Liturgiaváltozatokat összevetni fáradságos munka. Liturgikus dallamváltozatokat még annál is fáradságosabb, és sokszor mintha egyik sem érné meg a fáradságot. Az azonosságok gyakran semmitmondók, a különbségek áttekinthetetlenek. Ám néha a kutató olyasmire bukkan, ami minden fáradságért kárpótolja: megvilágító erejű pontokra a szertartássorban, amelyek rendet visznek a káoszba, tételekre, amelyek földrajzilag és történelmileg is értelmes mintázatokkal nyugtatják meg a jelentésre szomjas elmét. Ezek egyike a Dániel-kantikum, azaz a három zsidó ifjú éneke a tüzes kemencében.
A tétel igen népszerű a keresztény liturgikus hagyományokban. Használják a bizánci és ókeleti rítusok, jelen van az ólatin hagyományok mindegyikében és a római rítus összes helyi vagy rendi változatában. Megjelenik a zsolozsmában, a miseordinárium részeként, a szent háromnapban és azokon a virrasztásokon, amelyeket a római úzusok az évnegyedes vagy kántorböjtök szombatjain celebráltak. A jelen tanulmány ez utóbbiakkal foglalkozik.
A kántorböjti szombatok Dániel-kantikumának különlegessége, hogy sem szövegét, sem dallamát tekintve nem egyetlen tétel. E szombatok sajátja, hogy a szentlecke előtt húsvét és pünkösd vigíliájához hasonlóan ószövetségi olvasmányokat, „próféciákat” olvastatnak. Előttük egy-egy könyörgés hangzik el, utánuk pedig egy-egy énektétel: általában graduále, pünkösd nyolcadában Alleluja. Az utolsó olvasmány mindig a három ifjú történetéből való: azt a mozzanatot beszéli el, amikor az Úr angyala leszállott a tüzes kemencébe, és olyanná tette annak közepét a három ifjúnak, mint a harmatos szellő, miközben a kemence negyvenkilenc rőfnyi távolságra kicsapó lángja elemésztette a káldeusokat, akik a tűzre vetették őket. A jelenet a kantikummal folytatódik, amelyet az ifjak a kemencében énekeltek, előbb Istent áldván, majd az egész teremtett világot fölszólítván, hogy csatlakozzanak dicsőítő énekükhöz. A kantikum műfaja —szemben az előző próféciákat követő énektételekkel— egyszer sem graduále, és csak pünkösd nyolcadában Alleluja. Az olvasmányhoz való viszonya is sajátos. Nem használja föl a kétrészes kantikum teljes szövegét, amelynek egy része így vagy elmarad, vagy az olvasmány részeként hangzik el, vagy az olvasmány részeként és énektételként is megszólal.
A Dániel-olvasmány és -kantikum kidolgozásának ez a változatossága valószínűleg csak azért nem keltette föl mindeddig a magyar gregoriánkutatás figyelmét, mert sem az újkorban általánossá váló római-kuriális úzus, sem a magyar és más közép-európai hagyományok nem tudnak róla. Jelentőségének fölismeréséhez a tőlünk távoli dél- és nyugat-európai úzusok földolgozására volt szükség.
A négy kántorböjti szombaton legalább négyféle olvasmánnyal és ötféle énektétellel találkozunk. Vannak úzusok, amelyek következetesen kapcsolják össze a megfelelő olvasmányt a szövegét folytató énekkel, és a négy legelterjedtebb énektételt a négy évszaknak megfelelő kántorböjti szombatokhoz rendelik. Ez azonban túl szép ahhoz, hogy eredeti legyen. Európa északkeleti fele nem is ismeri mind a négyféle megoldást. Másutt, ha ismerik is őket, még csak nem is mindig ugyanazok az olvasmányváltozatok kapcsolódnak ugyanahhoz az énektétel-változathoz. Az ilyen mintázatok rendszerint történelmi okokkal magyarázhatók. A középkori liturgiatörténet természetes iránya a gazdagodás és a rendszereződés, azaz egy hagyomány általában a kevesebbtől a több, a logikátlanabbtól a logikusabb felé tart. Új tételek mindvégig készülnek, de régi tételek alig merülnek feledésbe; a hagyományozódás során véletlenül egymás mellé került elemek tartalmi kapcsolatba lépnek, de ritkán romlik el a köztük eredetileg is meglévő kapcsolat.
Az ötféle kantikum öt különböző zenei stílust képvisel. Van köztük egyszerű antifóna zsoltártónussal, gazdagon díszített, nagy hangterjedelmű, erősen melizmatikus tétel, recitatív tónusként értelmezhető formula, strófikus himnusz és „középgenerációs” Alleluja. E tételek az egyszólamúságon belül nem ugyanazon korszak zenei nyelvét használják, következésképp nem készülhettek és terjedhettek el egyidejűleg. A négy kántorböjthöz négyféle olvasmány–ének párosítást rendelő úzusok nemcsak azért nem lehetnek a legeredetibbek, mert egész Európát nézve kisebbségben vannak, hanem azért sem, mert a rendszerezésük tárgyát képező tételek dallamai egy hosszú zene- és ízléstörténeti folyamat egymástól távoli állomásait jelenítik meg. A dallamok elemzése, a liturgikus megoldások rendszerezése, és a kettő összevetése az őket hagyományozó egyházi intézmények történelmi helyzetével ezért alkalmas arra, hogy helyreállítsunk egy olyan folyamatot, amely a római rítus és annak gregorián éneke őstörténetére vet némi fényt.
E folyamat végpontja még mindig a vonalrendszeres hangjelzés föltalálása elé, a legkorábbról fönnmaradt szertartáskönyvek idejére tehető. Az énekkészlet legmerészebb, ha nem is legkésőbbi darabja ugyanis Walafrid Strabo reichenaui apát költeményére íródott, aki 849-ben távozott az élők sorából. Ha föltételezzük is, hogy a dallamot esetleg utólag szerezték szövegéhez, sokkal későbbi nem lehet: neumás lejegyzésben már a IX. századból ismert. Ehhez képest a középkor emlékezete úgy tartotta számon, hogy a római rítus énekanyagának első rendezése Szent Jeromos korára, a IV. századra nyúlik vissza. Bármilyen kételkedve viszonyulnánk ehhez a hagyományhoz, nem vitatható, hogy a zsoltárok kiemelkedő szerepe és a szövegkezelés módszere a patrisztikus korhoz fűzi a liturgia alaprétegét, és az sem, hogy legalábbis a zsolozsma szerkezete és műfajai megszilárdultak Szent Benedek korára, a VI. század első felére. Szent Benedek és Walafrid Strabo halála közt is eltelt 300 év, de ha komolyan vesszük a középkori hagyományt, akkor a gregorián ének leolvasható hangjelzés nélküli története megközelítőleg 650 évet foglal magába. Ez pedig több, mint ami Machaut-t választja el Kurtágtól.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése