liturgiájának, hitének és lelkületének hagyományos szellemben való megújulása. Szeretett nővérünkre, barátunkra, munkatársunkra alább szakmai önéletrajzából vett részlettel emlékezünk, amely természetesen csak eddigi pályájának felszínét érinti. Kérjük szerzetesi életére Ő Szent Felsége áldását, és hogy gondviselő jóságával töltse be a hiányt, amelyet szolgálója maga mögött hagy!

FEHÉR JUDIT (szül. Debrecen 1973) a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen szerezte meg a középiskolai énektanár, karvezető, zeneelmélettanár, valamint az egyházzenész diplomát 1999-ben.
1995 óta énekel a Dobszay László és Szendrei Janka által vezetett Schola Hungarica együttesben. Több mint tizenöt CD felvételen, számos külföldi koncerten szerepelt Angliában, Németországban, Olaszországban, Belgiumban, Luxemburgban és Libanonban.
1998 és 2003 között az érdi Kőrösi Csoma Sándor Általános Iskola énektanára volt. Három évig kántori feladatokat látott el az érdi Kármelhegyi Boldogasszony-templomban. Ugyanitt megalapította és két évig vezette a templom szkóláját. Zenei tevékenységei közé tartozott a Szent István Bazilika vesperásain három évig heti rendszerességgel végzett orgonálás és a Belvárosi Főplébániatemplomban két évig folyó esztergomi zsolozsmán hetente teljesített előénekesi szolgálat. 2001 óta a Mezei János és Bubnó Tamás művészeti vezetésével működő Budapesti Énekes Iskola tanára és koncertegyüttesének rendszeresen fellépő tagja. Énekes tanítványainak karnagyaként az Avilai Nagy Szent Teréz-templom és a Belvárosi Főplébániatemplom liturgikus alkalmainak rendszeres résztvevője. 2003-tól 2006-ig a Belvárosi Ferences Templom Capella Mariana szkólájának vezetőjeként a vasár- és ünnepnapi misék, illetve vesperások gregorián énekanyaggal való ellátása mellett polifon művek liturgikus megszólaltatására törekedett.
A Szent Mihály Laikus Káptalan énekvezetőjeként 2004 óta működik közre a középkori Esztergom liturgikus szokása szerint ünnepelt virrasztó zsolozsmákon. Ugyanezen közösség tevékenységének bővülésével 2006-tól a havi, 2007-től a heti rendszerességgel megtartott hagyományos vagy tridenti rítusú szentmiséken megszólaló liturgikus zene irányítója.
2003-tól 2008-ig fiatal kutatóként, illetve megbízott kutatóként dolgozott az MTA Zenetudományi Intézete Régi Zenetörténeti Osztályán, az MTA Támogatott Kutatóhelyek Irodája LFZE Egyházzenei Kutatócsoportjában és a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen.
Egyházzenei mesterdoktori (DLA) vizsgája részeként a szóbeli szigorlatot Dobszay László, Czagány Zsuzsa és Katus László előtt tette le 2005. március 1-jén. Témái: I. Gregorián, II. Magyar zenetörténet, III. A domonkos rend középkori története.
2005. május 10-én a Belvárosi Ferences Templomban Mennybemenetel ünnepének második vesperása keretében a Schola Cantorum Budapestiensis-t (művészeti vezetők: Bubnó Tamás és Mezei János) és a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem hallgatóiból alakult együttest vezényelte. A XIII. századi Esztergomi breviarium notatumból és a Budai pszaltériumból vett gregorián tételeket reneszánsz polifon művek és négyszólamú zsoltárharmonizációk egészítették ki. Orgonán közreműködött Deákné Kecskés Mónika.
Disszertációját "Himnuszok dallamválasztása a domonkos és a német lovagrendi liturgiában" címmel (témavezető: Szendrei Janka) 2005. május 12-én a Zene­aka­dé­mi­án summa cum laude minősítéssel védte meg, opponensei Madas Edit és Dobszay László, a bizottság elnöke Komlós Katalin vol­tak.