Irodalom és liturgia az államalapítás-kori Magyarországon

MEGJELENT az ELTE BTK Vallástudományi Központja keretében működő Liturgiatörténeti Kutatócsoport új sorozata, a „Műhelytanulmányok” első, programadó kötete Földváry Miklós Istvántól. A mű címe: „Az esztergomi benedikcionále: Irodalom és liturgia az államalapítás-kori Magyarországon”. A könyv a kutatócsoport honlapján teljes terjedelmében elérhető, de nyomtatott formában is meg lehet rendelni (darabonkénti ára 2000 Ft).
     Kedvcsináló részlet a fülszövegből: 

„Látva az irodalomnak és a liturgiaalakításnak azt a magas színvonalú alkotását, amelyet az Esztergomi benedikcionále (és a tőle elválaszthatatlan Hartvik-agenda) őrzött meg az utókornak, nem tudjuk és nem is akarjuk kivonni magunkat a személyesség benyomása alól. Az ambíció, az elgondolás, a stílus, az ízlés sokkal egyénibb annál, hogysem hátterében több nemzedék lassú és reflektálatlan tevékenységét föltételezzük. Óhatatlanul fölmerül tehát a kérdés: ki volt, kik voltak a megnevezetlen szerző vagy szerzői-szerkesztői kör, aki vagy amely a születő magyar liturgikus úzus kialakításán dolgozott?”

Időszerű | A bérmálás rendjének változatai

A X. századból való poitiers-i pontifikále (Arsenal Ms. 227)
bérmálási ordójának második oldala (213v)

Az egyházi év eseményeinek szokásos rendjéhez igazodó, egy-egy kapcsolódó témát mélyebben körüljáró anyagokat ajánló cikksorozatunk aktuális darabja a bérmálás rendjének a nyugati liturgikus hagyományban elterjedt változataival foglalkozik.

—————————

A bérmálás rendjének változatai

Néhány évvel ezelőtt közöltük a bérmálás rendjének fordítását némi kommentárral az 1595-ös, első „tridenti” Pontificale Romanum szerint. A római rítus helyi változatai iránti érdeklődésünk jegyében most hasznosnak látszik betekintést adni azokba a kutatásokba is, amelyek a „tridenti” ordó előtti állapotokat tárják föl és rendszerezik. A bérmálás mint a legrövidebb főpapi ordó alkalmas bevezetést jelent a téma iránt érdeklődőknek.
     Mint az a történészek körében közismert, a "tridenti" pontifikále (PR) közvetlen leszármazottja a XIII. század végén Guillelmus Durandus által összeállított pontifikálénak (PGD), amelyet az avignoni pápai udvar is magáévá tett, majd a következő évszázadokban hatékonyan terjesztett egész Európában. A PGD a Róma-városi (PR12, PRC) és az Európa központi kontinentális területein legbefolyásosabb német-római (PRG) típusú szertartásrendek szintézisét nyújtja, de Durandus származásának (Béziers) és püspöki székhelyének (Mende) megfelelően erős dél-francia színezettel, amely az ibériai liturgikus hagyományokkal áll szoros rokonságban.
     Az ordó jellegzetesen állandó elemei érzékeltetik, hogy mit tekinthetünk a római liturgia lényegi egységének, a különbségek pedig fölhívják a figyelmet azokra a részletekre, amelyek egy-egy változatnak helyi vagy táji jelleget kölcsönöznek. E két tényező kölcsönhatását tanulmányozva végül megragadhatóvá válik az a folyamat, amely az általunk is használt gyakorlathoz vezetett. Az anyaggyűjtés itt, az adatok rendszerezése itt érhető el, végül itt egy ismeretterjesztő esszében (Régiók, történelem és önazonosság a középkori Európában: A liturgiatörténet tanúsága) mutatjuk be a kérdésfeltevést és a munkamódszert, éppen Durandus pontifikáléjának apropóján.

