LITURGIKUS PÁZMÁNY-KONFERENCIA ÉS SZENTMISE

Korábban már hirdettük, hogy az ELTE Bölcsészettudományi Kara az idei jubileumi év tudományos rendezvényei között 2010 november 9-én (a jövő kedden) egész napos konferenciával, este pedig hagyományos római rítusú szentmisével emlékezik meg alapítója, Pázmány Péter bíboros liturgikus munkásságáról. Mindkét esemény kiemelkedő fontosságú a maga nemében: a konferencián a téma legjobb hazai kutatói felekezeteket átfogó panorámában mutatják be a liturgia állapotait a korabeli Magyarországon, elemzik a „rítus” általános kérdéseit és magát a Pázmány által bevezetett római („tridenti”) rítust, amelyről azután az esti szentmisében mindenki közvetlen tapasztalatot is szerezhet abban a templomban, amelyet az egyetem eredetileg ugyan a pálosoktól „örökölt” meg, több mint két évszázadnyi folyamatos használat alapján mégis joggal nevezhet a magáénak.

A szakmai rendezvény és a liturgikus ünneplés széles körű összefogás eredménye, amely jól illeszkedik az ELTE és a PPKE által idén tartott több közös jubileumi esemény sorába. Reméljük azonban, hogy nemcsak a két egyetem hallgatói és oktatói vesznek majd részt rajta, hanem a Pázmány személye és műve iránt érdeklődő szélesebb közönséghez is eljut a híre. Ennek jegyében közöljük most az Ünnepi Hét egészét ismertető füzetből a november 9-i nap részletes programját a szervezők rövid bevezetőjével (az ízléses kivitelű meghívó innen tölthető le).

* * *

2010. NOVEMBER 9., KEDD

9.00—17.10: Konferencia

A liturgikus gondolkodás alakzatai Pázmány Péter korában (Ritualia I.)

Múzeum krt. 4/A, fszt. 39., Kari Tanácsterem

Pázmány kora egyszerre volt a nyugati liturgikus örökség megtagadásának, spekulatív átdolgozásának és intézményesített megőrzésének időszaka. E gyökeresen eltérő magatartások közös eleme a reflektáltság. Az európai ritualitás premodern nyelvezete a XVI. századtól kezdve egyre kevésbé magától értődő: nem nélkülözheti a tudatos viszonyulást, jelentsen ez akár elutasítást, akár reformot, akár mellette való kiállást. Másfelől fönnmarad az igény határozottan formált, közmegegyezésszerű rítusokra, még ha ez a közmegegyezés immár nem a társadalom egészére, hanem csak egyes csoportjaira terjed is ki. A kort e szempontból értelmezve nemcsak közhelyszerű, de kifejezetten hamis lenne a protestáns közösségek magatartását antiliturgikusnak, a katolikusokét pedig konzervatívnak nevezni. A látszólag antiliturgikus protestáns törekvések mindenestül a ritualitás keretei közt fogalmazzák meg magukat, mintegy új alakzatainak bizonyulnak — a liturgiát látszólag konzerváló katolikus intézkedések pedig előzményeikhez képest puritánnak tűnnek, és ahol gyakorlati módosulást nem hoznak, ott is új lelkület és szemlélet következményeképpen járnak el így. Jóllehet a középkorral való gyakorlati folytonosság töretlenebb, mint általában gondoljuk, a liturgia tényleges anyaga nem valami egységes, ősi és személytelen valóság többé, hanem személyes mérlegelés és döntés eredménye. Konferenciánkat ennek az izgalmas, máig ható korszaknak szenteljük, bemutatva főbb irányzatait és azok emlékeit, igyekezve kitapintani a megállapodó kora újkori liturgiák megalkotóinak szemléletét és indítékait. A humán tudományok számos ágát összefogó rendezvény egyben programadó jelentőségű: vele az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészkarán kibontakozó vallástudományi képzés rituális érdeklődését kívánjuk tematizálni.

