Rítustérkép (előadás az MTA Lendület-díjátadón)

Videófelvétel, ELTE-interjú magyarul és angolul 

Legalább homályosan valószínűleg mindnyájan átérezzük, hogy Európa nem csak földrajz, politika vagy életmód kérdése. Európainak lenni felelősséget is jelent egy nagyszabású történelmi örökség iránt, érzelmi és intellektuális ragaszkodást ehhez az örökséghez. Ezt nevezem – Jan Assmanntól kölcsönözve – Ó-Európának. A késő ókortól a kora újkorig Ó-Európa legnagyobb szabású kulturális alkotása minden bizonnyal a latin kereszténység liturgiája volt. Hogy miért mondhatjuk ezt? Mert ez hozta létre a teret és időt legsikeresebben átfogó közmegegyezést; mert mindent összevetve ebbe fektették eleink a legtöbb időt, pénzt, figyelmet és energiát; és mert ez integrálta legsikeresebben Ó-Európa népekre, nyelvekre, osztályokra, életkori, nemi, vagyoni vagy műveltségi rétegekre bomló társadalmát.

A latin kereszténység liturgiáját legkönnyebben az érett középkor felől érthetjük meg. A könyvnyomtatás korai időszaka, képletesen szólva a Gutenbergtől Trientig ívelő korszak kivételesen szerencsés. A nyomtatott szertartáskönyvek már bőséges és hiteles, Európa területét és intézményeit arányosan lefedő képet adnak az előző évszázadokban kialakult viszonyokról. De teszik ezt anélkül, hogy kompromisszumot kötnének a kora újkori paradigmával, amely jórészt eltüntette a helyi hagyományok sokféleségét. Ráadásul e sokféleséget az érett középkor nem esetlegességként, hanem értelmes rendszerként élte meg. A közös latin örökség egyedi megnyilvánulásait úgy tekintette, mint közösségek, illetve általuk lakott települések, általuk működtetett intézmények büszkén őrzött és továbbadott szokásrendjét, azaz úzusát.

Egy rítus vagy a rendszeres ismétlődés, vagy a megélés intenzitása miatt hagy mély nyomot a résztvevőkben. Az utóbbi csoportba tartoznak az évkör jeles napjai és az emberi élet fordulópontjait kísérő szentségkiszolgáltatások. Legjellemzőbb gyűjteményük a ma rituáleként ismert könyvtípus. Kutatásunk most efelé fordul. Egyrészt mert előző Lendület-projektünk a misekönyveket dolgozta föl, és a teljesség felé vezető úton a rituálék a következő állomás. De azért is, mert a ritka, de intenzív rítusokra érvényes leginkább, amit általában mondtam: mély benyomást tettek nemcsak a klérus tagjaira, hanem Ó-Európa teljes társadalmára. Az időt a húsvét és karácsony köré szerveződő ünnepkör ruházta föl jelentéssel; ember és természet viszonyát az agrárrítusok értelmezték; a születés, a házasságkötés és a gyász pedig máig azok a helyzetek, amikor a rítusokat legnehezebben nélkülözzük.

***

A 2000-es évek elején kezdtem középkori magyar szertartáskönyvekkel foglalkozni. Varázslatosan gazdag világ tárult föl előttem, amelybe kezdő tanárként tanítványaimat is szerettem volna bevezetni. Az is hamar kiderült, hogy e világ magyar része, pontosabban annak töredékes maradványai nem érthetők meg a teljes európai környezet nélkül. Kollégákra és forrásokra volt tehát szükségem. Mivel nem létezett olyan intézmény, amely ezeket biztosította volna, alapítottam egyet. Ami a kollégákat illeti, előbb zeneakadémiai diákjaim informális köréből, majd az ELTE jóváhagyásával hivatalosan is, a Liturgiatörténeti Kutatócsoportot. A források összegyűjtéséhez hiányoztak az anyagi feltételek, de szakmai ébredésem szerencsésen egybeesett a digitalizáció forradalmával. A történelemben először vált lehetségessé, hogy költséges kutatóutak, könyv- és másolatbeszerzések nélkül az ember középkori könyvek ezreihez férjen hozzá. Ám ez sem a kollégák megtartásához, sem a forrásanyag teljessé tételéhez nem volt elég. Ezért ostromlom a 2000-es évek vége óta az illetékes szerveket pályázatokkal, és nem lehetek elég hálás, amiért ismételten fantáziát, sőt egyre nagyobb fantáziát látnak a témában és általam képviselt megközelítésében.

De miért ennyire érdekes éppen a liturgia? Csak címszavakban felelve: két nagyon időszerű kérdést egyesít. Az egyik, hogy mit jelent szellemi értelemben európainak lenni. Sokat beszélünk manapság európai értékekről, de ha meg kel határoznunk, mit értünk alattuk, többnyire megmaradunk a civilizált világ közmegegyezésénél. Európai érték lenne a környezetvédelem, az emberi méltóság vagy a demokrácia? Kétségkívül, de miért csak európai, miért akarnánk kisajátítani őket? Közben mindnyájan érezzük, hogy európainak lenni mélyen szimbolikus valóság is: egy nehezen behatárolható, mégis karakteres múlt örökségétől való megérintettséget, ennek megőrzését, táplálását, alkotó hordozását jelenti. Ma központi kérdés, hogy a mi Európánk hogyan viszonyul ehhez a mélyen átérzett, de a maga egészében ritkán vállalt Ó-Európához.

A másik a rítus. Egyre inkább fölismerjük, hogy lélek és test, tartalom és forma, őszinteség és alakoskodás nem választható el, sőt sokszor mintha érzékelhető tárgyak és cselekedetek alakítanák azt a láthatatlan valamit, amit őseink még az érzékelhetetlen lényegnek tartottak. Legyen szó gyógyításról vagy háborúról, hallatlan technikai lehetőségeink célját és felhasználását az határozza meg, hogy minek milyen jelentéseket tulajdonítunk, a jelentések viszont nem elvontan léteznek, hanem nagy elbeszélések, beidegzett gyakorlatok, erőteljes szimbólumok teszik őket megfoghatóvá. Ezek válnak tartóssá, közösségivé és hatékonnyá a rítusban.

Sokféle rítus volt és van, de Ó-Európa rítusainak szintézise mindenekelőtt a latin kereszténység liturgiája. Ez akkor is így van, ha valaki nem elkötelezettje sem a latinságnak, azaz Róma örökségének, sem a kereszténységnek. Egyszerűen azt kell tekintetbe vennünk, hogy a régi Európában ez volt a szimbolikus cselekvések térben és időben legátfogóbb, legkiterjedtebb rendszere. A latin liturgia mindig és mindenütt ott volt: Izlandtól a Közel-Keletig, az egyházatyák korától a XX. századig és tovább. Őseink számunkra felfoghatatlan időt, pénzt, szellemi és fizikai energiát fektettek a liturgiába, és míg a népi vagy az udvari kultúra hasonló teljesítményei megmaradtak a nép vagy az udvar körében, addig a liturgia túllépett az egyházi társadalom körén: mindent átszőtt és a maga módján mindenkit bevont.

Ha azonban ennyire egyetemes volt, miért épp az érett középkor felől közelítjük meg? Elvégre gyökerei nem oda nyúlnak vissza, és alakulása sem állt meg akkor. Ennek már nem szellemi, hanem gyakorlati oka van. Mivel történeti jelenség, a liturgiából annál kevesebb marad, minél régebbi. És mivel rendszerszerű, töredékei csak az egészhez képest nyernek értelmet. Ebből fakad, hogy célravezetőbb egy jól adatolt korból ereszkedni alá egyre mélyebben a múltba, semmint fordítva. Régész módjára át kell hatolnunk a felszínhez közelebb eső, több emléket őrző rétegeken, hogy helyesen értelmezzük a mélyen a felszín alatt rejtőző kevesebbet. De a közelmúlt erre nem alkalmas. Be kell látnunk, hogy a liturgia jelentősége Európa életében jó ideje halványul. Ezért helyes kiindulnunk abból az állapotból, amikor a latin liturgiát még egész Európában nagy erőkkel végezték, és központi jelentőségét senki nem vitatta.

Ami pedig változatait illeti, olyan kort kell választanunk, amelyben még sem az egyetemesség, sem a sokféleség szempontja nem sérült. A könyvnyomtatás és a kereszténység felekezetekre bomlása mindkettőt sértette. A könyvnyomtatás kísértést, majd gazdasági nyomást jelentett, hogy a számos helyi változatban élő rítus központi normához közelítsen. A felekezetesedés nem a rítusokat változatokban gyakorló közösségek, hanem a felekezetek között húzta meg az identitáshatárokat. Ezért helyes kiindulnunk egy olyan korból, amely már elég késői ahhoz, hogy egész Európára kiterjedjen, de elég korai ahhoz, hogy se a reformáció, se a katolikus gyakorlat egységesedése ne érintse. Egy ilyen kor lehetővé teszi, hogy elkészítsünk egy lényegében hiánytalan panorámaképet Ó-Európa liturgikus viszonyairól, azt statisztikai eszközökkel kiértékeljük és térképen jelenítsük meg. Anélkül, hogy technikai részletekbe bocsátkoznék, ki kell emelnem, hogy e két technika, a nagy és arányos adatmennyiségre épülő statisztika és a térképes szemléltetés bizonyult leggyümölcsözőbbnek az eddigi munka során, és ez tette lehetővé és egyben szükségessé, hogy a digitális technológia nyújtotta lehetőségeket messzemenően kihasználjuk. Elkészítettük, legalábbis ami a korai nyomtatványkort és a földolgozott rítusokat illeti, Ó-Európa liturgikus térképét.

Az érett középkorra két tényező szerencsés egybeesése is jellemző. A XI. század óta egyre inkább úgy tekintettek a liturgia változataira, mint helyekhez, intézményekhez és közösségekhez szorosan kapcsolódó, általuk tartósan ápolt és tudatosan hagyományozott úzusokra. Az egységes rendszer részleges megnyilvánulásait nem kiküszöbölendő véletlennek vagy kihágásnak fogták föl, hanem identitásjelölőnek, amelyre büszkék voltak. A XV. századnak már kezében volt a könyvnyomtatás eszköze, amely lehetővé tette, hogy az úzusokat leghitelesebben képviselő könyvek fönnmaradási esélye megtöbbszázszorozódjék. A két tényező együttállása a XV–XVI. század fordulója, amikor az úzusok még élnek, de a könyvnyomtatás veszélyes eszköze még inkább fönnmaradásukat, semmint megszűnésüket szolgálja.

A keresztény liturgia mindennapos és rendkívüli, ismétlődő és egyéni szerkezetű rítusokból áll. A mindennapos és ismétlődő szerkezetű rítusok, a mise és a zsolozsma inkább maradnak a szentély és a kórus, a hozzáértő klerikusok, illetve a szöveg és az ének szférájában, ezért a szélesebb közönségnek talán kevésbé izgalmasak. De megtévesztő lenne elhanyagolni őket: mind az egykori gyakorlatnak, mind fönnmaradt emlékanyagának elsöprő részét tették, illetve teszik ki. Ezért is szenteltük első Lendület-projektünket 2018 és 2023 között a misekönyvek feldolgozásának. Adatbázisba vittük mintegy 250 egyházmegye vagy szerzetesi közösség misekönyvének teljes tartalmát, összesen körülbelül 1 300 000 rekordot. Metaadatokkal ellátva értelmeztük, ezzel visszakereshetővé, összevethetővé és szemléletessé tettük őket. Ez az adatmennyiség és rendszerezettség a humántudományok összefüggésében példa nélküli: százezrekkel haladja meg a szakmában évtizedek óta, nemzetközi összefogással készülő hasonló adatbázisok legnagyobbikát is. De – túl a számokon – a misekönyv-projekt megvalósulása töltött el bizalommal, hogy a vállalkozás kiterjeszthető az összes létező forrástípusra, és egyetlen szakmai műhelyen, egyetlen emberöltőn belül meg is valósítható.

