AZ ÉNEKREND RÉTEGEI II. Magyar gregoriánum A római miseproprium a maga eredeti, latin gregorián változatában az egyszólamú zenekultúra kivételes alkotása. Biztosan nem előzmények nélkül, de végső alakját a kora középkori zeneszerzés és előadóművészet legjobbjai dolgozták ki egy, az ilyen teljesítményeknek különösen kedvező korban és környezetben. Alig van azonban fogalmunk arról, hogy mit énekeltek a miseproprium végső megfogalmazása előtti időkben, illetve a pápai stációs istentiszteletnél szerényebb miseformákon. Annyit mindenesetre föltételezhetünk, hogy énekeltek valamit, mégpedig egyszerűbb, vagy legalábbis kevésbé egyénített dallamon.
A gregorián ének teljes műfaji gazdagságát áttekintve nyilvánvaló, hogy a legalapvetőbb réteget úgynevezett típusdallamok alkotják. Ez azt jelenti, hogy egy meghatározott szöveghez és annak meghatározott liturgikus alkalommal való megszólaltatásához nem társul sajátos, csak ott és akkor használható dallam, hanem ugyanaz a dallamtípus számos különböző, különböző alkalomhoz kötött szöveget hordozhat. De dallamtípusról, nem pedig dallamról beszélünk. A római liturgia énekanyaga ugyanis szigorúan biblikus, azaz latin fogalmak szerint alapvetően prózai, változó terjedelmű és szerkezetű szövegekre kell a dallamtípust alkalmazni. Ez az alkalmazás nem olyan, mint amikor kötött sor- és szótagszámú, strófikus szövegeket éneklünk egy-egy dallamra, hanem minden esetben némi alkotó igazítást tesz szükségessé. Ez az igazítás ma sem esik nehezére annak, aki a gregorián nyelvezetet jól ismeri, és még kevésbé esett nehezére azoknak, akiknek ez a nyelvezet zenei anyanyelve volt.
Ilyen típusdallamokat használ a misében is az Alleluják egy része, a graduále és a traktus, de a típusos építkezés mindenekelőtt a zsolozsma antifónáira és responzóriumaira jellemző. A típusdallamok mindegyike hiteles, valódi gregorián ének, az igazítás módját ismerve azonban olyan szövegekre is alkalmazhatók, amelyek nem részei a legeredetibb gregorián tételkészletnek. Ezt a megfigyelést a középkorban és a kora újkorban is kamatoztatták, amikor új ünnepek tételeit kellett megzenésíteni, de különösen kézenfekvővé vált akkor, amikor fölmerült a liturgikus ének népnyelvre fordításának gondolata. Ezt a munkát Magyarországon a népzenekutatás és gregorianisztika magas színvonalú műhelye már a liturgikus reformok előtt előkészítette, az eredményeként létrejött, típusdallamokra épülő magyar gregoriánum pedig liturgikus alkalmasság és zenei színvonal tekintetében is átgondolt, bevált, példaértékű alkotás.
Használata legalább három előnnyel jár. Egyrészt megközelíthetővé teszi a miseproprium szövegeit a latinul nem tudók számára. A megfelelő élethelyzetben, énekelve elmondott-elimádkozott szöveg jóval több, mint a szkóla által elénekelt latin szöveg fordításának elolvasása. Aki népnyelven bár, de az eredeti liturgikus tételt énekli, gondolkodását, érzékelését az igazi, elsődleges liturgiával táplálja és neveli. Márpedig a szöveges liturgia kommunikációs folyamat, amelyben az Isten iránti hódolat mellett — még ha ez is a fontosabb, amint a hagyományos liturgia egész gesztusnyelve egyértelművé teszi — az emberi oldal tudatossága és tevékeny szerepe sem mellőzhető teljesen. Még nagyobb hitelességgel állíthatjuk ezt, ha a magyar változat nem a latin eredeti helyett, hanem mellett szólal meg.