FM

Liturgiatörténeti Kutatócsoport és egyedülálló forrásgyűjtemény az ELTE-n

 Pázmány-féle Rituale Strigoniense (1625) címlapja

Tekintettel a személyi összefonódásokra és az esztergomi rítus (usus Strigoniensis) tudományos igényű kutatása, feltárása terén közös célokra, ezennel a Szent Mihály Laikus Káptalan rendelkezésére álló nyilvános felületeken is szeretnénk bemutatni az ELTE-n hivatalosan 2013. október 1-jével megindult Liturgiatörténeti Kutatócsoport főbb célkitűzéseit, kutatási terveit, eddigi eredményeit és működését, dióhéjban.
     Az OTKA K. 109058 számú kutatási projekt keretében alapított, az ELTE BTK Vallástudományi Központ (mb. vezetője: dr. Déri Balázs prof.) kötelékébe tartozó kutatócsoport célja, hogy tartós és biztonságos intézményi hátteret biztosítson azoknak a kutatóknak, akik egy nemzetközileg kiemelkedő jelentőségű magyar iskola szemléletével, módszerével dolgoznak a középkori és kora újkori liturgikus források kiadásán, elemzésén és értelmezésén. Az infrastruktúra két pillére az érintett kutatók hosszú távú, főállású vagy részleges foglalkoztatása, másik pillére a munkájukhoz szükséges digitális és könyvformátumú forrásbázis, azaz egy magas színvonalú szakkönyvtár fölépítése. A munka középpontjában a magyar liturgikus örökség áll, de ez állandó dialógusban van a teljes európai anyaggal.
     A kutatócsoport tevékenységétől hármas eredményt várunk:

• (1) liturgikus források kritikai kiadásai (lásd az eddig eredményeket a Publikációk oldalon); 
• (2) liturgikus források gyakorlati kiadásai, ezáltal a nem dologi kulturális örökség ápolása; 
• (3) liturgikus úzusok és szertartástípusok történeti-összehasonlító elemzése. 

     ​A teljes kutatási terv itt olvasható.

Munkatársak
A kutatócsoport vezetője Földváry Miklós, titkára Varga Benjámin, munkatársai Kurczné Szaszovszky Ágnes, dr. Mezei Jánosné Csonka Szabina Babett, Paulik Péter (OSZK) és Szoliva Gábriel OFM. A felsoroltakon kívül sokan mások, külső munkatársak és a kutatócsoporthoz szorosabban-lazában kötődő alkalmi munkatársak segítik a projektet (ABC-rendben): Ft. Alácsi Ervin János, Farkas Domonkos, Fehér Judit Zsófia OCD, Ft. Józsa Attila, Jusztin Péter, Kovács Andrea, Mátray Lelle Mária OP, Nényei Sára, Orbán Csaba Frigyes OPraem, Rihmer Zoltán, Rudolf Krisztina.

Forrásgyűjtemény
A forrásgyűjtemény- és könyvtárépítés célja, hogy a középkori liturgia elsődleges forrásai minél nagyobb mennyiségben rendelkezésünkre álljanak. Ez a munka a következőket takarja: 

• a) az interneten elérhető, egyre növekvő forrásállomány követése, ismerete, ahol lehetséges, rendszerezett letöltése, ahol nem, ott linkgyűjtemények összeállítása, 
• b) a szövegkiadásban elérhető elsődleges források és másodlagos irodalom követése, megrendelése, beszerzése, antikvár anyagokat is beleértve, 
• c) a szükséges kéziratok és nyomtatványok lelőhelyeinek föltérképezése és belőlük lehetőleg digitális másolatok rendelése, rendszerezése és földolgozása, szükség esetén helyszíni forrásfeltáró munka. 

     E tevékenység költségvonzata igen szélsőséges: egyes források szabadon letölthetők, míg másokból egy-egy másolat 50–100 ezer forintba kerül. Kifejezett célunk, hogy a liturgikus könyvanyag világviszonylatban is legteljesebb gyűjteményét hozzuk létre. 