Megnyitó és díszelőadások

9.00—9.15: Déri Balázs tanszékvezető egyetemi tanár: Bevezetés
9.15—9.30: Dezső Tamás, az ELTE BTK dékánja, egyetemi docens: Megnyitó

9.30—9.50: Msgr. Török József címzetes egyetemi tanár (ELTE BTK), tanszékvezető egyetemi tanár (PPKE HTK): Pázmány történelme
9.50—10.10: Mezei Balázs egyetemi tanár (ELTE BTK Általános Filozófia Tanszék), intézetvezető és tanszékvezető egyetemi tanár (PPKE BTK Filozófiai Intézet, Elméleti Filozófia Tanszék): Rítuskritika a kortárs vallásfilozófiában
10.10—10.30: Voigt Vilmos egyetemi tanár (ELTE BTK Folklore Tanszék): Rítuskutatás a kortárs néprajzban és folklorisztikában

Kávészünet

Pázmány Péter és a „tridenti rítus”

Elnök: Msgr. Török József egyetemi tanár

11.00—11.20: Déri Balázs tanszékvezető egyetemi tanár (ELTE BTK Latin Tanszék): A Monumenta Ritualia Hungarica és a Pázmány előtti magyar liturgia
11.20—11.40: Ft. Füzes Ádám római katolikus pap, plébános (Budapest): Külső vagy belső kényszer? — Pázmány indítékai a római rítus bevezetésére
11.40—12.00: Földváry Miklós István egyetemi tanársegéd (ELTE BTK Latin Tanszék): A Pázmány-rituále
12.00—12.20: Orlovszky Géza dékánhelyettes, tanszékvezető egyetemi docens (ELTE BTK Régi Magyar Irodalom Tanszék): Pázmány Péter Imádságoskönyve
12.20—12.30: Hozzászólások

Ebédszünet

Az ellenállók: Zágráb és a pálosok

Elnök: Borsodi Csaba rektorhelyettes, intézetigazgató,
tanszékvezető egyetemi docens

14.00—14.20: Molnár Antal tudományos főmunkatárs, osztályvezető (MTA Történettudományi Intézet, Kora Újkori Osztály), egyetemi docens (ELTE BTK Középkori és Kora Újkori Magyar Történeti Tanszék): Pázmány liturgikus reformja és Zágráb
14.20—14.40: Csomó Orsolya zenetörténész (MTA Zenetudományi Intézet): Protestáló tradicionalisták – a zágrábi történet
14.40—15.00: Lukács István egyetemi tanár (ELTE BTK Szláv Filológiai Tanszék): A horvát passióhagyomány
15.00—15.20: Gilányi Gabriella zenetörténész (MTA Zenetudományi Intézet): Liturgikus reform és zenei hagyomány a pálos rend XVIII. századi „gregorián” kóruskönyveiben
15.20—15.30: Hozzászólások

Kávészünet

A liturgia kérdése a Pázmány korabeli protestantizmusban

Elnök: Orlovszky Géza dékánhelyettes,
tanszékvezető egyetemi docens

16.00—16.20: Ferenczi Ilona tudományos főmunkatárs (MTA Zenetudományi Intézet), egyetemi docens (LFZE Zenetudományi Tanszék): A magyar nyelvű gregoriánum kialakulása Huszár Gál énekeskönyvétől az Eperjesi graduálig (1574—1635)
16.20—16.40: Fekete Csaba református lelkész, főkönyvtáros (Debrecen, Tiszántúli Református Kollégiumi Nagykönyvtár): Zsoltár vagy graduál 1636-ban és később
16.40—17.00: Koltai Kornélia egyetemi adjunktus (ELTE BTK Assziriológiai és Hebraisztikai Tanszék): Félúton a protestáns és a zsidó liturgia közt: Péchi Simon szombatos bibliafordítása (1634)
17.00—17.10: Hozzászólások

19.00: Latin mise
a Pázmány Péter által bevezetett (ún. tridenti) rítus szerint

Egyetemi templom, Papnövelde u. 5

Kérjük a pontos megjelenést. A mise kezdete előtt 10 perccel ismertetjük a szertartás lefolyását. Mindenkit tisztelettel várunk.