Másrészt azért előnyös a magyar gregoriánum használata, mert valódi, tehát nem egyszerűsített vagy átdolgozott gregorián dallamokon, és mégis gyülekezeti énekké képes tenni ezeket a tételeket. A magyar gregoriánummal a gyülekezet — X. Szent Pius pápa sokszor idézett intelme szerint — magát a liturgiát énekli, és nem a liturgián énekel, és mint Szent Ágoston mondja, az énekelt imádság kétszeres imádság. Nem bocsátkozhatunk történeti spekulációkba, de nem elképzelhetetlen, hogy ezzel a megoldással a miseproprium legeredetibb formájához jutunk közelebb.
Harmadrészt a magyar gregoriánum átlátható dallamszerkezete ismét könnyen használhatóvá teszi az introitus, az offertórium és a kommúnió verzusait, visszaadva ezzel e tételek terjedelmi rugalmasságát. Erre pedig éppen a hagyományos miseliturgia keretei közt van szükség, ahol a hivatalos, latin szerkönyvekben rögzített introitus, offertórium és kommúnió rendszerint rövidebb, mint a lépcsőima, a felajánlás vagy az áldoztatás.
Külön kell említenünk a graduále és az Alleluja esetét. Minthogy a graduále afféle zsoltárolvasmány és a többi propriuménekkel ellentétben nem processziót kísérő ének, általában csak magyarul énekeljük, éppúgy, mint a szentleckét és az evangéliumot. Az Alleluja kettőzése elvileg lehetséges, sőt következetes megoldás lenne, de terjedelmi szempontból szükségtelen, a graduáléval való érintkezése pedig itt is biztosítja a kétnyelvűséget, igaz, a másutt szokásoshoz képest fordított sorrendben.
Ez a „belvárosi szokás” nem kell, hogy minden tekintetben irányadó legyen, csupán egyike a lehetséges megoldásoknak. A magyar gregoriánum ilyen vagy olyan formában való beemelése viszont lényeges és lehetőleg követendő vonása. A típusdallamok alkalmazása — akár latin szövegre is — egyben biztosítéka lehet az énekelt miseliturgiának olyan templomokban, ahol az eredeti dallamok megszólaltatására nincsenek alkalmas személyek.
Népének
Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a népének eredeti közege nem a miseliturgia. Toldalékos, a paraliturgiával érintkező szerepéből elsősorban a prédikációs istentisztelet, majd az ebből kifejlődő protestáns istentiszteleti formák emelték ki, de a közép-európai katolicizmus sajátos fejlődése révén néhány ponton maradandó helyet kapott a misében is. Történelmileg nézve ez a szerepe inkább negatívnak ítélhető, hiszen a népének általában nem kiegészítette, hanem helyettesítette a mise tényleges, saját énekanyagát. Az idősebb nemzedéknek ma is a
missa lecta cum cantu, a népének kíséretével végzett csöndes mise él legélénkebben az emlékezetében. Ebben a formában a pap a legegyszerűbb, olvasott miseformát végezte, míg a gyülekezet a mise egyes mozzanataihoz kapcsolódó érzelmes vagy didaktikus szövegeket, úgynevezett miseénekeket énekelt. A középkorig visszanyúló magyar népénekhagyomány mindazonáltal — e kedvezőtlen fejlemények dacára is — olyan lelki és kulturális értéket jelent, amelynek ápolása, ha nem a liturgikus ének rovására történik, otthonosabbá és személyesebbé képes tenni a magyar, és általában a sajátos népénekkinccsel rendelkező egyházak gyakorlatát.
Népének a misében ott kaphat helyet, ahol a proprium lerövidülése vagy más liturgiatörténeti fejlemények miatt akusztikailag „üres felületek” keletkeztek. A hagyományos miseliturgiában régóta helye van a
gyülekező, a
prédikációs, a
felajánlási, az
úrfelmutatási, az
áldozási és a
záró népéneknek. Ezek akkor is megszólaltathatók, ha a mise teljes ordináriuma és propriuma méltó módon elhangzik.
A gyülekezőéneket a szertartás tulajdonképpeni kezdete előtt is el lehet énekelni, de vasárnapi miséken, ahol a liturgiát szenteltvízhintés előzi meg, kifejezetten szükség van egy, az introitustól különböző bevonulási énekre.
A prédikációs ének a szertartási használatra szánt népének legeredetibb formája, a pap szószékre való fölmenetelét és onnét való lejövetelét kíséri. Ha a prédikáció misében zajlik és a beszédet a pap vagy a szerpap mondja, előbb leveti a miseruhát/dalmatikát és a manipulust, ami tovább növeli az éneket igénylő időt. De kisebb térben, nem szószékről mondott szentbeszéd esetén is kívánatos legalább egy vagy két strófa a prédikáció előtt, míg a papot megtömjénezik, leveszi a manipulust, az asszisztensekkel együtt elvégzi a tiszteletadást az oltárnál és ki-ki a maga helyére megy.
A felajánlási ének éneklését az offertórium verzusainak elmaradása tette lehetővé. A felajánlás a legfontosabb, leghosszabb népénekek beiktatására alkalmas. Az ének tematikája ilyenkor viszonylag kötetlen, és lehetőség van számos strófa eléneklésére. Különösen kedvező környezetté teszi ez a régibb liturgiát a népének számára, hiszen a megújított miseliturgiában állandóan tapasztalni lehet, hogy — nagyobb, üres felületek híján — a népénekeknek csak első néhány strófája hangzik el. Ez alól egyedül az áldozási énekek képeznek kivételt. Márpedig a népének szövegileg is tartalmas egységet alkot, a dallamok megtanulásának, természetes és örömteli éneklésének pedig kedvez a sok ismétlődés.
Az úrfelmutatási ének a kora középkorban csöndessé vált misekánon második felét, a kehely felmutatása utáni szakaszt „takarja”. Számos énekünk ténylegesen is utal az átváltoztatás vagy az úrfelmutatás megtörténtére: ezek egyedül a hagyományos liturgia körülményei között nyernek valódi értelmet. A szentségi énekek használata ebben a minőségben kettős haszonnal jár: biztosítja értékes és megindító énekanyagunk fönnmaradását, de föl is szabadítja az áldoztatást a népéneknél magasabb rendű, odaillő liturgikus ének: a zsoltárversekkel énekelt kommúnió számára.
Az áldozási ének ezért alárendelt szerepet kell, hogy betöltsön a kommúnióval szemben. Ha azonban sok az áldozó, nem zárják ki egymást. Ebben az esetben az áldozási ének megszólalhat a kommúnió előtt (ez liturgikusan kevésbé szerencsés, de gyakorlatias megoldás, mert lehetővé teszi az előénekesek nyugodt szentáldozáshoz járulását), illetve a kommúnió után (ennek előnye, hogy a gyülekezet által kevésbé ismert, új énekek az áldozás utáni áhítat csöndjében szólalhatnak meg). Sőt semmi akadálya annak, hogy áldozás előtti énekként alkalmazzunk szentségi éneket az Agnus Dei után, a pap áldozásának hosszabb, csöndes cselekményei alatt. Szerencsés megoldásnak bizonyult néhány hosszabb szentségi énekünk felezése: az első, hosszabb szakasz úrfelmutatási énekként, a második, rövidebb szakasz az Agnus Dei után, a pap áldozása és a hívek fölkészülése alatt szólalt meg. Az itt mutatkozó bizonytalanság forrása egyébként a már korábban említett áldoztatási szertartás misébe iktatása. A mise eredeti logikája szerint ugyanis az Agnus Dei-t mindjárt követte volna a verzusokkal énekelt kommúnió, amely egyszerre kísérte volna a pap és a hívek áldozását. Ha kommúniót és népéneket is éneklünk, célszerű az előbbit a tulajdonképpeni áldoztatás, az utóbbit pedig a purifikáció (a szent edények megtisztítása) alatt énekelni.