     A digitális és egyéb formátumú forrásgyűjtemény az ELTE Ókortudományi Intézetének Harmatta János Könyvtárához tartozik, és a Liturgiatörténeti Kutatócsoport munkatársai gondozzák. Célunk, hogy a gyűjteményben őrzött digitális másolatokhoz minél több érdeklődő minél könnyebben hozzáférjen.

     A kutatócsoport munkájának közérdekű eredményeiről a továbbiakban is igyekszünk beszámolni majd, a fontosabb mérföldköveknél.

Beszélgetés Földváry Miklóssal

Az alábbiakban alcímekkel tagolt részleteket közlünk ízelítőül a Szent Mihály Laikus Káptalan vezetőjével, Földváry Miklós Istvánnal április végén készült szakmai beszélgetésből, melynek rövidített és szerkesztett formája megjelent az ELTE BTK Trefort-kert magazinjának aktuális számában (2013/1, 72–75 o.). A teljes, szerkesztett és vágatlan változat itt olvasható. Az interjút Czeti István (ELTE BTK) készítette.

*

VALLÁSTUDOMÁNY, LITURGIA, CSALÁD

Jó dolog-e a tradicionalizmus? 

Mostanában sok vád éri a tradicionalistákat, hogy a tevékenységük nem több, mint az idősek nosztalgiázása, illetve hogy mindenféle modernitásnak útjában áll… Mi erről a véleménye?

Minden jól hangzó vádban van egy kis igazság. A probléma ott kez­dődik, hogy egyáltalán létezik „tradicionalizmus”, mint olyan. Nem kéne léteznie. Ha valami kulturális értelemben az európai katolicizmusban imponáló, akkor az ép­pen az, hogy egy bámulatosan integratív erő volt. Nagyon sok minden belefért. A vallástudományos megközelítésében is sokszor látható, hogy nem fér bele azokba a tipológiákba, amelyeket kialakítunk, mert minden és mindennek az ellenkezője is megtalál­ható benne. Nagyon kevés olyan vallás van például, amelyik arányosan együtt tudja tartani a népegyházi és a szektás attitűdöket. Márpedig ez együtt tudja tartani, mindkettő van, és mindkettőnek a pozitív oldalával élni tud. Egészen eltérő lelkületet, irány­­zatot képviseltek egyes szerzetesrendek, és ezek ugyanahhoz az Egyházhoz tartoztak, tehát ebben az értelemben dőreség azt mondani, hogy vannak a progresszívek és van­nak a tradicionalisták.
     Az, hogy ma tényleg van tradicionalizmus a katolikus Egyházban, an­nak a következménye, hogy azzal a fajta jámborsággal, fegyelemmel, szokásrenddel, liturgiával, amely a katolicizmus nem doktrinális oldalát jelentette, nagyon radikális szakítás történt az utóbbi években. Nem előzmények nélkül történt, de nem gondolom, hogy valamiféle összeesküvés állna a hátterében, ahogy ezt többen szeretnék gondolni. Szerintem az európai modernitás természetes következménye bizonyos mértékig, hogy bekövetkezett. A probléma az, hogy a visszaút lehetőségei, vagy azok az intézmények, amelyek legalább az emlékét megőrizték volna egy alternatívának, meggyengültek, il­let­ve megszűntek. […]

Szegényes valláskép a közgondolkodásban

Úgy éreztem, hogy azokra az egyébként jogos érzékenységekre, fogékonyságokra, amelyek a XX–XXI. századi bölcsész értelmiséget befolyásolják, hiteles válasz a tel­jes nyugati és keleti keresztény hagyománynak az a gazdag világa, amelyet én addig egy be­szű­kült formában ismertem. […] Segített a többi felekezet megisme­rése is, a keleti kereszténységről szerzett tapasztalat például meghatározó volt, hiszen ott egy nekem jobban megfelelő, az érzékekre jobban ható, az életmódot job­ban befolyá­soló, tehát kevésbé kizárólagosan doktrinális-morális érdeklődésű vallásossággal ta­lál­koztam. […]
     Az a kép, amely a vallásról a mai emberben él, nagyon behatárolt, szegényes kép. Ez áll a vallásos és a nem val­lásos társadalomra is. Ha azt mondom, hogy vallás, erről alapvetően egy dok­tri­ná­lis, morális szempontrend­szer, tehát afféle életvezetési példatár vagy életfilozófia jut a leg­többek eszé­be: bizonyos tartalmakat hiszek, hogy úgy vannak, el vagyok kötelezve ne­kik, és ebből következik bizonyos életprogram, amely személyes és társadalmi szinten megvalósítandó elveket hoz magával. Alapvetően elvi, intellektuális jelenségről van szó tehát, egy gondolati tartalomról és az abból következő cselekvési programról. Ter­mészetesen ez is része a vallásosságnak (a legtöbb esetben), nem vitatom, de az em­ber közérzetét, mindennapjait közvetlenül nem ezek a dolgok határozzák meg. […]

