A VIRÁGVASÁRNAPI ÁGSZENTELÉS ÉS KÖRMENET
AZ ESZTERGOMI RÍTUS SZERINT (első rész)
I.
Virágvasárnap a keresztény liturgia legfontosabb időszaka, a nagyhét nyitánya. Legjellemzőbb szertartássora az ágak megszenteléséből, a körmenetből és a miséből áll.
A nap miséje a római liturgia ősi alkotása; középpontjában a Szenvedés időszakának második vasárnapjaként nem Jézus jeruzsálemi bevonulása, hanem szenvedése áll. Tételei közül kiemelkedik az egész liturgikus év leghosszabb propriuméneke, a Krisztusnak a keresztfán mondott szavait megidéző Deus Deus meus traktus, valamint a Máté-passió.
Körmenetet, helyesebben processziót (azaz vonulást, mert a templom megkerülése nem lényegi mozzanata ennek a cselekménytípusnak) a középkorban a székesegyházak és nagyobb templomok minden vasár- és ünnepnapi nagymiséje előtt tartottak. Ez értelmeződött át virágvasárnap Jézus jeruzsálemi bevonulásának drámai megjelenítésévé, amely a VII. század előtti, keresztény Jeruzsálemben és hatására a keleti egyházakban már igen korán szokásba jött. Krisztus az evangéliumi leírás szerint Betániából tartott Jeruzsálembe húsvét ünnepe előtt. Az Olajfák hegyéről szamárcsikón ülve ereszkedett le, a jeruzsálemi nép pedig —a hagyomány szerint gyermekek, de erről maga az evangéliumi elbeszélés nem szól— Dávid fiaként, hozsannával köszöntötte őt, pálma- és olajágakat, illetve saját ruháit terítve elé az útra. A dicsőséges bevonulás után következő, hirtelen zuhanás a szikár, panaszos miseliturgiába érzékletesen fejezte és fejezi ki Jézus nagyheti magára maradását.
A jeruzsálemi események megjelenítéséből logikusan adódott, hogy a körmenetben pálma- és olajágakat, északabbra pedig a tavasz első hajtásait, virágait, kiváltképpen pedig olajfára emlékeztető barkákat hordoztak a hívek. Habár a szent cselekményben használt tárgyakra eleve mintegy átszármazik a cselekmény szentsége, a középkor rituális gondolkodásából az is természetesen fakadt, hogy az erre kiválasztott ágakat már előre megszenteljék, és a körmenet után is szentelményként kezeljék, amely kedvező és bajelhárító hatással van birtokosára és arra a helyre, ahol őrzik. Így egészült ki a misét megelőző körmenet az ágak megszentelésének szertartásával.
Míg a mise saját szöveg- és dallamanyaga a latin hagyományú egyházakban meglehetősen egységes, a processzió és az ágszentelés későbbi és változékonyabb, ezért különösen alkalmas a középkori Európa liturgiaváltozatainak elkülönítésére, jellemzésére. Az egység és a különbözőség arányosan jelentkezik. A liturgia alapját egy fölismerhető cselekményi váz és egy bő, imádságokat és énekeket magába foglaló tételkészlet alkotja: ezeknek köszönhetően beszélhetünk a számos variáns ellenére egyazon latin, nyugati vagy másként római-frank hagyományról. Másrészt viszont a közös készletből eltérő tételeket és eltérő elrendezésben emelnek ki a különféle részhagyományok, azaz kompozíciós eljárásuk világosan megkülönbözteti őket. Ez a különbözőség tudatos és szándékos: sajátos alkotómunka eredménye, ami a „bemeneti” oldalt, a rítusváltozat keletkezését illeti, és erőteljes identitásképző- és hordozó, ami a „kimeneti” oldalt, a rítusváltozat hatását illeti.
II.
A virágvasárnapi szertartásokat azok XX. századi reformjaiig egy fegyelmezetten mellérendelő, ámbár talán kissé fantáziátlan kialakítású rendben tartalmazták a latin katolikus liturgia „tridenti” könyvei, amelyek a pápai kúria XII–XIII. századi szokását képviselik. Ebben az elrendezésben a három összetevő: az ágszentelés, a körmenet és a mise sorban következik egymás után. A szentelés a pap által mondott könyörgésekkel történik, a körmenetet pedig terjedelmes és bonyolult dallamú, nagyrészt valószínűleg gallikán eredetű gregorián énekek, úgynevezett processziós antifónák kísérik. A két réteg közt nincs számottevő kapcsolat: egy majdnem tisztán euchológiai (imádságos) rész kapcsolódik egy majdnem tisztán énekes részhez.
