Ma, a pünkösd utáni 15. vasárnap evangéliumában a naimi özvegy történetét olvassuk:
Az időben: Jézus egy városba méne, mely Naimnak neveztetik, és vele menének tanítványai és nagy népsokaság. Mikor pedig a város kapujához közelgetett, íme egy halott viteték ki, egyetlen egy fia anyjának, ki özvegy vala, és a város igen sok népe ment vele. Kit mikor meglátott az Úr, könyörűlvén rajta, mondá neki: „Ne sírj.” És oda járulván, illeté a koporsót. (Azok pedig, kik viszik vala, megállának.) És mondá: „Ifjú! mondom neked, kelj föl.” És felüle, a ki megholt vala, és szólani kezde. És átadá őt anyjának. Elfogá pedig mindnyájokat a félelem, és magasztalák az Istent, mondván: „Nagy próféta támadott közöttünk”, és hogy „az Isten meglátogatta az ő népét”.
Ezt a részletet (Lk 7, 11—16) dolgozta fel Thomas Morell anglikán lelkész, ismert klasszikus filológus és nyomdász, Händel több művének szövegkönyvírója a Theodora című oratórium (London, 1750) librettójában. Ennek II. felvonása az üldözött keresztények kórusával végződik, akik a feltámadásba és az örök életbe vetett hitüket e történet felidézésével vallják meg:
He saw the lovely youth, death’s early prey,
Alas, too early snatch’d away!
He heard his mother’s fun’ral cries:
“Rise, youth”, He said. The youth begins to rise.
Lowly the matron bow’d, and bore away the prize.
Az angol szöveget Vashegyi György így fordítja:
Látta a kedves ifjút, halál korai prédáját,
Ó jaj, túl korán elragadva, holtan!
Hallotta édesanyja gyászkiáltását:
„Kelj fel, ifjú!” szólt: az ifjú lassan felemelkedett!
Az anya mélyen meghajolt és magához ölelte gyermekét.
A fordítás elég szabatos, az utolsó sor kivételével, amely valójában így szól: „A matróna mélyen meghajolt, és elvitte a díjat.” A költő itt a mondat első felében az anyát (akit némi anakronizmussal a római nemes hölgyeket jelölő matrona szó angol megfelelőjével illet) fizikai cselekvése közben ábrázolja, a folytatás viszont már egy magasabb, szellemibb körbe emelkedik: elvitte a díjat, elvette jutalmát — vagyis magát a feltámasztott ifjút. Vashegyi értelmező fordítása a második részt egy kissé prózai módon visszakalapálja arra a szintre, ahonnan az eredetiben éppen sikerült elrugaszkodnia.
Ezt az öt sornyi verses evangélium-parafrázist azonban nem költői érdemei miatt idézzük, hanem azért a zenei feldolgozásáért, amelyben Händel művészi kezei között életre kelt. Meghallgatható akár a teljes oratórium részeként (pl. a William Christie vezényelte 1995-ös, szcenírozott glyndebourne-i előadásban, 2:19:42-től), akár külön tétel formájában, kottával és szöveggel az alábbi videón:
Az alig négy és fél preces darabhoz egy érdekes anekdota is fűződik. Maga a librettista, Thomas Morell írja egy 1764-ben kelt levelében (idézi Barna István: Georg Friedrich Händel életének krónikája [Nagy muzsikusok életének krónikája 8], Budapest 1972, 177):
A következő szöveg, amelyet neki írtam, 1749-ben, a Theodora volt. Ezt Händel igen nagyra becsülte. Amikor egyszer megkérdeztem, hogy a Messiás nagy kórusát tartja-e fő mesterművének, azt válaszolta: „Nem! Azt hiszem, a Theodora második felvonásának végén levő kórus ezt messze felülmúlja.”
Händel tehát ezt a művét, a maga korában megbukott és azóta sem túlzottan ismert Theodora oratórium e részletét sokkal többre becsülte a Messiás világszerte játszott és ünnepelt Halleluja-kórusánál, amelyet a londoni ősbemutatón a közönség — a királyt is beleértve — elragadtatásában felállva hallgatott végig (vö. Norman Lebrecht: A komolyzene anekdotakincse, Budapest 2012, 40).
Aki alázatosan leborulva imádja az Urat, azt ma sem szokták felállva megtapsolni. Ő azonban azt mondta (Mt 23, 12; vö. Lk 14, 11; 18, 14): „Aki magát felmagasztalja, megaláztatik, és aki magát megalázza, felmagasztaltatik.” A naimi özvegy gesztusa intés a mai világban mind inkább üldözött keresztényeknek is. A Theodora ugyan tragikusan, a főszereplők vértanúságával végződik, állhatatos hitük azonban elnyeri az örök élet jutalmát.