I. Az ének mint olvasmány
Legkezdetlegesebb állapotában a három ifjú éneke része az ötödik próféciának. Sőt, talán kifejezőbb úgy fogalmazni, hogy a három ifjú éneke maga az ötödik prófécia néhány mondatnyi narratív bevezetéssel, hiszen az ének terjedelme sokszorosan meghaladja a bevezetését. A könyvek grafikai eszközzel egyáltalán nem különítik el a kettőt, az éneket az olvasmány részének tekintik. A szöveg így sem kelti a befejezetlenség érzetét, mert a rá következő könyörgés —helyzete szerint a nap kollektája— minden kántorböjti szombaton ugyanaz, és maga is a három ifjú történetére utal.
A jelenség legközelebbi párhuzamai azok a liturgikus olvasmányok, amelyek szintén énekkel folytatódnak. A Bibliában nem számít ritkaságnak, ha egy történeti vagy prófétai szövegbe „dalbetét” kerül: a zsolozsmában is használt kantikumok kivétel nélkül ilyen összefüggésből vétetnek. Ritkább, amikor az ének és az éneket bevezető elbeszélés együtt hangzik el a liturgiában, de erre is van példa. Simeon éneke, a Nunc dimittis Gyertyaszentelőkor, Mária éneke, a Magnificat pedig Sarlós Boldogasszonykor például része a mise evangéliumának. Az ének kezelése az olvasmány összefüggésében azonban kérdéseket vetett fel, aminek egyértelmű jele két ősi ünnep evangéliuma. A téli kántorböjt péntekjén a Magnificat, Szent Iván napján pedig Zakariás éneke, a Benedictus csak jelképesen zárja a napi evangéliumot: az elbeszélő szakasz végén a kantikum első verse elhangzik, de a teljes ének nem.
Nagyszombaton Mózes hálaadó éneke a Vörös-tengeren való átkelés után, Izaiás éneke az Úr szőlőjéről és Mózes tanító éneke a Deuteronomiumból a megfelelő elbeszélések végéhez csatlakozik. A beneventán térségben ugyanígy csatlakozik Jónás éneke a cethal gyomrában a Jónás-történethez, és Azariás éneke a három ifjú történetéhez. Mindezekben az esetekben az eredeti olvasmány és ének terjedelme arányos, viszonyuk kiegyenlített, a történelmi tendencia pedig az, hogy az ének jelképessé rövidül, miközben zeneileg talán kidolgozottabbá válik.
Az érett római rítusban a nagyszombati kantikumok mindnyájan 8. tónusú traktusok, méghozzá a nap voltaképpeni traktusa, a Laudate Dominum kontrafaktumai. E kontrafaktum-jelleg miatt a traktusok szakirodalma lényegében egyetért abban, hogy nem tartoznak a műfaj legeredetibb rétegéhez, amely típusossága ellenére számos különleges, csak egy-egy tételre jellemző dallamfordulatot alkalmaz. Kevésbé megalapozott az a vélemény, miszerint a római nagyszombat olvasmányos szakaszából eredetileg teljesen hiányzott volna az ének: csak próféciák váltakoztak könyörgésekkel, a bibliai kantikumok pedig a megfelelő olvasmányok részeként hangzottak volna el próféciatónuson.
Az érvelés a római nagyszombat első írott forrásaira, az Ordines Romani-ra hivatkozik. A forráscsoport legkorábbinak tartott szövegei valóban nem említik a traktusokat, miközben pontosan és részletesen rögzítik a nagyszombati mise többi énektételét. Mégis óvatosságra int, hogy az olvasmányos szakaszból nemcsak a traktusokat, hanem a próféciákat és a könyörgéseket sem adják meg egyenként. Azon túl, hogy a próféciák sorozata a teremtéstörténettel indult, semmit nem tudunk meg belőlük.
