2007. december 30.

TRACTUS STELLAE

A vízkereszti matutínumban megszólaló Tractus stellae, magyar nevén Csillagjáték más liturgikus drámákhoz hasonlóan a matutínum és a laudes illeszkedésénél kijelölt "lágy" ponton, a Te Deum előtt kap helyet. A már ünnepélyes körülmények között, palástban és gyertyával olvasott 9. olvasmány, a rá következő responzórium, majd az ünnep sajátosságai közé tartozó Lukács-genealógia után a szertartás kibontakozását jelenti. Egyértelműen paraliturgikus jellege mellett is tényleges liturgikus tételeknek a liturgia keretei közül kiemelt szövegéből és dallamából áll. Ezek a tételek a megfelelő szereplő vagy szereplők szájába adva, egy stilizált tér megfelelő részéről elénekelve állnak össze a napkeleti bölcsek történetévé, ekkor még anélkül, hogy a zsolozsma egyébkénti anyagától eltávolodnának, majd a Te Deum-mal szinte észrevétlenül csatlakoznak vissza a hóra rendes menetébe. Alább az ún. Hartvik-agenda, egy XI. századi, magyarországi pontifikális szerkönyv (Zagreb, Metropolitanska Knjižnica / Bibl. Univ. MR 165.) alapján közlöm a Csillagjátékot saját kritikai kiadásom szerint.

F.M.


In nocte Epiphaniæ
in Romana /21v/ ecclesia invitatorium non canitur. Finito no­no re­sponso, legatur evangelium Factum est. Quo finito, incipiatur Te Deum laudamus, et sic finiatur matutinum. Missa vero agatur ordine suo.


In vigilia Epiphaniæ benedicatur aqua, ut mos est Græcorum, ante vesperas, sive in octavis. Dicamus omnes Domine miserere […] /28v/ Finita oratio,[1] incipiatur antiphona Fon­tes aquarum sanctificati sunt a Christo apparente, et dum dixerint: « Haurite aquas », hau­riant aquam cum calice, et sic bibant in Domino propter diversas infirmitates, et a[?] benedictio superius testatur.


Ad matutinum post nonum responsum fiat tractus stellæ in hunc modum, ita ut tres magi[2] sint parati, uno stante ante altare sanctæ Mariæ, et incipiente alta voce: Stel­la ful­gore nimio rutilat, et alio in dextro altari repetenti: Stella fulgore nimio, tertioque pro­se­quen­te in ipsum:[3] Stella fulgore nimio rutilat. Et simul cantantes, veniant simul ante al­ta­re san­ctæ Mariæ: Quæ regem regum[4] /29r/ natum monstrat quem venturum olim prophetæ signa­ve­rant. De altari autem accipiant vascula, mystica munera continentia: aurum Caspar, thus Melchior, myrrham Balthasar. Et sic cantantes, descendant ad Herodem: Eamus er­go et inquiramus eum offeramus ei munera aurum thus et myrrham. Herodes autem, residens in solio suo in media ecclesia coronatus, inquirat magos hoc modo: Regem quem quæ­ri­tis na­tum esse quo signo didicistis? At contra magi: Ipsum natum esse didicimus in oriente stella mon­strante. Et Herodes: Si illum regnare creditis dicite nobis. Et magi: Hunc regnare fatentes cum mysticis muneribus de terra longinqua adorare venimus. Scribæ vero, subtilibus induti, et mi­tras habentes in capitibus, sedeant circa Herodem, librosque teneant in manibus, sci­scitante eos hoc modo: O vos scribæ interrogati[5] dicite si quid de hoc puero scriptum videretis in libris. Respondeant scribæ: Vidim[us][6] domine in prophetarum lineis nasci Christum in Beth­lehem civitate David propheta sic vaticinante. Et sic imponat testimonium chorus: Beth­le­hem non es minima. Tunc Herodes, dimittens magos a se, dicat: Ite et de puero diligenter in­vestigate et invento redeuntes mihi renuntiate. Redeuntes ergo magi ab Herode, et in­spi­ci­en­t[7]/29v/es stellam, digitoque monstrantes, dicat unus: Ecce stella, et alter: Ecce stella, ter­tiusque: Ecce stella, et sic simul incedentes, diffiniant: In oriente prævisa iterum præcedit nos lucida. Et duo clerici, [c]appis[8] induti, stantesque iuxta imaginem sanctæ Mariæ, te­nen­tis Dominum parvulum in manibus, imponant hunc versum: Qui sunt quos stella du­cit nos ad exitos inaudita ferentes? Respondeant magi: Nos sumus quos cernitis reges Tharsis et Ara­bum et Saba dona ferentes Christo regi Domino nato quem stella ducente venimus adorare.[9] Iux­ta stantes, imaginemque Domini digito monstrantes, dicant ad magos: Ecce puer ad­est quem quæritis iam properate et orate quia ipse est redemptio nostra. Tunc, salutantes tres magi Do­minum, dicat: Salve princeps populorum. Auriger dans munus, dicat: Suscipe rex aurum. Si­militer et thuriger: Tolle thus tu vere Deus. Myrrhiferque: Myrrham signum sepulturæ. An­ge­licus puer, indutus dalmatica, stans superius, dicat: Impleta sunt omnia quæ prophetice di­cta sunt ite viam remeantes aliam. Tunc magi, redeuntes per aliam viam, angelicoque re­spon­so ovantes, et imponant antiphonam, usque ad chorum, cantando, venientes: O re­gem cæli cui talia famulantur obsequia stabulo ponitur /30r/ qui continet mundum iacet in præ­se­pio et in nubibus tonat. Finita autem, incipiat cantor alta voce: Te Deum laudamus, et sic pro­pa­gatur matutinum ordine suo.



[1] Sic. Malim: oratione

[2] Orig. del. de magis

[3] Sic. Malim: idipsum

[4] In ima pagina posteriore manu: En gentes venerantur me reverentes / me metuunt Arabes mihi parent usque fi­deles / impero Thar­sensi proprio sub iure cohorti.

[5] Littera « i » deleta videtur, sed restitui.

[6] Adi.

[7] In ima pagina posteriore manu: Hæc est causa viæ reges sumus ex Arabicis / quærimus hic regem re­gnan­ti­bus imperitantem / quem natum mundo lactat Iudaica virgo.

[8] Adi.

[9] Verbum ultimum in margine.

2007. december 26.

KARÁCSONY NAPJÁNAK ZSOLOZSMÁJA
(a kötet bevezetője)