Végül a záróéneket az utolsó evangélium és a kivonulás alatt énekeljük. A nagyobb zsolozsmahórákat záró Mária-antifónák mintájára ezt a tételt előszeretettel választjuk a Mária-énekek közül, némelyikük valóban a megfelelő antifónák strófikus, népi változata. A római mise tulajdonképpeni, liturgikus záróéneket nem ismer, így a népének használata ebben a minőségben a legszigorúbb rubrikális szempontokat sem sértette soha.
Tekintve, hogy a népénekek minősége, színvonala és liturgikus alkalmassága erősen ingadozó, szólnunk kell a kancionále válogatásának szempontjairól is. E szempontokat három alább kifejtendő tételben összegezhetjük: érték, beágyazottság, népiesség.
Egy népének mint műalkotás objektív zenei és szövegi értéket képvisel, amelyet árnyal az általa betöltött funkcióhoz való viszonya. Hangsúlyoznunk kell, hogy a népének — ha szerzőjét olykor ismerjük is — kollektív műfaj. Megítélésekor ezért inkább érvényesek azok a kategóriák, amelyeket a nagy közösségi alkotásokkal (pl. népzenével, epikával) kapcsolatban alkalmazunk. Egy jó vers vagy dal nem biztos, hogy jó népének, és fordítva: a népéneknek inkább előnyére válik az enyhén archaizáló, típushoz kötődő, hagyományos fordulatokat nem elutasító megfogalmazás. Ezt erősíti a funkció is. A gyülekezeti ének az egész Egyház ténylegesen megjelent közösségének ajkán szólal meg. Ezért nem elsősorban az egyes ember érzelmeit hivatott megfogalmazni, hanem magának az Egyháznak hangjaként szól. A jó népének a liturgikus énekanyag tartalmi, hangulati ihletésének nyomait viseli magán, annak mintegy visszhangja, lecsengése. Kerüli az egyénieskedő, meglepő fordulatokat mind a zene, mind a szöveg szintjén, ellenben hitelesen tolmácsolja az Egyház mindenkori tanítását, annak képvilágát, életérzését. Ezt az eszményt nagyobb arányban valósították meg a késő középkortól a kora barokkig terjedő idő népénekei. Nem egyszerűen régiségük emeli ki őket, hanem az, hogy egy élőbb liturgikus környezet és egy nagyobb fokú kulturális közmegegyezés kifejeződései. Ennek köszönhető, hogy ahol lehetséges, erőfeszítést teszünk e régi énekek újbóli használatba vételére.
Ez azonban nem szabad, hogy valamiféle merev, purista hozzáállást eredményezzen. A népének erősen veszélyeztetett, de ma is élő műfaj. A régibb, értékesebb énekek megtanításának, megszerettetésének éltető környezete az, amelyben a még élő, általában XIX. századi gyűjteményekre visszanyúló énekeket ismerik és kedvvel éneklik. Ha nem is szerencsés, hogy a népének túlzott teret engedjen a szubjektív hangnak, nem lenne egyéb a liturgikus ének silány utánzatánál e szubjektív hang nélkül. Így második szempontunk, a beágyazottság azt jelenti, hogy nem iktatunk ki olyan énekeket, amelyeknek objektív zenei-szövegi értéke, esetleg liturgikus alkalmassága nem éri el az előbb tárgyaltakét, de a XXI. század eleji katolikus közgyakorlatban még mindig mélyen gyökereznek, ezért érzelmi, hangulati, identitás- és közösségformáló erejük ma is jelentős.
