Bár a CLSMA mint testület a régibb római liturgia végzésének van elkötelezve, nem közömbös számára a megújított liturgikus rend állapota, tekintve hogy ma a hívek túlnyomó többsége csakis ennek közegében részesülhet az Egyház megszentelő tevékenységében és hogy a hagyományos rítus fölújítása szinte minden esetben az új szertartásrendben megjelenő előre- (vagy inkább vissza)mutató kezdeményezések logikus következményének bizonyul. Ezért tartottuk érdemesnek közzétenni az alábbi, csupán gondolatébresztőnek szánt, így számos ponton kiegészíthető írást (Forrás: Magyar Egyházzene XV [2007/2008] 203-209.)TANÁCSOK A NOVUS ORDO[1] SZERINTI MISÉNEK
XVI. BENEDEK PÁPA SZELLEMÉBEN TÖRTÉNŐ BEMUTATÁSÁHOZ
XVI. Benedek pápa nemcsak a hagyományos római rítusú misét engedélyezte Summorum Pontificum motu propriójával, hanem a Novus Ordo szerinti mise méltó, áhítatos, méltóságteljes bemutatására is útmutatást adott írásaiban, beszédeiben, saját példaadásával, sok esetben azonban meghatározott rendelkezéseivel is. A legfontosabb természetesen az a liturgikus lelkület, melyet ezek a szavak és tettek érzékeltetnek. De a liturgia természetének megfelelően a szellemnek a külső formákban kell megnyilatkozni: a külső formák közvetítik a szellemet.
Az alábbi tanácsok egy része hivatalos rendelkezésekre támaszkodik. Másokat a pápa példaadásából, nyilatkozataiból, valamint hozzá közel álló főpapok szavaiból és írásaiból olvashatunk ki. De a jegyzéket olyan további tanácsokkal egészíthetjük ki, amelyek ebben a szellemben tökéletesítik a liturgiai gyakorlatot.
Valamennyi alábbi szabály összhangban van a zsinat akaratával és a liturgikus rendelkezésekkel. Egyetlen olyan pontot sem talál itt az olvasó, amely ellentétes lenne a zsinati konstitúcióval, a misekönyv rubrikáival és az Istentiszteleti Kongregáció útbaigazításaival. Viszont tartalmaz olyan pontokat, melyek ugyan nem kötelező előírások, de a fent említett római irányvonal szellemével összhangban vannak.
Előkészület a misére
1. A pap gondoskodjék arról, hogy legalább egy (fiú vagy felnőtt férfi) ministránsa legyen.[2] Mivel a felolvasók a benedikált/felszentelt lektorokat pótolják, legyenek azok is férfiak. Lányokat inkább a szkólában alkalmazzunk.
2. A pap a sekrestyében térden állva végezze el a Praeparatio ad Missam-ot, vagy legalább egy részét.[3]
3. Az előírás szerint mossa meg kezeit, és innentől kezdve hagyjon fel a társalgással.
4. Használjon szép, méltóságteljes liturgikus ruhákat, az öltözetnek a hagyomány szerinti valamennyi darabját öltse fel (humerále, alba cingulussal, ha lehetséges, manipulus és birétum, stóla, kazula). Ne éljen az alba+stóla redukcióval.
5. Ahol van, használja a hagyományos („háttalmiséző”) oltárt, és —főleg hétköznap— ne hanyagolja el a mellékoltárokat sem. Ha ez valamiért nem lehetséges vagy nem célszerű, az oltár a Benedek-oltár mintája szerint legyen elrendezve: eléggé magas kereszt, mely az oltár közepén áll, tőle jobbra és balra szimmetrikusan elhelyezett gyertyák magas gyertyatartókon (legalább 1–1, a főoltáron lehetőleg 3–3). A gyertyák is legyenek elég magasak, ne legyenek tövig égettek.[4] Az oltár legyen letakarva egy (vagy inkább három) fehér vászonlepellel, melyek közül a legfelső fedje le az oltár teljes felületét (nem csak egy középső csíkot), sőt kétoldalt érjen a földig. Ha rendelkezésre áll, használjuk az oltárelőt (antependiumot) a napnak megfelelő liturgikus színben.
6. A kehely legyen a hagyomány szerint felöltöztetve. A kehelyvélum használata a Novus Ordo szerint is kötelező. A burza és a palla használata tetszőleges, de igen hasznos, és semmi ok sincs mellőzésükre.
7. A celebráns a sekrestyében ellenőrizze, hogy a misekönyv és az olvasmányoskönyv jelölései (szalagjai) a helyükön vannak-e.
8. Álljon meg csendben egy rövid időre az asszisztenciával együtt, és a hagyományos módon üdvözölje őket fejhajtással. A sekrestyéből a Procedamus in pace — In nomine Christi amen párverset imádkozva induljanak el.
Az énekről
9. A pap és a felolvasó recitálja énekelve a reá tartozó hangos részeket, főleg a vasár- és ünnepnapi misékben minél többször az olvasmányokat is.
10. A zsinat előírása szerint a mise énekeinek többségét vegyék a gregorián repertoárból.
11. Ehhez —a liturgikus rendet szigorúan figyelembe véve— hozzáadhatók a többszólamú egyházi műzene és a magyar népénekhagyomány értékes darabjai. Az énekek kiválasztását a hivatalos liturgikus énekek figyelembevételével végezzék.
12. A Szentatya ismételt megnyilatkozásainak szellemében az értéktelen, a templom szentségéhez méltatlan éneket és zenét teljességgel távol kell tartani a liturgiától. Az egyházi könnyűzene még kompromisszumként sem engedhető be a liturgiába.
13. Az előírások hangsúlyozzák, hogy a „tevékeny részvétel” nem kívánja meg, hogy a mise minden tételébe bekapcsolódjék a gyülekezet. Az énekesek által előadott gregorián vagy többszólamú tételek alkalmazását magának a liturgiának a felépítése határozza meg.
14. A misén lehetőség szerint szolgáljon szkóla. Ha az nincs, álljon egy énekvezető (pszalmista) a gyülekezet élén. Az énekes vagy az énekvezető a gyülekezettel egy térszakaszban helyezkedjék el oldalt vagy középütt, és ne fordítson hátat a szentélynek.
15. Az ordinárium tételei más énekkel soha (tehát karácsonykor, húsvétkor sem) helyettesíthetők. Bizonyos rendszerességgel énekeljük a hívekkel együtt az ordináriumot latin nyelven. Igyekezzünk mindezt (éneklés, időnkénti latin nyelvűség) a Credóval kapcsolatban is alkalmazni.
16. Lehetőleg mindig szólaljon meg a napi mise propriumanyaga is, s ne éljünk azzal az engedménnyel, hogy a mise introitusát és kommúnióját szükség esetén más énekkel is helyettesíteni lehet.
17. Ha az introitust, kommúniót a gyülekezet nem tudja énekelni, énekelje a szkóla vagy a pszalmista. Ha ez sem tudja, akkor énekelve recitálja el a szövegét egy énekes, és ahhoz csatlakozzék egy azzal összhangban álló szövegű népének.
18. A népének alkalmazására megfelelő pontok a misében: gyülekező ének, prédikáció előtt vagy után elhangzó ének, offertóriumot kiegészítő vagy pótló népének, elevációs ének (az úrfelmutatás után), kommúnió előtt vagy után elhangzó áldozási és/vagy hálaadási ének, kimenő ének.
19. A népénekek kiválasztása a szövegnek a liturgia tartalmával való gondos összevetésével, az ének értékének mérlegelésével és egy egészséges népének-pedagógia alkalmazásával történjék.
Az igeliturgia
20. A pap, mielőtt az oltárcsókra felmenne, rövid időre álljon meg a lépcsőnél, és kérje Istentől, hogy illő módon tudja celebrálni a misét. Nem tilos ilyenkor a hagyományos lépcsőimát vagy annak egyes részeit imádkozni.
21. A bűnbánati imádság előtt (és általában a misében) csak igen mértéktartóan alkalmazzon (ha egyáltalán alkalmaz) intéseket, buzdításokat.[5]
22. Az actus paenitentialis három formája közül részesítsük előnyben az elsőt (a Confiteor-t). Még szerencsésebb, ha vasárnapi misék előtt Aspergest tartunk, így az introitus után mindjárt a Kyrie következhet.
24. A vasárnapi nagymisében lehetőség szerint használjunk tömjént.
25. A könyörgések alatt a pap ne a hívek, hanem az oltár felé forduljon.[6]
26. Az olvasmányt, szentleckét lehetőleg ne az evangéliumi ambótól olvassák.
27. Az olvasmány alatt a sedilénél ülő pap kezeit helyezze előírásszerűen kinyitva a térdeire.
29. A homília ne legyen hosszabb 10–15 percnél. Alatta ne használjunk semmilyen szemléltető eszközt, és ne járjunk körbe mikrofonnal, kérdezgetve a hívőktől. A homília tartalma ne távolodjék el a napi liturgia mondanivalójától. A homíliát olykor a szószékről is mondhatjuk.
30. A Credót helyesebb az oltár és nem a hívek felé fordulva imádkozni.[7]
31. Adjuk vissza az egyetemes könyörgések liturgikus jellegét. Válasszunk hagyományos, kötött szövegű invokációkat, s azokat egy oltárszolga olvassa.[8]
Az eucharisztikus liturgia
32. A felajánlást a pap végezze lassú mozdulatokkal.[9]
33. A koncelebrációval csak kivételesen éljünk, és ha igen, akkor a koncelebrálók száma legyen mértéktartó.[10]
34. A prefációt a pap lehetőleg énekelve (recitálva) imádkozza.
35. A Sanctus lehetőleg legyen a nép által énekelt gregorián tétel.
36. Legalább a vasár- és ünnepnapi misében imádkozzuk az I. (római) kánont, a hétköznapi misékben esetleg még a III. kánont. A többi kánont ne használjuk.[11]
37. A konszekráció alatt a pap törekedjék a színekkel való fizikai közelségre, azaz hajoljon az oltárra és mintegy beszéljen rá a kenyérre, illetve a borra. A kehely konszekrációjában Róma utasításának megfelelően állítsuk vissza a „sokakért” fordítást.[12]
37. A kánont bizonyos rendszerességgel imádkozza a pap latin nyelven. A zsinat utasítását követve a népnek tanítsák meg a prefáció válaszait, a Sanctust, az Úrfelmutatás és a Pater noster utáni akklamációkat latin nyelven is.
38. A Miatyánk közben és után (s éppúgy a mise többi részében) kerüljük az egyéni invencióból származó, a liturgia stílusával ellentétes modorosságokat.[13]
39. A békecsók a Novus Ordo szerint sem kötelező, így bármikor elhagyható. Mindenesetre a pap csak a hozzá legközelebb állóknak adja át a békét, és a szentélyt semmiképpen se hagyja el! A köszöntéskor ügyeljen ujjaira, amelyek a Szentséggel érintkeztek, azaz kerülje a világi jellegű kézfogást. A hívek is elégedjenek meg azzal, hogy közvetlen jobb és bal szomszéduknak átadják a békét.
40. A pap kérje a híveket, hogy az Úr Testét lehetőleg az áldoztatórácsnál térdelve vegyék, s lehetőleg nyelvre fogadják a Szent Testet.[14]
41. Világi áldoztatót szabály szerint csak akkor szabad alkalmazni, ha az áldozók nagy tömege miatt a pap képtelen megfelelő idő alatt kiosztani a Szentséget, és felszentelt személyt nem találunk az áldoztatáshoz.[15]
42. Ha a templom több pontján áldoztatnak, erre méltóságteljes, illő helyet válasszunk (leghelyesebb mellékoltároknál). Az áldoztató álljon magasabban (lépcsőn) és körülötte legyen elegendő szabad hely.[16]
42. Minden áldoztatónál álljon ministráns tálcával. Ha több áldoztató van, s valamelyikhez nem jut ministráns, kérjünk meg valakit a hívek közül a tálca tartására, vagy adják az áldozók kézről kézre a tálcát. Ahol megoldható, elevenítsék föl az áldoztató kendő használatát, vagyis két ministráns feszítsen ki egy fehér leplet az áldozók előtt.