Az „Egyházzenei Füzetek” V/A sorozatának céljáról, használatáról, módszeréről és elvi alapjairól az első, ádventi kötet bevezetőjéből tájékozódhat az olvasó, így itt és a tervezett további kötetekben elegendő lesz kitérni az adott offícium forrásaira és a benne fölmerülő esetleges rendhagyóságokra. A jelen füzetben közölt karácsonyi zsolozsma propriumtételei a második legrégibb és fönnmaradt részének terjedelmét tekintve a leginkább kidolgozott esztergomi breviárium gyakorlati célú, de filológiailag hűséges kiadását jelentik, amelyet az ott olvasható hivatkozások és az általános római szertartásrend alapján minden további szükséges szöveggel és dallammal kiegészítettünk. A füzet törzsszövege tehát, beleértve az antifónák és a responzóriumok dallamát is, a prá­gai Bibliotheca Strahoviensis DE. I. 7. jelzetű kódexe (facsimile kiadása: Szend­rei Janka: Bre­vi­a­ri­um Notatum Stri­goniense sæculi XIII. Budapest 1998. [Musicalia Da­nubiana XVII]) 13v–21v oldalának normatív kritikai átirata, és ugyanezt a for­rást fogjuk követni a sorozat következő, a temporále anyagához tartozó kötetei­ben is. A strahovi breviárium az esztergomi rítus központi változatának megszilárdulása idejéből való reprezentatív kézirat, sőt valószínűleg olyan másolópéldány, amely kiindulását jelentette egy tőle származó dallam- és szöveghagyománynak. Másfelől viszont őriz néhány olyan archaizmust, amely megkülönbözteti a főleg XV–XVI. századi forrásoktól képviselt, érett esztergomi rítustól. A közreadott anyag tehát filológiai értelemben nem mindenütt hozza a legjobb változatot, és egyes pontjai nem is jellemzők a közel öt évszázadon át követett rendtartás egé­szére, de az egyetlen kézirattól vagy nyomtatványtól elvárható legnagyobb szabású összefoglalását alkotja a középkori Magyarország zsolozsmás gyakorlatának. A zsoltárok és az ordinárium szövegei a XX. századi reformok előtti, hivatalos római szerkönyvekből valók, de helyesírási és központozási szempontból az újabb liturgikus szöveggondozás elveit követik. A zsoltárok és kantikumok fél­­versekre tagolása a XX. századi monasztikus kiadványok eljárásának felel meg. A tónusok mediációs és záróformuláinak kijelölése grafikai szempontból és a szótagszámlálás szabályait illetően a solesmes-i bencések módszere szerint történik, de a kijelölés által föltételezett dallam az esztergomi szokást őrző, XV. századi Częstochowai pálos kantuále tonáriusának mintaverseivel megadott vál­tozat. A himnuszok dallamát a XV. századi Budai pszaltériumból vettük, a Cor­de natus dallamát viszont – a kódex hibája miatt – a XVII. századi protestáns és magyar nyelvű, de azonos dallamvariánst használó Ráday-gra­du­álból egészítettük ki. A 94. zsoltár dallamául a főforrásban megadott, hangjelzett incipit alapján a XIV. századi Isztambuli antifonále megfelelő tételét választottuk. A Máté-genealógia eredetije a vezérfonalnak tekintett breviáriumhoz közel álló, XIV. századi, hangjelzett esztergomi misekönyv szek­ven­ci­o­ná­le-függelékének végén található, míg a Te Deum a Zágrábban őrzött, MR 8-as jelzetéről számon tartott pálos antifonále variánsának kissé javított megfelelője. A karácsonyi ma­tu­tí­­num­ban a felolvasóra mondott máriás áldások (benedictiones de beata Virgine) szövegét az első nyomtatott esztergomi breviárium függelékéből írtuk át, de elosztásukat értelemszerűen megváltoztattuk: az ott olvasható, kilenc helyett hét szöveg közül az elsőt föloldozásnak értelmeztük, a fönnmaradt hatot pedig az első két nokturnusra osztottuk el, megtartva a harmadik nokturnusnak az evan­gé­liumra vonatkozó, szokásos áldásait. A füzetben az előkészületi imák (Pater noster, Ave Maria, Credo) kivételével minden szertartásszöveg teljes terjedelmében szerepel, a dallamok közül viszont csak az antifónákat, a responzóriumokat, a himnuszokat, az invitatórium zsoltárát, a Máté-genealógiát és a Te Deumot adtuk meg. Jóllehet a zsolozsmák tényleges végzéséhez a to­vábbiak hiányozhatnak, jobbnak látszott nem együtt közölni őket a kötött és kö­zépkori forrásokban adatolt anyaggal: az esztergomi rítus or­di­ná­riumdal­la­ma­inak egy része csak egyet­len koraújkori pálos forrásból vetíthető vissza (olvasmány-, oráció- és ver­zi­kulus­tó­nus), egy részük nincs kellőképpen föltárva (zsoltártónusok, Be­ne­di­ca­mus­ok), némelyikükről pedig egyetlen emlék sem áll rendelkezésünkre. Ezeket a gyakorlatban nélkülözhetetlen, de kevésbé hiteles vagy egyértelmű dallamokat egy későbbi, kiegészítő kötetben fogjuk kö­zölni, amelyben részletes leírását tervezzük a föltételezhető középkori zsolozsmarítus ceremoniális vonatkozásainak is. A sorozat köteteinek bevezetőjében nem foglalkozunk az egyes liturgikus na­pok szöveganyagával, történetével vagy lelkiségével: ezeknek gazdag és mindennél hitelesebb forrását adja maga a közreadott offícium. Hogy azonban a nyelvileg legnehezebb és magyar fordításban sokszor elérhetetlen olvasmányanyag könnyebb megértéséhez hozzájáruljunk, minden füzet elején közöljük a matu­tí­num olvasmányainak szöveghű, a hagyományos magyar bibliás stílusban gyökerező fordítását. A bibliai olvasmányok és idézetek forrása a Vulgata első teljes magyar kiadása, a „Jézus alatt Vitézkedő Társaság-beli, nagyszombati Káldi György pap” 1626-ban, a bécsi Formika Máténál kinyomtatott munkája (Szent Biblia az egész keresztyénségben bévött régi deák bötűből). Ennek szövegétől csak helyesírási kérdésekben, illetve olyankor tértünk el, amikor az egyházatyák magyarázatai az adott bibliai hely valamely régibb szövegváltozatát vették alapul. Az idézetekben és a fordításokban a mai olvasónak sokszor talán szokatlan szóhasználat és mondat­fűzés a magyar szakrális nyelvnek azt a szerencsés korszakát és állapotát törekszik fölidézni, amikor a sértetlen latin liturgikus gyakorlat a megértetését szolgáló sajátos középkori fordítástechnikával még természetes egységben élt. Másfelől a szertartás közben alkalmas lehet arra, hogy segítségével a latin fölolvasást valamelyest követni tudó zsolozsmázók az eredeti szöveget hallják-értsék, és ne azzal párhuzamosan, mégis attól függetlenül olvassanak magyarul. Végül a karácsonyi zsolozsmában található különlegességekre és a szöveget illető néhány kiadói módosításra kell kitérnünk. Az esztergomi rítus sajátos helyet alakított ki egy régi processziós antifónának, az Ave spes nostra-nak, amikor azt az előesti ves­perás elé helyezte. Az „ave” invokációval kezdődő első három szakaszt még a hóra tulajdonképpeni kezdete előtt szólaltatta meg két-két gyermek vagy ifjú, kezében gyertyával, a kóruson kívül és térben is jól elkülönülve, majd együtt énekelték el a negyedik szakaszt, immár a karban elfoglalt végleges helyükre vonulva. Esztergom öröklött antifóna-hagyományának volt még egy tétele (Gaude et lætare), amelynek nem jutott hely a vesperás szokásos szerkezetében. Úgy látszik, sajnáltak volna megválni tőle, ezért egy egészen magában álló megoldást találva őrizték meg: az első vecsernye zsoltáros részének végére illesztették zsoltár nélkül, függelék gyanánt. Talán ezek mintájára tartotta meg a strahovi breviárium „antiphona” cím alatt a Veni Red­em­ptor himnusz hangsúlyos verseléshez igazított, eredetileg első strófáját, az In­ten­de qui regis-t, amely egyébként az ambrozián rítuson kívül kiveszett a latin hagyományból, és másutt Esztergomban sem dokumentált. Megtartásáról vagy elhagyásáról a zsolozsmázók szabadon dönthetnek. A Descendit de cælis res­ponzórium trópusának éneklésére több lehetőség kínálkozik: végigénekelhető a neki megfelelő dallamú melizmával párhuzamosan, a kettőt együtt futtatva bele a „tamquam sponsus” zárlatba, de választható csak a me­lizma vagy a trópus is, illetve végigénekelhetők egymás után. A Verbum caro responzórium két ver­zu­sát valószínűleg nem egyszerre énekelték: a későbbi szerkönyvekben már csak az In principio kezdetű szerepel, legkorábbi rubrikás forrásunk, az úgynevezett Hartvik-féle Agenda pontificalis viszont azt írja elő, hogy a Puer natus verzust a ma­tu­tí­num­ban, majd az In principio-t a ve­spe­rás­ban énekeljék. A matutínum eredeti rendjével kapcsolatban ki kell emelnünk, hogy a karácsonyi éjszaka miséjének helyzete Esztergomban a Te Deum és a laudes között szilárdult meg, és ennek következtében a laudest csak a magukban zsolozsmázók végezték a kiadásunkban – és a korabeli forrásokban – jelzett módon: a kórusimában a kapitulum, a himnusz és a verzikulus elmaradt, a zsoltárokat és a Bene­dictust antifónáikkal együtt a kommúnió előtt énekelték, a laudes könyörgése pedig a poszt­kom­múnióval volt azonos. Kisebb különbség, hogy a karácsony esti vesperás könyörgését a karban nem követte Benedicamus, hanem mindjárt elkezdődött Szent István vértanú „felezett” (zsoltározás nélküli) előesti vespe­rá­sa annak responzóriumával. Sajátos még a príma zsoltáranyaga, amelyről a fő­forrásként követett breviárium nem ad eligazítást, de amelyet néhol eltérően adnak meg a „klasszikus” esztergomi könyvek is: a kiadásban az első nyomtatott breviárium sorrendjét és válogatását vettük alapul. A szöveget máskülönben kizárólag az eredeti olvasatukban értelmetlen helyeken javítottuk. A karácsonyi zsolozsma hasonlóan, mint a már megjelent ádventi, nemcsak karácsony napján, hanem az ünnep egész nyolcadában végezhető, sőt néhány tétel kölcsönzésével könnyen hozzáalakítható a vízkeresztig, esetleg akár a Gyer­tya­szentelőig tartó időszak liturgikus igényeihez. Az egyes hórák zsoltáranyagát szükség esetén lehet csökkenteni vagy több napra osztani el, a matutínum pedig könnyen alakítható egyszerűbbé, ha csak egyik nokturnusát imádkozzák: ilyenkor azonban célszerű a három olvasmányt úgy kiválasztani, hogy az első valamelyik Izaiás-részlet, a második az Izidortól vagy Nagy Szent Leótól való beszédek egyike, a harmadik pedig az egyik evangéliummagyarázat legyen. Az egy nok­turnusos matutínum zsoltárainak rövidítésére kézenfekvő lehetőség, ha a 18. zsoltárból (Cæli enarrant) csak az első hét verset éneklik, a 88. zsoltárt pedig (Mi­se­ri­cordias Domini) lezárják a „Si autem dereliquerint” vers előtt. Zárszó helyett hadd mondjunk köszönetet Fehér Juditnak, Déri Balázsnak és Dobszay Lászlónak a kézirat figyelmes átolvasásáért, hibáinak kijavításáért, hasznos észrevételeikért és javaslataikért!

2007. december 18.


VÍZKERESZTI MATUTÍNUM ÉS EGYEBEK

2008. január 5-én, szombaton este fél 7 órai gyülekezéssel és 7 órai kezdettel vízkereszti matutínumot végzünk az esztergomi rítus szerint. A zsolozsmára a helyi közösség meghívásának köszönhetően most Gödöllőn, a premontrei plebániatemplomban (Fácán sor 3.) kerül sor. A plebániai környezetre való tekintettel a nokturnusok zsoltárai és az olvasmányok most magyar nyelven szólalnak meg. A Te Deum előtt, annak eredeti szertartási helyén a templom szkólájának tagjai előadják a magyar forrásból elsőként ismert liturgikus drámát, az ún. Csillagjátékot (Tractus stellae). Szokás szerint kérem, hogy aki az alkalomra jönni szándékozik (különösen, ha még nincs birtokában a szertartás anyagát tartalmazó füzet, de a magyar nyelvű részek miatt most ebben az esetben is) küldjön megjegyzést alább, ehhez a hirdetéshez.

A helyszín a vasúttól és a HÉV végállomásától 5-10 percre található, térképen ld. http://www.utcakereso.hu/map3/index.php?action=search&scale=a1.0&country=hu_uk&city=G%F6d%F6ll%F5&street=F%E1c%E1n+sor&num=3 Budapestről Gödöllő megközelíthető autóbusszal (Népstadion), HÉV-vel (Örs vezér tere) vagy vonattal (Keleti pu.). A három közül a leggyorsabb és a legkényelmesebb (föltéve, hogy a sztrájk addig véget ér) a legutóbbi: minden óra 5 perckor gyors-, minden óra 40 perckor személyvonat indul ide, az előbbi menetideje 30, az utóbbié 40 perc. A Gödöllő, Hatvan, Füzesabony, Eger, Miskolc vagy Sátoraljaújhely felé közlekedő járatok bármelyike használható. A szertartás legkésőbb 10 órakor befejeződik: Budapest felé ezután még több vonat közlekedik minden óra 26, ill. 38 perckor.

Budapesten, a Belvárosi Főplebániatemplomban a szokásos vasárnapi szentmisék mellett karácsony első és második napján, azaz december 25-én és 26-án (kedd és szerda) is lesznek régi rítusú szentmisék az egyébkénti, délután fél 4-es időpontban.

Tegnap, 2007. december 17-én megjelent a Miles Christi Katolikus Szellemi Műhely Manifesztuma, amelyet az alábbi bejegyzésben találtok. A műhely a Miles Christi című folyóirat szerkesztőségéből szerveződött, de attól intézményesen független. Célja a manifesztummal az volt, hogy írásos formát adjon azoknak a liturgikus, teológiai, illetve társadalmi alapelveknek és törekvéseknek, amelyek az Egyház hagyományának egészét figyelembe véve a mai magyar katolicizmusnak kiindulást és irányt jelenthetnek. A szöveg határozott megfogalmazása egy-egy személy fölfogásának, ugyanakkor közösségi munka. A liturgikus részt eredetileg Kovács Ervin atya állította össze: ez lényegében megfelel a CLSMA szabályzatában tömörebben összefoglalt programnak. A teológiai szakasz Alácsi Ervin János alszerpap munkája, és figyelemreméltó világossággal határozza meg a sokszor félreértett teológiai gondolkodás mibenlétét és legfontosabb normáit. A társadalmi rész első változatát Pánczél Hegedűs János, a folyóirat főszerkesztője írta, és vetett föl benne az eddigi, szigorúan vallási tematikához képest új, de gondolatébresztő szempontokat. A műhely novemberi egyeztetésének alapján végül én adtam olvasószerkesztőként végső alakot a manifesztumnak, amelyen a szerzők ezután még javíthattak. (Szerencsétlen módon a nyomdai előkészítés során a hosszú gondolatjelek eltűntek a szövegből, egyes rövidek viszont beszüremkedtek, így az internetes változat pontosabb a nyomdainál.) A manifesztum állásfoglalásai egyértelműek, de ezzel nem szűkebbre kívánják szabni a XXI. századi katolikus gondolkodás kereteit, hanem ellenkezőleg: szilárd alapokat és megfogható eszközöket kínálnak egy egyházias értelemben felszabadult eszmecseréhez és önmeghatározáshoz. Ajánlom őket mindnyájótok figyelmébe.

A
MILES
CHRISTI
KATOLIKUS
SZELLEMI
MŰHELY
MANIFESZTUMA





LITURGIA


I. A római rítus két formájához való viszony

A Miles Christi katolikus szellemi műhely egyértelműen a római rítus „rendkívüli” formája mellett kötelezi el magát. E hagyományos liturgia jobb megértését, megélését, lelki kiaknázását és ünneplését kívánja elősegíteni azzal, hogy magyar szerzők tanulmányait vagy külföldi szerzők műveinek fordítását közli, illetve ismerteti meg a magyar hívekkel.
Mivel azonban a mai katolikusok legnagyobb része többnyire vagy kizárólag a római rítus többségi, ún. „rendes” formájával találkozik a mindennapi vallásgyakorlatban, nem lehetünk közömbösek e megújított liturgia állapota iránt sem. Munkánkkal elő kívánjuk segíteni a reformált liturgia minél méltóbb és a hagyománnyal a lehető legnagyobb összhangban történő végzését: azt a törekvést, amelyet legtöbben a kissé félrevezető „reform reformja” megjelöléssel illetnek. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy az újabb szertartásrend (az ún. „novus ordo”) számos választási lehetőségével és kivitelezési módjával a felelős személyek mindig úgy éljenek, hogy az a hagyományos rítushoz a legközelebb vigyen, elősegítve így a hívek és papok többsége számára a saját gyökereikkel való kapcsolat megtapasztalását.

II. A liturgia teljességben való szemlélete és elsőbbsége

A liturgia tárgyalása során el kívánjuk kerülni azt a gyakori hiányosságot, amely a liturgia fogalmát csupán a szentmisére korlátozza. Bár a szentmise valóban a legmagasztosabb és legfontosabb liturgikus cselekmény, mégis része egy tágabb rendszernek, amelynek szerves részei a zsolozsma, valamint további szentségek és szentelmények is. Az ekképpen felfogott liturgia az elméleti tárgyalásban és a gyakorlati megvalósításban is előnyt élvez bármi más népájtatossági vagy magánjellegű vallási gyakorlattal szemben, miközben természetesen nincs kárára az utóbbiakban kifejeződő lelki és kulturális értékeknek. Így például egy litánia vagy a rózsafüzér végzése nem szabad, hogy kiszorítsa a vesperást, és elkerülendő az is, hogy népének helyettesítse a szentmise rendes, ordinárium- és propriuménekeit.
A liturgia teljességéhez tartoznak a hagyományos római rítus történelmi, egyházmegyés, illetve szerzetesrendi változatai is. Ezeknek tanulmányozását, megismerését és lehetőség szerinti újjáélesztését mindenben elő kívánjuk segíteni úgy, hogy a mindenkor érvényes szabályokat teljes tiszteletben tartjuk, de távlatilag e változatok törvényesítéséért is dolgozunk.

III. A nép értő, tevékeny és szövegszerű részvételének elősegítése

Szilárd meggyőződésünk, hogy a X. Szent Pius pápa óta a Szentszék által folyamatosan ajánlott és szorgalmazott, ún. „participatio actuosa” a reformliturgiához hasonlóan vagy akár jobban megvalósítható a hagyományos római rítus keretein belül. Erre ad módot a nép akklamációin kívül az ordinárium és a proprium éneklése. Ezt a gyakorlatban csak úgy lehet megvalósítani, ha az értékes magyar népénekhagyomány mellett könnyen elsajátítható — a változó tételeknél modellszerű — gregorián dallamokat használunk, illetve ha a propriumot népnyelven is elérhetővé tesszük. Ilyen propriumok létrehozásában Magyarország világviszonylatban is élen jár, ezért ezek megismertetését, terjesztését és a hagyományos liturgia keretei közt való alkalmazását elő kívánjuk mozdítani. A hívek ilyesfajta énekes bekapcsolódása a liturgia tényleges anyagába előnyt élvez az olyan elterjedt, de kevésbé szerencsés megoldásokkal szemben, mint a ministráns összes válaszainak közös, prózai mondása (dialógusmise) vagy a mise valódi szövegétől független énekek éneklése (missa cum cantu) a csendes mise keretében.

IV. A liturgiát kezeljük liturgikus kérdésként!

Tekintettel a reformált liturgia jelenlegi, zilált állapotára, amelyre már II. János Pál pápa is számos esetben (leginkább a Redemptionis Sacramentum kezdetű dokumentumban) panaszkodott, jogosnak véljük a visszaéléseknek, sőt a liturgikus reform bizonyos vonatkozásainak bírálatát. Mindazonáltal ezt soha nem kívánjuk ideologikus módon vagy pusztán támadó éllel tenni, hanem csakis tárgyilagosan, gondosan megvizsgált tényekre alapozva, ahogyan erre — általa is nagyra becsült szakemberekkel együtt — jelenlegi Szentatyánk, XVI. Benedek pápa még bíborosként példát adott megnyilvánulásaival, majd Szent Péter Székét elfoglalva pápai tekintélyű szabályozásaival is (Sacramentum Caritatis, Summorum Pontificum).
Nem kívánunk egyházpolitikai vagy társadalmi kérdéseket liturgikus álruhába bújtatva tárgyalni: számunkra ezek jól körülhatárolt, egymástól független területek, amelyekkel a megfelelő összefüggésben kell foglalkozni, nem a liturgia ürügyén. Ez természetesen nem zárja ki, sőt sokszor egyenesen követeli, hogy szükség esetén rámutassunk az egyes liturgikus problémák mögött meghúzódó hittani kérdésekre, hiszen a különböző liturgikus jelenségek hátterében sokszor különböző (és olykor nem kifejezetten igazhitű) egyház-, szentség- vagy kegyelemtani felfogások éreztetik hatásukat. Ezért és ebből a szempontból mindenképpen van átjárás a liturgia és a teológia között, de soha ne feledjük el végcélunkat, amely nem a romboló kritika vagy az öncélú vita, hanem az Anyaszentegyház minden egyes tagjának segítése abban, hogy a hiteles liturgikus gyakorlatban felfedezze katolikus-keresztény életének forrását és csúcsát!

V. A Summorum Pontificum motu proprio gyakorlati megvalósítása

Már II. János Pál pápa is leszögezte Ecclesia Dei kezdetű motu propriójában, hogy „mindenütt tiszteletet kell tanúsítani azon hívők jogos igényei iránt, akik a korábbi liturgikus hagyományokhoz ragaszkodnak”. A hívők és papok e jogának gyakorlati érvényesítését XVI. Benedek pápa Summorum Pontificum kezdetű motu propriója tette lehetővé világos, pontos és kötelező erejű
rendelkezéseivel. Mivel azonban még sok lelkipásztor és hívő akad, aki vagy nem tud e jogáról, vagy nem mer föllépni ennek érdekében, minden törvényes eszközzel elő akarjuk segíteni, hogy hazánkban minden olyan helyen, ahol igény van rá, megszerveződjék és rendszeresen működjék a hagyományos római rendtartás szerinti szentmise ünneplése, a zsolozsmaimádság, illetve a szentségek és szentelmények kiszolgáltatása. Ez a segítség magában foglalja az alkalmas templomok felkutatását, a liturgikus alkalmak megszervezését, a szertartások idejének és helyének hirdetését, a szertartásokon való jelenlétet és az asszisztenciában való közreműködést, a celebráló papok erkölcsi és anyagi támogatását. Ahol pedig az egyházi felsőbbség részéről hiányzik a II. János Pál, majd XVI. Benedek pápák által megkövetelt nagylelkűség és készség a hívek kérésének teljesítésére, ott végső eszközként élni kényszerülünk a Summorum Pontificum motu proprio 7. cikkelyében megadott lehetőséggel: „Ha a világi hívek 5. cikkely 1. paragrafusában említett csoportjának kérését a plébános nem teljesíti, értesítsék erről a megyéspüspököt. A megyéspüspök nyomatékosan fel van kérve arra, hogy tegyen eleget kívánságuknak. Ha ő sem tud gondoskodni az ilyen szertartásról, az ügyet terjesszék az « Ecclesia Dei » Pápai Bizottság elé.”




TEOLÓGIA


A szükséges dolgokban egység, az eldöntetlen dolgokban szabadság, és mindenben szeretet.

XXIII. János pápa Ad Petri cathedram enciklikája (1959. június 29.)

A hit, amelyet az Újszövetség szükségesnek mond az üdvösségre (Mt 10,22; 24,13; Mk 16,16; Zsid 11,6), olyan szabad, de az isteni kegyelemtől ihletett emberi cselekedet, amellyel az ember elfogad minden Isten által neki kinyilatkoztatott igazságot. A hit kétségkívül magában foglalja az engedelmesség és az egész életre szóló elköteleződés vetületeit, de ezeken túlmutatva meghatározott tartalomra is vonatkozik (vö. Summa Theologica II–II., qq. 1–2; KEK 153–161.). Ezért a keresztény hit nemcsak és nem elsősorban bizakodó hit (fides fiducialis), amint azt egy leszűkítően voluntarista szemlélet tükrözi, hanem megvalló hit (fides confessionalis), amely az emberi értelem szempontjából megismerhető és rendszerezhető lényegi tartalmat föltételez — „… elmenvén tehát tanítsatok minden népet.” (Mt 28,19)
Ennek megfelelően a kinyilatkoztatott igazságok alapvető megismerése és továbbadása egyrészről vallási kötelesség, másrészről a hit szükségképpen kutatja a mélyebb megismerés lehetőségeit, és örömét találja az Igazság önmagáért való szemlélésében, amely az értelem számára a mennyei boldogság előízét jelenti. Amint a hívő ember vallásos hódolata lényegében „szellemi istentisztelet” (Róm 12,1), úgy a teológia az a hamisítatlan „szellemi tej” (1Pét 2,2), amely után a hit által megvilágított értelem vágyakozik, hogy általa növekedjék az üdvösségre. A teológia tulajdonképpen a hívő értelem tudományos igényű reflexiója a kinyilatkoztatás tartalmáról (fides quaerens intellectum), ez viszont különbözik más tudományoktól abban a tekintetben, hogy alapvető tételeinek legfőbb forrása nem a természetes emberi ész, hanem a megfellebbezhetetlen tekintélyű Szentháromságos Egy Isten („Tudom, kinek hittem” — 2Tim 1,12), aki „sem tévedni, sem tévedésbe ejteni nem tud”. (I. Vatikáni Zsinat, „Dei Filius” — DH 3008; vö. Szám 23,19 és Róm 3,4)

I. Analogia fidei — a hit mértéke (vö. Róm 12,6)

A teológia tehát tudatosan fölépített, egységes rendszerbe foglalt, valódi tudomány, amelynek minden vallási igazságot a kinyilatkoztatás teljes, szervesen fölépülő egészének figyelembevételével kell vizsgálnia. A tanbéli tévedések és eretnek elhajlások forrása sokszor éppen az, hogy egyes igazságokat összefüggéseikből kiragadva, mintegy abszolutizálva szemlélnek (vö. KEK 90,114).
Ezért föltétlen tekintettel kell lenni a hittitkok szükségszerű kapcsolatára, amelyet az elméleti teológia „nexus mysteriorum”-nak nevez (vö. KEK 90). Ez a kifejezés arra utal, hogy hitünk egyes igazságai nem független, elszigetelt és esetleges tételek, hanem egy szorosan összefüggő, kölcsönhatásban élő folytonosságot alkotnak. Amikor tehát megértjük, hogy egy adott tan miként illeszkedik a teológiai igazságok szerves egészébe, akkor egyúttal elmélyül a tételre vonatkozó ismeretünk, valamint világosabbá válik előttünk az adott igazság tényleges tartalma is.
A katolikus hitigazságok között létezik továbbá valamiféle hierarchia (hierarchia veritatum fidei), mivel egyes igazságok különböznek abban a tekintetben, hogy pontosan miként illeszkednek, kapcsolódnak a keresztény hit legalapvetőbb tételeihez (vö. Unitatis Redintegratio, # 11; KEK 90.). Az igazságok hierarchiája azonban nem igazol semmiféle olyan elvtelen egységtörekvést, amely szerint a keresztény hitet vissza kellene vezetni a legszükségesebb lényegi igazságokra, mintha minden más tekintetben teljes szabadság érvényesülne, sőt egyes igazságokat — jelentéktelennek minősítve őket — figyelmen kívül lehetne hagyni. Az igazságok hierarchiája nem tévesztendő össze a teológiai bizonyosság fokozataival sem: egyszerűen azt jelenti, hogy az egyes hitigazságok egyetlen középpont köré szerveződnek (vö. Bevezetés a KEK-hoz).

II. Reditus ad fontes — visszatérés a forrásokhoz (vö. Zsolt 41,2)

A teológia valódi tudomány, de az egyetlen olyan, amelyben a tekintély természeténél fogva elfogadható, sőt egyenesen szükségszerű érv. Elkerülhetetlen, hogy a teológus pontosan azonosítsa és tárgyilagosan megnevezze forrásait, és ezek egymáshoz való viszonyát is tisztáznia kell. A teológiának hierarchiába foglalt forrásanyaga van, amelyben a különböző tekintéllyel rendelkező források szervesen kapcsolódnak egymáshoz. A XVI. században, a reformátorokkal folytatott hitviták kereszttüzében nyert megfogalmazást az a lényeges módszertani szemlélet, amely szerint a teológia mérvadó helyeit, fő forrásait a köztük fönnálló hierarchikus rend figyelembevételével és egyfajta „polgári egyetértésben” (civilis concordantia) kell fölhasználni. E fő forrásokat négy pontba lehet sűríteni. Ezek 1) a Szentírás a maga kánoni alakjában, 2) az apostoli hagyomány, amint azt legfőbb hordozóiban lehet föllelni: az egyetemes zsinatok dokumentumaiban, a szent liturgia szövegeiben, a pápák megnyilatkozásaiban és az egyházatyák írásaiban, 3) a klasszikus skolasztika teológiai szintézise, különös tekintettel Aquinói Szent Tamásra, s végül 4) a kegyelemtől segített emberi értelem, amint azt tiszteletreméltó bölcselők műveiben, illetve a történelem tanulságaiban látjuk kibontakozni.
A humanizmus által meghirdetett visszatérés a forrásokhoz (reditus ad fontes), amely újra visszaköszönt a XX. századi „résourcement” mozgalomban, lényegében helyes irányelv, de a protestantizmusba elhajló radikális humanizmus és az ún. „új teológia” (théologie nouvelle) ellenében meg kell hirdetni egy új konkordizmust is. A modern exegézis jótékony eredményeivel gazdagított szentírástudományt és a módszeres, kritikai kutatások által soha nem tapasztalt mértékben föltárt patrisztikus irodalmat nem szabad ürügyként fölhasználni egyfajta teológiai antikvarianizmus népszerűsítésére. Csalárd és hiteltelen az a modern ideológia, amely a korai, őseredeti forrásokra való hivatkozással valójában a szisztematikus elméleti teológia, főleg pedig a skolasztikus szintézis következtetéseit kívánja megkérdőjelezni.
A XVI. századi jeles konkordisták (de Soto, Cano, Toledo, Bellarmine) példája nyomán magunkévá tesszük a reditus ad fontes gondolatát, miközben elutasítjuk az elhajlásokat, de valódi értéknek tekintjük a lényegi fölismeréseket. E fölismerések egyike, hogy bár a klasszikus teológiai kommentárok és manuálék valóban hasznos segítséget jelentenek, lényeges, hogy a források tanulmányozása lehetőleg közvetlenül, első kézből, ne pedig másodlagos teológiai forrásanyag közvetítésén keresztül történjék. Ehhez természetesen fontos a bibliai nyelvek, de mindenekelőtt a latin készségszintű ismerete (theologizare latine loqui est), kiváltképp a magyarul elérhető teológiai irodalom szomorú elégtelensége miatt.
Emellett II. János Pál pápa maradandó megállapítása, hogy az Egyháznak újra meg kell tanulnia „mindkét tüdővel lélegezni” (Angelus-beszéd, 1996. június 29.). A teológusoknak (is) elengedhetetlen, hogy mind a keresztény kelet, mind a keresztény nyugat forrásait alaposan megismerjék, hiszen a keresztény világ e két „féltekéje” sajátos teológiai szemlélettel, lelkiséggel, liturgikus lelkülettel gazdagítja a teológia tudományát.

III. Aquinas, dux certissimus — Aquinói Szent Tamás az egyetemes és közös egyháztanító, a teológusok fejedelme

A teológiai források között kiemelten kell kezelnünk a skolasztikus teológiát, azon belül Aquinói Szent Tamást, mivel az Egyház tanítóhivatala évszázados és szakadatlan tanítása szerint Szent Tamás mind a filozófia, mind a teológia területén bizonyos elsőbbséget élvez (pl. Gravissimum Educationis, # 10; Optatam totius, # 15; Lumen Ecclesiae, # 2; Sapientia Christiana, ## 71,79–80; CIC, can. 252. § 3.). Ezt az elsőbbséget a tanítóhivatal tekintélye erősíti meg, ezért nem lehet megkérdőjelezni vagy elutasítani a legfőbb egyházi hatóság illetékességének bennfoglalt tagadása nélkül. Fontos, hogy ezt az egyházi ajánlást helyesen értelmezzük és pontosan magyarázzuk.
Egyrészről kívánatos elkerülni a XIX–XX. századi neotomizmus egyes képviselőinek rugalmatlanságát, olykor sekélyes, rosszul értelmezett ragaszkodását a tamási teológia minden egyes eleméhez, mintha az Angyali Doktor minden tekintetben tévedhetetlen lett volna, vagy rajta kívül senki más sem járult volna hozzá érdemben a teológia fejlődéséhez. Szent Tamás teológiai örökségét kiemelkedő tekintélye ellenére sem szabad kizárólagosként, vagy tökéletes, változhatatlan „izmusként” kezelni, mert egyrészt történelmi meghatározottsága okán mindig nyerhet pontosabb, világosabb megfogalmazást, másrészről nem képez zárt rendszert, amely képtelen lenne az új teológiai fölismeréseket, kutatási eredményeket integrálni.
Ugyanakkor a tanítóhivatal világos és kifejezett ajánlásával összeegyeztethetetlen az a manapság nem ritka álláspont, hogy a teológusok teljesen szabadon hagyhatják figyelmen kívül Szent Tamás tanítását, annak érdemi ismerete, tanulmányozása szükségtelen, és teológiai álláspontok ütköztetése alkalmával az Angyali Doktor véleménye ugyanolyan vagy esetleg kisebb súllyal esik latba, mint más egyházdoktoroké, teológusoké. Ebben a kérdésben, ellentétben bizonyos kortárs fölvetésekkel, az Egyház nem változtatta meg álláspontját.




TÁRSADALOM, KÖZÖSSÉG, EGYÉN


I. Katolicitás és evilági lét

Általánosságban igaz, hogy a tudatosan keresztény ember bármilyen evilági társadalmi berendezkedés és működési mechanizmus közepette képes kell, hogy legyen tanúságot tenni Krisztus tanításáról. Igazságként hisszük, hogy az Anyaszentegyház és maga a katolicizmus sem evilági fogalom, amelyet valamely politikai világnézet szintjén kellene időszerűvé tenni. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a vallás magánügy — ellenkezőleg: hitünket ebben a világban kell megélnünk, és a hitbeli tanításoknak itt kell érvényt szereznünk, hiszen ebben a világban készülünk a mennyek országára. Az ún. „világnézeti semlegesség” nem erény a katolikus ember számára, és hitetlen vélekedés az, hogy az Egyház a társadalom, a közösség és az egyén dolgaiban illetéktelen lenne.
A világban megmutatkozó válság gyökere az, hogy az ember saját magát állította Isten helyébe, ezáltal a világ középpontjába. Minket ez a válság arra ösztönöz, hogy a lehető legnagyobb nyomatékkal hangoztassuk az igazság és a béke iránti ragaszkodásunkat.
Az Anyaszentegyház hitet és erkölcsöt érintő szolgálata mellett nem elhanyagolható az sem, hogy miközben liturgiájával biztosítja a szentségi életet és tanításában sértetlenül őrzi, sőt kifejti a hitletéteményt, olyan viszony kialakítására törekszik a társadalmi rendszerekkel és e rendszerekben, amely a lelkek üdvösségének elősegítését szolgálja.
A nem evilági renddel való érintkezést ebben a világban legjobban a hierarchiában (szent rend) való létezés segíti az egyén nagyon is anyagi környezetében. A profán, természetes világ önmagában tökéletlen: metafizikai távlatokat és értelmet csak azzal a természetfölötti tartalommal kap, amelyet az Egyház közvetít neki. Ehhez képest a nyugati kultúra mai, keresztényietlen állapotában a hedonizmus, az individualizmus, a materializmus kivételes erővel kísért, általuk a mindennapi élet esetlegességei szakralizálódnak, a szentséget közvetíteni hivatott Egyház helyzete pedig deszakralizálódik és egy „társadalmi lobbi” szintjére süllyed. A jelenleg érvényesülő szabadelvű tömeguralom törékenységét és képmutatását jelzi, hogy a korlátlan emberi jogokra és a tömeges fogyasztásra mint társadalmi értékmérőre és kohéziós erőre hivatkozik, és valamiféle erkölcsi emancipációra alapozza uralma fenntartásának eszközeit. Jelenleg egyetlen államban, egyetlen evilági társadalmi berendezkedésben sincsenek meg a metafizikai, természetfölöttit szolgáló keretek, a modern Európát katolicizmus és kereszténység nélküli, vagy egyenesen katolikus- vagy keresztényellenes tartalmak és vezérlő elvek működtetik.
A katolikus hívő erkölcsi feladata a respiritualizáció a jelenleg normaként ható hétköznapi materializmus ellenében. A katolikus hívő célja nem a népszerűség és biztosan nem a korszerűség, hanem a hűség Egyházához, katolikus hitéhez. A szentségek vétele által, az igaz tanítás megvallásában és az egyházi hierarchiába illeszkedve akkor is tagja Jézus Krisztus titokzatos testének, ha a társadalmi berendezkedés nem ösztönzi, sőt ellentétes értékrend keretei közé kényszeríti. Az állam soha nem tudja biztosítani azt, hogy a mennyek országa már e világon bekövetkezzék, de meg kell gátolnia, hogy egy infernális, ember alatti mérce érvényesüljön a mindennapokban. Különösen találóak a Megváltó szavai ezekben a napokban: „Ha a világból volnátok, a világ, mint övéit szeretne titeket. De mivel nem vagytok e világból valóak — hanem kiválasztottalak titeket a világból —, gyűlöl titeket a világ.” (Jn 15,19)

II. Egy keresztény társadalom reménye

A teremtett világ célja az Isten kegyelméből elérhető megdicsőülés. Ebben a folyamatban az emberiség úgy viszonyul céljához, ahogyan a Teremtő Istenhez viszonyul. A jelen társadalmait nem isteni eredetű elv irányítja, hanem emberi és anyagi. A teremtett világ összességének uralkodójára, az Istenre kellene irányulnia, így irányítása e világon is egyetlen főséget feltételez, amely viszont e világon túlról nyeri legitimitását.
Ezt a rendet a keresztény Európában minden közösség más viszonyok közepette, de egészen hasonló rendben igyekezett megvalósítani. Magyarország lakosai majdnem ezer évig a Szent Korona boltozatának voltak egy-egy darabja. A Korona által kifejezett egység és szentség az ország lakosainak közös ügye volt, és ez az egység — az Anyaszentegyház tanításának megfelelően — valóban „az egyesekért és az egyesek felett állt”. A magyar király és a Magyar Királyság az isteni kegyelem rendjét volt hivatott megjeleníteni minden alattvalónak, akik közé sokáig nem vert éket a nemzeti sovinizmus, hiszen a nemzetek feletti államfő, az egymásra utaltság, az összetartozás Isten akaratában és a Kárpát-medence földrajzi közösségében az ország lakosainak szerves társadalmi keretet teremtett. A magyarok, a rokon népek és a nemzetiségek magyar tudatúakként (Hungarus) ebben a rendben kívántak megszentelődni évszázadokon keresztül, a királyság biztosította mindnyájuk közös nemzeti szellemének megfogalmazását. Tevékeny testvéri szeretet, az egyéni boldogság felfedezése a felebarátok szolgálatában, boldogságuk és boldogulásuk keresésében — ezek az ősöktől ránk hagyományozott feladatok továbbra is időszerűek minden felelősségteljesen gondolkodó magyar katolikus számára.
A csupán népfelség elvén alapuló államformák (köztársaság, népköztársaság, tanácsköztársaság), amelyekkel a magyarság több mint fél évszázada kényszeredetten, vagy éppen kényszerítetten kísérletezik, a történeti alkotmány, az apostoli magyar királyság eltörlését és a magyar királyoknak a Szent Korona által gyakorolt uralma végét hozták magukkal. A népek e közössége messze került nemzeti szellemétől, gyökereitől, és fokozatosan elfordult az őt tápláló kereszténységtől is, amely korábban erőt adott neki a történelem viszontagságai között. E kedvezőtlen körülmények között született meg — a történelmi alkotmányhoz és az isteni rendet leképező állami berendezkedéshez való visszatérésnek már a puszta igényétől is távol — a jelenlegi tömeguralom, amely az ismétlődő választások hangulati fölfokozottságával csak megoszlást szít és eltereli a figyelmet arról, hogy az állam polgárai csak hiszik, hogy felelősen döntenek, miközben egyre szorosabban fűzi őket egybe minden természetfölötti viszonyítástól elszakadt létük. Az állami felsőség ma nem objektív, nem semleges és nem karizmatikusan mértékadó, amire egy válságba került népnek szüksége lenne.
Ezzel egyet nem értve mi közösségi és egyéni szinten is a történelmi alkotmány, a jogfolytonosság elvének biztosítása, az emberi becsület, a közjó tiszta szolgálata, a hagyománytisztelet, a hitvalló élet révén reméljük a jövő társadalmát katolikus módon megújítani. A magyar társadalomnak megnyugvásra, biztonságra, e világon túlmutató, újra megtalált keresztény hitre és ahhoz illő életre van szüksége. A népuralmi kísérletekre tekintve tiszta fejjel és tiszta szívvel, őszintén el kell számolni valós veszteségeinkkel, és vissza kell szerezni régi biztosítékainkat.
A tisztán népuralmi formák átértékelése és elhagyása esetén a legitimitás az ország lakosságára száll vissza mint az ország boldogulásának és boldogságának letéteményesére. A változás azonban csak úgy következhet be, ha újra egy, a társadalmon kívül és a társadalom felett álló, szentelményi jóváhagyással bíró személyt és intézményt választ az ország népe, amilyen történelmünk során mindig a felkent király és az apostoli keresztény királyság volt.
Az apostoli királyságunk nem csupán egy társadalmi-gazdasági intézmény, és annak alternatívaként való itteni felvetése sem valamiféle idealizáló, nosztalgikus gondolat, régvolt történelmi emlékek bánatos felemlegetése. Az apostoli királyság a magyarság eredeti létezési kerete, amely a Boldogságos Szűz Mária által szentesíttetett, és amelyet talán számon kér majd rajtunk a Teremtő, emlékeztetve minket első szent királyunk felajánlására. Ebben a királyságban és az azt kísérő, értékelvű hivatásrendiségben, amelyre a magyar katolicizmus adott már gyakorlati példákat korábban, a közösség és a társadalmi igazságosság biztosítékra találhat a mennyiségelvű, a fogyasztással mindent és mindenkit közös nevezőre hozó berendezkedéssel szemben, amely az emberi természet legalantasabb mozgatóira alapoz.

MMVII. Ádvent, a Miles Christi Katolikus Szellemi Műhely klerikus és laikus tagjai

Több tájékozódási pontot, információt találhat még a Szellemi Műhelyünk tagjainak publikációit is tartalmazó MILES CHRISTI folyóiratunkban. Érdeklődjék közvetlenül itt: lacroix@freemail.hu

2007. december 12.

SZENT DEMETER: MAGYARORSZÁG ELFELEDETT VÉDŐSZENTJE

A Balassi Kiadó szeretettel meghívja Önt Bárth Dániel, Czagány Zsuzsa, Terdik Szilveszter és Tóth Péter Szent Demeter: Magyarország elfeledett védőszentje című kötetének bemutatójára, melynek időpontja és helyszíne:
2007. december 20., csütörtök, 17 óra, ELTE BTK, B épület, 217-es terem (1088 Budapest, Múzeum krt. 4.). A kötetet bemutatja Veszprémy László és Szilárdfy Zoltán. A kötet megjelenése alkalmából 350 év után most először lesz hallható Szent Demeter középkori magyarországi zsolozsmája a Szent Mihály Laikus Káptalan néhány tagjának előadásában. A kötet a helyszínen 20 % árengedménnyel megvásárolható.

2007. december 10.

(PÓT)KARÁCSONYI MATUTÍNUM

2007. december 29-én, szombaton este fél 7 órai gyülekezéssel és 7 órai kezdettel karácsonyi matutínumot tartunk az esztergomi rítus szerint Budapesten, a belvárosi Szent Mihály-templomban. A zsolozsmára, mivel a magyar ünneplési szokások szerint karácsony estéjét szinte mindenki családi körben tölti, szokás szerint pótlólag, karácsony nyolcada egyetlen 'szabad' napjának előestéjén kerül sor. A szertartás az egyházi év leghosszabb zsolozsmája, az eddigi tapasztalatok szerint megközelítőleg négy óra hosszú. Ennek megfelelően nem gondolom, hogy módosítani kellene a korábbi gyakorlatunkhoz képest előre hozott, 7 órás kezdésen, de ha a káptalan tagjai és a többi résztvevő helyesnek látják, illetve a templomban megoldható, kezdődhet a hóra 6 órakor is. Erre való esetleges igényeteket legyetek kedvesek egy héten belül jelezni (a változást, ha lesz, természetesen hirdetni fogom)! A szertartás anyaga az előző, ádventi matutínuméhoz hasonlóan a 'Karácsony napjának zsolozsmája az esztergomi rítus szerint' című kiadványban található meg. Ennek ismertetését hamarosan közzéteszem. A könyvecske - nagyobb terjedelmének megfelelően - 700 Ft-os áron megvásárolható a helyszínen, de a kívánt példányok számát kérem, hogy előre írjátok meg.

F.M.

2007. december 3.


IMMACULATA CONCEPTIO

E hét szombatján, 2007. december 8-án, délután fél 4 órai kezdettel régi római rítusú missa sollemnis lesz Budapesten, a belvárosi Nagyboldogasszony-főplebániatemplomban a Boldogságos Szűz Mária Szeplőtelen Fogantatásának tiszteletére. Az előzetes hírekkel szemben másnap, ádvent II. vasárnapján sem marad el az immár szokásosnak tekinthető énekes szentmise.

2007. november 27.

ASPICIENS A LONGE

Ádvent első vasárnapjának matutínumában a responzóriumok közt elsőként szólal meg a rendhagyó szerkezetű Aspiciens a longe. A tétel az egyházi év emblematikus kezdete: Európa nagy részén, ahol a vesperásban még a köznapi, zsoltárszövegű antifónákat énekelték, a responzóriumot pedig a nokturnusokból vették, ezzel a tétellel kezdődtek az antifonálék. A szöveg nemcsak megragadó, de szépen használja ki azt is, hogy a zsoltárokból kiemelt verzusok után különböző terjedelemben visszatérő repetenda más és más mondattagokhoz csatlakozik, és ezáltal mindig új értelmet nyer:

Aspíciens a longe, ecce, vídeo Dei poténtiam veniéntem, et nébulam to­tam terram tegéntem. * Ite óbviam ei, et dícite ei: ** Núntia nobis, si tu es ipse, *** qui regnatúrus es in pópulo Israel! V. Quique terrí­ge­næ et fílii hóminum, simul in unum dives et pauper! Ite óbviam ei, et dícite ei: ** Núntia nobis, si tu es ipse, *** qui regnatúrus es in pópulo Israel! V. Qui re­gis Israel, inténde, qui dedúcis velut ovem Ioseph! Núntia nobis, si tu es ipse, *** qui regnatúrus es in pópulo Israel! V. Tóllite por­tas, príncipes, vestras, et elevámini portæ æternáles, et introíbit rex glóriæ! Qui regnatúrus est in pópulo Israel! Glória. R. Aspíciens.

Távolról tekintvén, íme, látom az Isten hatalmát, amint eljön, és a felhőt, amely az egész földet betakarja. * Menjetek elébe, és mondjátok neki: ** „Jelentsd meg nekünk, ha te magad vagy, *** aki uralkodni fogsz Izráel népén!” V. Akik csak vagytok, földlakók és emberek fiai, mindnyájan együtt, gazdag és szegény, menjetek elébe, és mondjátok neki: „Jelentsd meg nekünk, ha te magad vagy, aki uralkodni fogsz Izráel népén!” V. Aki vezérled Izráelt, figyelmezz, aki vezeted, miként a nyájat, Józsefet, jelentsd meg nekünk, ha te magad vagy, *** aki uralkodni fogsz Izráel népén! V. Emeljétek föl a ti kapuitokat, fejedelmek, és nyíljatok föl, örök kapuk, és bevonul a dicsőség királya, aki uralkodni fog Izráel népén! Dicsőség … Távolról tekintvén …

A responzórium énekléséhez az előénekesek három csapatra oszlanak, ezek közül az elsőt a korátorok alkotják. A repetendát az egész kar közösen énekli mindvégig. A következőképpen hangzik el tehát a tétel:

Kezdés (Aspiciens … tegentem): 1. csapat — repetenda (Ite … Israel): mindenki (a gyülekezet is!) — 1. verzus (Quique … pauper): 1. csapat — repetenda (Ite … Israel): mindenki (a gyülekezet is!) — 2. verzus (Qui regis … Ioseph): 2. csapat — repetenda (Nuntia … Israel): mindenki (a gyülekezet is!) — 3. verzus: 3. csapat — repetenda (Qui regnaturus … Israel): mindenki (a gyülekezet is!) — 4. verzus (Gloria Patri … Sancto): mind a 3 csapat — teljes visszatérés (Aspiciens … Israel): mindenki (a gyülekezet is!)