Harmadszor és utoljára a népiesség szempontja alatt azt értjük, hogy a népénektár-kivonatba igyekeztünk valódi, szoros értelemben vett népénekeket fölvenni. Mivel a népéneket a liturgikus ének kiegészítőjének szántuk, föltételeztük, hogy a szentmiséken, amelyeken a kancionálét használni fogják, hiánytalanul megszólal a teljes ordinárium és proprium, sőt az utóbbinak magyar változata is. Ilyen körülmények között kerültük a latin nyelvű, gregorián, esetleg zsolozsmahimnuszból kölcsönzött népénekeket, hiszen ezek amúgy is kellő súllyal érvényesülnek gyakorlatunkban. Arra törekedtünk, hogy a népénekekkel egy vállaltan más, személyesebb, közvetlenebb, a közös katolikus örökségnek magyar színezetet adó réteg jelenjék meg.
Egyházi műzene A latin liturgikus ének, a magyar gregoriánum, majd a népének után zenei gyakorlatunk utolsó rétegét az egyházi műzene jelenti. Használatánál alapkövetelmény, hogy ne sérüljön tőle a liturgikus énekanyag, de a gyülekezeti éneknek való elkötelezettségünk miatt arra törekszünk, hogy a magyar gregoriánumot és a népéneket is csak kivételes, indokolt esetekben adjuk föl.
Ugyanakkor nem elhanyagolható szempont annak érzékeltetése, hogy a hagyományos római mise a kezdetektől fogva otthona és inspirálója volt az európai zenetörténet legnagyobb, sokszor liturgikus szempontból is kifogásolhatatlan alkotásainak. Ezek némelyikét, így a XV–XVI. századi vokálpolifóniát és az egyházi orgonairodalom klasszikusait a Tanítóhivatal is elismerte mint a katolicitásnak a gregorián ének után következő leghitelesebb zenei kifejeződéseit. Ezért van, hogy időről időre, de összességében mértékletesen megszólaltak miséinken a legkülönbözőbb zenetörténeti korok alkotásai: középkori és reneszánsz kórusművek, bécsi klasszikus zenekari misék és templomi szonáták, a romantika, sőt a kortárs zene remekei.
Ezek használatára két lehetőség kínálkozik. Az első a liturgikus ének műzenei földolgozása, azaz a proprium és az ordinárium szövegeire írt, de a gregorián dallammal szakító vagy azt csak stilizáltan megőrző művek. Az ilyenek természetesen helyettesítik az egyszólamú éneket, és mivel többnyire terjedelmesebbek annál, kiszorítják a magyar gregoriánumot, olykor a népéneket is. A második lehetőség az egyházi műzene kiegészítő alkalmazása, leginkább a népénekek helyett, néhol akár a magyar gregoriánumot is föláldozva. Ide tartoznak a szöveg nélküli, csak hangszeres alkotások. Mindkét esetben fontos, hogy a mise liturgikai és hangulati, stilisztikai egysége fönnmaradjon, ezért a műzenével celebrált miséken el szoktunk tekinteni az alapvető, latin liturgikus éneken kívül eső megoldásoktól.
A böjti időszakokat kivéve állandó műzenei szereplője miséinknek az orgona. Ez a római egyház „hivatalos” hangszereként különös megbecsülést és elsőbbséget élvez mint a népénekek után következő és egyben utolsó zenei réteg képviselője. Bármikor helyettesítheti a népéneket, de még egy népénekekkel bőven ellátott misében is helye van elsősorban énekkíséretként, másodsorban a fönnmaradó, rövidebb szakaszokon: a kánon első, a Sanctus és a konszekráció közti szakasza alatt, a Miatyánkot követően, kenyértörésre, az Agnus Dei után, és valahányszor a népének a párhuzamos cselekményhez képest rövidnek bizonyul. Európa azon területein, ahol nem alakult ki számottevő népénekkultúra, az orgonazene jelentősége kiterjed a föntebb, a népénekeknél tárgyalt mozzanatokra is.