Pázmány Péter esztergomi érsek egyik legnagyobb hatású egyházszervezői reformja az volt, hogy az 1629-es nagyszombati zsinaton szorgalmazta a magyarországi egyházmegyék saját, középkori liturgiájának föladását, és a római liturgiának a tridenti zsinaton elfogadott formája bevezetését. Csak a tekintélyes zágrábi püspök és a pécsi püspök (akinek egyházmegyéje viszont a török uralma alatt volt) ellenezte a reformot. Az előbbi egyházmegyében 1790-ig meg is maradt a középkori rítus, míg az ország többi részén 1630-tól — részben a Róma iránti hűség, részben gyakorlati szempontok miatt — a római rítus egész világon elterjedt formája jutott érvényre és ezt gyakorolták a II. Vatikáni Zsinat reformjáig. XVI. Benedek pápa 2007-ben, „Summorum Pontificum” kezdetű rendelkezésével a római rítus rendkívüli formájaként visszahelyezte jogaiba a régi, tridenti rítust.

BÚCSÚ MARTIN JUDITTÓL

Az igaz pedig, ha a haláltól hirtelen megelőztetik is, nyugodalomban lészen. Mert nem a hosszú ideig való, sem az esztendők számával megmérettetett vénség becsületes, hanem az ember értelme az ősz haj, és a vénség ideje a makula nélkül való élet. Aki az Istennél kedves, szerelmetessé lett, a bűnösök között élvén elvitetett. Elragadtatott, hogy a gonoszság el ne változtatná az ő értelmét, vagy hogy a tettetés meg ne csalná az ő lelkét. [...] Rövid időben vége lévén, sok időket töltött be: mert kedves volt az Istennek az ő lelke, azért sietett őtet kivinni a hamisságok közül. A népek pedig látták, és nem értették... (Bölcsesség könyve 4, 7—14)

Megrendülve tudatom, hogy feleségem, Martin Judit, három kisgyermek édesanyja, a laikus káptalan tagja, a gödöllői premontrei gimnázium latintanára harmincharmadik életévében, Mindenszentek éjszakáján agyvérzés következtében hirtelen meghalt a kistarcsai kórházban. Gyászszertartását és temetését a jövő pénteken tartjuk Gödöllőn.

F.M.

HALOTTAK NAPJA

A mai napon, Halottak napján a Gellérthegyi Pálos Sziklatemplom Szent István-kápolnájában tartunk gyászmisét és a halottakért végzett abszolúciót este fél 7 órai kezdettel, énekelt formában.

MINDENSZENTEK

A mai napon, Mindenszentek ünnepén vasárnapi miserend szerint, délután fél 4 órai kezdettel tartunk szentmisét sollemnis formában a Belvárosi Főplebániatemplomban.

VESPERALE CARMELITANUM IV.

E g y e s z s o l t á r v e r s e k é r t e l m e z é s e

Itt kell kitérnünk azokra a zsoltárokra és zsoltárversekre, amelyek erőszakos, gyűlölködő vagy átkozódó tartalmukkal első olvasásra megütközést kelthetnek, ezért a Liturgia Horarum szerkesztői kihagyták őket a megreformált zsolozsmából. A vesperás anyagában öt ilyen szakaszt találunk. Tekintettel arra a kockázatra, amelyet a kánoni szöveg akár indokoltnak látszó módosítása vagy megválogatása jelent, illetve föltételezve a Szentírás szövegében és magyarázatában való nagyobb elmélyülést, nem követtük ezt az eljárást. Tettük ezt azért is, mert a zsoltárokat ebben a csorbítatlan formában imádkozták Krisztus, az apostolok és az előttünk élt zsidó és keresztény nemzedékek, és ők sem idegenkedtek ajkukra venni e részleteket. Megfogalmazásaikban számunkra is az a történelem és az a mentalitás elevenedik meg, amelybe a kinyilatkoztatás beletestesült, sőt megmutatják, hogy a zsolozsma az egész Egyház, s benne az egész teremtett világ imája, amelyben az ember legalantasabb rétegei is megjelenhetnek. Hiszen ki merné állítani, hogy mindenestül mentes attól az érzülettől, amely ezekben a sorokban kifejeződik? A zsolozsma ezt a teremtésben és a történelemben meglévő sérülést nem elhallgatja, hanem Isten gyógyító jelenlétébe viszi.

