2012. szeptember 21.

A kárhozatos bálványimádásrul


Ülésezik a református zsinat

A Magyarországi Református Egyház zsinata 2012. május 24-én, a XIII. zsinati ciklus 10. ülésszaka keretében tárgyalta a Heidelbergi káté (hitvallási irata) új magyar fordítását. A testület végül  (hosszadalmas, nagy érdeklődéssel kísért nyilvános vita után) 57:17 arányban úgy döntött, hogy ma is szó szerint vallja a 450 éves tanítást, amely 80. kérdésében a katolikus szentmisét „kárhozatos bálványimádásnak” minősíti, mert a katolikus hit szerint Krisztus valóságosan jelen van a szentmisében átváltoztatott kenyér és bor színe alatt. 

Ezzel a döntéssel és előkészületeivel kapcsolatban a katolikus médiában számos vélemény, kommentár jelent meg. Alábbiakban egy szerintünk lényeglátó összefoglalót idéznénk egy katolikus történész tollából (megjelenés alatt: a Szent Tradíció című debreceni hírlevél 2012/5. száma fogja közölni), a szerző szíves engedélyével.


Véleményem a református zsinat döntéséről

Jómagam mint hívő katolikus keresztény nem vagyok megdöbbenve a református zsinat döntésén, sőt, jogosnak is tartom református szempontból. Miért mondom ezt?

Egyrészt mert (logikai szempontból) a Heidelbergi káté 80. pontja ún. szalmabáb-érvelés (Strohmann-érvelés),[1] azaz nem a katolikus állásponttal, hanem annak torzított változatával vitázik, propagandisztikus céllal. Ha valaki a lyoni egyetemes zsinat, a firenzei egyetemes zsinat és a trienti egyetemes zsinat idevonatkozó passzusait vagy a trienti zsinat után kiadott Római katekizmust elolvassa, világosan láthatja, hogy nem állítja egyik sem azt, hogy Krisztus szenvedéséért nem bocsáttatnak meg a bűnök objektíve, vagy létrehozó oka (causa efficens) lenne a bűnbocsánatnak a szentmiseáldozat (azaz „újra feláldozása” lenne valóban a Krisztusnak a papság által). A katolikus tanítás szerint a misében a pap csak mint causa instrumentalis ténykedik, aki részesedés (partitipatio) által, analóg módon, de nem azonos módon pap Krisztushoz képest. (NB.: tudom, hogy a „vonalas” református teológia ezt is elveti, de a 80. pont nem ezzel vitázik logikailag.) Ráadásként ehhez még elmondható, hogy az eucharisztiáról, sőt általában a szentségekről vallott kálvini felfogáskülönbség csak „tünet”, mivel minden különbség  köztük a szentségtani is  az Isten és a világ egymáshoz való viszonyának eltérő szemléletéből, szorosabban véve a megigazulástan különbségeiből fakad. Így amíg valóban lesz kálvini hitvallású keresztyén közösség e világon, nem lesz sohasem kiegyezés, és nem is kell, hogy legyen az egymást kölcsönösen kizáró kérdések tekintetében.

Másrészt egy meggyőződéses református nem is tehet mást, mint hogy kárhozatos bálványimádásnak tartja a szentmisét. Engem nem sért meg ezzel, hiszen objektíve nincs igaza, szubjektíve pedig a szándéka nem sértegetés volt. Megsérteni embert lehet méltóságában, és az az emberszeretet elleni vétek. Ha valakinek az állítását tévedésnek minősítem, a cselekedetét meg rossznak, a szándékom egyértelműen nem a személy megsértése volt.