Nem ide tartozik, de megjegyzem, hogy a 3. responzóriumban most az Esztergomi ordinárius szerint nincs „Gloria”, mert már elhangzott az 1. responzóriumban (de visszatérhet a teljes főrész, mint a Szenvedés idejében szokott). A térbeli fölállás úgy célszerű, hogy az 1. csapat van középen, a plánumon az állványnál, a 2. csapat valahol messzebb, mondjuk az egyik mellékoltár előtt, a 3. csapat pedig a másik oldalon (mondjuk az ottani mellékoltár előtt), de haladhat a verzusok sorozata balról jobbra is. A „Gloria”-ra előrejön a 2 hátsó csapat, és (közös térdhajtás után) elöl, esetleg a szentélylépcsőnél az 1. csapattal énekli a 4. verzust (Gloria). A visszatérésre mindenki föláll a karból is. Ha valakit érdekelnek a források is, a legjobb a Hartvik-agenda (1.) és az Egri ordinárius (2.):

1. Primum responsorium ante altare sancti Salvatoris incipiatur, et primus versus ibidem cantetur. Secundus versus ante altare sanctæ crucis. In dextro autem altari tertius. « Gloria » vero « Patri » in medio choro dicatur. Et sic chorus repetens responsum, stando perficiat. Et data benedictione secunda, ut mos est, sedeant.

Az első responzórium a Szent Üdvözítő oltára előtt kezdődik, és az első verzust ugyanott éneklik. A második verzust a Szent Kereszt-oltár előtt [ezek vsz. a kórusrekesztő oltárai középütt és kétoldalt]. A harmadikat a jobb oldali oltár előtt. A "Gloria Patri"-t végül a kórus közepén mondják. És a kar megismétli a [teljes] responzóriumot állva, majd a második áldás elhangoztával szokás szerint leülnek.

2. Item, primum responsorium hac die habet quattuor versus cum « Gloria Patri ». Primum versum canunt duo pueri; secundum similiter duo; tertium similiter duo; repetitiones autem semper fiunt in choro. « Gloria Patri » omnes sex pueri canunt ante altare maius, et repetitio responsorii abante fit per cappellanos chori.

Az első responzóriumnak ezen a napon négy verzusa van a "Gloria Patri"-val együtt. Az első verzust két gyerek énekli, a másodikat másik kettő, a harmadikat megint másik kettő, az ismétléseket viszont mindig a kar. A "Gloria Patri"-t mind a hat gyerek énekli a főoltár előtt, majd a karkáplánok megismétlik a teljes responzóriumot.

F.M.

2007. november 25.

ÁDVENT ELSŐ VASÁRNAPJÁNAK ZSOLOZSMÁJA
(a kötet bevezetője)

A zsolozsma hét hórájának naponkénti imádkozása a római egyházban az elmúlt évszázadok folyamán többnyire papi magánimádsággá vált, de szerzetesi környezetben és a különféle keleti egyházakban máig a nyilvános istentisztelet szerves része, sőt annak – időtartamát tekintve – legjelentősebb hányadát adja. Különbözik tehát minden egyéb közösségi imától: benne és általa maga az Egyház imádkozik tiszteletreméltó és ősi hagyományok szövegei, dallamai, gesztusai által, és a zsolozsma foglalatában az Eucharisztia ünneplése is úgy tűnik föl, mint a liturgikus nap legünnepibb, de nem kizárólagos cselekménye. Csak e szertartástípusok együttesében nyilvánul meg az a tagolt gazdagság, amellyel a rítus a köznapokat és a legnagyobb ünnepeket is fölékesíti, kifejti azok tartalmát, tárgyilagosan, de érzékenyen, általános érvénnyel, mégis személyesen fogalmazza meg, énekli és játssza el a hit misztériumait.

A kultusz szavai ugyan időtlenek, mégis olyanok, hogy magukon viselik a történelembe és kultúrába ágyazott hagyomány alakulásának nyomait. E két tényező, a korok és területek fölötti egység és a kulturális sokféleség talán akkor volt a leginkább egyensúlyban és vezetett egyben a kultusz legszebb, mindeddig legtartósabb állapotához, amikor az egyes püspöki-érseki székhelyek a latin rítusnak az egyházatyák Rómájában született, majd a karoling korban megszilárdult szerkezetéhez alkalmazkodva bizonyos mértékig egyénített szövegválogatást és szertartásrendet alakítottak ki. Ezek egyike volt az államalapítás korát követő évszázadban megalapozott és Pázmány Péter koráig, sőt néhol tartósabban is fönnálló, Magyarország egykori saját liturgiáját jelentő esztergomi rítus.

A jelen füzetsorozat az esztergomi zsolozsmahagyomány összkiadásának előmunkálataiból kívánja az érdeklődők rendelkezésére bocsátani az egyházi év legjelesebb napjainak teljes szertartásrendjét. Jóllehet a hazai forrásanyag igen töredékes, gondos földolgozása így is hosszú éveket vesz igénybe, ráadásul egy kritikai kiadás közlésének szempontjai még akkor sem felelhetnek meg tökéletesen a liturgikus gyakorlat kívánalmainak, ha a szöveg- és dallamanyagban nem történik tényleges változtatás. Az „Egyházzenei Füzetek” új folyama így előzetesen engedi kipróbálni a kiadói munka zsengéit, és a XX. század második felének szerkönyv-szerkesztői elveit az ősi anyagra alkalmazva remélhetőleg képes lesz érzékeltetni, hogy az esztergomi zsolozsma nem pusztán muzeális érték, hanem élő, vagy legalábbis élni képes vallási, szellemi és művészi örökség.

A középkor zsolozsmás gyakorlatát tovább hagyományozó római és rendi breviáriumok ma már egyre inkább ritkaságnak számítanak; ha hozzájuk is jut valaki, hangjelzést nem talál bennük, és általában nem rendelkezik azzal a gyakorlattal sem, amely lehetővé tenné e sajátosan szerkesztett könyvek áttekintését és akadálytalan használatát. A teljes anyag újabb kritikai kiadása sem térhet el jelentősen az összesített zsolozsmáskönyvek összeállításának évezredes szokásától. A régi hóráskönyvek és az újkor egyes kiemelkedő napokra szánt kis szerkönyvei mégis mintát adnak e szövegek és dallamok tényleges rendtartást követő, „forgatókönyvszerű” közreadásához. Ennek alapján a fölhasználó – liturgus, egyházzenész, filológus vagy középkorkutató egyaránt – hitelesebb fogalmat alkothat magának az egyes hórák fölépítéséről, eredeti arányairól, zenei és szövegi összetételéről. Használhatja a kiadványt részleteiben, mint egy helyi gyakorlat történeti emlékét, de ha ideje, fölkészültsége és lelkesedése megengedi, egészében is mondhatja, énekelheti a benne foglaltakat. Az első füzet egyetlen napnak, ádvent első vasárnapjának offíciumát tartalmazza, ez azonban mint emblematikus kezdet alkalmas egyrészt az esztergomi hagyomány egészének jellemzésére, másrészt – a zsoltárok és az olvasmányok megfelelő váltogatásával – a teljes ádvent folyamán való imádkozásra.

A füzetben közzétett szövegek és dallamok egy-egy jellegzetes, lehetőség szerint központi forrást követnek, de nehezen olvasható vagy értelmezhető helyeken összevetettük őket egy vagy két további rokon emlékkel. A tételrend és a szövegváltozat az első nyomtatott, illetve a II. nokturnus olvasmányainál az első fönnmaradt esztergomi breviárium válogatását követi. Az antifónák és responzóriumok a „Knauz 2” néven ismert XV. századi antifonáléból valók, a matutínumot bevezető meghívó zsoltárt (Ps 94) pedig ugyanezen kódex „Knauz 3”-ként számon tartott folytatásából vettük. Az eltérő tételrend miatt a kishórák responzóriumai az „MR 8”-as jelzettel a zágrábi egyetemi könyvtárban őrzött pálos antifonáléhoz alkalmazkodnak, ahonnét a további kötetekben a Te Deum (Szendrei Janka által kissé javított) dallama is ered. A vesperás, a kompletórium és a laudes himnusza a XV. századi ún. Budai pszaltériumból származik, míg a kishórák himnuszdallamai a szintén XV. századi częstochowai pálos kantuáléhoz igazodnak. Rubrikális kérdésekben a fönnmaradt esztergomi normaszövegek útmutatására támaszkodtunk, ahol pedig nem állt rendelkezésre adat, ott az 1568 és 1962 között e tekintetben változatlan Római breviárium elveit érvényesítettük. A szertartások nyitó- és záróformulái, a zsoltárok szövege és az Esztergomból nem megfelelően adatolt zsolozsma-ordinárium néhány részlete (précesz, föloldozás) ugyancsak a nemrégiben megszűnt [ill. újjáéledt] újkori gyakorlatot tükrözi.
KÉPEK AZ ELSŐ MISÉRŐL A BELVÁROSI FŐPLEBÁNIATEMPLOMBAN

2007. november 22.

A TEMPLOMSZENTELÉSI MATUTÍNUM SZÖVEGVÁLOGATÁSA

Az elmúlt vasárnapi matutínum előtt rövid magyarázatot tartottam arról, hogy hogyan érdemes viszonyulnia az imádkozónak a templomszentelési matutínum szöveganyagához. Utána néhányan kérték, hogy tegyem közzé írásban a vázlatot, amelyet ehhez használtam, de csak a tételek tartalom szerinti rendezése állt a rendelkezésemre. Így került föl ide a múlt héten az alábbi bejegyzés, amelyet azok, akik a zsolozsmán nem voltak jelen, nyilván nehezen tudtak értelmezni. Maguk a szövegek egyébként megtalálhatók a "Dedikációs matutínum" cím alatt a http://www.egyhazzene.hu/ oldalon (aki a kottát is olvasni akarja, le kell, hogy töltse ugyanonnét a "Guido HU" betűkészletet). Sajnos magyar fordítást most nem tudok adni, így kénytelen vagyok föltételezni némi latin nyelvtudást (ami egyébként is legfőbb alapja a hiteles katolikus hitismeretnek). A következőkben nem tudok részletekre kitérni, így annak tekintsétek a beszámolót, ami: hirtelen összefoglalásnak, amely kiegészítésre, akár javításra szorul!

A magyarázat elején kiemeltem, hogy a zsolozsma az Egyháznak mint Egyháznak az imája, az ajkak áldozata, amelyet a maga egészében, egyesek által pedig kötelező jelleggel mutat be Istennek. Ilyenformán a zsolozsma szövege nem egyéni áhítatot szolgál, hanem a hit közösségi átimádkozása. Ugyanakkor az ember végső célja, hogy minél kisebb ellenállással váljék részévé ennek az Egyház és Isten közti jegyesi dialógusnak, így maga is eleven és személyes imádságos életre kap lehetőséget a zsolozsmában, ha a hozzá illő szellemben végzi.

Mivel egy matutínumban hatalmas mennyiségű szöveg forog, és a terjedelem, illetve a szövegmondási sebesség és a ceremoniális körülmények miatt nem is lehetséges a szavak értelmén elmélkedni, bizonyára nem is ez a rendeltetése az imádság e formájának: ez nem a liturgiában, hanem azt megelőzően vagy azt követően időszerű. Maga az a tény, hogy az egyes szövegek nem egyszer hangoznak el, hanem különböző letétekben (recitált vagy egyszerűbb, olykor melizmatikus dallamként) térnek újra és újra vissza, majd évenként ismét, azt jelzi, hogy a szertartás "mondanivalója" nem a szöveg információértéke. Vagyis a zsolozsma szemlélődő imádság, amely az egyes szavak és mondatok puszta kimondásában leli örömét, a szavaknak az éneklésben megnövekedett időtartamát használja ki arra, hogy ízlelje őket, és ebben a tapasztalatban elidőzzék. Az éneklés ugyan látszólag cselekvés, de ebben a formájában nem reflexió, hanem befogadás.

Ez a befogadás viszont akkor lehet igazán hatékony, ha az egyes szövegelemeket azzal a tekintettel közelíti meg, amellyel a liturgiát kialakító, mélyen egyházias gondolkodásmód kiválasztotta őket egy-egy ünnep használatára. Vagyis nem puszta bibliai helyként vagy megszentelt szövegként, hanem az értelmezési hagyomány távlatából olvassa-énekli-hallgatja őket. Ehhez próbál a mai nyolcadnappal kimenő ünnep esetében segítséget adni ez a vázlat.

I. Az előképi szint: az Úr háza az emberek között

Jákob álma az első olyan bibliai hely, és egyben az első olyan följegyzett esemény az üdvtörténetben, amikor Isten az egyik helyen inkább látszik jelen lenni, mint a másikon. Ezt a helyet hangsúlyozottan ő maga választja, az ember csak fölismeri ezt az isteni választást, és a maga eszközeivel, rituálisan megjelöli. Ez minden e világban való theophania előképe: egyrészt megmutatja, hogy az Isten is lakást vehet ebben a világban, a Paradicsomból való kiűzetés után is, másfelől hogy az ember éber figyelemmel tartozik ennek a jelenlétnek. A jelenlét soha nem áll magában, soha nem öncélú, hanem a le- és felszálló angyalok útján a leszálló isteni igére, ajándékokra és magára az Igére, illetve a fölszálló emberi imákra, áldozatokra és végső soron lelkekre utal. Ezt fejezik ki a szertartás alábbi tételei:

N1. Ant2. Erit mihi Ps. Deus noster refugium et virtus
N2. Ant1. Non est hic aliud Ps. Quam dilecta
N2. Ant2. Vidit Iacob scalam Ps. Fundamenta eius in montibus sanctis
N2. Ant3. Erexit Iacob Ps. Domine Deus salutis meæ
N3. R1. Manes surgens V. Cum evigilasset
N3. R2. Terribilis est V. Cumque evigilasset
N3. R3. O quam metuendus V. Domum istam
L. Ant. Bened. Mane surgens Iacob

II. A történeti szint: a hajlék és a templom

Mózes és a pusztai hajlék, Salamon és a kőből épült templom, végül pedig minden keresztény templomszentelés azt a lehetőséget idézi föl, hogy az isteni jelenlétet az ember maga is meghívhatja ebbe a világba. A helyet, ahol az Isten a többinél inkább jelen van, az ember maga is fölépítheti, és rítusaival nemcsak megjelölheti a jelenlét helyét, hanem maga is lehívhatja ezt a jelenlétet. Ennek eredménye az a történeti értelemben vett templom, amelyet ünneplünk és amelyben imádságunkkal meg kívánjuk újítani a hatékony isteni jelenlétet évről-évre. Ezt fejezi ki minden utalás a hajlékra, a szentelésre, Salamon imája vagy a keresztény emberé:

N1. Ant. 3. Ædificavit Moyses Ps. Magnus Dominus
N1. R1. In dedicatione templi V. Fundata est
N1. R3. Benedic Domine V. Domum tuam
N2. R2. Tu Domine V. Qui regis Israel
N2. R3. Benedictus es V. Domum tuam
N3. Ant3. Benedicta Ps. Dominus regnavit irascantur
VSac. Introibo in domum tuam

III. Az morális szint: a keresztény ember

A megszentelt templom azonban maga is szentelmény, és mint ilyen, az előképek és beteljesedések közti láncolatban maga is utalás valami nála nagyobbra. Elsőre talán meglepő, hogy a templomszentelési zsolozsma leghosszabb szövege egy szót sem ejt a templomról, hanem az Oltáriszentségről és az azt befogadó emberről beszél. A templom morális értelme szerint maga az ember, aki a szentségekben, kiváltképp az Eucharisztiában az isteni jelenlétet befogadja. A szövegek egy része ezt a tényt jelenti ki, más részek ennek a következményeiről beszélnek: aki az Úr házává vált, azt illeti szentség, az az imádság háza, az teszi jóvá négyszeresen, mint Zakeus, amit vétett. A hatékony isteni jelenlét valóban megszólítja és működni kezd benne, amint az alábbi tételek jelzik:

N1. Ant. 1. Tollite portas Ps. Domini est terra
V1. Domum tuam
L1–5. Quotienscumque fratres carissimi
N3. Ant2. Templum Domini Ps. Cantate Domino
Ev. Ingressus Iesus
L7–9. Ecce camelus
L. Ant1. Domum tuam
L. Ant2. Domus mea
VLaud. Domus mea

IV. Az allegorikus szint: az Egyház

A középkori terminológia szerinti allegorikus értelemben a templom az Egyházra utal, amelyet itt a zarándokló Egyháznak kell tekintenünk, szemben a következő, egyben utolsó szinttel. Ha így olvassa az ember, világos, hogy melyik az a ház, amelyik erős kősziklára (Péterre) épült, kik Sion leányai, melyik az a hegy, amelyhez a pogányok özönlenek, és kinek az oltalmában nem érhet bántódás. A 6. olvasmány (amely nem az első öt lecke folytatása, hanem önálló szöveg!) ezt a misztériumot fejti ki képekben és gondolatokban különösen gazdagon. Ezt világítják meg a következő tételek:

Inv. Filiæ Sion
N1. R2. Fundata est V. Benedic Domine
L6. Recta festa ecclesiæ
N3. Ant1. Qui habitat Ps. idem (!)
L. Ant3. Hæc est domus Domini
L. Ant4. Bene fundata est

V. Az eszkatologikus szint: A mennyei Jeruzsálem

Végül a végidők szintjén a templom arra a városra utal, amelyben nem lesz templom, mert a Bárány maga lesz a temploma. A megdicsőült Egyházra, a mennyei Jeruzsálemre. Ez az "elkészített hely" az, amelybe a szentek elvezettetnek, hiszen nekik készíttetett az idők kezdetétől fogva. Akik itt laknak, boldogok, a szó eredeti, szent-jelentésében. Ide kívánkozik az, aki szereti az Úr házának ékességét (ez minden liturgiakedvelés lényege), és ezt látja János a Jelenésekben. Itt teljesedik be az a jelenlét, amely Jákob első, kezdetleges érzékelésétől kezdve a különböző szinteken megvalósult, akár úgy is mondhatnánk, hogy ezek tekinthetők Jákob lajtorjája fokainak. Erről a végső beteljesedésről beszél a tételek utolsó csoportja:

V2. Domine dilexi
N2. R1. Adduxisti V. Altaria tua
V3. Beati qui habitant
L. Ant5. Lapides pretiosi
Cap. Ecce ego Ioannes
H. Urbs beata

Összefoglalta: F.M.

2007. november 19.

Az itt látható plakát a belvárosi templomban tartandó rendszeres régi rítusú szentmiséket hivatott hirdetni. A képen a Tridenti Zsinat utáni első, 1570-es nyomtatott Missale Romanum címoldalának metszete látható V. Szent Pius pápával és patrónusunkkal, az ördögöt legyőző Szent Mihály arkangyallal. Kérem, hogy aki teheti, terjessze a hirdetményt: külön kérésre jobb minőségben, pdf vagy doc formátumban is el tudjuk küldeni.

2007. november 17.

ANYAGI HOZZÁJÁRULÁSOK

A dolgok minden szempontból ismétlik önmagukat. Most, hogy a rendszeres régi rítusú szentmisék ünneplése hivatalosan is megkezdődhet, ismét föl kell hívnunk a figyelmet arra, hogy ezt hosszú távon nem lesz lehetséges biztosítani a hívek anyagi áldozatvállalása nélkül. Mint Ervin atya leveléből kiderült, az ő Bécsből való haza- és visszautazása kb. heti 10 000 Ft-ba kerül, ezt az összeget pedig az FSSP (az előzetes hírekkel szemben) nem tudja fedezni, és a CLSMA tagjai által fizetett taxa sem elég hozzá (nem beszélve a szertartási élet fejlesztéséhez szükséges további kiadásokról). Könnyű kiszámolni, hogy egy, az eddigiek alapján józanul remélt, kb. 50 fős állandó gyülekezet részéről ez hetente fejenként legalább 200 Ft-os adományból oldható csak meg. Éppen ezért nyomatékosan kell kérnünk, hogy aki fontosnak tartja Magyarországon a régi római rítus méltó és elismert formában való meggyökeresedését, legyen szíves a miséken részt venni, azok hírét terjeszteni és tőle telhető bőkezűséggel adakozni, illetve kérjük azokat, akik Budapesttől távol élnek vagy más okból nem tudnak személyesen megjelenni, hogy az alábbi, tavaly már megadott számlaszámra utalják át a támogatásul szánt összeget:

Földváry Miklós István
Erste Bank Hungary Rt.
11991119-97850630-00000000

A "közlemény" rovatban tüntessék föl egyértelműen, hogy mire szánták az adományt. A szám mögött egyelőre a CLSMA dékánjának (egyik) személyes bankszámlája áll (a szabályzat szerint egyébként is a dékán rendelkeznék a közös vagyon fölött), de hamarosan nevében is a közösségé lesz. A beérkezett hozzájárulások fölhasználásáról a káptalan pénztárosa (a belkapcsolati kan.) kérésre szívesen beszámol, egyébként pedig kérjük bizalmukat és megértésüket.

2007. november 15.

Martin Mosebachnak (1951–) ítélték az idei Georg Büchner-díjat: az 56 éves frankfurti szerző pompás stílusát és a történetmondás eredeti örömét jutalmazta a darmstadti Német Irodalmi Akadémia a legrangosabb német irodalmi díjjal és a vele járó 40 ezer euróval. Mosebach elsősorban regényei — Das Bett (1983), Westend (1992) Die Türkin (1999), Der Mond und das Mädchen (2007) — révén ismert, de novellákat, verseket, drámákat és esszéket is ír.

„Vagy térdelve hiszünk, vagy sehogyan sem hiszünk.”

Részletek a Tagespost 2007. októberi interjújából

T: Az Egyház a reformerek műveltséghiányától szenved?

M.M.: Pont erről beszélt XVI. Benedek pápa a híres motu propriójához írt kísérőlevelében. Véleményem szerint ez az első alkalom, hogy egy pápa hivatalos dokumentumban konstatálja klérusának hiányos műveltségét. (…) Sokak szemét csak a régi liturgia veszélyeztetettsége nyitotta fel arra, mekkora veszteség érheti a világot, ha végérvényesen eltűnik. A hagyománnyal való szakításból azonban csak akkor lehet „felix culpa”, ha bekövetkezik a régi rítus valódi újjászületése. (…) A liturgia iránti vakság számomra a redukált humanitás kifejeződése. (…)
Mindig rosszul érzem magam, ha a művészetnek erkölcsi vagy társadalmi hasznot tulajdonítanak. A művészet haszontalan és felesleges, és foggal körömmel ragaszkodnia kell ehhez az arany feleslegességhez. (…)

Martin Mosebach: Häresie der Formlosigkeit

A „Liturgia — a megélt vallásosság” című fejezetből

A legnagyobb kár talán, a legnagyobb veszteség, amit VI. Pál pápa misereformja, és az ezáltal bevezetett, a reformot már régen „meghaladó” fejlődés eredményezett, az, hogy most beszélnünk kell a liturgiáról. Az is, aki meg akarja őrizni a liturgiát, aki annak szellemében akar imádkozni, és aki a legnagyobb áldozatok árán hű marad hozzá, már az is elvesztett egy felbecsülhetetlen kincset: azt az ártatlanságot, hogy a liturgiát úgy fogadja, mint Isten által adottat, fentről az égből az embernek szánt ajándékot.

Mi, a nagy és szent liturgia, a klasszikus római liturgia védelmezői mindnyájan nagy vagy kis liturgiatudósok lettünk. A tudományos, régészeti és történelmi argumentumokba csomagolt reform arra kényszerített minket, hogy megcáfoljuk ezt az érvelést, és ezáltal a rítussal és liturgiával való olyan foglalkozásra késztetett, amely a vallásos emberben mély ellenérzést kell, hogy kiváltson. Hagytuk, hogy a liturgia vizsgálatánál skolasztikus-jogászi gondolkodásra csábuljunk: mi az, ami feltétlenül szükséges ahhoz, hogy még liturgiáról beszélhessünk? Mely önkény tolerálható még, és mi az, amit már nem fogadhatunk el? Hozzászoktunk ahhoz, hogy elfogadjuk a minimális követelmény kategóriáját a liturgia értékelésénél, ott, ahol igazából csak a maximumról lehet szó.

Végül elkezdtük méricskélni a liturgiát: félelmetes dolog! Ültünk a templom padjaiban és azt kérdeztük: ez most szentmise volt vagy nem volt szentmise? Belépek a templomba, hogy Istent lássam, és úgy jövök ki, mint egy színikritikus. És ha olykor-olykor úgy ünnepelhetünk egy szentmisét, hogy az, míg tart, feledteti velünk a nagy történelmi és vallási katasztrófát, az embertől az Istenhez vezető hídnak alapjában való megrongálódását, akkor is ott motoszkál mindig a fejünkben, mennyi munkára volt szükség, hogy egy ilyen szentmise létrejöhessen, hány levél áll mögötte, mennyi áldozat tette lehetővé ezt a szent áldozatot, mindezt azért, hogy többek között egy olyan püspökért is imádkozzunk, aki egyáltalán nem kívánja ezt az imát, aki készséggel lemond nevének a kánonban való említéséről. Egy rejtett vallásos élet, olyan napok, melyek csendes misével kezdődnek egy közelben lévő észrevétlen kis templomban, egy olyan élet, melyben papok diszkrét iránymutatása alapján évtizedek során megtanuljuk saját áldozatainkat összeolvasztani Krisztus áldozatával, egy olyan élet, mely során a szentmisében saját bűneinkkel és a nekünk adott kegyelemmel foglalkozunk és egyébként semmi mással — a liturgia magától értetődőségének szétrombolása után egy katolikus számára ez már nem lehetséges.

A szememre vethetnék, hogy túlzok; a kultuszt ért minden pusztítás ellenére érintetlen maradt az Egyház tanítása az áldozati misztériumról, hozhatnák fel velem szemben. Mondhatnák, hogy már maga a reformátor, VI. Pál pápa is újfent megerősítette a szentmise szakrális áldozati jellegét; utóda, II. János Pál pápa megtette ugyanezt, és az új katekizmus a liturgiáról szóló teljes tanítást tartalmazza úgy, ahogy az megfelel az Egyház hagyományának. Mindez igaz; amit a legfőbb Tanítóhivatal a szentmiséről mond, az ősi katolikus hitletétemény. Hogy a katekizmus megjelenhetett, hogy a megfogalmazások számtalan kompromisszuma és a neuralgikus pontok felett ködként megjelenő lírizmusok ellenére a hagyományos katolikus hittanítás gyűjteménye lett, mindezt korunkban valósággal csodának tarthatjuk. Valamivel kevésbé kell szégyellnünk magunkat katolikus voltunk miatt, mióta ez az összeállítás megjelent. De mit jelent ez a könyv Egyházunk hétköznapjai és ünnepnapjai számára?

A szigorú cenzúra-előírásokat bevezető I. Miklós cár az ezer oldalnál hosszabb könyveket külön mentesítette a cenzúra-kötelezettség alól, mondván, az ilyen műveket úgysem olvassa senki. De semmiképp nem akarok arra a vitathatatlan tényre kitérni, hogy az új katekizmus egy olyan mű, amelyet papi szemináriumainkban szórakoztatás céljából esetleg egyszer végignéznek. Sem teológus nem vagyok, sem kánonjogász. Íróként a világot más szemszögből kell néznem. Ha azt szeretném tudni, hogy egy ember mit hisz, akkor nem segít nekem, ha belenézek (bocsássanak meg a kifejezésért) az egyesületének szabályzatába. Nekem az embert kell szemügyre vennem, a mozdulatait, a pillantásait, látnom kell őt észrevétlen pillanataiban. Engedjék meg, hogy hozzak erre egy példát. Frankfurtban a régi rítus szerinti szentmisét az 1984-es pápai engedély óta egy kicsi, szokatlanul csúf kápolnában ünnepeltük egy hotellé átalakított Kolping-ház második emeletén. A helyiséget borzalmas egyházi művészet díszítette: egy betonmadonna mint küklád-idol és egy piros, málnakocsonyaként csillogó üvegfolyamból készült feszület voltak azok a szentképek, amelyek az incenzálás tisztességében részesültek. Azt mindenesetre senkinek sem lehetett a szemére vetni, hogy sznob esztéticizmusból jár ebbe a kápolnába; ettől az ócska, máskülönben oly gyakran hangoztatott vádtól a frankfurti kör megkímélte magát. Az ott összegyűlő laikusok kevéssé tudták, mi mindenre kell ügyelni az előkészületeknél, nem ismerték a sekrestyei szokásokat és csak lassan nőttek bele a szükséges ismeretekbe.

Egy csoportja az asszonyoknak, akiknek szokásuk volt együtt imádkozni, kezdett el aztán az oltármosással törődni; ezekről az asszonyokról szeretnék Önöknek beszélni. Egy napon megkérdezték a kápolna gondnokát, hogy tulajdonképp mi történik a használt purifikatóriumokkal, azokkal a kehelykendőkkel, amelyekkel a pap az átváltoztatott bor megmaradt cseppjeit itatja fel a kehelyből. A többi szennyessel együtt a mosógépbe mennek, mondta a gondnok. A következő misére az asszonyok egy maguk varrta kis zsákot hoztak. Azután elkérték a használt purifikatóriumot és belerakták a zsákba. Mit akartak tenni vele? „De hisz ezt átitatta a Szent Vér, azt nem önthetjük a lefolyóba.”

Hogy az Egyház korábban előírta, hogy a purifikatórium első kimosásáról magának a papnak kell gondoskodnia, hogy utána a mosóvizet a szakráriumba vagy a földbe kell önteni, erről fogalmuk sem volt ezeknek az asszonyoknak. De az ellen berzenkedtek, hogy ezt a kendőt a többi szennyessel együtt kezeljék, ösztönösen azt tették, amit egy régi, most már semmibe vett előírás megkövetelt. „Ez olyan, mintha a Jézuska pelenkáját mosnánk”, mondta az egyik asszony. Ezt hallván zavarba jöttem. A népi jámborság itt egy kicsit túl konkréttá vált. Láttam az asszonyt, hogyan mosott ilyenkor otthon, miután előtte elmondott egy rózsafűzért. A mosóvizet az előkertbe vitte és egy olyan sarokba öntötte, ahol különösen szép virágok nőttek.

Este aztán a kápolnában egy másik asszonnyal terítőt raktak az oltárra. Nehéz volt igazgatni a hosszú, keskeny vászonkendőt. Mindkét asszony nagyon összeszedett volt, de egyúttal elfojtott aggodalommal dolgoztak, mintha higgadtan és szakszerűen ápolnának egy olyan embert, akit szeretnek. Növekvő kíváncsisággal figyeltem ezeket az előkészületeket. Mi volt ez? A feltámadásról szóló minden tudósításban szó van az összehajtott gyolcsokról — „angelicos testes, sudarium et vestes”, ahogy a húsvéti szekvencia mondja. Semmi kétség, a második emeleti csúf kápolna asszonyai a Sírnál álló asszonyok voltak. Ezek az asszonyok Jézus állandó, kétségbe nem volt, valóban megtapasztalt jelenlétében éltek. Ebben a jelenlétben természetes módon viselkedtek — származásuknak és műveltségi szintjüknek megfelelően. Életük imádás volt, amelyet nagyon pontos, nagyon praktikus cselekedetekre fordítottak le — liturgiává tettek. Ha ezeket az asszonyokat figyeltem, akkor tudtam, hogy hitték Jézus valóságos jelenlétét az Oltáriszentségben. Ez a hit: amit magától értetődően teszünk.

És hogyan néz ki ez a magától értetődőség bármelyik nagyvárosi templomban? Alig térdel valaki az átváltoztatáskor, gyakran még maga a pap sem végez térdhajtást az átváltoztatott adományok előtt. A hívek számára az ostyát egy hölgy hozza egy oldalt elhelyezett arany kisszekrényből, serényen és magabiztosan, mintha gyógyszert venne ki az orvosságosszekrényből. Az ostyát az áldozó kezébe rakja; senki sem adja meg az annak kijáró tiszteletet térdhajtással vagy meghajlással.

A sokat szapult és gyanúsított esztéták rendelkeznek egy félelmetes adománnyal: számukra egy dolog, egy folyamat, egy gondolat külső alakja bizonyossággal leleplezi a vizsgált tárgy belső igazságát. Elég sokszor beszéltem jámbor apologétákkal az előbb tárgyalt, a világon mindenütt megfigyelhető folyamatról. A papokat kínosan érintette a dolog, de a lelki kárt nem akarták elismerni. A térdelés középkori dolog, mondták, az őskeresztények állva imádkoztak. Az állás a feltámadt Krisztust jelenti, ez a keresztény emberhez legillőbb testtartás. Az őskeresztények is kézre áldoztak, folytatták. Mi a tiszteletlenség abban, ha a hívő „trónt” formál a kezeiből az ostya számára? Én elismerem, hogy azok az emberek, akik ilyeneket mondanak nekem, ezt komolyan is gondolják. De ez lelkipásztoroktól alig elhihető életidegenséget tükröz, és nagyon világosan szembeötlik a liturgikus kérdésekben felhozott tudományos érvek alkalmatlansága.

A tudósok szemében a hitletéteménynek és a tisztelet formáinak mindig csak a történelmisége számít. Esetünkben a történelmi gondolkodás alapvető felismerése a következő kell, hogy legyen: ami az egyik korszakban a tisztelet kifejezése volt, az egy másik korszakban a blaszfémia kifejezése lehet. Miután az emberek ezer évig térdeltek, nem azzal a felismeréssel állnak fel, hogy úgymond az őskeresztények álltak az átváltoztatáskor és mi most visszatérünk ehhez a rendkívül autentikus imádkozási formához. Sokkal inkább arról van szó, hogy felállnak, lesöprik a port a nadrágszárukról és az jár a fejükben: nem is gondoltuk olyan komolyan ezt az egészet. Az ilyen kultikus ünnepeken minden mozdulat azt mondja: mindezt nem gondoltuk olyan egészen komolyan. Antropológiailag teljesen kizárt, hogy a Krisztus szentségi jelenlétébe vetett hit, amelyet az Egyház még mindig hirdet és amelyet az ilyen ünnepek résztvevői talán a szavaikkal alkalmanként még meg is erősítenek, ilyen körülmények között valamilyen mélyebb lelki jelentéssel rendelkezzék.

Fordította: Talmácsi József

Martin Mosebach: Häresie der Formlosigkeit. Karolinger-Verlag, Wien 2003.
Ez a részlet a 2003-as második kiadás „Liturgia — a megélt vallásosság” című fejezetéből származik. Az aktuális (2007-es) kiadást a Hanser-Verlag gondozza.