Némi színt visz a szertartás dramaturgiájába az úgynevezett szárazmise (missa sicca), amely az ágszentelés keretét adja: a különös megjelölés azt takarja, hogy az ágak megáldásának szertartása egy mise menetére emlékeztet. Az ágszentelési „szárazmisét” introitusszerű bevonulási antifóna, kollektaszerű nyitókönyörgés, szentlecke, graduáleszerű responzórium, evangélium, prefáció, Sanctus, egy szentelési imasorozat („kvázi-kánon”) és az ágak áldoztatásnak megfelelő kiosztása alkotja, amelyeket két, kommúnió gyanánt énekelt antifóna kísér.
A másik emlékezetesebb, drámai mozzanat a körmenet befejezése: a nap híres processziós himnusza, a Gloria laus verzusait a bezárt templomon belülről éneklik az előénekesek, míg a visszatérő szakaszokkal a kívül álló menet tagjai felelnek nekik. A himnusz végeztével a keresztvivő mintegy bekopogtat a kereszt rúdjával, mire az ajtó kinyílik, és a menet egy, Jézus bevonulásáról szóló responzórium éneklése közben lép be az épületbe.
Ha a rítust közlő utolsó, XX. századi misekönyvek leírását összevetjük a pápai kúria első ismert forrásainak leírásával, lényegében azonos renddel találkozunk. Az egyetlen, de lényeges különbség, hogy a körmenet ott nagyobb utat tesz meg, lehetőleg kimegy a városból, és hogy az ágszentelési szertartás, a „szárazmise” nem a főtemplomban, hanem egy külső, erre kijelölt helyen vagy templomban, az úgynevezett stáción történik — amint a jeruzsálemi nép is az Olajfák hegyén, nem pedig a szent városban vágott ágakat a fákról. Az énektételek határozottabb funkcióhoz kötése és a drámai lehetőségek bővebb kiaknázása azonban érezhetően idegen a kuriális és általában a Róma városi liturgia érzületétől.
III.
A virágvasárnapi ágszentelés és processzió rendjének megközelítőleg teljes földolgozása monografikus igényű munka lenne. Helyette a középkori Magyarország jellegzetes forrásainak áttekintése után a tág értelemben vett esztergomi rítus virágvasárnapi rendtartásának bemutatására teszünk kísérletet. Figyelmeztetnünk kell azonban arra, hogy ez csak egyike a közös latin örökség egyedi megkomponálására tett, átgondolt és maradandó hatású kísérleteknek. A föntebb vázlatosan ismertetett római kuriális változat az esztergominak nem közvetlen eredete és nem is áll vele szorosabb kapcsolatban, mint bármely más részhagyománnyal: mindketten egyenrangú megvalósulásai ugyanannak a lehetőségnek. A drámai mozzanatok szintjén az esztergomi variáns talán közelebb áll az európai székesegyházak vagy szerzetesrendi hagyományok nagy részéhez, mint a rómaihoz, de a római és az esztergomi megoldás közti egyezések is inkább tulajdoníthatók a formálódó magyar egyházszervezet gregorián orientációjának, semmint valami „közös ősnek”: számos részhagyományban még a „szárazmise” szerkezeti váza sem lelhető föl.
A virágvasárnapi mise rendje Esztergomban tökéletesen megegyezett a rómaival, így elemzésünket az ágszentelésre és a körmenetre korlátozzuk. Jóllehet az esztergomi szertartás forrásai a XV. századtól kezdve megszaporodnak, érdemi különbségekre ekkor már a központi rítusváltozatban nem lehet számítani. A források kiválasztásakor ezért egyrészt minél nagyobb időbeli lefedettségre törekedtünk, másrészt igyekeztünk fölhasználni a magyarországi rítuscsaládhoz tartozó késői, de nem a központi változatot képviselő emlékek mindegyikét. A keletkezés és a „szóródás” folyamatát az eddigi kutatások alapján így képzelhetjük el:
Az esztergomi gyakorlat XI–XII. századi kialakításakor a lehetőségek köre bővebb volt, mint amennyi később, ugyanezen rítus XIII–XIV. századi megszilárdulásakor ténylegesen is tartós eredményekhez vezetett. Azok a tételválasztások vagy szerkezeti megoldások viszont, amelyek a rítus központi változatában nem gyökeresedtek meg, a rítus nem központi változataiban, mondhatni peremvidékein fönnmaradhattak, sőt egy-egy „alváltozat” tartós, jellegzetes elemévé fejlődhettek. Ez magyarázza a korai központi forrásoknak a kései periferiális forrásokkal való, sokszor tapasztalható kapcsolatát, és ezért van e kései forrásoknak jelentősége nemcsak úgy, mint alváltozatok tanúinak, hanem úgy is, mint retrospektív adatok hordozóinak.