43. A purifikációt végezze lassú gondossággal maga a pap.
44. Az elbocsátásnál használja a pap a sokféle lehetőség vagy improvizált szöveg helyett az Ite missa est formulát.[17]
45. A mise után a sekrestyében vegyen illő és tiszteletteljes búcsút segédkezőitől.
46. A mise után ne vesse bele azonnal magát a társaságba, beszélgetésbe, világi gondokba, hanem —ahogy a híveknek is tanítja az Egyház— töltsön néhány percet a sekrestyében a kereszt előtt térdelve hálaadással. Ilyenkor használhatja az e célra szánt hagyományos imádságokat, köztük a Placeat kezdetűt, a három fiú énekét a tüzes kemencében, sőt az oltáron végbement megtestesülés misztériumára vonatkoztatva elmondhatja a János-prológust is.
JEGYZETEK
[1] Novus Ordo-nak a közbeszédben a II. Vatikáni Zsinat határozatai nyomán megújított római liturgiát nevezzük a korábbi, ún. tridenti rendtartással szembeállítva. Jogilag a római rítus rendes, ill. rendkívüli formájáról kellene beszélnünk, de ez kissé nehézkes lenne egy gyakorlati jellegű írásban, ráadásul elfedné az alábbi javaslatok elvi alapját is. Ti. éppen a „tridenti” volt az a „rendes” forma, amelyet a zsinat megreformálni óhajtott, és történelmileg maguk a reformintézkedések vezettek „rendkívüli” fejleményekhez. Ha tehát eltekintünk az elmúlt évtizedek íratlan szabályokat alkotó liturgikus divathullámaitól, akkor a korábbi formát kell elsődlegesnek tekintenünk és erre alkalmaznunk mindazokat a módosításokat, amelyeket a mai könyvek tartalmaznak. Ha így teszünk és a két forma közti különbséget a szükséges minimumra kívánjuk szorítani, minden olyan kérdésben, amelyről az újabb szabályok nem nyilatkoznak kifejezetten másként, a régibb gyakorlat lesz az irányadó.
[2] Az illendőségen és a gyakorlati hasznon kívül gondoljon arra, hogy ezzel papi hivatásoknak is ébresztőjévé válhat. Ezért beszéljen távolságtartó szeretettel a ministránsokkal: nem kell hozzájuk leereszkednie, inkább a maga világába engedjen némi bepillantást. Régi papok időről időre reggeliző asztalukhoz hívták a ministránsokat…
[3] Ez megfelelő kiegészítése az otthoni készületnek, mert az utcai benyomások, gondolatok semlegesítésével közvetlenül a mise megkezdése előtt formálja a celebráns lelkületét. Ugyanakkor annál mélyebb hatást nem tehet segédkezőire, annál hatékonyabb liturgikus oktatást nem nyújthat nekik, mintha a pap egyéni (nem a híveknek szóló) áhítatgyakorlatának példáját látják maguk előtt.
[4] A Szentatya liturgia-teológiai meggondolásból ma már kivétel nélkül ezt az oltárelrendezést használja.
[5] Az elszaporodott intelmek mintegy kis-prédikáció jellegét öltik¸ a mise istentiszteleti jellegét eltérő irányba hajlítják, túlságosan előtérbe helyezik a pap személyét. A túl sok szöveg az elmondottak hatását is gyengíti! A liturgikus intelmek mintájaként és mentségéül fölhozott történelmi példák nem hitelesek, mert eredetileg nem improvizatív alkatúak, soha nem a miséből valók, és általában főpapi szertatásokból idézhetők.
[6] A külső cselekvéseknek, így az irányoknak a liturgia mondanivalójával kell összefüggésben lenniük. A pap akkor fordul közvetlenül a hívők felé, ha az olvasott szöveg őket szólítja meg (tanítások, intések, felszólítások, áldások).
[7] Milánó és a keleti egyház gyakorlata egyenesen azt tanácsolja, hogy a Credót már a felajánlás előkészületeként az oltárnál imádkozza a pap.
[8] Az egyetemes könyörgés nem szorul „kiszínezésre”. A Mindenszentek Litániája vagy a nagypénteki könyörgések tartalmához igazodva és azok stílusában kell az Egyházért, a pápáért, papokért, hívekért, szenvedőkért és halottakért egy-egy könyörgést mondani. Szükségtelen, hogy e könyörgés a napi olvasmányokat „dolgozza fel”, vagy túlzottan aktualizáljon. A hívek könyörgésének liturgikus jellege voltaképpen azt kívánná, hogy a pap zárókönyörgését az oltár közepénél állva, az oltár felé fordulva mondja. A diákonus szerepét betöltő lektor az invokációkat olvashatja az áldoztatórács előtt állva vagy a hajó közepe táján, szintén az oltár felé fordulva.
[9] Nem illik, hogy 20–25 perces prédikációra 1–2 perces felajánlás következzék.
[10] A koncelebrációt a zsinat pontosan felsorolt esetekre engedélyezi. A koncelebráció ugyan szimbolikusan kifejezi a papok egységét, ugyanakkor elhomályosítja azt a teológiai jelentést, amely a celebránsban magát Krisztust látja. A koncelebrációt az újabb római rendelkezések helytelenítik, ha a benne résztvevők a nagy létszám miatt nincsenek fizikai érintkezésben az oltárral és az áldozati tárgyakkal. De az is kívánatos, hogy a papok időnként egyszerű keresztény hívőként vegyenek részt a szentmisén, másrészt az ún. magánmise egyedülálló áhítatát megtapasztalják.
[11] A magánkezdeményezésre létrejött („svájci”) kánonokat, valamint a hosszadalmas IV. kánont, de a rövid, és kétes hitelességű II. kánont is sok jogos tartalmi és liturgiai kritikai érte az utóbbi időkben.
[12] Sajnos a magyar püspöki kar egyelőre nem intézményesítette az Istentiszteleti Kongregáció ezen utasítását. A javítással tehát a pap egy felsőbb rendelkezést érvényesít. A szabályok szigorúan véve nem engedélyezik két további fontos korrekció alkalmazását, ezt a pap lelkiismeretére kell hagynunk: Az Orate fratres-ben a téves „áldozatunk” helyett „az én áldozatom és a tiétek” (meum ac vestrum sacrificium) lenne mondandó, ugyanis a pap másként mutatja be az áldozatot, mint a hívek, lévén köztük ontológiai és nem csupán fokozatbeli különbség. — Minthogy a felajánlási könyörgéseket a pap csendben mondja, a hívek megbotránkoztatása nélkül lennének mondhatók a régi szövegek. Az újak ugyanis semmit sem fejeznek ki az áldozat motívumából, s ezeket még a Bugnini-iskola követői is elvetik, mivel eredetileg étkezés utáni hálaadási imák. Ez a módosítás azonban már túl esik a Novus Ordo szabályrendszerén.
[13] Ilyen például a Miatyánk alatt kézfogás, mely egy hamis liturgiaértelmezés és egy német polgári szokás kereszteződéséből jött létre és terjedt el.
[14] Tévedés, hogy a sorban haladó, az állva és kézbe történő áldozást a zsinat rendelte el. A Szentatya és szűkebb környezete inkább a hagyományos áldozási szokás mellett van. A térdelve áldozásról úrnapi homíliájában szólt a pápa, s azon a hívek nagy többsége már térdelve és nyelvre fogadta a Szentséget. Mint ismeretes, az áldozásnál a hívő nem veheti el saját magának a szentostyát. Ahol kevés esély van arra, hogy a térdelve és nyelvre áldozás újból bevezethető, viszont a pap lelkiismereti okból nem szeretne kézbe áldoztatni, alkalmazhatja a két szín alatti áldoztatást.
[15] A világi áldoztató szükségmegoldás, és nem valamiféle egyházi demokrácia kifejeződése. Igen visszás, amikor három-négy pap koncelebrál, akik az áldoztatásnál a szentélyben üldögélnek, miközben világiak osztják a híveknek a Szent Testet.
[16] Igen méltatlan, amikor az áldoztató „beleveti magát a tömegbe”, a hajó egy meghatározatlan pontján megállva, lökdösődés közepette, a szentostyák védelmével nem törődve osztogatja a Szent Testet.
[17] Ennek magyar fordításai változatosak és sokszor a missa szó túlhaladottá vált értelmezéséhez („küldetésetek van”) kötődnek. Általában is igaz, hogy épp a gyakran ismétlődő, rövid, formulaszerű szövegeknél érdemes ragaszkodni a latin (vagy görög) eredetihez.
