Az egyetlentől a sok kánonig 1.

A római kánon

Az alábbiakban Cassian Folsom fenti című cikkének fordítását közöljük — megjelent az Adoremus Bulletin online kiadásában (1996. szeptember—novemberi szám) — az eredetit követve, három folytatásban. Folsom atya a római San Anselmo Intézet liturgiatanára (káptalanunk klerikus protektorának, Kovács Ervin Gellért atyának is tanára volt), a birítusú norciai bencés perjelség perjele. Ez a cikke elsősorban az új rítust végző papoknak íródott, hogy megvilágítsa a római (I.) kánon értékét és jelentőségét, és föltárja azokat a nem mindig szívderítő folyamatokat, melyek e kánonnak a gyakorlatból való kiszorulásához és újabb, sokszor vitatható kánonok létrejöttéhez vezettek. Nekünk, akik a hagyományos liturgiában egyedül ezt a kánont ismerjük és használjuk mint a mise legfontosabb, központi és létesítő erejű imádságát, megerősítésül és — a római kánont ért szakszerűtlen és ideologikus kritikákkal szemben, lásd pl. Arnold Angenendt cikkét a Præconia 2011-es évfolyamában — apológiaként szolgálhat ez az írás.

*

AZ EGYETLENTŐL A SOK KÁNONIG: 

HOGYAN TÖRTÉNT ÉS MIÉRT? 

CASSIAN FOLSOM OSB 

(1996)

Az 1970-ben és 1975-ben megjelent, latin nyelvű Missale Romanum (Római misekönyv) négy eucharisztikus imát tartalmaz (és ezeknek még növekedhet is a száma az őszre várható harmadik editio typica megjelenésekor).[a] Az utóbbi időkben a Missale Romanum [angol nyelvű] amerikai kiadásainak függelékei az említett négy kánon mellett további ötöt tartalmaznak: kettőt engesztelésre, hármat a gyermekek számára. Így az elmúlt huszonöt évben a római rítus nagyszámú eucharisztikus imával gyarapodott.
     Ez azonban nem volt mindig így. Korábban — vagy 1600 éven át — a római rítus egyetlen eucharisztikus imát ismert: a római kánont.
     Ma egy átlagos egyházközségben a vasárnaponként is leggyakrabban használatos kánon a 2. eucharisztikus ima. A 3. eucharisztikus imát is viszonylag gyakran imádkozzák, különösen vasár- és ünnepnapokon. A 4. eucharisztikus imát szinte soha, mivel egyrészt hosszú, másrészt az USA-ban egyes helyeken betiltották a „férfi” szó gyakori előfordulása miatt. Az 1. eucharisztikus imát, azt a római kánont, amely a római rítusban másfélezer éven át kizárólagos használatban volt — szinte soha. Egy olasz liturgiakutató szavaival: statisztikailag irreleváns az előfordulása.[1]
     Ez radikális változást jelent a római liturgiában. Vajon miért nincsenek többen tudatában e hatalmas változás horderejének? Talán azért, mert a kánon mindig halkan hangzott el, tartalma és értékei így inkább a papok számára voltak ismertek, a laikus hívek közül csak kevesen ismerték. Ezért aztán amikor az eucharisztikus ima a nemzeti nyelveken és fennhangon szólalt meg, s négy szövege lett választható — ezek közül a római kánon csak alig, vagy egyáltalán nem fordul elő —, az átlagos laikus hívő számára nem tudatosult, hogy egy csapásra eltűnt 1600 év hagyománya, akárcsak egy letűnt civilizáció, amelynek kevéske nyomai csupán a régészek és a turisták érdeklődésére tarthatnak számot.
     Mi történt? Miért történt így? Mi legyen a válaszunk az új helyzetre? Ezekkel a kérdésekkel foglalkozik ez a tanulmány.

I. MI TÖRTÉNT?

Hogy „mi történt”, azt nemigen lehet röviden előadni, a szóban forgó korszak liturgikus történelme ugyanis sokrétű és igen összetett. A fejlődés során bekövetkezett különféle fordulatokat és irányváltásokat szükséges lesz közelebbről szemügyre venni, ha meg akarjuk érteni, miért éppen úgy történtek a dolgok, ahogyan történtek.

1. A Sacrosanctum Concilium (1963. december 4.)  

A zsinati liturgikus konstitúció szövegtervezetének (Schema) 37. cikkelye (a végleges dokumentumban 50. számon) foglalkozik a miseordóval (ordo missæ). A szöveg vitájakor egyetlen zsinati atya, Wilhelm Duschak SVD püspök állt elő azzal, hogy új eucharisztikus imára volna szükség, amely vagy helyettesítse a római kánont, vagy annak alternatívájaként legyen használandó.[2]
     A 37/50. cikkelyt kommentálva viszont a zsinati atyák közül többen is hangoztatták, hogy a kánonhoz nem szabad hozzányúlni. A szavazáskor nem kevesen placet iuxta modum-mal[b] fejezték ki fenntartásaikat. A relator (előadó) azzal reagált a kétségekre, hogy ezekre vonatkozik a probe servata eorum substantia kitétel, azaz gondosan ügyelni fognak a rítusok lényegének megtartására. A zsinat után felállított bizottság azonban valójában feladta ezt az álláspontot. Jungmann szerint a relatort az a szándék vezette, hogy szabad kezet kapjon a zsinatot követő reformtevékenység.[3]
     Mindenesetre sem a Schema, sem a Sacrosantum Concilium kezdetű konstitúció nem tesz említést új eucharisztikus imákról.

2. Magánkezdeményezések a római kánon revíziójára, 
illetve új eucharisztikus imák megalkotására (1963—1968)
Időközben azonban már folyamatban voltak bizonyos magánkezdeményezések, amelyek a római kánon revízióját célozták. Két ilyen is jelent meg tudományos folyóiratokban: Hans Küngé[4] 1963-ban és Karl Amoné[5] 1965-ben.[6] Sok egyéb újonnan komponált eucharisztikus ima követte ezeket, némelyiket publikálták, másokat nem. Az általunk vizsgált történet egyik legfontosabb eleme az a politikai nyomás, amelyet a holland egyház gyakorolt a Szentszékre. 1965 és 1966 között, még mielőtt a népnyelv használatát a kánonban engedélyezték volna, máris a kánon fordításai és új szövegezésű eucharisztikus imák jártak körbe Hollandiában.[7]

     A holland püspöki konferencia, Johannes Bluijssen hertogenboschi püspök, az országos liturgikus bizottság elnöke vezetésével, aki maga is tagja volt a zsinat után kinevezett, a liturgikus reform végrehajtásáért felelős pápai bizottságnak (a továbbiakban: Consilium),[c] hivatalos kérvényt nyújtott be a Szentszékhez az említett szövegek használatára. (Figyeljük meg a lépések jellemző sorrendjét: előbb jóváhagyás nélküli kísérletezgetések, azután nyomásgyakorlás az engedélyért.) 1966 őszén Hollandia és Róma között sűrű üzenet- és követváltások zajlottak a probléma megoldása érdekében. Annibale Bugnini, a Consilium titkára, a következőképpen számol be a történtekről:

Bugnini atya hollandiai látogatását követően különbizottság létesült, a [holland] liturgikus bizottság által küldött anaforák tanulmányozására. Több ülésük során nyilvánvalóvá vált, hogy ezekre nehéz lenne jóváhagyást nyerni, ezért a Consilium azt javasolta, hogy a hollandok várjanak, amíg az új eucharisztikus imák szövege elkészül. (Bugnini, 461, 7. j.)

     1967 januárjában az erre illetékesek megállapodtak abban, hogy a holland [püspöki] konferencia néhány kívánsága teljesíthető, köztük a kánon lefordítására vonatkozó kérés, illetve az az óhajuk, hogy [Rómában] tanulmányozzanak, és esetleg fogadjanak is el három új anaforát. VI. Pál pápa külön kuriális bizottságot jelölt ki annak megvizsgálására, „helyes volna-e a Hollandiának előreláthatólag megadandó engedményeket más országokra, sőt akár az egész Egyházra kiterjeszteni” (Bugnini, 106. old.).
     Nem akarván kivárni Róma válaszát, számos egyén és csoport ment tovább a maga útján. A holland püspökök tizenegy eucharisztikus imát választottak ki a sok közül, és ki is adták őket hivatalos használatra (1969. november 11.). A flamand anyanyelvű püspökök Belgiumban ugyanezt tették, de ők ötre csökkentették a választékot (1969. november 1.). Egy évvel korábban az indonéz püspöki kar tíz eucharisztikus ima használatát hagyta jóvá (1969. október 24). A holland imákat lefordították németre[8] (1968), és számos kiadást értek meg (vö. Bugnini, 46. old.). Franciaországban száz körüli eucharisztikus ima volt forgalomban.[9] Bernard Botte 1968-ban a francia nyelvű területeken a jogosítatlan eucharisztikus imák szülte teljes anarchia miatt panaszkodik.[10]
     Miközben mindezek a magánkezdeményezések zajlottak, mi történt a hivatalos szinten?

3. A 10. munkacsoport tevékenysége 
a szentmise rendjének megújítására (1965)
Eredetileg a Consilium célja nem magának a kánonnak a megújítása volt, hanem a szentmise rendjének (ordo missæ) a revíziója. Ebből a célból jött létre a 10. munkacsoport. Munkájuk során elkerülhetetlenül felmerült a római kánon kérdése. Bugnini így számol be a helyzetről:

A római kánon problematikája mind közül a legérzékenyebb és legösszetettebb kérdés. Egyfelől az ima iránti tisztelet visszatartotta a munkacsoportot attól, hogy hozzányúljon, másfelől rendre érkeztek a javaslatok szakértőktől és lelkipásztoroktól egy másik, logikusabban szerkesztett eucharisztikus imára. A nehézségek áthidalására született meg az a javaslat, hogy próbálkozzanak a római kánon három revideált formájával. (Bugnini, 343.)

E kísérletnek a híre hamar kiszivárgott, és többen panaszt tettek a Szentszéknél. Kiderült, hogy a jobb kéz nem tudta, min munkálkodik a bal. Bugnini jelenti, hogy Cicognani bíboros államtitkár 1965. október 25-én — majd december 15-én ismét — levelet intézett a Consilium elnökéhez, Lercaro bíboroshoz, s ebben a legnagyobb óvatosságot kérte (Bugnini 152, 30. j.). 1966. március 7-én az államtitkár VI. Pál pápa üzenetét közvetítette a bizottsághoz:

Sietve tudatnom kell önökkel Őszentsége óhaját, hogy a kánon maga ne változzék, legalábbis egyelőre ne; tehát bármiféle lehetséges változtatást előzetesen be kell mutatni személyes jóváhagyásra a Szentatyának, akinek az a meggyőződése, hogy nem szabad újításokat bevezetnie a kánon szövegében előzetes, alapos és jól dokumentált tanulmányok nélkül, s ha valaha sor kerülne rá, csakis a püspökökkel történő konzultációt követően. Feladatom azt is közölni önökkel, hogy mindent figyelembe véve talán a legjobb a hagyományos szöveget érintetlenül megtartani; mindazáltal ez nem jelenti azt, hogy a kérdés tanulmányozásával is fel kellene hagyniuk. (Bugnini, 152, 30. j.)

A Szentatya tehát „rálépett a fékre”, de nem állította le a kérdés további tanulmányozását. Így aztán a bizottság két hónappal később, 1966. május 25-én újabb kívánsággal fordult VI. Pálhoz az eucharisztikus ima ügyében.

Ha elérkezik az ideje új eucharisztikus ima megszövegezése ismételt felvetésének (tekintettel azokra a nehézségekre, melyeket a jelenlegi római kánon jelent lelkipásztori szempontból), a 10. munkacsoport megtiszteltetésnek tekintené, ha megbízást kapna néhány minta kidolgozására. Ebben az esetben a munkacsoport azon lesz, hogy bármely új ima hűen őrizze a római jelleget, s így a római mise továbbra is hű maradjon a római liturgia szelleméhez. (Bugnini, 449.)

Egy hónappal később, 1966. június 20-án Lercaro bíboros a következő kérelmet továbbította a Szentatyához:

Az eucharisztikus ima szövegének bárminemű megváltoztatása számos és érzékeny problémát vetne fel, de hát a jelenlegi forma megtartása is bizonyos nehézségekkel járna. A római kánon, különösen, ha fennhangon mondják, éppen változatlansága okán, valamint bizonyos, szűkösen lokális jelentőségű elemei miatt, amilyen a szentek felsorolása, terhessé válna.
     A különböző forrásokból javasolt szövegvariánsok az említett elemeket csökkentik és áthelyeznek a kánonban bizonyos közbenjáró könyörgéseket (Memento, Communicantes, Nobis quoque) abból a célból, hogy az eucharisztikus ima még inkább egyetlen egységet képezzen, amely magába foglalja a prefációt, a Sanctust és az anamnézist is. De mindenfajta revízió veszélyes, kivált, amikor ilyen tiszteletre méltó hagyományú szövegbe kíván beleavatkozni.
     Bölcsebbnek tűnik meghagyni érintetlenül a római kánon eredeti szövegét és egy vagy több teljesen új szöveget fogalmazni, melyeket az eredeti kánon mellett alternatívaként lehetne használni, bővítve ezzel a választékot. (Bugnini, 449—450.)

Érdemes a javasolt változtatás okait külön is kiemelni:

1. A római kánon azért terhes, ha hangosan mondják, mert mindig ugyanaz;
2. a szentek felsorolása inkább csak helyi jelentőségű;
3. a kánon stilisztikai szempontból kívánnivalókat hagy maga után, és komoly beavatkozást igényel, hogy egyetlen szövegegységgé váljon.

     A római kánonnal kapcsolatos ezen fenntartások dacára a bizottság azt a bölcs döntést hozta, hogy a szöveggel babrálni túlságosan veszedelmes volna, s ezért célravezetőbb inkább néhány új változatot készíteni, melyek az említett hibákat kiküszöbölik, és egyúttal némi változatosságról gondoskodnak. Bugnini jelentése szerint „a pápa döntése szűkszavú és célirányos: a jelenlegi anafora marad változatlan, két vagy három új anaforát viszont — bizonyos alkalmakra — keresni kell, vagy meg kell alkotni” (Bugnini, 450. old.).
     Ha komolyan vennénk ezt a döntést, az meghagyta volna a római kánon elsődleges helyét, s néhány új eucharisztikus imával — másodlagos szerepben — kiegészítette volna a repertoárt. (A valóságban nem ez történt.) A „bizonyos alkalmakat” nem határozták meg, és a Szentatya megnyitotta azt utat akár új anaforák átvételéhez a hagyományból, akár egészen új imák létrehozásához.
     A Szentatyától zöld utat kapva a bizottság nyomban munkához látott.

[Innen folytatjuk a második résszel.]

Fordította: Kátai Katalin

Jegyzetek

• ↑ A. A VI. Pál-féle Missale Romanum (1969/1970) legújabb, harmadik hivatalos mintakiadásáról (editio typica) van szó, ez azóta (2000-ben, illetve 2002-ben) napvilágot is látott, s jelenleg már javított változata (2008) van forgalomban. A ford.
• ↑ B. Azaz: „igen, de fenntartásokkal”. Ezek a fenntartások a modusok. Voltaképpen azt jelenti: „a javaslatot csak akkor fogadom el, ha figyelembe veszik a fenntartásaimat”. A szerk.
• ↑ C. A zsinat liturgikus konstitúciójának végrehajtásáért felelős pápai bizottságot (Consilium ad exsequendam constitutionem de sacra liturgia) 1964-ben hozták létre, majd 1969-ig, az Istentiszteleti Szent Kongregációba történt beolvasztásáig függetlenül ténykedett. Ennek a bizottságnak volt titkára — annak teljes működése idején — Annibale Bugnini. Vigyázat, nem keverendő az egyetlen betűben különböző „Conciliummal”, amely magát a zsinatot jelenti. A szerk.

Hivatkozások

1. ↑ Enrico Mazza: The Eucharistic Prayer of the Roman Rite, New York: Pueblo Publishing Company, 1986, xxxi. old.
2. ↑ Említi az esetet egy későbbi történeti áttekintés, vö. Notitiæ 8 (1972) 132. Duschak püspök  állt elő először a javaslattal, de nem a zsinat üléstermében, hanem egy sajtótájékoztatón, 1962. november 5-én. Bővebb információért vö. G. Caprile: Il Concilio Vaticano II, vol. II: Il primo periodo 1962—1963, Roma 1968, 114.
3. ↑ Josef Jungmann, “Um die Reform des römischen Kanons: eine kritische Stellungnahme zu C. Vagagginis Entwürfen”, Liturgisches Jahrbuch 17 (1967) 2.
4. ↑ Hans Küng, “Das Eucharistiegebet: Konzil und Erneuerung der römischen Liturgie”, Wort und Wahrheit 18 (1963) 102—107.
5. ↑ Karl Amon, “Gratias Agere: Zur Reform des Messcanons”, Liturgisches Jahrbuch 15 (1965) 79—98.
6. ↑ Mindkét szöveg kényelmesen hozzáférhető Cipriano Vagaggini könyvében: The Canon of the Mass and Liturgical Reform, Staten Island, NY: Alba House, 1967, 76—83.
7. ↑ A történteket Annibale Bugnini könyve alapján ismertetem: The Reform of the Liturgy: 1948—1975, Collegeville: The Liturgical Press, 1990, 105—107. Mivel a korszakot érintő beszámolómban bőven merítettem a műből, és gyakran idézek belőle, az egyes konkrét hivatkozásokat a szövegen belül adom meg.
8. ↑ Cf. A. Schilling, Fürbitten und Kanongebete der Holländischen Kirche, Essen, 1968.
9. ↑ Philippe Béguerie, “La Prière Eucharistique”, Notitiæ 20 (1984) 196.
10. ↑ Bernard Botte, “Où en est la réforme du Canon de la Messe?”, Les Questions Liturgiques et Paroissiales 49 (1968) 138—141.