A zsoltárok elsődleges, betű szerinti értelmén túl ugyanakkor ott van az a misztériumos értelem, amelyet az egyházatyák és a későbbi korok exegétái annál ékesszólóbban ragadtak meg, minél nagyobb kihívást jelentett egy-egy részletet megérteni vagy keresztény összefüggésbe helyezni. Hogy a „kihagyandó” zsoltárversek könnyebb befogadásához hozzájáruljunk, patrisztikus értelmezői hagyományukat alább röviden összefoglaljuk.

Ítéletet tesz a nemzetek között, a holttesteket halomba gyűjti (implebit ruinas), összezúzza fejüket a széles harcmezőn (capita in terra multorum).

A 109. zsoltár 6. versében a magyar zsoltároskönyv a Neovulgatát, és rajta keresztül a bevett héber olvasatot követi: az Úr „a holttesteket halomba gyűjti”, és „a széles harcmezőn” zúzza össze sokak fejét. Az egyházatyák a zsoltárnak ezt a szakaszát Krisztus második eljövetelére vonatkoztatják: így Remesianai Nikétas a Hitvallásról írt magyarázatában kifejezetten is utal az örök üdvösség, illetve kárhozat ítéletére e szöveggel kapcsolatban. A holttestek összegyűjtése ebben az értelmezésben maga a valaha élt emberek összegyűjtése a végső számadásra, a sokak pedig (de nem mindenki) a bal felől állítottak, a kárhozottak serege.

A görög-latin hagyományban azonban nem holttestek, hanem — a magyar „hulla” és a latin cadaver szóhoz hasonlóan — lehullott dolgok, omladékok, romok szerepelnek (ptómata/ruinæ), amelyeket az Úr nem összegyűjt, hanem betölt (plérósei/implebit), azaz fölépít. E látszólagos ellentmondást a romok és fölépítésük közt Szent Ágoston így magyarázza: Krisztus mindent fölforgató megjelenése semmit nem hagy változatlanul. Ő a szegletkő, de az a kő is, amely összezúzza, aki belebotlik vagy akire ráesik. Aki ellene szegül vagy gőgösen várja eljövetelét, az mintegy tornyot épít magában, de ez a torony összeomlik, azaz rommá válik Krisztus megjelenésétől. Mégis jó neki összeomolnia, mert a töredelmes, alázatos embert Krisztus azért rontja le, hogy romjait betöltse, azaz új emberré építse föl. Ennek az értelmezésnek hatása alatt áll a következő félvers is. A görög-latin szöveg a „széles harcmező” helyett „sokak fejéről a földön” (kephalai epi gés pollón/capita in terra multorum) beszél. Az értelmezés az előző sor hatása alatt áll: a földön, azaz ebben a világban a fej mint az ember legmagasabban lévő testrésze a toronyszerű, felfuvalkodott állapot képe. Összezúzása a rommá válással egyenlő. Amint az egyházatya mondja: „Jobb itt összezúzott fejjel alázatosan járni, mint felszegett fejjel hullani az örök halál ítéletébe.”

Ne felejtsd, Uram, Édom fiait, ne felejtsd Jeruzsálemnek napját, mikor azt kiáltozták: Pusztítsátok el, pusztítsátok el őt alapjáig! Babilonnak pusztító leánya, boldog, aki megfizeti néked, amit nekünk tettél. Boldog, aki kisdedeidet megragadja, és a kősziklához csapja.

A 136. zsoltár 7–9. verse talán a legnehezebben fogadható el a keresztény érzületnek: a kisdedek kősziklához csapásának nyers erőszakossága szinte elborzasztja az imádkozót. A keresztény exegézisnek azonban alaptétele, hogy a Szentírás azon versei, amelyek betű szerinti értelmükben nem egyeztethetők össze a hit és az erkölcs alapvető tételeivel, mélyebb, rejtett jelentést hordoznak. Eszerint Édom fiai e világ fiainak felelnek meg, Jeruzsálem lerombolásának képe pedig a vértanúk korát idézi föl, amikor Édom fiai Sion leányának, az Egyháznak elpusztítására törekedtek. Babilon — elterjedt magyarázata szerint — rendezetlenséget, zavarodottságot jelent, Babilon leánya pedig az, aki e világ foglyává vált, miután megszűnt Jeruzsálem leányának lenni. A kisdedek — a szövegek nem általában gyermekekről, hanem kicsinyekről (népia/parvuli) beszélnek — Órigenés és Szent Ambrus szerint a rossz csírái. A kísértésről és bűnről vallott ősi felfogás szerint ugyanis a rossz csak fokozatosan jut érvényre, a lelki Babilonnak való foglyul esés a puszta gondolat, a gyönyörködés, a beleegyezés, a kimondás és csak ezután a tett révén következik be, sőt az egyszer megcselekedett bűn sem azonos a szokássá lett bűnnel. Ezeket az első zavaros gondolatokat rendeli a zsoltár az értelem és igazság kősziklájához csapni, a lelki kőszikla pedig maga Krisztus.