Ebből a megfontolásból kiindulva vetettük össze az esztergomi virágvasárnap legkorábbi emlékét, a Hartvik-agendaként ismert, XI. századi pontifikálét (H [Hartvik]) egyfelől a kifejlett esztergomi gyakorlat XV–XVI. századi nyomtatott emlékeivel (S [Strigonium]), másfelől a velük egykorú egri (A — [Agria]), zágrábi (Z [Zagrabia]) és pécsi (Q [Quinquecclesiae]) adatokkal. A köztük húzódó, fönnmaradt forrásokban szegényebb időszakból a Pray-kódexként ismert, XII. századi boldvai szakramentáriumot (P [Pray]), a XIII. századi németújvári misszálét (G [Güssing, Németújvár osztrák-német neve]) és a XIII–XIV. század fordulójára datált, bizonytalan eredetű, Isztambulban őrzött misszálét vettük figyelembe (I [Isztambul]). Mint látni fogjuk, az utóbbi kettő jóval távolabb áll a magyarországi hagyomány változatokban megnyilvánuló egységétől, mint akár a legkorábbi, akár a kései periferiális források egymástól és a szilárd alakot öltött esztergomi rítustól.
Az összevetés a térben és időben megmutatkozó változatok földerítésén túl ahhoz is hozzásegít, hogy kiküszöböljük a csak egy-egy forrásra jellemző esetleges hibákat vagy esetlegességeket, illetve hogy az egyazon mozzanatot részletesebb tárgyaló források alapján kiegészítsük a velük megegyező tartalmú, de szűkszavúbb redakciókat.
(Folytatjuk)
AZ ESZTERGOMI RÍTUS SZERINT (első rész)
I.
Virágvasárnap a keresztény liturgia legfontosabb időszaka, a nagyhét nyitánya. Legjellemzőbb szertartássora az ágak megszenteléséből, a körmenetből és a miséből áll.
A nap miséje a római liturgia ősi alkotása; középpontjában a Szenvedés időszakának második vasárnapjaként nem Jézus jeruzsálemi bevonulása, hanem szenvedése áll. Tételei közül kiemelkedik az egész liturgikus év leghosszabb propriuméneke, a Krisztusnak a keresztfán mondott szavait megidéző Deus Deus meus traktus, valamint a Máté-passió.
Körmenetet, helyesebben processziót (azaz vonulást, mert a templom megkerülése nem lényegi mozzanata ennek a cselekménytípusnak) a középkorban a székesegyházak és nagyobb templomok minden vasár- és ünnepnapi nagymiséje előtt tartottak. Ez értelmeződött át virágvasárnap Jézus jeruzsálemi bevonulásának drámai megjelenítésévé, amely a VII. század előtti, keresztény Jeruzsálemben és hatására a keleti egyházakban már igen korán szokásba jött. Krisztus az evangéliumi leírás szerint Betániából tartott Jeruzsálembe húsvét ünnepe előtt. Az Olajfák hegyéről szamárcsikón ülve ereszkedett le, a jeruzsálemi nép pedig —a hagyomány szerint gyermekek, de erről maga az evangéliumi elbeszélés nem szól— Dávid fiaként, hozsannával köszöntötte őt, pálma- és olajágakat, illetve saját ruháit terítve elé az útra. A dicsőséges bevonulás után következő, hirtelen zuhanás a szikár, panaszos miseliturgiába érzékletesen fejezte és fejezi ki Jézus nagyheti magára maradását.
A jeruzsálemi események megjelenítéséből logikusan adódott, hogy a körmenetben pálma- és olajágakat, északabbra pedig a tavasz első hajtásait, virágait, kiváltképpen pedig olajfára emlékeztető barkákat hordoztak a hívek. Habár a szent cselekményben használt tárgyakra eleve mintegy átszármazik a cselekmény szentsége, a középkor rituális gondolkodásából az is természetesen fakadt, hogy az erre kiválasztott ágakat már előre megszenteljék, és a körmenet után is szentelményként kezeljék, amely kedvező és bajelhárító hatással van birtokosára és arra a helyre, ahol őrzik. Így egészült ki a misét megelőző körmenet az ágak megszentelésének szertartásával.
Míg a mise saját szöveg- és dallamanyaga a latin hagyományú egyházakban meglehetősen egységes, a processzió és az ágszentelés későbbi és változékonyabb, ezért különösen alkalmas a középkori Európa liturgiaváltozatainak elkülönítésére, jellemzésére. Az egység és a különbözőség arányosan jelentkezik. A liturgia alapját egy fölismerhető cselekményi váz és egy bő, imádságokat és énekeket magába foglaló tételkészlet alkotja: ezeknek köszönhetően beszélhetünk a számos variáns ellenére egyazon latin, nyugati vagy másként római-frank hagyományról. Másrészt viszont a közös készletből eltérő tételeket és eltérő elrendezésben emelnek ki a különféle részhagyományok, azaz kompozíciós eljárásuk világosan megkülönbözteti őket. Ez a különbözőség tudatos és szándékos: sajátos alkotómunka eredménye, ami a „bemeneti” oldalt, a rítusváltozat keletkezését illeti, és erőteljes identitásképző- és hordozó, ami a „kimeneti” oldalt, a rítusváltozat hatását illeti.
II.
A virágvasárnapi szertartásokat azok XX. századi reformjaiig egy fegyelmezetten mellérendelő, ámbár talán kissé fantáziátlan kialakítású rendben tartalmazták a latin katolikus liturgia „tridenti” könyvei, amelyek a pápai kúria XII–XIII. századi szokását képviselik. Ebben az elrendezésben a három összetevő: az ágszentelés, a körmenet és a mise sorban következik egymás után. A szentelés a pap által mondott könyörgésekkel történik, a körmenetet pedig terjedelmes és bonyolult dallamú, nagyrészt valószínűleg gallikán eredetű gregorián énekek, úgynevezett processziós antifónák kísérik. A két réteg közt nincs számottevő kapcsolat: egy majdnem tisztán euchológiai (imádságos) rész kapcsolódik egy majdnem tisztán énekes részhez.
Némi színt visz a szertartás dramaturgiájába az úgynevezett szárazmise (missa sicca), amely az ágszentelés keretét adja: a különös megjelölés azt takarja, hogy az ágak megáldásának szertartása egy mise menetére emlékeztet. Az ágszentelési „szárazmisét” introitusszerű bevonulási antifóna, kollektaszerű nyitókönyörgés, szentlecke, graduáleszerű responzórium, evangélium, prefáció, Sanctus, egy szentelési imasorozat („kvázi-kánon”) és az ágak áldoztatásnak megfelelő kiosztása alkotja, amelyeket két, kommúnió gyanánt énekelt antifóna kísér.
A másik emlékezetesebb, drámai mozzanat a körmenet befejezése: a nap híres processziós himnusza, a Gloria laus verzusait a bezárt templomon belülről éneklik az előénekesek, míg a visszatérő szakaszokkal a kívül álló menet tagjai felelnek nekik. A himnusz végeztével a keresztvivő mintegy bekopogtat a kereszt rúdjával, mire az ajtó kinyílik, és a menet egy, Jézus bevonulásáról szóló responzórium éneklése közben lép be az épületbe.
Ha a rítust közlő utolsó, XX. századi misekönyvek leírását összevetjük a pápai kúria első ismert forrásainak leírásával, lényegében azonos renddel találkozunk. Az egyetlen, de lényeges különbség, hogy a körmenet ott nagyobb utat tesz meg, lehetőleg kimegy a városból, és hogy az ágszentelési szertartás, a „szárazmise” nem a főtemplomban, hanem egy külső, erre kijelölt helyen vagy templomban, az úgynevezett stáción történik — amint a jeruzsálemi nép is az Olajfák hegyén, nem pedig a szent városban vágott ágakat a fákról. Az énektételek határozottabb funkcióhoz kötése és a drámai lehetőségek bővebb kiaknázása azonban érezhetően idegen a kuriális és általában a Róma városi liturgia érzületétől.
III.