Már a misekönyvekben föltűntek azok a rítusok, amelyek hidat képeznek az ismétlődő és az alkalmi kategória közt. Ezek nem mindennaposak, egyéni szerkezetűek, de részei az éves körforgásnak, és általában közvetlenül az adott nap miséjéhez kapcsolódnak: megelőzik vagy kísérik, néha belé ékelődnek. Azért nevezzük őket leegyszerűsítve processziós rítusoknak, mert jelentős részük processziók, azaz vonulások, körmenetek formájában kimozdul a szentély és a kórus teréből és a klérus köréből. Ebben az értelemben alkotják az éves liturgia térben és társadalmilag is legösszefogóbb rétegét. Ide tartoznak elsősorban a húsvéti és a karácsonyi ünnepkör, mindenekelőtt a nagyhét legemlékezetesebb, legszélesebb nyilvánosságot érintő szertartásai.

Egyes tájakon már a processziós rítusokat sem a misekönyv tartalmazta, hanem egy kisebb, könnyebben hordozható könyvtípus, amelyet az újkorban rituálénak, korábban inkább agendának vagy manuálénak neveztek. Ennek használata még indokoltabb volt, ha a szertartás nem föltétlenül kapcsolódott miséhez. Ez volt a helyzet elsősorban az emberi életciklus fordulópontjait, átmeneti rítusait jelentő szentségkiszolgáltatásoknál, amilyen a keresztség, a házasságkötés, a beteglátogatás és a temetés, illetve a természet éves körforgását, azon belül a mezőgazdasági tevékenységet kísérő szentelményeknél és áldásoknál, amelyeket jellemzően a földeken, szőlőkben, csűrökben, pincékben, istállókban, karámokban, de legalábbis a templom előtt vagy annak hajójában végeztek.

E rítusokat nem csak a szerkezeti rokonság és a közös hordozókönyv köti össze. Közös vonásuk a ciklikusság, a viszonylagos ritkaság és a jelentős emlékezeti lenyomat, illetve az átfogó, tér- és csoporthatárokon átlépő, kapcsolatteremtő jelleg is. A keresztény üdvtörténet kulturális emlékezetét meghatározó nagy elbeszélések, az emberi életút, a természeti környezethez, gazdálkodáshoz és termeléshez fűződő viszony értelme és jelentése ezek által mutatkozott meg tárgyakban és cselekedetekben, alakította és fejezte ki Ó-Európa világszemléletét, életérzését, stílusát.

A latin liturgia varázslatosan gazdag, de nem végtelen világ. Véges számú alkalmat, rítust, szöveget, dallamot, tárgyat, mozdulatot használ. Éppen ez a végesség teszi a nyelvhez hasonló rendszerként, kulturális kódként megragadhatóvá, leírhatóvá, elemezhetővé. Jelen projektünk még csak a folyamat második állomása lesz: a misekönyv-projekt után következő rituále-projekt. A teljességet még két ilyen fogja elhozni. Egyikük a társadalmi élet legritkább, legköltségesebb rítusait felölelő pontifikále-projekt, amely például a királykoronázást, a templomszentelést, a zsinattartást vagy a szerzetesi beavatásokat foglalná magába. Másikuk a breviárium-projekt lenne, amely a naponta ismétlődő, állandó szerkezetű, de a misénél sokkalta bővebb és összetettebb szöveg- és dallamanyagot mozgató zsolozsma földolgozását tűzné maga elé. Csak remélni tudom, hogy egyszer eljutunk idáig, és hogy továbbra is megtaláljuk hozzá a kellő anyagi, intézményi és mindenekelőtt emberi feltételeket.