Bárcsak elvesztenéd, Isten, a bűnösöket, távozzatok tőlem, vérengző emberek, kik tefelőled gonoszul szóltak, és hiúságukban fölkelnek ellened (accipient in vanitate civitates tuas)! Ne gyűlöljem, Uram, a téged gyűlölőket, és ne irtózzam-e a téged támadóktól? Tökéletes gyűlölséggel gyűlölöm azokat, és nekem ellenségeim lettek.

A 138. zsoltár 19–22. versének értelmezéséhez nincs szükség ilyen összetett szimbolika alkalmazására. A zsoltáros itt a bűnösök, a vérengző emberek, Isten ellenségei elvesztését kívánja, és megvallja velük szemben érzett irtózatát és gyűlöletét. A zsoltárok érzékletes, minden elvontságtól távol álló nyelvezetét ismerve senki nem csodálkozhat, hogy a szöveg elmulaszt különbséget tenni bűn és bűnös között. Nagy Szent Vazul pedig hangsúlyozza: „Isten éppúgy megadta a hatalmat az értelmes léleknek arra, hogy szeressen, mint arra, hogy gyűlöljön, mégpedig azért, hogy az értelemtől vezettetve szeressük az erényt, de gyűlöljük a bűnt. Olykor lehetséges tehát, hogy a gyűlölet dicséretes legyen.”

Szent Ágoston részletesebben is kifejti e versek jelentését. Az első két vers a föltámadt Krisztus személyében hangzik — a 138. zsoltár a húsvéti mise introitusát adja, és ez a társítás nagy patrisztikus múltra tekint vissza. A héber szöveg alapján óhajtó módban fordított állítmányoknak a görög-latin Szentírás következetesen jövő időt feleltet meg, így a kérések kijelentésként is olvashatók. A bűnös, vérengző emberek elvesznek, mert gonoszul szólnak; haláluk lelki halál, amely az Istennek való ellenszegülésből fakad. Hiábavalóságukkal elveszejtik a körülöttük levőket: városaikat is (amint a görög és latin változatban található: a magyar szöveg itt a héber olvasatot követi). A vérengző ember gyilkos, és gyilkos az, aki gyűlöli felebarátját.

A következő két vers az Egyház személyében szólítja meg a feltámadt Krisztust. Ágoston itt maga is fölveti: hogyan gyűlölheti az ember felebarátját? A választ a „tökéletes gyűlölség” értelme adja meg. Isten arra szólít, hogy ne gyűlöljük a minket gyűlölőket, imádkozzunk a minket üldözőkért, szeressük a mi ellenségeinket. Ám sehol nem olvassuk, hogy Isten ellenségeit, üldözőit, gyűlölőit kellene szeretnünk. Az ember és ember közti gyűlölet mögött és fölött mindenkor ott munkál egy másik, elemibb gyűlölet: Isten és a gonosz lélek kibékíthetetlen ellentéte. Ebben a nagyobb küzdelemben, és nem az ember és ember közti gyűlölet szintjén foglal állást az Egyház a maga tökéletes gyűlölségével.

Eleven parázs hullik rájuk, leveted őket a mélységbe, és többé föl nem kelnek. Meg nem állhat a földön, ki nyelvével vétkezik, az álnok embert romlásba hajszolja gonoszsága (virum iniustum mala capient in interitu).

A 139. zsoltár 10–12. versének értelmezéséhez ismét leginkább Ágostonnal kerülünk közelebb. Az „eleven parázs” mély értelmű kép: feketesége miatt a sötétséggel azonos, amely egykor voltunk, de izzása az isteni szeretet tüzének köszönhető. Tüzes természetével lángra gyújt, világít, melegít, de egyszersmind pusztít. Ilyen parázs az igaz ember, de minden egyéb is, ami Istentől származik: egyeseknek az élet, másoknak a halál illata; az előző versben említett bűnös tehát az, aki az ilyen parázstól a mélységbe vettetik, és többé föl nem kel.

Aki „nyelvével vétkezik”, az egyházatya szerint azzal azonos, aki nem kedveli a hallgatást, hanem mindig kifelé fordul, tanítani akar. Ezzel viszont föltételezi, hogy tudatlanok is mindig legyenek körülötte, akik tanításra szorulnak. Mivel a tudatlanságot kívánni bűn, jobban kell szeretni a hallgatást, mint a beszédet: a szív belsejébe való visszavonultság kedvesebb, mint a tudatlanság által kikényszerített igehirdetés. Kívül a külső sötétség van, belül viszont a gazda öröme.

Az utolsó zsoltárvers megértésének kulcsa egyes mondatrészek hangsúlyozása: az álnok ember az, akit gonoszsága romlásba hajszol. A gonoszságot a görög-latin szöveg nem tulajdonítja az álnok embernek: általánosságban rossz dolgokat (kaka/mala) említ. Rossz dolgok mindenkit sújtanak, az igazat is, de csak az álnok ember az, akinek romlására lehetnek. Rossz dolgok, sőt külső és belső, saját és idegen gonoszság az igazat is próbára teszik, de romlásba nem hajszolhatják. Így utal vissza a kommentátor az eleven parázsról mondott, hasonló irányú fejtegetésére.

Saját hálójukba esnek a bűnösök, én pedig egymagamban átmegyek (singulariter sum ego, donec transeam).

A 140. zsoltár 10. versének magyarázatáért is Szent Ágostonhoz fordulunk. Az értelmezési keret, mint a panaszzsoltároknál annyiszor, ismét az egyházatyák korában még közeli keresztényüldözések emléke, és a mártírok legfőbb mintája: Krisztus szenvedéstörténete. A háló, amelybe a bűnösök esnek, az ellenségtől állított kelepce. Ágoston, aki a Vetus Latina néven ismert régi latin fordítások valamely afrikai változatát használhatta, az előző vers magyarázatánál nem a „tőr” (laqueus) szót kommentálja, hanem az ’egérfogó’ jelentésű muscipulá-t. A kettőt összevetve megállapítja: az egérfogóba az a bűnös esik, aki jobban szereti a csapdába helyezett ételt, vagyis az evilági életet, mint a szabadságot, vagyis az örök életet, és ennek következtében fogva marad. Ilyenek voltak az elbukottak, a hitet üldözőik nyomására megtagadók. A hálóból ellenben van menekvés: ebbe is beleestek azok, akik nem voltak még erősek Krisztust követni a szenvedésben, de később erőssé váltak. Élükön Szent Péter áll.

Az utolsó sor hozzájuk képest a szenvedő Krisztus személyében szól: mivel szenvedésekor az apostolok is elhagyták őt, egymagában ment át. Hogy hová, arra az evangélium felel, amikor így beszél az Üdvözítő szenvedéséről: „Eljött órája, hogy e világból az Atyához átmenjen.” A latin szövegváltozat azonban lehetővé teszi az egyházatyának a vértanúkra való visszatérést, hiszen eredetileg így fogalmaz: „Egymagamban vagyok én, míg át nem megyek.” A „mígnem” (donec) használata arra utal, hogy miután viszont Krisztus átment az Atyához, nincs többé egymagában. Krisztus szenvedése előtt még az Egyház jövendő sziklája is elbukott: a hálóba esett. A passió azonban sokaknak megnyitotta az utat: ennek erejéből többé nem estek a hálóba, és követték Krisztust, amint átment e világból az Atyához.

NOVEMBERI SZERTARTÁSAINK
A következő hetek váratlanul eseménydúsnak ígérkeznek a káptalan közreműködésével celebrált, hagyományos római rítusú szertartások szempontjából. A hónap elején sűrűsödő ünnepeken túl néhány további, különleges jelentőségű alkalmat is örömmel hirdethetünk meg, amelyek liturgiánk ősi formájának növekvő elterjedésére (Pusztaszabolcs, Komárom), illetve nagyobb elfogadottságára (Komárom, Egyetemi Templom) engednek következtetni a magyar egyházvezetés részéről. Mivel egyes részletek néhol még körvonalazatlanok, a pontosításokat és esetleges módosításokat a blog jobb oldalán követhető jegyzékben folyamatosan fogjuk közzétenni, illetve frissíteni.

Október 31-én, a következő vasárnap tartjuk a régibb naptár szerint Krisztus Király ünnepét. A szokásos vasárnapi szentmisét sollemnis formában ünnepeljük, a végén pedig szentségkitétel, az ilyenkor szokásos felajánló imádság és szentségi áldás lesz.

November 1-én, hétfőn lesz Mindenszentek ünnepe. A szentmisét a munkaszünetre való tekintettel a vasárnapi rend szerint tartjuk, lehetőleg ugyancsak sollemnis formában.

November 2-án, kedden Halottak napja lesz. Az abszolúciós gyászmisét előreláthatólag — ha addig nem kínálkozik az ünnepélyes formára alkalmasabb, tágasabb liturgikus tér — a Pálos Sziklatemplomban mutatjuk be este fél 7 órai kezdettel.

November 6-án, szombaton ünnepli fölszentelési évfordulóját Észak-Komáromban (Szlovákia) az impozáns Szent András-templom. Az első hagyományos rítusú nagymisét itt röviddel a Summorum Pontificum érvénybe lépése után mi mutattuk be két felvidéki klerikus tagunk és számos kórus közreműködésével. Idén Varga Lajos püspök úr fogadta el a meghívást és vállalta a hagyományos rítusú szentmise végzését ugyanazon segédkezőkkel délután 5 órától. A tárgyi és személyi feltételek biztosítása nagy terhet ró a szervezőkre és ránk is, de azon vagyunk, hogy a szentkútihoz hasonlóan teljes, pontifikális nagymisét tarthassunk. Az alkalom remélhetőleg a hagyományos liturgia rendszeres végzését készíti elő Komáromban.

November 7-én, vasárnap délelőtt fél 11-kor a helyi plebánia meghívására a Szent Imre-templom búcsús miséjét mutatjuk be a műemlék orgonájáról is híres Pusztaszabolcson, kb. 50 km-re Budapesttől. Aznap délután a szokásos mise a Belvárosi Templomban is változatlan időpontban lesz megtartva.

November 9-én, kedden, a Lateráni Bazilika egyháznapján az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészkara mint a Pázmány Péter által 375 éve alapított egyetem első és egyetlen, azóta folytonosan működő kara konferenciát szervez az alapító liturgikus tevékenysége tiszteletére, amelyet a következő két napon más témákat is felölelő ülésszak követ. Az első napot este 7 órakor ünnepélyes „Pázmány-kori”, azaz hagyományos rítusú mise zárja a budapest-belvárosi Egyetemi Templomban. A celebráns Józsa Attila galántai esperes (Felvidék), a PPKE liturgiatörténetből doktorált egykori hallgatója lesz, az asszisztenciát a káptalan adja, a kórusban az ELTE tanárai és hallgatói énekelnek. Az esemény legfőbb jelentősége, hogy a Központi Papnevelő Intézet gondozásában működő templom igazgatója, Kuminetz Géza főtisztelendő úr Erdő Péter bíboros úr személyes felhatalmazásával adott engedélyt a szentmise nyilvános bemutatására.

November 13-án és 14-én, szombaton és vasárnap végül az egykori esztergomi székesegyház fölszenteléséről és bizonyos értelemben saját alapításunkról immár szokásosan megemlékező matutínumot, illetve szentmisét tartjuk. Ez utóbbit a Praetorius Kamarakórus teszi emlékezetesebbé William Byrd egyik miséjének megszólaltatásával. A szentmise után még két Purcell-műből álló, rövid egyházzenei áhítatra hívjuk a híveket.

HAGYOMÁNYOS RÍTUSÚ SZENTMISÉK A BACSFAI BÚCSÚJÁRÓHELYEN

A bacsfai — korábbi nevén szantantali — búcsújáróhely a csallóközi magyarság legnagyobb búcsújáróhelye.

Az 514 lelket számláló község Pozsonytól 25 km-re keletre található. A faluban 1660-ban kezdett templom- és kolostorépítésbe Lippay György érsekprímás. Az építkezéseket Szelepcsényi György fejezte be, a kolostorba ferences szerzetesek költöztek. 1718-ban, majd 1720-ban vihar pusztította a templomot és a kolostort. 1724-ben, október 1-én a templomot Ghyllányi György püspök szentelte föl Páduai Szent Antal tiszteletére. A templom főoltárát gróf Apponyi György emeltette 1782-ben. Maga a kripta, vagyis a templom alatti sírbolt az Apponyi család temetkezőhelye volt.

II. József reformjainak eredményeképpen a kolostort 1789-tól magtárnak, a templomot szénatárnak használták. I. Ferenc császárnak köszönhetően 1809-től a templomot újra eredeti rendeltetésének megfelelően használják. A kolostorba 1811-ben költöztek vissza a ferences szerzetesek.

A XX. század 50-es éveiben a kolostort internálótábornak használták számos pap és szerzetes számára. Többek között itt voltak elzárva Gojdics Péter Pál eperjesi püspök, Hopko Vazul eperjesi segédpüspök és Trčka Domonkos Metód szerzetes, akiket II. János Pál pápa boldoggá avatott.

A kegykép története

A képet egy doborgazi ifjú, bizonyos Liszkay Márton ajánlotta föl Szűz Máriának a gyógyulás reményében. Miután meggyógyult, egy számunkra ismeretlen pozsonyi festővel elkészíttette, és a szentantali templomnak adományozta 1703-ben. A Boldogasszony kegyképe könnyezett a következő dátumokon: 1715. június 19-én hajnali 5 órakor és ezután, 20-án hajnali 3 és 4 óra között, majd 21-én déli 12 órakor, és ismét 23-án hajnali 4 és 5 óra között. A csodás eseményeket követő vizsgálatok után az esztergomi érsek 1716. október 16-án engedélyezte a kép nyilvános tiszteletét. A kép könnyezése egy hónappal előzte meg a második máriapócsi kegykép könnyezését, amely összefüggésbe hozható az előző évek háborúságaival és járványhullámaival. A kép kultusza eljutott az óbuda-újlaki Segítő Mária-kápolnába csakúgy, mint a törökbálinti Mária-kápolnába, valamint a pozsonyi jezsuita templomba is, ahol másolatát tisztelik. Másolatát találjuk továbbá a német Windischeschenbach Gleißenthal nevű városnegyedében és Premenreuthban. A sírás vérkönnyeit egy kendőcskébe felitatták, s ezt az ereklyét máig is őrzik. A búcsú napján az ereklye ki van téve közszemlére és hódoló csókra. A zarándokok az oltárt megkerülve vonulnak az ereklye tiszteletére.

A Szent Szűz tiszteletére évente több alkalommal zarándokolnak ide a hivők, főképpen júniusban, a könnyezések évfordulójára, és szeptember 8-án, Kisboldogasszony ünnepére.


A hagyományos rítusú szentmise a kegyhelyen

A kegyhelyen immár kezd megszokottá válni, hogy a búcsújásárok alkalmával hagyományos rítusú szentmisét is bemutatnak. Ezeket a szentmiséket Józsa Attila galántai, vagy Balogh Károly perbetei plébánosok celebrálják. Kisboldogasszony ünnepén a szentmisén ceremonár, turifer és két akolitus is szolgált. Rajtuk kívül eljött néhány ministráns Pozsonyból, hogy a hagyományos rítust megismerje, tanulja. A szentmise éjfélkor kezdődött, a szombat esti szentségimádás után. A fiatal bacsfai plébánosnak, Srankó László atyának köszönhetően a hívek a kiosztott lapokról tudták követni a latin ordináriumokat, így be tudtak kapcsolódni a szentmisébe. A helyi plébánosról tudni érdemes, hogy szorgalmasan tanulja az 1962-es szentmisét.

A magyar ajkú hívek nagy számban vesznek részt ezen az éjféli hagyományos rítusú szentmisén. Bízunk abban, hogy a búcsújárásról magukkal visznek valamit a régi rítus szépségéből és szeretetéből.

G.I.