A virágvasárnapi ágszentelés és processzió rendjének megközelítőleg teljes földolgozása monografikus igényű munka lenne. Helyette a középkori Magyarország jellegzetes forrásainak áttekintése után a tág értelemben vett esztergomi rítus virágvasárnapi rendtartásának bemutatására teszünk kísérletet. Figyelmeztetnünk kell azonban arra, hogy ez csak egyike a közös latin örökség egyedi megkomponálására tett, átgondolt és maradandó hatású kísérleteknek. A föntebb vázlatosan ismertetett római kuriális változat az esztergominak nem közvetlen eredete és nem is áll vele szorosabb kapcsolatban, mint bármely más részhagyománnyal: mindketten egyenrangú megvalósulásai ugyanannak a lehetőségnek. A drámai mozzanatok szintjén az esztergomi variáns talán közelebb áll az európai székesegyházak vagy szerzetesrendi hagyományok nagy részéhez, mint a rómaihoz, de a római és az esztergomi megoldás közti egyezések is inkább tulajdoníthatók a formálódó magyar egyházszervezet gregorián orientációjának, semmint valami „közös ősnek”: számos részhagyományban még a „szárazmise” szerkezeti váza sem lelhető föl.
A virágvasárnapi mise rendje Esztergomban tökéletesen megegyezett a rómaival, így elemzésünket az ágszentelésre és a körmenetre korlátozzuk. Jóllehet az esztergomi szertartás forrásai a XV. századtól kezdve megszaporodnak, érdemi különbségekre ekkor már a központi rítusváltozatban nem lehet számítani. A források kiválasztásakor ezért egyrészt minél nagyobb időbeli lefedettségre törekedtünk, másrészt igyekeztünk fölhasználni a magyarországi rítuscsaládhoz tartozó késői, de nem a központi változatot képviselő emlékek mindegyikét. A keletkezés és a „szóródás” folyamatát az eddigi kutatások alapján így képzelhetjük el:
Az esztergomi gyakorlat XI–XII. századi kialakításakor a lehetőségek köre bővebb volt, mint amennyi később, ugyanezen rítus XIII–XIV. századi megszilárdulásakor ténylegesen is tartós eredményekhez vezetett. Azok a tételválasztások vagy szerkezeti megoldások viszont, amelyek a rítus központi változatában nem gyökeresedtek meg, a rítus nem központi változataiban, mondhatni peremvidékein fönnmaradhattak, sőt egy-egy „alváltozat” tartós, jellegzetes elemévé fejlődhettek. Ez magyarázza a korai központi forrásoknak a kései periferiális forrásokkal való, sokszor tapasztalható kapcsolatát, és ezért van e kései forrásoknak jelentősége nemcsak úgy, mint alváltozatok tanúinak, hanem úgy is, mint retrospektív adatok hordozóinak.
Ebből a megfontolásból kiindulva vetettük össze az esztergomi virágvasárnap legkorábbi emlékét, a Hartvik-agendaként ismert, XI. századi pontifikálét (H [Hartvik]) egyfelől a kifejlett esztergomi gyakorlat XV–XVI. századi nyomtatott emlékeivel (S [Strigonium]), másfelől a velük egykorú egri (A — [Agria]), zágrábi (Z [Zagrabia]) és pécsi (Q [Quinquecclesiae]) adatokkal. A köztük húzódó, fönnmaradt forrásokban szegényebb időszakból a Pray-kódexként ismert, XII. századi boldvai szakramentáriumot (P [Pray]), a XIII. századi németújvári misszálét (G [Güssing, Németújvár osztrák-német neve]) és a XIII–XIV. század fordulójára datált, bizonytalan eredetű, Isztambulban őrzött misszálét vettük figyelembe (I [Isztambul]). Mint látni fogjuk, az utóbbi kettő jóval távolabb áll a magyarországi hagyomány változatokban megnyilvánuló egységétől, mint akár a legkorábbi, akár a kései periferiális források egymástól és a szilárd alakot öltött esztergomi rítustól.
Az összevetés a térben és időben megmutatkozó változatok földerítésén túl ahhoz is hozzásegít, hogy kiküszöböljük a csak egy-egy forrásra jellemző esetleges hibákat vagy esetlegességeket, illetve hogy az egyazon mozzanatot részletesebb tárgyaló források alapján kiegészítsük a velük megegyező tartalmú, de szűkszavúbb redakciókat.
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése