Az egyetlentől a sok kánonig 2.

A római kánon (Te igitur, clementissime Pater…)

[Folytatjuk Cassian Folsom cikkének
közlését az első rész után.]

4. Vagaggini és 1966 nyara 
A 10. munkacsoportot, mely a mise rendjén (ordo missæ) dolgozott, az új feladatra felkészítendő, kibővítették. Vagaggini atya, bencés szerzetes, a római Pápai Szent Anzelm Egyetem professzora 1966 nyarát a belgiumi Mont-César [apátság] könyvtárában töltötte, ahol behatóan tanulmányozta a római kánont és két új eucharisztikus imát szerkesztett (ezek szolgáltak alapul a ma használt 3. és 4. számú imákhoz). Vagaggini műve még abban az évben megjelent könyv formában:[11] így a vita kikerült a bizottság zártabb köréből, egy szélesebb nyilvánosság elé, ahol egyeseket várakozással töltött el, másokat bosszúsággal.[12]
     Vagaggini tervezeteit ezután megvizsgálta az egész munkacsoport, különféle peritusok [szakértők] és a Consiliumban helyet foglaló atyák. VI. Pál pápa instrukcióiát követve úgy döntöttek, hogy két, már létező anaforát fogadnak el, a Hippolytus-félét (ez inspirálta a 2. eucharisztikus imát) és Szent Bazil alexandriai anaforáját (amely végül bizonyos teológiai nehézségek miatt nem kapott jóváhagyást). Az elfogadott új kánonszövegek azok voltak, amelyeket Vagaggini terjesztett elő.
     Az új anaforák előterjesztésekor legfontosabb okként a változatosság elvére hivatkoztak. Annibale Bugnini érsek — aki hosszú ideig volt az Istentiszteleti Kongregáció titkára[a] — szerint: „Ez a fajta változatosság szükségesnek tűnik ahhoz, hogy a római liturgia gazdagabb legyen spirituális és lelkipásztori tartalmakban, melyek nem nyerhetnek teljes kifejezést egyetlen típusú szövegben” (Bugnini: The Reform of the Liturgy, 452).
    Az új szövegekhez fűzött magyarázatok külön hangsúlyozták az imák terjedelmének szempontját. A végül jóváhagyott három új szöveg között van egy nagyon rövid (a 2.), egy közepesen hosszú (a 3.) és egy meglehetősen terjedelmes, ez ugyanis a megváltás teljes rendszerének összegzését tartalmazza (a 4.).

5. A hivatalos kihirdetéshez vezető folyamat lépései
Nagyon vázlatos áttekintésben az új szövegek a következő utat tették meg a végső, hivatalos jóváhagyásig (vö. Bugnini, 460—465):
     (1) 1967. április: a schemát [tervezetet] jóváhagyta a Consilium elnöki tanácsa, azután pedig az atyák is. A szöveget 1967. május 3-án küldték meg a pápának. (A schema kilenc új prefációt is tartalmazott.)

     (2) A Szentatya megküldette a tervezetet a Hittani Kongregációnak és a Rítuskongregációnak (1967 júniusában). A Hittani Kongregáció nem hagyta jóvá az alexandriai anaforát (ez szó szerint „felajánlást” jelent és az eucharisztikus ima egyik elnevezése), Szent Bazil imáját az epiklézisnek, azaz a Szentlélek lehívásának teológiai problémája miatt.

     (3) 1967. július 10.: a közelgő püspöki szinódusra való tekintettel VI. Pál pápa a következő írásos instrukciókat küldte a Consiliumnak: „Felhatalmazunk benneteket egy füzet előkészítésére [amely az új anaforákat tartalmazza] a közelgő szinóduson részt vevő atyák számára; a konszekrációs formulát azonban, mindent tekintetbe véve, tanácsos változatlanul hagyni.”[13] 

     (4) A püspöki szinódusra 1967 októberében került sor. A liturgikus témák között megtárgyalták az eucharisztikus imák kérdését is. Október 14-én szavazásra bocsátottak több „pápai kérdést”, köztük a következőt: „Legyen-e a római kánon mellett három másik eucharisztikus ima a latin liturgiában?” 183-an voltak a szavazó atyák, a nagy többség igennel szavazott, 22-en nemmel és 33-an mondtak igent, fenntartással (placet iuxta modum).[14] Ezek a modusok [fenntartások] a következők voltak:

1. A római kánon őrizze meg kitüntetett helyét és használatát vasárnapokon és a nagyobb egyházi ünnepeken.
2. Nagyon pontos szabályok vonatkozzanak minden egyes ima használatára, a választást ne bízzák a celebránsra.
3. Az új eucharisztikus imák csak bizonyos jól felkészített csoportok használatára korlátozódjanak.
4. Mielőtt engedélyezik az új imák használatát, küldjék meg őket a püspöki konferenciáknak tanulmányozásra, és a híveket is időben és gondosan készítsék fel rájuk.
5. Ne csak három további eucharisztikus ima legyen, hanem jóval több, ezeket a keleti liturgiákból kellene átvenni. A püspöki konferenciák maguk is kapjanak felhatalmazást nekik tetsző imák komponálására.
6. Magát a római kánont is revideálják, hogy megkönnyítsék a használatát. 

Amint látható, a fenntartások nem mind követnek azonos gondolatmenetet. Bugnini megjegyzi, hogy a szavazás értéke „meglehetősen relatív”, mivel az atyák nem püspöki konferenciáik képviseletében szavaztak, hanem saját jogon, püspökként (Bugnini, 351). Mindenesetre a szinódus többsége a javaslat mellé állt.

     (5) Az új eucharisztikus imák kiadása mégis késett, Bugnini szerint a „szokásos interferenciák” miatt. Ráadásul az államtitkár ragaszkodott hozzá (1968. január 28.), hogy az új szövegekkel együtt megfelelő instrukciót is adjanak ki. 

     (6) 1968. április 27-én került sor a végső jóváhagyásra. 

     (7) A három új eucharisztikus imát a Rítuskongregáció 1968. május 23-i határozatával hirdette ki,[15] s ebben azt is rögzítette, hogy az imák 1968. augusztus 15-től használhatók. 

     (8) Ugyanazon a napon jelent meg a Szabályok az 1—4. eucharisztikus ima használatáról című dokumentum.[16] Mivel ezek a szabályok nem közismertek, idézzük őket: 

1. „Az 1. eucharisztikus ima, azaz a római kánon bármikor használható, különösen azokon a napokon, melyeknek saját Communicantes és Hanc igitur szakaszuk van, továbbá az apostolok ünnepein és az ebben a kánonban említett szentek ünnepein, valamint vasárnapokon, hacsak lelkipásztori okok nem indokolják másik eucharisztikus ima használatát.” [Ez a szabályozás a gyakorlatban néhány különleges alkalomra szűkíti le a római kánon használatát.]
2. „Sajátosságai folytán a 2. eucharisztikus ima inkább a hétköznapokra és különleges alkalmakra való.” [Ez a szabályozás a gyakorlatban jócskán kitágítja az ima alkalmazását, az említett sajátosságai közül a legszembetűnőbb ugyanis a rövidsége.] 
3. „A 3. eucharisztikus ima, akárcsak a római kánon, bármelyik prefációval használható, vasár- és ünnepnapokon előnyben részesítendő.” [Ez a szabályozás a gyakorlatban a 3. eucharisztikus imával váltja fel a római kánont.]
4. „A 4. eucharisztikus imának állandó prefációja van… bármikor használható, amikor a misének nincsen saját prefációja, és használata különösen alkalmas a Szentírásról fejlettebb tudással bíró közösségekben.” [Ez a szabályozás a gyakorlatban ritka alkalmakra korlátozza az imádság használatát, ugyanis nem alkalmazható az egyházi év saját prefációval rendelkező időszakaiban, például ádventben, nagyböjtben, húsvétkor. Ráadásul, ha komolyan veszik a némileg leereszkedő kitételt a tanultabb közösségekről, a használata még tovább korlátozódik.] 

     (9) Egy héttel később, 1968. június 2-án a Consilium új elnöke, Benno Gut bíboros levelet intézett a püspöki konferenciák elnökeihez,[17] s mellékelte azokat az irányelveket, melyek a mise kánonjairól szóló katekézist voltak hivatva segíteni.[18] 

     (10) A Missale Romanum kezdetű apostoli rendelkezés 1969. április 3-án, nagycsütörtökön lett kihirdetve, de a heves viták miatt a mintakiadás (editio typica) csak a következő év nagycsütörtökén, 1970. március 26-án látott napvilágot. 

6. Problémák az új eucharisztikus imák hivatalos kihirdetése után 

Miután hivatalosan kihirdették az új misekönyvet, és benne a régi római kánon mellett a három új eucharisztikus imát, azt gondolhatnánk, lezárult a féktelen kísérletezgetések korszaka. „Reméltük, hogy az új eucharisztikus imádságok megjelenése meg fogja szüntetni, de legalábbis mérsékli majd a problémát [ti. hogy annyi magánkompozíció került forgalomba]”, írja Bugnini. „Nem ez történt” (Bugnini, 46). A szellem kiszabadult a palackból, és nem volt hajlandó oda visszabújni. Egyes püspöki konferenciák nyíltan semmibe vették a Rómából érkező rosszallásokat. De [ezek] a jelzések sem voltak egyértelműek, mivel az Istentiszteleti Kongregáció több eucharisztikus imát is engedélyezett különböző közösségeknek, különböző alkalmakra.[19]

     1971. május 27-én az Istentiszteleti Kongregáció VI. Pál pápa elé tárta a kérdést, és javasolta, hogy az üggyel alaposabban foglalkozzanak. 

Értesültünk róla, hogy a párizsi Liturgikus Intézet több mint kétszáz eucharisztikus imát gyűjtött be, és tanulmányozott… Ha a Szentatya egyetért, a kongregáció vállalkozna a meglévő anyagok szervezett összegyűjtésére, és megvizsgálására…, hogy világos fogalmat alkothasson a probléma mértékéről, és biztos alapon állva, nagyobb biztonsággal kezelhesse azt. (Bugnini, 467.) 

     1971. június 22-én az államtitkár így válaszolt: 

Tekintettel arra, hogy nagy számban és válogatás nélkül vannak használatban jóváhagyást nem nyert eucharisztikus imák, a Szentatya kéri, hogy gondosan tanulmányozzák a problémát annak minden oldaláról, hogy megoldás szülessék e fegyelemsértő liturgikus gyakorlat által előállt súlyos helyzet orvoslására. (Bugnini, p. 467.) 

     1971. szeptember 17-én tehát különleges munkacsoportot hoztak létre az ügy tanulmányozására. 

7. A különleges munkacsoport tevékenysége

1971 októbere és 1972 márciusa között a munkacsoport többször ülésezett, és vagy százoldalas munkadokumentumot produkált, amelyben elemzik a problémát és javaslatokat tesznek a megoldására. A harmadik ülésen, 1972. január 25—26-án a 17 tagú munkacsoport négy kérdésben szavazott (vö. Bugnini, 467—469): 

1. Legyen-e több eucharisztikus ima a római misekönyvben?
   Igen: 10; nem: 3; igen, iuxta modum: 4. 
2. Kapjanak-e engedélyt nagyobb számú eucharisztikus ima használatára azok a régiók, ahol ezt a püspöki konferenciák szükségesnek tartják?
   Igen: 12; nem: 0; igen, iuxta modum: 5. 
3. Elfogadható-e a tervezet 39. a) pontjában javasolt megoldás [azaz készítsen-e az Istentiszteleti Kongregáció saját mintaszövegeket]?
   Igen: 8; nem: 8; igen, iuxta modum: 1. 
4. Elfogadható-e a 29. b) pont alatti megoldás [azaz hogy az Istentiszteleti Kongregáció készítsen elő irányelveket a püspöki konferenciák számára, melyek alapján döntéseiket meghozzák]?
   Igen: 8; nem: 5; igen, iuxta modum: 4. 

     A munkacsoport tehát egyértelműen támogatta több eucharisztikus ima engedélyezését. Nem volt azonban világos konszenzus az Istentiszteleti Kongregációnak az imák létrehozásában való vezető, illetve irányító szerepét illetően. 

     A kongregáció néhány konzultora, akit nem szavaztattak meg e kérdésekről, de határozott véleménye volt róluk, külön vizsgálódásai eredményét publikációkban tette közzé, s ebben egészen más következtetésre jutott, nevezetesen arra, hogy helytelen volna a már létező kánonok mellé újabbakat beiktatni a római misekönyvbe. Az általuk publikált jelentés riadalmat keltett különböző körökben, többek közt a Hittani Kongregációnál is, és komoly vitákat váltott ki. Az államtitkárnak kellett közbeavatkoznia, hogy diplomatikusan rendreutasítsa az Istentiszteleti Kongregációt és megpróbálja csökkenteni az okozott kárt. VI. Pál pápa 1972. február 28-án kihallgatáson fogadta Bugninit (akit 1972. február 13-án szentelt püspökké), s szintén helytelenítésének adott hangot: „Ismételten és nyomatékosan kérem, hogy az Istentiszteleti Kongregáció próbálja meg ellenőrzése alatt tartani az eucharisztikus imák szaporodását”, s szempontokat is közölt az eljáráshoz: 

• más, a kérdésben kompetens kongregációkkal is konzultáljanak [lefordítva: az Istentiszteleti Kongregáció ne a saját szakállára ténykedjen];
• kapjon hangsúlyt a liturgia egységessége; 
• szűnjenek meg az önkényes kísérletezgetések; 
• a püspöki konferenciáknak a Szentszék engedélye nélkül nincs felhatalmazásuk új eucharisztikus imák bevezetésére (Bugnini, 470—471). 

     1972. március 7. és 11. között a különleges munkacsoport plenáris ülésén az államtitkár azt kérte, hogy ismertessék meg a tagokkal mindazokat a tájékoztatásokat, melyeket az államtitkárság a legutóbbi időkben küldött az Istentiszteleti Kongregációnak, nehogy az atyák „nem lévén tisztában Őszentsége valódi gondolataival, a peritusok [szakértők] által kijelölt ösvényen haladjanak tovább, noha az a nekik nyújtott útmutatásoknak nem felel meg minden tekintetben” (Bugnini, 471, 31. j.). 

8. Meg nem értett és figyelmen kívül hagyott jelzések 

Az Istentiszteleti Kongregáció és a munkacsoport tehát negatív visszajelzéseket kapott, de úgy tűnik, nem értette meg őket. Ellenkezőleg, teljes gőzzel folytatták tevékenységüket, az egész Istentiszteleti Kongregáció egy plenáris ülésén megvitatták, s szavazásra bocsátották tervezetüket az eucharisztikus imákról (Bugnini, 471—472): 

1. Tekintettel az eucharisztikus imák kialakítása és használata körüli jelenlegi helyzetre, szükséges-e, hogy az illetékes hatóság lépéseket tegyen az imák számának növelésére?
   Igen: 13; nem: 0; igen, iuxta modum: 3. 
2. Elégséges-e ha a Szentszék elkészít néhány új eucharisztikus imát?
   Igen: 2; nem: 12; igen, iuxta modum: 2. 
3. Elégséges-e, ha a Szentszék bocsát a püspöki konferenciák rendelkezésére néhány mintát adaptálásra?
   Igen: 0; nem: 16; igen, iuxta modum: 0. 
4. Kapjanak-e felhatalmazást a püspöki konferenciák új eucharisztikus imák komponálására, melyek megfelelnek a Szentszék által szabott kritériumoknak, és amelyeket jóváhagyásra benyújtanak a Szentszékhez?
   Igen: 11; nem: 3; igen, iuxta modum 2. 
5. Elfogadhatóak-e az irányelvek, melyeket a 6. fejezet[b] tartalmaz új eucharisztikus imák elkészítéséhez és értékeléséhez?
   Igen: 9; nem: 2; igen, iuxta modum: 5. 

     A munkacsoport progresszív tendenciái világosak. Több eucharisztikus imát tartanak szükségesnek, de ne a Szentszék alkosson ilyeneket, és ne ajánljon mintákat sem, hanem a püspöki konferenciák kapjanak felhatalmazást új imák komponálására. 

     A bíboros prefektusnak az Államtitkárságghoz intézett 1972. április 12-i jelentése, bár hangnemében kiegyensúlyozottabb és visszafogottabb volt, de változatlanul tartalmazta azt a javaslatot, hogy a püspöki konferenciák „rendkívüli körülmények között, eseti alapon” kapjanak engedélyt új eucharisztikus imák megalkotására. A javaslatot enyhítette az a megszorítás, hogy a püspöki konferenciáknak előbb felhatalmazást kell kérniük, s csak azután készíthetik a szöveget, amelyet jóváhagyásra be kell nyújtaniuk a Szentszék illetékes hivatalaihoz (Bugnini, 472). VI. Pál pápa április 20-án kihallgatáson fogadta a bíboros prefektust, majd egy hónappal később, 1972. május 23-án írásban közölte válaszát, melyben megtiltotta a folyamatban lévő tárgyalások nyilvános kezelését, de engedélyezte, hogy tervezet készüljön egy, az eucharisztikus imákról szóló instrukcióhoz. 

     A tervezet a nyár folyamán elkészült, és 1972. szeptember 8-án megküldték a munkacsoportnak. Bugnini közli, hogy „a munkacsoport negyedik és egyben utolsó ülését szeptember 25—26-án tartotta, némiképp »csüggedt« légkörben” (Bugnini, 473). Bár csalódottak voltak, hogy javaslataik nem találtak kedvező fogadtatásra, kitartottak ajánlásuk mellett, hogy a püspöki konferenciák kapjanak engedélyt, bizonyos feltételek mellett, új eucharisztikus imák megalkotására. 1972. november 17-én az államtitkár megküldte az instrukció tervezetét a Hittani Kongregációnak. A kongregáció válasza elutasító volt. Bugnini megmondja, miért: 

Időközben mások is hallatták hangjukat, akik ellenezték újabb eucharisztikus imák jóváhagyását: teológusok a Nemzetközi Teológiai Bizottságból (október 11.), egy francia érsek és az Istentiszteleti Kongregáció azon konzultorai, akik a munkacsoport ülésein nemmel voksoltak. Mindezek nyomást gyakoroltak a Legfőbb Pásztorra… (Bugnini, 474, 32. j.) 

9. Nemleges válasz a pápától: „hideg zuhany” 

1973. január 11-én az államtitkár közölte a Hittani Kongregáció válaszát az Istentiszteleti Kongregációval. „A Hittani Kongregáció válasza elutasító az új anaforák létrehozására a püspöki konferenciáknak megadandó engedély időszerűségét illetően. Ezt a tilalmat tudomásul kell venni.” (Bugnini, 474.)

     Az államtitkár levele tartalmazta a következő útmutatásokat is, melyek később megjelentek az Istentiszteleti Kongregáció által az eucharisztikus imákról kiadott instrukció szövegében:

• a püspöki konferenciák vessenek véget az eucharisztikus imákkal történő kísérletezgetéseknek;
• a Szentszék nem zárja ki feltétel nélkül új anafora jóváhagyásának lehetőségét, de annak elkészítéséről és kihirdetéséről előzetesen kell a Szentszékkel megállapodni; 
• a római misekönyv már eddig is bőséges lehetőséget kínál az adaptációra.[20]

     Bugnini reakciója jól mutatja, hogy a munkacsoport egészen más hullámhosszon működött, mint a Szentszék. Bevallja: „Másfél évnyi kemény intellektuális munka után ez a válasz hideg zuhanyként ért minket” (Bugnini, 474). Pál pápa 1972. december 21-én kihallgatáson fogadta őt, s ebből az alkalomból az érsek kifejtette az Istentiszteleti Kongregáció álláspontját: szerintük az Egyház „nagyon elterjedt jelenséggel áll szemben, amelyet — úgy látszik — nem lehet egyszerű tiltással vagy elhallgatással kezelni, csupán mederbe terelni, hogy a Szentszék megtarthassa fölötte az ellenőrzést”. A pápa ezután közölte vele a döntését: „Minden további kísérletezésre »nem« a válasz. A Szentszék magának tartja fenn [hangsúly az eredetiben] a jogot, hogy különleges esetekben új eucharisztikus imákat alkosson.” (Bugnini, 475, 33. j.)

     Az Istentiszteleti Kongregáció ezek után kötelességszerűen megfogalmazta az instrukció tervezetét, körlevél formájában, 1973. január 20-án. Az államtitkár január 31-én válaszolt: „A levél tartalma megfelelő, de finomítani szükséges a formáján, s a döntés doktrinális és lelkipásztori indokait is szükséges kifejteni.” 

     Mindezen előzmények eredménye egy nagyon mérsékelt hangvételű dokumentum, az Eucharistiæ participationem[21] lett, amely 1973. április 27-én jelent meg. A körlevél, miután kifejti a magánkezdeményezésben szerkesztett eucharisztikus imák körül kialakult helyzetet, és hogy ezen imák léte is sérelmes, így folytatja: 

Valamennyi tényező gondos mérlegelése után született meg a döntés, hogy pillanatnyilag nem tanácsos általános felhatalmazást adni a püspöki konferenciáknak új eucharisztikus imák alkotására vagy jóváhagyására. Éppen ellenkezőleg, bölcsebb lesz azt tanácsolnunk, hogy tartsanak teljesebb katekézist az eucharisztikus ima valódi természetéről…”[22] 

     Az Istentiszteleti Kongregációt szigorúan megfegyelmezték.

[Innen folytatjuk a harmadik résszel.]

Fordította: Kátai Katalin

Jegyzetek

• ↑ A. A kúriai kongregációk némiképp szövevényes történetéből a tárgyalt korszakban a cikkben említettek megértéséhez annyit szükséges tudni, hogy 1969-ig a liturgia ügyei a Szent Rítuskongregáció (Sacra Rituum Congregatio) hatáskörébe tartoztak, ekkor VI. Pál pápa leválasztotta a szenttéavatási ügyeket, létrehozva annak egy külön kongregációt, s az immár csak a liturgia ügyével foglalkozó kongregációt átnevezte Istentiszteleti Szent Kongregációvá (Sacra Congregatio pro Cultu Divino). Az utóbbi tehát az előbbinek jogutódja. Annibale Bugnini — egyéb, már tárgyalt megbízatásai mellett — az előbbinek 1966 óta volt a liturgiáért felelős altitkára, az utóbbinak pedig létrehozásától, 1969-től egészen a Szentségi Fegyelmi Szent Kongregációval (Sacra Congregatio de Disciplina Sacramentorum) 1975-ben történt összeolvasztásáig titkára volt. A szerk.
• ↑ B. Az eucharisztikus imákról kiadandó instrukció tervezetének 6. fejezetéről van szó. A szerk.

Hivatkozások

11. ↑ Il canone della messa e la riforma liturgica, Torino—Leumann: Elle di Ci, 1966. Az angol fordításhoz lásd a 6. jegyzet hivatkozását.
12. ↑ Vagaggini javaslatának mértéktartó kritikájához vö. J. Jungmann, “Um die Reform des römischen Kanons: eine kritische Stellungnahme zu C. Vagagginis Entwürfen”, Liturgisches Jahrbuch 17 (1967) 1—17. Jungmann konklúziója (17): „Ha felvetődik egy új kánon kérdése — amit elsősorban nem egy teljesen új kompozícióban kellene keresni, és nem is egy már létező, idegen anaforának (a nyilván nem lehetetlen) átvételében, hanem valahogy úgy, hogy a saját hagyományunk időtlen és méltó elemei a felejtés helyett megtisztítva és továbbfejlesztve megőrződjenek —, hát akkor az áhított megoldást az említett okok miatt nem Vagaggini munkájában fogjuk megtalálni. Nem léphetünk rá egy idegen liturgiához vezető ösvényre saját örökségünk alapos megismerése és táplálása nélkül. Vagaggini könyve mindezek ellenére fontos munka. Elősegíti egyes pontok tisztázását, és hasznos bátorítást nyújt egy valódi reformhoz. De konkrét javaslatként még csak megfontolásra sem alkalmas.”
13. ↑ A Consiliumot nem elégítette ki a pápai válasz, ezért kifejtette a javasolt változtatások indokait, és kérte, hogy „legalább az általa jóváhagyott új eucharisztikus imaszövegek” kapjanak engedélyt. Az engedélyt 1967. október 12-én meg is kapták. Később a módosításokat a római kánonba is bevezették. Vö. Bugnini, 462.
14. ↑ Bugnini szövege itt hibás, a számok nem egyeznek. A szöveg szerint 183 atya szavazott, 173 igennel, 22 nemmel és 33 igennel, fenntartásokkal. Ez összesen 228.
15. ↑ Prece eucharistica: Notitiæ 4 (1968) 156. Az angol szöveghez vö. International Commission on English in the Liturgy, Documents on the Liturgy: 1963—1979, Collegeville: The Liturgical Press, 1982, n. 241, 608—609 (a továbbiakban: DOL).
16. ↑ Notitiæ 4 (1968) 157—160; DOL n. 242, 609—612.
17. ↑ “La publication”, Notitiæ 4 (1968) 146—148; DOL n. 243, 612—613.
18. ↑ “Au cours des derniers mois”, Notitiæ 4 (1968) 148—155; DOL n. 244, 614—619.
19. ↑ Az engedmények felsorolásához vö. Bugnini, 466.
20. ↑ A teljes szöveghez lásd Bugnini, 474.
21. ↑ “Eucharistiæ participationem”, Notitiæ 9 (1973) 192—201; vö. DOL n. 248, 623—629.
22. ↑ DOL, 624—625.