Attól „antik”, hogy nem keresztény?

Ismert a képzet, miszerint léteznek úgynevezett archaikus kultúrák. Mindegy, ha az egyik kétezer évvel régebbi, mint a másik, ugyanúgy valamiféle hagyományosság benyo­mását keltik, felőlünk nézve. Ezekhez csatlakoznak a kortárs primitív kultúrák, a pa­raszti folklór és ef­fé­lék, egyszóval mindaz, ami felé úgy tekint a városias, civilizált, önmagát egy kései korszak gyermekének érzékelő ember, mint egy hitelesebb, eredetibb és természetesebb világ felé. Ez tudományos szempontból erősen megkérdőjelezhető […], szerintem alapvetően naiv, mondhatni mi­tologikus megközelítése több különböző kulturális jelenségnek, de egy képzet nemcsak azért lehet érdekes, mert történetileg érvényes, hanem azért is, ha mi annak látjuk, és a gondolkodásunkat, mentalitásunkat ténylegesen befolyásolja. Ez a fajta archaikum iránti érdeklődés mozgatott engem, amikor ókortudományi sza­kokra jelentkeztem. […] Ebben a keretben, igyekvő és magát megmutatni akaró diák­ként, jelentkeztem a középkori latin filológiai programra. Akkoriban létezett ilyen az egyetemen, irodalomtörténet, filozófia és sok egyéb mellett és ott találkoz­tam elő­ször liturgikus és biblikus anyagokkal. […]
     Akkor még merevebb volt az ókor­­tudomány. Mondhatom, hogy e humanista ókortudomány nézőpontjából, amelyet a klasszika-filológia is képvisel, igazából az az antikvitás kritériuma, hogy pogány an­tikvitás legyen. Ennek ékes példája, hogy a görög irodalomhoz Plutarchos hoz­zá­tar­tozik, de az Újszövetség nem, holott kronológiailag nyilvánvalóan az Újszövetség a ko­rábbi. Magyarán: attól „antik” valami, hogy nem keresztény. A kereszténység a kö­zép­kor, a pogányság az ókor, és a kettő közti széles átmenet e szerint tagolódik. Ez a merev elhatárolás kezdett ott, akkor föloldódni, azoknak köszönhetően, akik az említett [középkori filológiai] programot fönntartották. […]
    Az eu­ró­pai embernek […] van egy olyan téves elképzelése, hogy ismeri Európát, vallásilag pedig a ke­reszténységet. Ehhez képest el kell jutnunk annak fel- és elismeréséig, hogy Európa valójában egy egzotikus kontinens és a kereszténység egy egzotikus vallás, amelyről az átlagember (még a művelt átlagember is) valójában rendkívül keveset tud. Saj­nos lép­ten-nyo­mon tapasztalni, hogy a tu­do­mányos közeg gyakran akkor ébred rá, hogy valami iránt érdemes volna érdeklőd­ni, valamit érdemes lenne kutatni, amikor az már odaveszett. Addig nem. Él mel­lette, és nem veszi észre, hogy ott pusz­tul el a szeme előtt, a következő generáció pe­dig már csak adattöredékekből tud dolgozni. Véleményem szerint ma abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy egyes kultúrákat rész­ben még élőben lehet megfigyelni.

A teljes interjút lásd →itt.