Egy hithű reformátussal, aki engem „bálványozó pápistának” tart, közerkölcsi kérdésekben általában jobban együtt tudok működni, mint azzal, aki nem. Ezért tettek régen különbséget a „dogmatikai türelem/türelmetlenség” és a „polgári türelem/türelmetlenség” között. Míg a dogmatikai tolerancia elvi okokból elképzelhetetlen minden tisztességes hívő részéről (legyen az meggyőződéses keleti keresztény, katolikus vagy protestáns), addig a polgári türelem kötelesség. Szerintem „közös út” (ökumené) csak ez utóbbi téren képzelhető el. Ha az előbbit kikezdi valaki  lett légyen az katolikus vagy református  tapasztalatom szerint nem csupán a különbségeknél áll meg. Az összes „ökumániás” katolikus és református felebarátom  akiket ismerek  legtöbbször az Isten által kinyilatkoztatott erkölcsi alapelvek legalább egyikének objektív érvényét tagadja. Sokszor az Ige megtestesülésének első négy egyetemes zsinaton végérvényesen rögzített formuláját nem vallják, és/vagy szentháromságtani kérdésekben eretnekségeket vallanak. Hozzáteszem, ezek általában teológiailag nem képzetlen emberek. Agnosztikusak értelmileg és/vagy egy apriorisztikus utópia mozgatja őket akaratilag: egy hamis békülékenység (szakkifejezéssel: ireneizmus), mely szerint minden szakadásnak csak emberi hiúság és/vagy a „történelmi-társadalmi körülmények” az okai. (Ezzel nem tagadom, hogy az emberi hiúságok és a történelmi-társadalmi körülmények mint „alom” a szakadás formai okának ne lettek volna szükséges alapfeltételei, azonban elégséges magyarázatát önmagukban nem adják annak.)

Az együttműködést ezért csak a közös hittételek (az első négy egyetemes zsinat formulái) megvallásában, valamint az általánosan elfogadott, tízparancsolatban kinyilatkoztatott erkölcsi elvek képviseletében látom lehetségesnek református testvéreimmel. Ez utóbbi alatt értve úgy a közös szeretetszolgálatot (irgalmasság testi cselekedetei: ételosztás, ruhaosztás stb.), mint a társadalomerkölcsi elvek (abortusztilalom igenlése, a házasság egy férfi és egy nő közösségeként való definiálása, hazaszeretet stb.) politikai képviseletét.

Ez utóbbi „orthopraxist” általában (a kivétel erősíti a szabályt) következetesebben képviseli egy öntudatos keresztény/keresztyén (legyen bármely közösség tagja). Ugyanis aki a „népszerűtlen” elvi-dogmatikai kérdéseket képes a „közízlés sérelme” címén feladni, az a mindig „népszerűtlen” erkölcsi elveket is könnyebben adja fel. Én mint hívő katolikus, aki tévedésnek, eretnekségnek tartom úgy a protestantizmust, mint a keleti kereszténységet lényegileg, üdvözlöm ezt a bátor, hitvalló kiállást a református zsinat részéről. Mikor objektíve tévesnek (eretneknek) vallom a nem katolikus keresztény hittanításokat, nem tagadom a kegyelmi lehetőséget e közösségek tagjai számára, hisz a keresztség egy. Valamint nem tagadom, hogy a hitviták egyoldalú túlhangsúlyozása „révén” olyan hagyományközvetítő elemek  maradtak meg  többek közt a szent liturgiában[2]  az Apostoli Szentszéktől elkülönült ezen egyházakban és egyházi jellegű közösségekben, melyek fontos forrásai[3] a hiteles katolicitásnak.

A közös krisztusi úton csak bátor, hitvalló keresztényekkel haladhatunk együtt!

Sz. P.

[1] A szalmabáb-érvelés érvelési hiba: az egyik vitapartner a racionális vita szabályait megsértve a másik vitapartnernek nem a valódi, hanem egy eltorzított álláspontját támadja, azt valódiként kezelve.

[2] Példa erre hazánkban a korai protestáns liturgikus kultúra, mely a középkori esztergomi úzus számos dallamkincsét megőrizte akkor, mikor a „hétköznapi” katolikus gyakorlat már az ún. missa lecta cum cantu lett. Ez utóbbi esetében a csendes misét rituális értelemben paraliturgikusnak (járulékosnak, a szent liturgiához közvetlenül hozzá nem tartozónak) számító népének kíséri, míg a pap halkan olvassa a szentmise valóban liturgikus énektételeit (az ordináriumot és a propriumot), amivel csak tartalmi, többnyire áttételes kapcsolatban van az éppen elhangzó népének. Ebben a tekintetben tehát a protestáns gyakorlat jobban őrizte a hagyományt, mint a katolikus.

[3] „A hagyomány fő forrásai a következők: […] 2. Emlékek (traditio monumentalis). […] b) Az istentisztelet: az Egyház áhitata ugyanis kifejezésre juttatja hitét; lex supplicandi statuit legem credendi.” (Schütz Antal: Dogmatika. A katolikus hitigazságok rendszere. Szent István Társulat, Budapest, 19372. I. kötet, 193194. oldal.)