A római nagyszombat másik legrégibb emléke, az ógelazián szakramentárium viszont egyértelműen a cum cantico megjegyzést fűzi mindhárom érintett olvasmányhoz. Ebből nem következik, hogy a kantikumok a próféciákétól eltérő tónuson szólaltak volna meg, az viszont igen, hogy a VIII. század elejéről fönnmaradt rendtartás lejegyzői többletként, nem egyszerűen az olvasmány részeként tartották őket számon.
Egyes szerzőknél fölmerül a lehetősége annak, hogy a kantikumokat az olvasmányon belül mégiscsak megkülönböztették egy, az olvasmányrecitációnál nem bonyolultabb, de attól különböző, az antifóna nélküli zsoltáréneklésben a bencéseknél mindmáig szokásos in directum tónussal. Másképp közelítve meg a kérdést: azt is mondhatnánk, hogy a kantikumnál jóval rövidebb bevezető szakaszt különböztették meg prológusként a voltaképpeni olvasmányt jelentő kantikumtól, olyasformán, ahogy a Lukács-genealógiát bevezető elbeszélő mondatok válnak el dallamilag a szigorú értelemben vett genealógiától. Az érintett úzusok nem az éneket tekintették az olvasmány folytatásának, hanem az olvasmányt tekintették az ének bevezetőjének.
Ezt támogató történeti adat Rómából nincs, de az ólatin liturgiák valami hasonlóra utalnak. Közülük az ambrozián és a beneventán nagypénteken, a mozarab nagyszombaton nagy terjedelemben olvastatja a három ifjú történetét. A könyvek kotta nélkül, de grafikailag az olvasmány elbeszélő szakaszaitól megkülönböztetve hozzák a kantikum szövegét. Néhol arra is találunk példát, hogy a kantikumot az elbeszéléssel egyező betűtípussal jegyzik le, de saját címfelirattal vagy iniciáléval látják el, mintha az olvasmány divíziója lenne. Mindenesetre, ha volt is dallami megkülönböztetés az olvasmány-prológus és a kantikum között, erre a kettőt egyetlen tételnek tekintő római rítusú könyvek nem utalnak, kikottázott emlékük pedig egyelőre nem került elő.
Az olvasmányt a kantikummal összevonó úzusok természetesen az eredeti bibliai szöveget közlik teljes terjedelmében. Érdekesebb megfigyelés, hogy legtisztább változatuk nem alkalmaz a prológusban egy olyan átszerkesztést, amelyet minden további római úzusban megtalálunk. Ez utóbbiakban a bevezető mondatok után, amelyek elbeszélik az angyal leereszkedését a tüzes kemencébe (Dn 3,49–50), beékelődik két, az eredeti bibliai szövegben korábban olvasható vers (47–48), amelyekből kiderül, hogy a kemence kicsapó lángja elpusztította a káldeusokat. Ez a szövegrész a most tárgyalt változatban nincs meg, aminek oka vélhetően nem a káldeusok iránti nagyobb együttérzés, hanem az, hogy a perikópa itt még mentes minden utólagos beavatkozástól.
Végül az összevont változat ősisége mellett szólnak az úzusok, amelyekben használatos. Lyon, Die és Uzès képviselik, három ősi burgundiai egyházmegye a Rhône völgyében, amelyek más összefüggésben is kivételes konzervativizmusukról híresek. Közülük Lyon és Die a legkövetkezetesebbek: mind a négy kántorböjti szombaton ugyanazt a szöveget használják, és nem illesztik be a káldeusok pusztulásáról szóló két verset. A Rhône-tól nyugatra fekvő Uzès részben már az újdonságokra nyitottabb provanszál térség hatása alatt áll, és ennek megfelelően következetlenebb: a pünkösd nyolcadába eső nyári kántorböjtön a kantikum első sorából képzett, népszerű Alleluját helyezi el a prófécia után, és beilleszti a káldeusok pusztulásáról szóló verseket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése